Az ukránok tényleg nem tréfálnak, ha politikáról van szó. Bár a kisebbségi nyelvtörvényeken is hasonló vehemenciával vitatkoznának... (A videó forrása: rian.ru)
2010. december 17., péntek
2010. december 16., csütörtök
"Csak a vers mértéke örök" (Finta Éva: Szapphó a szirten)
Nocsak! – akadt meg szemem a fenti verssoron, amikor az Együtt 2009/2. számában először olvastam a Szapphó a szirten című verset. Akkor tehát – gondoltam bele a költeménybe kissé kétkedőn – mégsem a vers lenne örök, ahogyan azt eddig mély meggyőződéssel hittem? A formakultusz végül győzedelmeskedik a tartalom rovására a Finta-lírában? Többek között e sor miatt vártam kíváncsian erre a kötetre, pontosabban azért, hogy megbizonyosodjam: hirtelen felindultságból született feltételezésem csupán egy kontextusból kiragadott mondat félreértésén alapul. Na de ne siessünk ennyire előre, nem szeretném az ókori eposzírók „in medias res” - típusú kellékeivel felcsigázni az idegeket. Azt javaslom (többek között magam számára is), üljünk le a fotelba és olvassuk figyelmesen Finta Éva legújabb kötetét.
Ami a legfontosabb: a kötet precízen kidolgozott. Ez főleg akkor szembetűnő, ha mellé tesszük a szerző előző verseskönyvét (Vissza a vízöntőbe, Bp., Széphalom Könyvműhely, 2007), mely tizenhárom év anyagát tartalmazza. A Vissza a vízöntőbe olvasásakor több olyan verset fedezhetünk fel, mely nem igazán illeszkedik egyik ciklusba sem, és így a kritikusnak akaratán kívül is azt kell gondolnia, hogy ezek csupán a hely kitöltése miatt kerültek a könyvbe. Nem így a Szapphó a szirten esetében. Igaz, a kötet kohézióját már az a tény is erősíti, hogy az itt szereplő darabok egy év leforgása (2006-2007) alatt születtek. De meg kell említeni még, hogy egyértelműen a kötet javára írandó a ciklusok nélkülözése (pontosabban a Szapphó a szirten akár egy nagy ciklusként is értelmezhető).
Finta Éva verseit leginkább a gondolati líra felől közelíthetjük meg. Pécsi Györgyi írja a kötet borítóján lévő ajánló szövegében: „…[Finta Éva] versei egyre inkább bölcselet jelleget öltenek, ám a bölcseleti dilemmák, létértelmezések mindig személyes önvizsgálat részeként, eredményeként épülnek verssé, költészetté”. A kötet tematikája kétségtelenül sokszínű: az ókori görög-római hagyományokat megidézve, ontológiai értelmezéseket feszegetve jutunk el olyan kérdésekig, melyek többek között a saját test idegen voltát, az idő mibenlétét járják körül. Azt javaslom, emeljünk ki néhány verset a kötetből.
A Szapphó érintése című költemény indítja a verseskönyvet. A motívumok egyértelműen az ókori költőnőt idézik: a fátyol, a csillag vagy a leszboszi partra lecsapó „villámfény női alakban” olvasásakor ismerhetünk rá igazán Szapphóra. Talán rokonlélekre talált a lírai alany. Ilyen gondolatok után bizonyosan: „Úgy nézek át a tájon,/ mint Isten a nagyvilágon/ ki magának teremtette.// Ez a tévhit a nagy csoda titka./ Mindent elhisz az ember”. Mi pedig elhisszük, hogy a Finta Éva által teremtett világban minket sem hagy érintetlenül Szapphó szelleme.
Az Önvizsgálatban elgondolkodhatunk azon, hogy hiába „térít széjjel/ magnetikus erő”, valójában ott vagyunk, ahol lehetünk. Az is lehet, hogy sorsunk születésünktől fogva meg van írva. Könnyen meglehet, gondolunk bele mindannyian.
