2014. november 20., csütörtök

Mindig kell valaki (Papp-Für János: nehogy egyedül)

Papp-Für János negyedik verseskönyve nem annyira a kísérletezés, mint inkább a letisztulás felé vezető út, illetve a felesleget önmagáról lefejtő nyelv keresésének egyik állomása. Nem a legvégső ugyan, hiszen a cél még távolinak tűnik fel előttünk, de hogy fontos állomás, az biztosan elmondható a nehogy egyedülről.

A négy nagyobb ciklusra tagolt kötet versei szinte mindig egy-egy behatárolható létkérdésből indulnak ki: a gyermeki léthelyzetnek (minden árnyék a szekrényekbe zárva), a hittel való szembesülésnek (Uram! az árvaságot), a saját pozíció újradefiniálásának (harangozás utáni csönd vagy), valamint a másik megtartásának (nehogy egyedül) a tematikája osztja ciklusokra a verseket.

A gyermeki léthelyzet úgy tárul fel előttünk a kötet első verseiben, hogy a lírai én nézőpontot vált, és gyermeki szemszögből csodálkozik rá a világra: „gyermek voltam egy ablakkeretnyi / világban” (fej, szív, jobb és bal váll). Így kel életre egy sajátos magánmitológia, amely a naiv létérzékelés és a gondosan kiválasztott fogalmi rendszer termékeny feszültségében tartja Papp-Für versnyelvét. A gyermeki tudat a hiányzó családi harmóniát igyekszik megteremteni maga körül azzal, hogy természetfeletti jelentéssel ruházza fel a legegyszerűbb hétköznapi eseményeket is. Így lesz például a hazafelé tántorgó alkoholista apából egyszerre angyal: „s mire az ajtóhoz érek, / az utcasarkon apám egy elfordult angyal, / akit mindig szemből süt a Nap, és én csak / a hátát látom” (csak a hátát látom). A gyakori veszekedések, a háttérben mindig ott sejthető családi erőszak, az éhezések emléke és a lecsupaszított, deszakralizált ünnepnapok mögül soha nem tűnik elő az apai arc: „állandóan csak a hátadat / láttam, az arcodról szinte semmit nem / tudok” (hátraarc). Az emlékképek összefolynak a fikciókkal, és míg az apáról főleg csak rutintevékenységek (a bicikli tolása részegen, a tévé előtti sörözés) és rossz emlékek jutnak eszébe a lírai énnek, addig ellentételezésként jelenik meg a gondoskodó anya képe. Az apa az elmenés, a hiány, a cserbenhagyás képzetét hagyta örökül, míg az anya a befogadás örök mintájává válik: „úgy emlékszem apámra, mint aki / mindig csak indult, de soha nem / érkezett meg. anyám arca olyan / volt, mint egy ajtónyitás” (ugyanaz).

A rossz emlékek miatt a második ciklusban az Istenhez való odafordulás, a hit próbatétele és a felejtés vágya következik, hiszen van, ami feldolgozhatatlan marad a családi örökségből. Ezért imádkozik ez az én Istenhez: a hallgatás, illetve a vakság képessége és ezzel együtt a felejtés múltbeli sebeket enyhítő ereje miatt. A korán árvaságra jutott ember kezdetben elviselhetetlennek tűnő terhe a folyamatos párbeszéddel, a saját és a másik megszólításával, Isten és Jézus válaszaira várva elmozdul a megbocsátás felé: „a megbocsátásban nincsenek véletlenek” (oda-vissza). Ez a fajta hit azonban nem az öncélúságról szól, instrumentális szerepet kap: ettől reméli a fiatal felnőtt a gyermek számára lehetetlennek bizonyuló harmóniát.

Az árvaság elbizonytalanító hatása azonban akkor változik, amikor a lírai én találkozik a másikkal – és ez a találkozás emelkedik a következő ciklus egyik tétjévé. Az eseményt követően ugyanis szüksége van a szubjektumnak az eddig elfoglalt saját pozíció újradefiniálására, hogy az eleinte csak halványan, mindig a ködön át éppen csak áttetszőn jelenlévő másiknak is helyet találjon végre maga mellett: „elférünk ott ketten is, ahol eddig egyedül / sem. valaki más is használja a dolgaimat. / de van, amiből nekem is csak egy van. oszd meg / úgy, hogy ne lássam az arcodon” (kopogtatással vagy anélkül). Azt a harmóniát és nyugalmat, ami eddig a keresés célja volt, most a másik közelsége biztosítja: „színültig öntöd / a szobát valami megmagyarázhatatlan, / homályos nyugalommal” (így).