A sorskérdések alapgondolatát viszi tovább A kihagyhatatlanról című vers. Szinte – kicsit nosztalgiázva – látjuk magunk előtt a „nagyszorgalmú sorskerítők”-et, elképzeljük, ahogy az egyik ilyen istennő fonja az élet fonalát, a másik gombolyítja, a harmadik pedig ollójával csak arra vár, hogy egy vágással véget vessen földi létünknek („…odaérünk ahova érünk/ csak éppen mennyi fájdalommal…”).
A prófétai ihletettségű, tulajdonképpeni vátesz-költő szerepére kérdez rá A XXI. század költői. Ez a vers azért is érdekes, mivel felveti a művész közéletben való szerepvállalásának kérdését. Míg a 19. században természetes volt Petőfi számára, hogy „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni/ Saját fájdalmad s örömed:/ Nincs rád szüksége a világnak…” (A XIX. század költői), ma azonban jobbára iróniával, gúnnyal szemléljük a hasonló megnyilatkozásokat. A 19. században a vátesz-költő megnevezés rangnak számított, ma inkább gúnynév. Hogy miért, erre is választ találhatunk Finta Évánál: „Ó, nem poéta nincs, vagy gyáva,/ gyáva csupán a lét, a kor./ Mindnek ráléptek lábujjára,/ s most sajog és sír valahol.// Itt minden elhúzott felettünk:/ repülő, vadliba, iram,/ s mi ittragadtunk, számlálgatván,/ mennyi a versben a ficam”.
A kötetben felfigyelhetünk a klasszikus időmértékes és ütemhangsúlyos zárt formájú versek mellett a különféle, gondolatritmusokra épülő szabadversekre. Ezek közül emelkedik ki A homokóra megfordul kezdetű. Első gondolatunk mindjárt az lehetne, hogy leírható-e, megfigyelhető-e egyáltalán egy pillanat a világból, az a röpke pillanat, amikor a homokszemek leperegnek és megfordul a homokóra? Mit jelent ez a számunkra: kezdetet vagy esetleg véget? Születést, halált, netalán újjászületést? Lehet, hogy a természet végtelen körforgását? „Így porra por – keletkezünk/ kiáshatóak leszünk majd egykor mi is/ megfejthetetlenek leszünk majd egykor mi is/ mindig azt vágyjuk tudni: mi történt/ mikor azt kéne tudnunk: hogyan történt/ mikor azt kéne tudnunk: miért történt/ mikor azt kéne tudni: mi történik/ MOST mi van/ milyen az AMI/ mi milyenek/ miért ilyenek/ meddig ilyenek/ jó-e hogy ilyenek/ kell-e hogy ilyenek/ vagyunk/ legyünk/ és jó-e a jó” – kérdezhetjük magunktól a hiányos mondatok keltette feszültség erejével.
A kötet fontos darabjának érzem továbbá a Kereszt című verset, amely egyszerre kezdeményez párbeszédet két tragikusan életét vesztett költőnő, Szapphó és Sylvia Plath emlékével. A vers befogadását tekintve nem árt, ha röviden megismerkedünk az előbb említett két alkotó halálának körülményeivel: Szapphó a legenda szerint egy beteljesületlen szerelem miatt vetette le magát Leszbosz szigetének egyik hegyéről; Sylvia Plath pedig feltehetően szerencsétlenül alakult magánélete, mély depresszióra való hajlama miatt lett öngyilkos: magára nyitotta a gázt és a sütőbe tette a fejét. Ilyen kontextusban kapnak komor értelmet a következő sorok: „A színeket elolthatjátok/ Úgyse beszél./ Függőleges felkiáltójel/ Csobban a lent./ Sappho teste így ékelte a/ Végtelent./ Sylvia Plath vízszintesekről/ Álmodozott./ A szája kék a vére ernyed/ Gáz kavarog./ Sok volt nekik az asszonylétben/ Végtelenek/ Partján járni védtelenül a/ Végleteket./ S most két irányban keresztezik/ Verssel a mát”.