A kötetzáró utolsó ciklus azt az állapotot helyezi előtérbe, amelyben a közelség ismét távolsággá, az ismerős pedig egyre inkább idegenné válik. Mert hiábavalónak bizonyul a pad felkeresése, ahol egymásra találtak egykor a szerelmesek – „rostokló / vonat a pad, ahol ülsz, észrevétlen száguldasz / belőlem egy ismeretlen állomás felé” (váltó) –, a másik megtartása így lehetetlen feladattá válik. Még akkor is, ha valahol kölcsönösen vágynak egymásra, és nem zárult le végleg a kapcsolat. Az elbocsátás sosem könnyű és nem is mindig tud véglegesen beépülni ebbe a léthelyzetbe: „mielőtt még odaérnék, / ott állsz az ajtónyitásban, / pedig azt mondtad, nem vársz, / én pedig azt, hogy nem megyek” (határérték). A kötet végére a hiányos szerkezetű mondatok és a „fosztóképzős” élet tapasztalatai szinte a dadogás vagy a majdnem némaság felé viszik el a nyelvet: „a távolság már túl. / szerintem sem lenne. / de mind a ketten akarjuk. / úgyhogy tovább ne. / mert a végén nehogy. / nehogy egyedül. / se te, se én” (fosztóképzők).

Papp-Für János versnyelve enyhén emelkedett, a hasonlatok és a metaforák gyakori használata teszi azzá. Ez a megszólalásmód a szabadversek sorátlépésein edződött, és legtöbbször hitelesnek is hat a kötetben. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy elbírja a véletlenszerűnek tűnő, nem motivált ragrímeket (pl. „az utcánk- / ban csak kevés lámpa égett, és féltem. / de a sarokról mindig visszanéztem, / hogy elindultál-e értem” – hátraarc). Mint ahogyan a szonettforma (szonett nekünk) is megmarad a kipróbálás, a kísérlet szintjén, mivel a forma konvenciójával szemben támasztott elvárásainkat nem képes elmozdítani valamilyen új irányba (arról nem is beszélve, hogy a már töltelékszónak – mert valódi funkciót nem tölt be a szonettben – háromszori használata is megengedhetetlenül soknak tűnik). A regiszterkeverés sem mindig bizonyul működőképesnek: a kötetben itt-ott feltűnő obszcenitás nem épül be kellően ebbe a versnyelvbe, mesterkéltnek, túlzottan művinek hat.

Azonban az olvasót a hibákon túllépve bőven kárpótolja a nehogy egyedül kiterjedt, finom szövésű, ciklusokon átívelő motívumhálója, amely egy sajátos versvilág felépítésének az ígéretét hordozza magában. Többek között ezért is érdemes várnunk a következő kötetet.

Papp-Für János: nehogy egyedül, Magyar Napló, Budapest, 2013.

2014. október 13., hétfő

Könyvajánló

A Kárpátalja.ma kárpátaljai magyar hírportál A szétszóródás árnyékábant ajánlja olvasói számára a következő idézettel, amely nem mellesleg A felkészüléstől a szétszóródásig című tanulmányom bevezetője:

"Ha az elmúlt közel tíz év fiatal kárpátaljai magyar irodalmát szeretnénk egy történetbe foglalni, két fogalmat célszerű előre kiemelni. Az egyiket a történet elejére helyezzük, ami nem más, mint a felkészülés, a másikat pedig e történet végére, évszám szerint pontosan 2011-re, ami a szétszóródás lesz. Fontos tisztázni: a felkészülés alatt itt a sikerületlen próbálkozásoktól a számba vehető irodalmi értékekig megtett utat, a szétszóródás alatt pedig a kárpátaljai fiatalok között lévő egység, csoport, generációs sajátosság kialakulatlanságát értjük. E két fogalom mentén tekintsük át most vázlatosan ezt a rendkívül töredékes és különféle zavaroktól sem mentes időszakot."

2014. október 5., vasárnap

A megkurtított levél

Most figyeltem fel arra, milyen fentebb stílben fogalmaz itt-ott a google levelezőrendszere magyarul. Cserébe szinte meg is bocsátottam a hiányos mondatszerkezetet. Hiszen helyesen: A levél meg van kurtítva. (Az persze kérdés, mennyire szereti a magyar nyelv a szenvedő szerkezeteket. Ld. a macska fel van mászva a fára és társai.) De ha már fentebb stíl, akkor nyugodt szívvel túl is fogalmazhatták volna a mondatot. Valahogy így: A levél megkurtítva hever előttünk a digitális világ csöndjében. Hatásosabb, nem?


2014. szeptember 20., szombat

A KISzó is lehozta

Kárpáti Igaz Szó, 2014. szeptember 18.
Az eheti, csütörtökön megjelenő Kárpáti Igaz Szó is lehozta Horváth Attila könyvemről írt recenzióját.

Hogy kommentáljam is a hírt: a magam részéről szívesen olvasnék a KISzóban heti vagy legalább havi rendszerességgel egy kb. hét-nyolcezer karakter terjedelmű könyvajánlót a legfrissebb kárpátaljai könyvekről, esetleg általánosabb témájú, de a kortárs kárpátaljai magyar kultúra problémáit érintő kisesszét. 

Nem szabad elfelejteni, hogy a KISzó még mindig sok emberhez jut el: akár olyanokhoz, akikhez az egyetlen kárpátaljai irodalmi folyóirat, az Együtt biztosan nem, akár olyanokhoz is, akik nem vagy nem rendszeresen használnak internetet...

2014. szeptember 18., csütörtök

Áramszünetek

A héten már a második délelőtt, illetve koradélután telik el úgy, hogy Eszenyben nincs áram. Tulajdonképpen csak olyan 14 óra környékén kapcsolja vissza a szolgáltató. Ez már az új rendszer előszele lenne?

2014. szeptember 17., szerda

Zseniális dilettánsok?

Ma reggel épp a Művészeti kislexikont böngésztem (Akadémiai Kiadó, Bp., 1980), amikor a 608. oldalon egy különös értékelésre figyeltem fel:


Nem tudom, ki hogy van vele, de a dilettáns minősítés az én értékrendszeremben sehogyan sem fér össze a zseniális jelzővel. Eddig azt hittem - majdnem szentül -, hogy egymást kizáró fogalmak ezek.

Aztán eszembe jutott, hogy amikor Németh László híres Proust-esszéjét olvastam, ő is hasonlóan vélekedett Az eltűnt idő nyomában írójáról. És tessék:
"A dilettantizmus hősének neveztük Proustot, s megmutattuk, hogy kerülhetett egy dilettáns a céh fölé. Itt az ideje, hogy a céh aggodalmait is elmondjuk a dilettánssal szemben. Proust megkerülte a mesterséget, élete és természete közvetlenül tört át a művészetbe, de nem hiányzik-e mégis ebből a műből a százados mesterség ellenárama? Proust nem tud megállani, regényét három kötetre tervezte, s tizenhat lett." Németh László: Proust módszere. Az idézet A dilettantizmus hátrányai című fejezetből való.
Azt eddig is sejtettem, hogy vannak jólelkű, de egészében véve tehetségtelen dilettánsok. De hogy zseniális dilettánsok is vannak... Ezt még mindig nem tudom elhinni.

2014. szeptember 11., csütörtök

netnapló - nyár + a szétszóródás árnyékában + reflexiók

Most jutott eszembe, hogy erről a nyárról még nem is írtam semmit ide, pedig elég sok fontos dolog történt velem e röpke három hónap alatt.

Mindenekelőtt: a 85. Ünnepi Könyvhétre jelent meg első kötetem A szétszóródás árnyékában címmel. Mivel első dedikációmról nem maradt fényképes bizonyíték (a fényképezőgépben tönkrement a memóriakártya), így a budapesti eseményről született dokumentálható emlékeim egyike Horváth Attilának köszönhető:

Dedikáláshoz készülődve

Azóta a kötet teljes anyaga elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtár archívumában (ide kattintva). A számláló szerint ma 320-nál jár a kattintások száma. 

Egyébként nincs okom panaszra. A visszajelzések alapján már így is jóval több olvasója (na jó, enyhébben fogalmazok: böngészője) volt a könyvnek, mint azt az összeállítás során reméltem. A legnagyobb visszhangot pedig egyértelműen a kötetnyitó - Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényéről írt - tanulmány kapta.

Tulajdonképpen erre alapozza Lengyel János saját kérdéseit a kötet megjelenésének apropójából készült interjúban (a teljes szöveg itt olvasható):

"– A Holnap is élünk című regényt sokan nevezték a „kárpátaljai magyarság regényének". Szerinted azóta született-e olyan prózai vagy lírai mű, ami szintén bekerülhetne ebbe a kategóriába, amit igazi kárpátaljai műnek nevezhetnénk, hiszen mára némileg megváltozott a tartalma ennek a fogalomnak (is)?

– Született-e olyan lírai mű, amely a kárpátaljai magyarság regénye lehetne? Hm. Merész elképzelés... Az igazat megvallva, én nem nagyon szeretem ezt a fogalmat. Túl hangzatosnak és üresnek gondolom. Nem hiszem, hogy ma még használni kellene, legalábbis irodalomtörténeti értékelésként biztosan nem."
Balla D. Károly blogjában külön bejegyzést szánt erre a tanulmányra:
"A kissé talán túlzottan is mentegetőző címadás (megközelítés, nehézség, dilemmák) ellenére, azt hiszem, Csordás Lászlónak sikerült a Holnap is élünk befogadástörténeti problematikáját megragadnia. [...] Sikeres kísérletet tett arra, hogy megtisztítsa Kovács Vilmos regényét mindattól, ami eddig rárakódott. Kérdés, hogy ettől vajon kívánatosabbá vált-e az újraolvasásra azok számára, akik megváltoztathatatlannak gondolják helyét a könyvespolcukon." (bővebben: A Holnap is élünk megközelítése)
Horváth Attila recenziója szerint ez a tanulmány "az egész kötetre rányomja bélyegét", továbbá úgy látja, hogy:

"Sok tekintetben a kimondásnak a gesztusa is értékelhető: a megismerő attitűd, az irodalomtudományos igény felmutathatósága, a máig létező köteles kritikai írásmóddal való szembeállíthatósága. Csordás szövegei ugyanis pont annyira különböznek el az általa is sokat kritizált beszédmódtól, amennyire értő módon reflektál is a korábban még érthető, de mára már bőven meghaladott erkölcsi-morális olvasatokra. A Kovács-tanulmányban imponáló precizitással jelenik meg előttünk a recepciótörténet hatalmas merítése, hogy megvilágítsa, honnan is jut el a kárpátaljai magyar kritikus arra a pontra, ahonnan saját hagyományával olykor karöltve, olykor megküzdve hitelesen képes megszólalni. A kárpátaljai kritika hiányának kritikájaként is olvasható a kötet, ugyanakkor erős önreflexió is jellemzi a szerzőt: elemi igény a rendteremtésre a szétszórtságban". (A recenzió teljes szövege az Együtt 2014/4. számában olvasható: A szétszórtságtól az elkészültségig.
* * *

A nyár többi része a KVIT ügyeinek rendezésével és a műhelybeszélgetések szervezésével, lebonyolításával telt. A műhelyekről sorra beszámolók is születtek: Elbeszélni még mindig nehéz, Mit bír el egy novella?, illetve A húzás művészete.