Szintén a Szapphó-legendához köthető a kötet címadó verse, a Szapphó a szirten. A versforma stílusosan: szapphói strófa; az időmértékben sorba állított szavak olyan természetességgel pörögnek előttünk, mint egy művészfilm képkockái. Ezek után már világossá válik: a versforma tényleg örök. De nem úgy, ahogy első olvasásra értelmeztem. A szapphói strófában benne van az ókori lírahagyomány egy töredéke. Ezt a formát minden kor számára újra meg kell hódítani, hiszen Szapphó valóban egyfajta mérce lett és maradt mind a mai napig „asszonyi sorsa mellett”. Finta Éva azonban nem mindig tartja be szigorúan a szapphói strófa követelményeit, például a harmadik versszak adóneusát megtoldja egy hosszú szótaggal: „rajta marad s boldog” (-uu-/--), illetve az utolsó előtti versszak adóneusa is „zökkentett”: „mit üzen folyvást” (uu-/--). Ezt a költői licenciát – sok kollégámmal ellentétben – nem feltétlenül gondolom hibának, inkább amondó vagyok, hogy egy versben élet legyen, mintsem elvont képletek puszta leképezése. A Szapphó a szirten című versben pedig van élet.
Ha mindenképp hibákat keresnék a kötetben, akkor elsősorban a modorosságra hívnám fel a figyelmet. A Civilizációs keservekben ilyen sorokkal találkozhatunk: „Széthull a pillanat/ alkalom avatag arca/ Másmilyen éleket/ élveteg érveket élez”. Szerintem az ilyen megoldásokat már a fiatal Babitsnak sem tudtuk volna elnézni. Ezekkel együtt továbbra is úgy gondolom, hogy a Szapphó a szirten egy erős kötet, így tehát írásom végére érve egyértelműen ki kell mondanom: szép teljesítmény.
Finta Éva. Szapphó a szirten. Versek (2006-2007). – Bíbor Kiadó, Miskolc, 2010. – 74 o.
Ami a legfontosabb: a kötet precízen kidolgozott. Ez főleg akkor szembetűnő, ha mellé tesszük a szerző előző verseskönyvét (Vissza a vízöntőbe, Bp., Széphalom Könyvműhely, 2007), mely tizenhárom év anyagát tartalmazza. A Vissza a vízöntőbe olvasásakor több olyan verset fedezhetünk fel, mely nem igazán illeszkedik egyik ciklusba sem, és így a kritikusnak akaratán kívül is azt kell gondolnia, hogy ezek csupán a hely kitöltése miatt kerültek a könyvbe. Nem így a Szapphó a szirten esetében. Igaz, a kötet kohézióját már az a tény is erősíti, hogy az itt szereplő darabok egy év leforgása (2006-2007) alatt születtek. De meg kell említeni még, hogy egyértelműen a kötet javára írandó a ciklusok nélkülözése (pontosabban a Szapphó a szirten akár egy nagy ciklusként is értelmezhető).
Finta Éva verseit leginkább a gondolati líra felől közelíthetjük meg. Pécsi Györgyi írja a kötet borítóján lévő ajánló szövegében: „…[Finta Éva] versei egyre inkább bölcselet jelleget öltenek, ám a bölcseleti dilemmák, létértelmezések mindig személyes önvizsgálat részeként, eredményeként épülnek verssé, költészetté”. A kötet tematikája kétségtelenül sokszínű: az ókori görög-római hagyományokat megidézve, ontológiai értelmezéseket feszegetve jutunk el olyan kérdésekig, melyek többek között a saját test idegen voltát, az idő mibenlétét járják körül. Azt javaslom, emeljünk ki néhány verset a kötetből.
A Szapphó érintése című költemény indítja a verseskönyvet. A motívumok egyértelműen az ókori költőnőt idézik: a fátyol, a csillag vagy a leszboszi partra lecsapó „villámfény női alakban” olvasásakor ismerhetünk rá igazán Szapphóra. Talán rokonlélekre talált a lírai alany. Ilyen gondolatok után bizonyosan: „Úgy nézek át a tájon,/ mint Isten a nagyvilágon/ ki magának teremtette.// Ez a tévhit a nagy csoda titka./ Mindent elhisz az ember”. Mi pedig elhisszük, hogy a Finta Éva által teremtett világban minket sem hagy érintetlenül Szapphó szelleme.
Az Önvizsgálatban elgondolkodhatunk azon, hogy hiába „térít széjjel/ magnetikus erő”, valójában ott vagyunk, ahol lehetünk. Az is lehet, hogy sorsunk születésünktől fogva meg van írva. Könnyen meglehet, gondolunk bele mindannyian.
A sorskérdések alapgondolatát viszi tovább A kihagyhatatlanról című vers. Szinte – kicsit nosztalgiázva – látjuk magunk előtt a „nagyszorgalmú sorskerítők”-et, elképzeljük, ahogy az egyik ilyen istennő fonja az élet fonalát, a másik gombolyítja, a harmadik pedig ollójával csak arra vár, hogy egy vágással véget vessen földi létünknek („…odaérünk ahova érünk/ csak éppen mennyi fájdalommal…”).
A prófétai ihletettségű, tulajdonképpeni vátesz-költő szerepére kérdez rá A XXI. század költői. Ez a vers azért is érdekes, mivel felveti a művész közéletben való szerepvállalásának kérdését. Míg a 19. században természetes volt Petőfi számára, hogy „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni/ Saját fájdalmad s örömed:/ Nincs rád szüksége a világnak…” (A XIX. század költői), ma azonban jobbára iróniával, gúnnyal szemléljük a hasonló megnyilatkozásokat. A 19. században a vátesz-költő megnevezés rangnak számított, ma inkább gúnynév. Hogy miért, erre is választ találhatunk Finta Évánál: „Ó, nem poéta nincs, vagy gyáva,/ gyáva csupán a lét, a kor./ Mindnek ráléptek lábujjára,/ s most sajog és sír valahol.// Itt minden elhúzott felettünk:/ repülő, vadliba, iram,/ s mi ittragadtunk, számlálgatván,/ mennyi a versben a ficam”.
A kötetben felfigyelhetünk a klasszikus időmértékes és ütemhangsúlyos zárt formájú versek mellett a különféle, gondolatritmusokra épülő szabadversekre. Ezek közül emelkedik ki A homokóra megfordul kezdetű. Első gondolatunk mindjárt az lehetne, hogy leírható-e, megfigyelhető-e egyáltalán egy pillanat a világból, az a röpke pillanat, amikor a homokszemek leperegnek és megfordul a homokóra? Mit jelent ez a számunkra: kezdetet vagy esetleg véget? Születést, halált, netalán újjászületést? Lehet, hogy a természet végtelen körforgását? „Így porra por – keletkezünk/ kiáshatóak leszünk majd egykor mi is/ megfejthetetlenek leszünk majd egykor mi is/ mindig azt vágyjuk tudni: mi történt/ mikor azt kéne tudnunk: hogyan történt/ mikor azt kéne tudnunk: miért történt/ mikor azt kéne tudni: mi történik/ MOST mi van/ milyen az AMI/ mi milyenek/ miért ilyenek/ meddig ilyenek/ jó-e hogy ilyenek/ kell-e hogy ilyenek/ vagyunk/ legyünk/ és jó-e a jó” – kérdezhetjük magunktól a hiányos mondatok keltette feszültség erejével.
A kötet fontos darabjának érzem továbbá a Kereszt című verset, amely egyszerre kezdeményez párbeszédet két tragikusan életét vesztett költőnő, Szapphó és Sylvia Plath emlékével. A vers befogadását tekintve nem árt, ha röviden megismerkedünk az előbb említett két alkotó halálának körülményeivel: Szapphó a legenda szerint egy beteljesületlen szerelem miatt vetette le magát Leszbosz szigetének egyik hegyéről; Sylvia Plath pedig feltehetően szerencsétlenül alakult magánélete, mély depresszióra való hajlama miatt lett öngyilkos: magára nyitotta a gázt és a sütőbe tette a fejét. Ilyen kontextusban kapnak komor értelmet a következő sorok: „A színeket elolthatjátok/ Úgyse beszél./ Függőleges felkiáltójel/ Csobban a lent./ Sappho teste így ékelte a/ Végtelent./ Sylvia Plath vízszintesekről/ Álmodozott./ A szája kék a vére ernyed/ Gáz kavarog./ Sok volt nekik az asszonylétben/ Végtelenek/ Partján járni védtelenül a/ Végleteket./ S most két irányban keresztezik/ Verssel a mát”.