Jutott azért némi idő az utazásra, kikapcsolódásra is. Augusztusban a Tokaji Írótáborban beszéltem az Együttről és a KVIT-ről. Amikor pedig nem beszéltem, akkor kóstoltam. Főleg bort.

Itt most éppen nem kóstolok. (Forrás: tokajiirotabor.hu)

2014. augusztus 21., csütörtök

„… csak így különülhet el az értékes munka a férctől”

(Lengyel János interjúja, L. J. megjegyzéseivel)

 

Csordás László irodalomkritikus, az Együtt című irodalmi és művészeti folyóirat olvasószerkesztője, a fiatal kárpátaljai szerzőket tömörítő Kovács Vilmos Irodalmi Társaság vezetője. Az ungvári Intermix Kiadó gondozásában a 85. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a tanulmányokat, esszéket és kritikákat tartalmazó első kötete A szétszóródás árnyékában címmel. Ennek kapcsán beszélgettem vele.

– A Kovács Vilmos regényéről szóló tanulmányodban azt írod, hogy Balla László a rendszerváltásig nem hozott létre esztétikailag hitelesnek tekinthető művet. Ezzel arra célzol, hogy később megváltozott a helyzet? Te hogy ítéled meg Balla László munkásságát? Melyik művét emelnéd ki?

– Ha eléggé figyelmes az olvasó, észreveheti: ezt a megállapítást a tanulmányban egy összevetés részeként tettem, zárójelben. Arra céloztam, hogy míg a kárpátaljai magyar irodalmat legalább az 1970-es évek elejéig kétszerzősként tartotta nyilván a magyarországi kritika, addig máról visszatekintve ez nem látszik eléggé indokoltnak. Kovács Vilmos ugyanis valóban létrehozott – bőven a rendszerváltás előtt – hiteles, maradandó műveket, megalapozta a kárpátaljai magyar identitást, hagyományszemléletének akadtak folytatói, addig Balla László nem volt képes ugyanerre. Balla kevésbé szépíróként, mint publicistaként, szerkesztőként és hatalmi pozícióban lévő közéleti személyiségként tűnik ma megkerülhetetlennek. Ilyen szempontból visszaemlékezései hordoznak egyértelműen kordokumentum-értéket, gondolok itt elsősorban a Szegény ember vízzel főz című kötetére.

– A Holnap is élünk befogadástörténetét elemző tanulmánynál maradva, úgy vélem, az abban leírtak vitát fognak kiváltani, főként az idősebb pályatársak körében. Szerinted a mai kárpátaljai vagy magyarországi olvasó tudja-e, hogy ki volt Kovács Vilmos? Mi volt a Forrás Stúdió és milyen szerepet töltött be szűkebb hazánk irodalmi- és közéletében?

– Nem végeztem semmiféle reprezentatívnak tekinthető felmérést, így erre a kérdésre csakis feltevéssel válaszolhatok. A szakma azon része, amelyik érdeklődik Kárpátalja kultúrája iránt, bizonyára pontosan tudja, ki volt Kovács Vilmos és mi volt a Forrás Stúdió, országhatároktól függetlenül. Amikor közeli barátaimmal, ismerőseimmel beszélgettem készülő tanulmányom problémafelvetéseiről, akkor az volt a tapasztalatom, hogy a kárpátaljaiak többsége ismeri, olvasta már a regényt. Magyarországi kortársaimra ez nemigen volt jellemző.

– Szükséges-e még, majd negyven év múltán újra és újra elővenni ezt a regényt és a korszak történéseit, számodra nem tűnik úgy, mintha – bizonyos tekintetben – helyben járnánk? A mai fiatalok megértik-e, mi a regény mondanivalója? Tényleg, mi a regény mondanivalója, tanulsága?

– Egyáltalán nem tűnik helyben járásnak. Sőt. Annyi dilemmát sikerült feltárni a szövegváltozatok eltérésének számbavételétől, értelmezésétől kezdve a kiterjedt befogadás- és hatástörténet értéktételezéseinek és önellentmondásainak elemzéséig, hogy kétség sem férhet hozzá: érdemes kísérletet tenni az újraolvasásra. Azt hiszem, nem az a kérdés, hogy a mai fiatalok megértik-e, hanem inkább az, hogy hogyan értik meg a regényt? Hiszen egy mai – az előző rendszert csak a tankönyvek lapjairól ismerő – fiatal egészen mást vár el egy irodalmi műalkotástól, és így értelemszerűen mást is ért meg belőle. A regény mondanivalójának, illetve tanulságának ilyen fokú éles kinyilvánításához azonban egy jó adag didaxisra lenne szükség, ami viszont távol áll az én irodalomszemléletemtől...

– Meglátásod szerint, napjainkban Kárpátalján az átlagember mennyire ismeri szülőföldünk kortárs irodalmát, irodalmárait? Fontosnak tartják, hogy a vidéknek legyen „saját" irodalma? Büszkék-e a sikereket elért szerzőkre? Egyáltalán van-e kapcsolat a kárpátaljai író és a kárpátaljai olvasó között?

– Egy átlagember napjainkban Kárpátalján a túléléssel van elfoglalva. (Ez sajnos így van, de azért az emberek igénylik a kultúrát, a szellemi táplálékot is. – L. J.) Azzal, hogy ne csak a mát, de a holnapot is túlélje. Azzal, hogy kifizesse valahogyan a rohamosan emelkedő rezsit, hogy lassan már a nyomorgáshoz sem elég keresetéből ételt vagy ruhát vegyen magának, családjának. Ismét előjön a magyar történelem során már annyiszor feltett kérdés: lehet-e üres hassal a Himnuszt énekelni? És ha igen, meddig? Ahhoz, hogy az író és olvasó közötti viszony kiegyensúlyozottan működjön, létbiztonságra, bizonyos fokú jólétre van szükség, ami nagyon keveseknek adatik ma meg Kárpátalján. Ennek ellenére vannak írók, olvasók. Ezek igazi fanatikusok.

– Igen, irodalmáraink többsége egyszerűen él, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az átlagemberektől szinte csak az íráskészség különbözteti meg őket. Szerinted mi a jobb, ha az író a társadalom megbecsült tagja, akit magas polcon tartanak, vagy ha része a szürke tömegnek, és csak az úgymond fanatikus olvasók ismerik és elismerik?

– Azért nem egészen csak az íráskészség különbözteti meg az irodalmárt az átlagembertől. Gondolkodás-, mentalitás-, érdeklődésbeli eltérések is akadnak bőven. Mindezzel együtt nagyon szeretném, hogy sok ember olvasson, és minél többen gondolkozzanak el a művek által felvetett problémákon. Merthogy ezek egyáltalán nem mellékesek, sőt: árnyalt létérzékelést feltételeznek. Sokkal inkább, mint a túlzottan leegyszerűsítő, és lehet, hogy épp ezért nagy népszerűségnek örvendő tévéműsorok némelyike. De nincsenek illúzióim ezzel kapcsolatban. Az írói szerepre irányuló kérdésedre valójában nem tudok kizárólagos választ adni: szerintem a legfontosabb, hogy maradandónak bizonyuló művek íródjanak, a többit majd elvégzik a mindenkori olvasók. Ők tudják, mikor melyik polcra kell helyezni az adott szerzőt és művet.

– Az idei Versmaratonon többek között Kukorelly Endrével is beszélgettem, aki elmondta, hogy ő vitte be a Kalligram Kiadóhoz Brenzovics Marianna első regényét. Egy kárpátaljai magyar szerzőnek valóban Pozsonyba, Budapestre vagy Kolozsvárra kell mennie, hogy ismertté váljon, hogy művei széles olvasóközönséghez jussanak el? Tény, hogy a Kárpátalján kis példányszámban kiadott köteteket Magyarországon nem, vagy csak nehezen lehet beszerezni. A közeljövőben várható valamilyen előrelépés e tekintetben?

– Kérdésedre egyszerre két rövid válasz is adható: nem és igen. Nem, hiszen egy szerzőnek nem kell sehová mennie, nem kell semmivel foglalkoznia az íráson kívül. Semmi sem kényszer az irodalomban. Másrészt: ha valaki azt szeretné, hogy művét el is olvassák, akkor mindenhol jelen kell lennie, ahol csak tud. Kevés az olvasó, és az idejéért, a figyelméért meg kell küzdeni. Előrelépés várható Kárpátalján. Persze. Mindig várható. De már az is pozitívumnak tekinthető, hogy az Intermix Kiadó friss könyvei ingyenesen letölthetők a világhálóról digitális változatban. (Ez csak az utóbbi néhány évben megjelent kötetekre vonatkozik. – L. J.)

– A kívülállók nem tudhatják, hogy a kárpátaljai írók főként társadalmi munkában végzik a dolgukat, hiszen honoráriumot a legritkább esetben kapnak, ez részükről valóban a fanatizmusba átcsapó elhivatottság. Megfordult a fejedben, hogy a következő kötetedet magyarországi kiadónál adod ki?

– Sajnos pusztán az írásból lehetetlen megélni – megjegyzem: ez nem kárpátaljai specialitás –, nem árt, ha mellette van még valamilyen más munkája is a szerzőnek. Jobb esetben ez lehet szerkesztői, rendezvényszervezői, esetleg tanári állás, rosszabb esetben: egy gyárban kénytelen robotolni ő is a megélhetésért. Egyelőre nem tervezek új kötetet, de ha majd megszületik valamilyen ötlet, koncepció, akkor elgondolkodom azon, milyen kiadónál kellene megjelentetni a kéziratot.