Szintén a Szapphó-legendához köthető a kötet címadó verse, a Szapphó a szirten. A versforma stílusosan: szapphói strófa; az időmértékben sorba állított szavak olyan természetességgel pörögnek előttünk, mint egy művészfilm képkockái. Ezek után már világossá válik: a versforma tényleg örök. De nem úgy, ahogy első olvasásra értelmeztem. A szapphói strófában benne van az ókori lírahagyomány egy töredéke. Ezt a formát minden kor számára újra meg kell hódítani, hiszen Szapphó valóban egyfajta mérce lett és maradt mind a mai napig „asszonyi sorsa mellett”. Finta Éva azonban nem mindig tartja be szigorúan a szapphói strófa követelményeit, például a harmadik versszak adóneusát megtoldja egy hosszú szótaggal: „rajta marad s boldog” (-uu-/--), illetve az utolsó előtti versszak adóneusa is „zökkentett”: „mit üzen folyvást” (uu-/--). Ezt a költői licenciát – sok kollégámmal ellentétben – nem feltétlenül gondolom hibának, inkább amondó vagyok, hogy egy versben élet legyen, mintsem elvont képletek puszta leképezése. A Szapphó a szirten című versben pedig van élet.
Ha mindenképp hibákat keresnék a kötetben, akkor elsősorban a modorosságra hívnám fel a figyelmet. A Civilizációs keservekben ilyen sorokkal találkozhatunk: „Széthull a pillanat/ alkalom avatag arca/ Másmilyen éleket/ élveteg érveket élez”. Szerintem az ilyen megoldásokat már a fiatal Babitsnak sem tudtuk volna elnézni. Ezekkel együtt továbbra is úgy gondolom, hogy a Szapphó a szirten egy erős kötet, így tehát írásom végére érve egyértelműen ki kell mondanom: szép teljesítmény.
Finta Éva. Szapphó a szirten. Versek (2006-2007). – Bíbor Kiadó, Miskolc, 2010. – 74 o.
Csordás László
Megjelent: Együtt 2010/4. - 75-77. o.
Kiegészítés: Finta Éva honlapja
2010. december 14., kedd
Együtt 2010/4
Tegnap került nyomdába az Együtt 2010/4. száma, melyben egy versem (Elmúlás), egy műfordításom (Anna Ahmatova: A végső búcsú) és egy kritikám jelenik meg Finta Éva Szapphó a szirten című kötetéről ("Csak a vers mértéke örök").
2010. december 13., hétfő
"Szeretek pozitívan hozzáállni mindenhez" (az interjú rövidített változata)
Csordás László, fiatal kárpátaljai irodalmár tavaly jelentkezett először önálló műveivel, ma már két folyóirat munkatársa, kritikáit neves magyarországi irodalmi lapok közlik. Ezúttal vele beszélgettem.
- A közelmúltban diplomáztál kiemelkedő eredménnyel, mikor döntötted el, hogy az irodalommal fogsz foglalkozni?
- A közelmúltban diplomáztál kiemelkedő eredménnyel, mikor döntötted el, hogy az irodalommal fogsz foglalkozni?
- Viszonylag korán ráébredtem arra, hogy valakiben vagy megvan a literatúra iránti szeretet, vagy nincs meg. Akkor pedig kár erőltetni az olvasást. Úgy emlékszem, már tízéves koromban eldöntöttem, hogy az irodalommal szeretnék foglalkozni, de ez az elhatározás csak a középiskola után kristályosodott ki teljesen.
- Úgy értesültem, a Debreceni Egyetemen szeretnél doktorálni.