– Te szerkesztetted a Szárnypróba című kötetet, amiben pályakezdő fiatalok mutatkoznak be. Szerinted mikor válik egy pályakezdő írogatóból író? Mitől lesz a rímfaragóból költő, mert sokszor maga a szakma is ellentétesen ítél meg egy-egy szerzőt vagy művet?

– A szakma nagyon sok dolgot ítél meg ellentétesen, ezen nem kell csodálkozni. Az ún. szakma ugyanis nem egy homogén massza, hanem világnézetükben, ízlésben, felkészültségben igencsak eltérő emberek csoportja. Az íróvá, költővé válás szerintem egy hosszú folyamat. Nincs olyan, hogy valaki egyik este még teljesen amatőrként fekszik le aludni, másnap reggel viszont már remekműveket alkotó zseniként ébred fel. (Ez lenne ám az igazi csoda. – L. J.) Én abban hiszek, hogyha valaki eléggé motivált, kitartó, nem veti meg a kemény munkát, akkor előbb-utóbb rátalál önmagára. A munka viszont nem spórolható meg. Soha.

– Egy 2011-es tanulmányod kapcsán kérdezem, hogy Kárpátalján kialakult-e már egy egészséges, a művek hibáira és erényeire is rámutató kritikai élet? Egyáltalán mit nevezhetünk egészséges kritikának, ki a mérvadó kritikus, hiszen minden vélemény szubjektív?

– Az igaz ugyan, hogy szubjektív, de azért vélemény és vélemény között is óriási különbség van. Ha valaki úgy fejti ki álláspontját valamilyen műről, folyamatról, hogy alaposan felkészül, követi a kortárs irodalom eseményeit, odafigyel a változásokra, elolvas annyi könyvet, folyóiratot stb., amennyit csak bír, mégsem gondolja magát mindentudónak, kissé talán nagyobb bizalommal fordulhatunk a véleményéhez, mint egy olyanéhoz, aki csak kinyilatkoztat, de valójában nagy el-nem-olvasó, tárgya sem érdekli igazán és frusztrált, ha nem az ő igaza az egyedüli, amit elfogadunk. Az egészséges kritikai életben megférnek egymás mellett az alapjaikban eltérő vélemények. Nem kioltani akarják egymást, hanem párbeszédbe lépnek egymással. Ez az állapot még eléggé utópisztikusnak tűnik Kárpátalját tekintve.

– Azt tapasztaltam, hogy vannak olyan szerzők, akiket nem lehet, vagy nem ajánlatos kritizálni, mert az visszaüthet az illetőre. Sőt, vannak, akik mások műveit keményen, olykor már kifejezetten sértőn kritizálják, becsmérlik, viszont az őket ért bírálatokat nehezen viselik el. Alkotó emberként te felül tudsz emelkedni a vélt vagy valós sérelmeiden, amikor kritikát írsz? Szerinted helyes az, ha az adott mű kapcsán a szerzőt is kritizáljuk, lásd a Táltosok című regény körül kialakult vitafolyamatot?

– Amikor kritikát írok, nem az jár az eszemben, hogy nemrég valaki megsértett, és ezért az egész világon bosszút kell állnom. Kritikaírás közben a műre és saját értelmezésemre koncentrálok. Persze nekem is megvannak az elfogultságaim, mint bárki másnak. De sértegetni nem szoktam. Legfeljebb kiforgatni, parodizálni valamilyen szélsőséges, éppen ezért számomra eleve komikus hatást keltő álláspontot. A Táltosok körül kialakult vitában, azt hiszem, nem a szerzővel volt a legnagyobb gond, hanem azzal, hogy nem volt kidolgozva eléggé a szöveg. Emellett érveltem hozzászólásomban, amely egyébként legelső kritikai jellegű írásom volt, példák sorával szemléltetve és alátámasztva állításaimat.

– Itt nem is konkrétan a szerzőre gondoltam, hanem arra, ahogy irodalmunk két jeles képviselője személyeskedésektől sem mentes vitát folytatott a regényről és a szerzőjéről. Tapasztalataid szerint a kárpátaljai szerzők mennyire viselik el a kemény kritikát? Hiszen előfordult már, hogy valaki egy kevésbé éles hangú tanulmány hatására az írással is végleg felhagyott...

– Nem feltétlenül számít kuriózumnak, ha két markánsan elütő véleménnyel rendelkező személyiség a nyilvánosság előtt próbálja bebizonyítani saját igazát, akár annak árán is, hogy a másikat egyidejűleg igyekszik beledöngölni a földbe. De ezt a gyakorlatot nem kedvelem, inkább a párbeszéd híve vagyok. Semmi esetre sem a veszekedésé. A legfiatalabbak szerencsére jól viselik az erős negatív kritikát is. Feltéve, hogy az szakmai érvekkel kellően alátámasztott. Máskülönben csak mosolyognak az aránytévesztő lehúzáson. Aki egy kritika miatt hallgat el végleg, annak lehet, hogy nem is volt érdemes irodalommal foglalkoznia...

– A közelmúltban sokszor kerültél vitába Balla D. Károllyal. Ha jól sejtem, a nemrég Ungváron megrendezett Dilettánsok Éjszakája című programotok is egyfajta jelzés volt a József Attila-díjas író felé. E kapcsán kérdezem tőled, hogy túl az egészséges kritikán, szerencsés-e egy kis irodalmi közösség számára az állandó szembenállás, acsarkodás fenntartása, az ellentétek minduntalan kiélezése? Nem megy a kritikai, az irodalmi élet rovására, ha mindig csak a negatívumot keressük abban, a támadási lehetőségeket keressük az ellen, amiről azt állítjuk, hogy nincs is?

– Nem biztos, hogy jól értem ezt a kérdést, de annyit állíthatok: vita nélkül meghal egy kultúra. Ha mindenben a pozitívumot keressük, akkor is. A hibákra is rá kell mutatni, csak így különülhet el az értékes munka a férctől. Az a szöveg, amelyik nem bír ki néhány „támadást", amelyik nem bírja el a negatív véleményt, amelyen nem érdemes vitatkozni – az aligha műalkotás.

– Természetesen ebben egyetértünk. Én arra utaltam, hogy a kárpátaljai irodalmi élet is megosztott és sok esetben a szerzők politikai nézetellentétek miatt esnek egymásnak. A szerzővel szemben táplált ellenszenv hatására alkotnak véleményt, miközben el sem olvasták az adott művet. Szerintem nem szerencsés általánosítani vagy beskatulyázni, eleve lemondani valakiről. Ez főként az idősebb korosztályra jellemző. Neked mi a véleményed erről?

– Nem sokat adok az olyan véleményre, amely mögött nincs valódi olvasói tapasztalat, csak előítélet. Sokszor találkozunk ilyennel. Ez az előítélet a másik meg nem hallgatásából vagy meg nem értéséből ered. Az előbb említett megosztottságot pedig kevésbé politikai okokra (bár tagadhatatlan, vannak ilyenek is), mint inkább írói szerepekre és ehhez kapcsolódó nyelvhasználati problémákra vezetném vissza. Viszont, ha ezeket felülbíráljuk, és a művekre koncentrálunk, kiderül: a látszólag áthidalhatatlan ellentét valójában tudatosan képzett önigazoló fikció. Így egy új, korszerűbb nyelv és retorika megtalálásával szerintem lehetségessé válhat a tárgyilagos értékelés.

– Itt kérdezem meg, hogy meggyógyult-e már az irodalmi életünk? Az a „csúnya" írásbeliség, ahogy egyik irodalmárunk fogalmazott anno, elindult-e mára a széppé válás útján; a kiskacsában felismerni-e már a kecses hattyú vonásait?

– Mindig bajban vagyok az ilyen túlmetaforizált kérdésekkel. Megmondom őszintén: az irodalomban eddig még nem figyeltem fel az előbb említett kiskacsákra. Máskülönben meg: nem hinném, hogy a kárpátaljai magyar irodalom úgy működne, ahogyan egy klasszikus Andersen-mese...

– 2011-ben a Tiszabökényben megrendezett írótáborban nehezményezted, hogy az Együttnek nincs interaktív honlapja. Évek óta tagja vagy a szerkesztőbizottságnak, most én kérdezem meg, miért nincs ma sem?

– Hát, ha én azt tudnám. (Nevet.) Azóta minden évben legalább egyszer felvetettem az ötletet. Annak ellenére, hogy mindenki megfontolásra érdemesnek gondolta, gyakorlatilag nem történt előrelépés az ügyben.

– Visszatérve még Balla D. Károlyhoz, lehet-e ma még regényt írni, illetve műalkotássá válhat-e a mindenféle talált szövegből összeállított kompozíció?

– Hogy lehet-e ma regényt írni? Elég sokan írnak. Hogy nehezebb lenne-e, mint régen? Szerintem sosem volt könnyű. Természetesen bármiből válhat műalkotás. Ez az irodalom egyik nagy csodája...

– A Holnap is élünk című regényt sokan nevezték a „kárpátaljai magyarság regényének". Szerinted azóta született-e olyan prózai vagy lírai mű, ami szintén bekerülhetne ebbe a kategóriába, amit igazi kárpátaljai műnek nevezhetnénk, hiszen mára némileg megváltozott a tartalma ennek a fogalomnak (is)?

– Született-e olyan lírai mű, amely a kárpátaljai magyarság regénye lehetne? Hm. Merész elképzelés... Az igazat megvallva, én nem nagyon szeretem ezt a fogalmat. Túl hangzatosnak és üresnek gondolom. Nem hiszem, hogy ma még használni kellene, legalábbis irodalomtörténeti értékelésként biztosan nem.

– Köszönöm a beszélgetést és még egyszer gratulálok az első kötetedhez. Remélhetőleg ez egy hosszú sorozat kezdete.

Lengyel János
Kárpátalja.ma

Időközben megszületett Balla D. Károly jegyzete is az interjúval kapcsolatban: Visszatérve rám.