- Valóban. Az idén nem sikerült a felvételi, így most otthon ülök és próbálom kiegészíteni az egyetemi képzés után is meglévő műveltségi hiányosságaimat.
- Az olvasóközönség csak idén ismerhette meg a nevedet és máris két folyóirat szerkesztőbizottságának vagy a tagja. Hogyan kerültél kapcsolatba az Együtt-tel és a Partium-mal?
- Szabó Tibor, az eszenyi Ritmus néptáncegyüttes vezetője által ismertem meg Bakos Kiss Károlyt. Körülbelül félévig tartó levelezés, kisebb viták után kiderült, hogy publikálják két versem az Együtt-ben. A többi már ment a maga útján.
- "A magyar irodalom égtájai - A sokágú síp Tokajban" címmel megrendezett 38. Tokaji Írótáborban hangzott el először az „Egy fiatal nemzedék körvonalai a kárpátaljai magyar irodalomban” című tanulmányod, amit a Magyar Napló októberi száma is leközölt. Úgy értesültem, meglehetősen vegyes volt a fogadtatása.
- Azt mondják, a kortárs irodalmat azért lehetetlen összefoglalni, mert nagyon képlékeny. Ha ezt beismerjük, akkor rájövünk: ez hatványozottan igaz a pályakezdő költők, írók műveinek a megítélésénél is. Így nem törekedhettem semmiféle teljességre. Készítettem egy áttekintést (inkább leíró, mintsem előíró megközelítéssel), amelyben kifejtem, milyen folyamatokat vélek felfedezni a mai kárpátaljai magyar irodalom fiatal alkotóinak a törekvéseiben, ill. előadásom végén felvázoltam a hiányokat és az esetleges célkitűzéseket. Aki írt már hasonló dolgozatot, tudja, mennyire lehetetlen a feladat. Egy dolog azonban biztos, a kárpátaljai magyar fiatal alkotók műveiről még nem készült hasonló, összefoglaló jellegű áttekintés. Így a későbbiekben már lesz mire hivatkoznia a tanulmányírónak, akár egyet tud érteni megállapításaimmal, akár nem.
- A tanulmányodból és más írásaidból is kiderül, hogy te hiszel a kárpátaljai magyar irodalom értékteremtő képességében.
- Természetesen hiszek. Ám attól, hogy egy mű Kárpátalján született, még se jobb, se rosszabb nem lesz. Nagyon komoly problémák vannak a kárpátaljai magyar nyelvű kultúrát illetően, de én szeretek pozitívan hozzáállni mindenhez. Ez nem jelenti azt, hogy ne látnám a gondokat.
- Irodalomkritikai tevékenységed mellett magad is írsz, ha jól tudom a budapesti Apokrif nevű folyóiratban jelentek meg az első verseid.
- A kritikák, tanulmányok mellett leginkább verseket, novellákat írok. Első két versemet az Együtt közölte 2009 végén. Az Apokrif című folyóiratban jobbára műfordításokat publikáltam eddig.
- Szerinted kik azok a kárpátaljai magyar írók, akik helyet követelnek maguknak az egyetemes magyar irodalomban is?
- Ez egy rendkívül összetett kérdés. Először azt szükséges tisztázni, mit értünk egyetemes magyar irodalom alatt, majd pedig a kánonképzésről kellene elmélkedni, vitatkozni ahhoz, hogy meg lehessen kockáztatni egy kárpátaljai magyar alkotó elhelyezését a magyar irodalomban. A hely szűkössége miatt ezekre itt nem térhetek ki, de azt hiszem, többek között Vári Fábián László, Balla D. Károly, Berniczky Éva, Nagy Zoltán Mihály, Fodor Géza, Penckófer János bizonyosan „helyet követelhet” az egyetemes magyar irodalomban.
- A megváltozott magyarországi kultúrpolitika miatt veszélybe került az egyetlen kárpátaljai magyar irodalmi folyóirat, az Együtt fennmaradása, de veszélybe került a teljes itthoni magyar könyvkiadás is. Mi erről a véleményed?
- Ez az átmeneti periódus valóban megviseli az Együtt-et és a kárpátaljai könyvkiadást. De én bízom abban, hogy a kormányváltást követő nehéz időszak hamarosan véget ér, az átalakított támogatási rendszer pedig képes lesz betölteni elméletben már nagyon szépen felvázolt szerepét. Egyelőre azt tudom mondani: várjuk ki a végét.
- Reméljük, hogy így lesz. Köszönöm a beszélgetést!
- Lengyel János -
Megjelent: Árkád Szépirodalmi és Kulturális folyóirat
A hosszabb változat a Kárpátaljai Hírmondó év végi számában jelenik meg.
2010. december 12., vasárnap
Érdekes keresési kulcsszavak
Viszonylag ritkán nézem a belső blogstatisztikát, most viszont eszembe jutott, hogy voltaképp kíváncsi vagyok, milyen keresési kulcsszavak is vezetik az érdeklődőket blogomra. Nem tagadom, meglepődtem kissé:
A személyes kedvenceim: "magyar lányok szex castingja", illetve "pornó casting magyar nyelven". Aki ilyeneket ír be a google-be, nyilván csakis művészetkedvelő, szelíd böngészgető ember lehet, és csupán tartalmas elfoglaltságra vágyik néhány kritika és vers olvasásával.
2010. december 10., péntek
III. KAMK - interjúk
A Kárpátaljai Megyei Állami Televízió- és Rádiótársaság Magyar Nyelvű Adások Főszerkesztősége hozzájárult a III. KAMK után készített rádióinterjú-műsor másodközléséhez blogomon. Köszönöm. Tehát:
Részletek a Kárpátaljai Megyei Állami Rádió- és Televíziótársaság Magyar Nyelvű Adások Főszerkesztősége 2010. december 6-i rádióadásából
Műsorvezető: Nyíri Kata
Riporter: Gálfi Dezső
Kapcsolódó bejegyzések:
III. KAMK - adventi összejövetel
Blatnoj, pornó casting, madárrepülés-részlet (kritika)
Blatnojok és prosztitutkák között (minikritika)
Egy fiatal nemzedék körvonalai a kárpátaljai magyar irodalomban (előadás)
Blogvoks No. 1
II. KAMK-interjúk
II. KAMK - Fodor Géza 60 éves
Nincs internetem
Elnézést kell kérnem blogom állandó olvasóitól, de internetszolgáltatóm - a Sting - egy nagyon kedves ajándékkal lepett meg mikulásra: se szó, se beszéd, kikapcsolta internetem. Hiába telefonáltam be, hiába mondtam, hogy oldják meg valahogy a problémát, le se bagóztak. Annyit tudtak mondani, hogy egy héten belül kijönnek és újrakötik az egészet. Már csak arra vagyok kíváncsi, mit találnak ki karácsonyra, ill. újévre ezek a jótét lelkek...
Amint lesz otthon internetem, folytatom a blogírást.
2010. december 1., szerda
III. KAMK - adventi összejövetel
Tegnap megtartottuk a Kreatív alkotók, művészek klubjának harmadik összejövetelét, (most nagyon diplomatikusan fogok fogalmazni:) mérsékelt érdeklődés mellett. Féltem, hogy a diákok számára érdektelenné válik egy idő után a rendezvény. Azért mégiscsak szeretnék bízni abban, hogy a következő összejövetelen (feltehetően 2011. januárjában) már több diák képviselteti magát, mert ha még ennél is kevesebben lesznek, akkor erősen el kell gondolkodnunk a KAMK értelmén.
Persze attól, hogy most a szokásosnál szellősebben ültünk, én még nem éreztem sokkal rosszabbnak a hangulatot. Igaz, becsúszott egy kis kellemetlenség a szervezésbe, hiszen Brenzovics Marianna már pénteken jelezte: mégsem tud eljönni (ígért egy sörözést vigasztalásul, majd meglátom, mi lesz belőle...). Helyette Marcsák Gergelyt vontam be a beszélgetésbe: diákként mondjon véleményt a Kilátásról. Gergő nagyon lelkiismeretesen felkészült (erős a gyanúm, hogy egyik irodalomvizsgájára sem készült még ilyen részletesen), s ami a legfontosabb, valóban el tudta magát határolni a regény kritikai fogadtatásától. Főleg saját véleményt mondott.
A délutánról dióhéjban: az adventi békés hangulatot ezúttal Csákány Marianna énekei hozták el a kávézóba. Mariannát eddig nem nagyon ismertem. Tehetséges.
Dupka György tartott bevezetőt, ezen belül bemutatta az Együtt 2010/3. számát. Én magam ajánlottam néhány művet az új Együttből, de kitértem arra is, hogy minden igyekezetem ellenére maradtak hibák a folyóirat e számában. A tördelőszerkesztő szerencsére erre is gondolt: hagyott egy üres fehér lapot a szám végén, oda nyugodtan ki lehet írni a megjegyzéseket.
Később áttértünk a Kilátásra. Marcsák Gergellyel közösen mutattuk be a regényt (gyanítom, hogy Balla D. Károly neve már régóta nem keringett ennyit kárpátaljai rendezvényen, hiszen bőven idéztük őt bírálattal és egyetértéssel egyaránt).
Zubánics László részletes történelmi háttéranyaggal kiegészítve mutatta be Kiss Éva nemrég megjelent könyvét (Magyarország útja a parlamenti demokrácia felé. Társadalompolitikai átalakulás Magyarországon 1966-1990 között. - Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2010.). Illetve említést tett Nagy András visszaemlékezéseiről is (Nagy András. "... Dobszóra elsöpört a fúvós zivatar" a sztálini munkatáborokba. Emlékfoszlányok. - KMMI-Füzetek, 2010). És nem utolsósorban meglepő dolgokat mesélt Cséka Györgyék egykori kollégiumi szobájáról.
Kiss Éva professzor és Fodor Géza költő megosztotta gondolatait a hallgatósággal a bemutatott könyvekkel kapcsolatban.
Amondó vagyok, hogy ezúttal nézzünk meg egy kisebb videóösszeállítást a tegnapi KAMK-ról.
[Kisbetűs rész: sajnos a hang csúszik kissé, lehet, hogy valamilyen codec-hiba, rég nem foglalkozom filmek konvertálásával]
A III. KAMK-ról Marcsák Gergely is ír saját blogján, a Beregi Hírlapban pedig Szemere Judit szemléje olvasható az Együtt 2010/3. számáról.
Kapcsolódó bejegyzések:
II. KAMK-interjúk
2010. november 25., csütörtök
Meglocsoltuk az e-book olvasót
...még egy kis ráadás: az ungvári önkormányzat nyilván tudomást szerzett az ünneplésről, s hogy hangulatosabb legyen az egész, egy fél órára eloltotta a villanyt. Gyertyfaénynél azért mégiscsak stílusosabb ünnepelni a technikát!
2010. november 24., szerda
Blogvoks No. 3.
Véget ért a szám szerint immáron harmadik blogvoks. A következő kérdésre kerestem a választ:
Mi az a tanka?
a) Helytelenül írt orosz harckocsi;
b) Kínai versforma;
c) Japán versforma;
d) Tényleg, mi az a tanka?
Sajnos be kell látnom, rossz kérdést tettem fel. Ugyanis a hat szavazó mindegyike helyesen választott: a tanka valóban egy japán versforma. Ebből az eredményből két dolog következhet, mégpedig: vagy mindegyik szavazó behatóan ismeri a japán versformákat, vagy egyszerűen ismerik a google-t (és használni is tudják). Én az utóbbira tippelek. Annyi unikumértéke azonban volt ennek a szavazásnak, hogy én most nem voksoltam.
A blogvoksot egy ideig szüneteltetem. Amint eszembe jut egy értelmes kérdés, amire több és kevésbé valószínű válaszlehetőség adódhat (s nem lehet egy kattintással utánanézni a google-ön a helyes megoldásnak), folytatódik a sorozat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)