És ha már ott tartunk, hogy mindenki mindent láb-, illetve megjegyzetel vagy hozzáfűz, én is megjegyzem, hogy az interjú megjelenésekor épp ezt a zenét hallgattam:

2014. június 24., kedd

Naplójegyzetek egy nagy történelmi eseményről

(Benda Jenő: A béke kálváriaútján. Egy újságíró naplója a párizsi békekonferenciáról)

 
A trianoni béke a folyamatos aktuálpolitikai értelmezések (és nem egyszer kisajátítások) miatt máig igen érzékeny témaként van jelen nemcsak a magyar, de a vele szomszédos országok közéletében is. Elképesztő, mennyire szélsőséges sajtóvisszhangot és diplomáciai konfliktust képes kiváltani egy-egy nem kellően átgondolt, a szomszédos országok (vagy éppen Magyarország) érzékenységét figyelmen kívül hagyó, olykor valóban sértő kijelentés valamelyik vezető politikus szájából. Pedig ha a 21. század Európájában végre nem az első és a második világháború logikája szerinti győztesek és vesztesek kettősségében, nem a 20. század elejétől kialakuló arrogáns hatalmi pozíciókban, hanem általános emberi jogokban válna lehetővé a probléma elgondolása, akkor nemcsak a retorika szintjén jelenne meg a belátás: a nemzetiségekre nézve az önrendelkezés nem ördögtől való fogalom. De amíg bármiféle autonómia említése is feszültségekhez vezet, amíg nem valósul meg az érvekkel és ellenérvekkel szembenéző párbeszéd a nyilvánvaló igazságtalanságok korrigálása végett, amíg a hatalmi pozíciókhoz emocionális szempontú kirohanások társulnak, addig aligha válhat Trianon terhe csupán történelmi léttapasztalattá. Többek közt ezért sem meglepő, hogy a békekonferencia idején készült naplófeljegyzések egyes kérdésfeltevései ma is elevenek maradnak kibeszéletlenségüknél és megoldatlanságuknál fogva. Ami persze egyszerre jelenti a recenzió tárgyának korszerűségét és a vágyott, igazságosabb jövő felé vezető európai út nehézségeit.

A Huszton született közíró-szerkesztő, Benda Jenő az egyik legnépszerűbb napilap, a Pesti Hírlap tudósítójaként jutott ki a békedelegáció tagjaival Franciaországba. Naplókönyve, A béke kálváriaútján a küldöttség szálláshelyén, a Château de Madridban napi rendszerességgel írt és Budapestre továbbküldött beszámolók alapján állt össze. Első kiadására 1920-ban került sor. A mostani újrakiadás ennek javított és bővített változatának tekinthető: a szöveg a mai helyesírási szabályokhoz van igazítva, az itt-ott felbukkanó tárgyi tévedéseket a szerkesztők (Filep Tamás Gusztáv és Zelei Miklós) korrigálták, illetve kiegészítették a könyvet a szerző egyik kollégájáról, a béketárgyalásokat szintén a saját szemével látó Fabro Henrikről írt portréjával és egy életrajzi jegyzettel, amelyben Filep Tamás Gusztáv elénk tárja a legfontosabb tudnivalókat Benda Jenőről és munkásságáról.

A naplójegyzeteket Apponyi Albertnek, a békedelegáció elnökének a szerzőhöz címzett levele nyitja. Apponyi nem előszót ír a könyvhöz, inkább személyes tapasztalatait összegzi egy levélben. A béketárgyalásról szóló keserű összefoglalása a következő: „tehetetlenül ültünk a Château de Madridban, vagy sétáltunk a Bois de Boulogne-ban (hogy ezt szabadon tehettük, még különös kegy volt), Párizsba detektív kíséretében benézhettünk, kirakatokat bámulhattunk, sőt pénzünket is ott hagyhattuk bevásárlásokban, de arra, hogy érveinket összemérjük ellenfeleink érveivel, hogy állításaikra reápiríthassunk, tetteiket reájuk olvashassuk, soha alkalom nekünk nem adatott” (5.). Ehhez hasonló tapasztalatokról számol be előszavában és naplójában Benda Jenő is.

A napló három nagyobb részre tagolódik: Első stáció – A békeföltételek átvétele, Második stáció – A magyar válasz átadása és végül az igencsak rövid fejezet, amely Az utolsó stáció – Elvégeztetett… címet kapta. Az első naplójegyzet január 5-re, a legutolsó pedig június 4-re van keltezve, ez a két dátum fogja keretbe a lineárisan haladó történetet a delegáció útnak indulásától egészen a békeszerződés aláírásáig (amelyen már maga a naplóíró családi okok miatt személyesen nem vett részt). Itt merülhet fel az a kérdés, hogyan, milyen olvasói elvárásokkal közelítsünk a naplóhoz?

Benda Jenő alaposságát figyelembe véve könnyen előtérbe kerülhet a dokumentum-jelleg (ezt hangsúlyozzák leginkább a kötet szerkesztői is). A béke kálváriaútján ebből a szempontból kivételes kordokumentum, ami első kézből, egy szűk csoport, a békedelegáció szemszögéből bővítheti történelmi tudásunkat. Ismereteket szerezhetünk olyan helyzetekről és lépésekről, amelyekkel a legrészletesebb összefoglalások sem biztos, hogy foglalkoznak.

Mindjárt a napló legelején megható az a pillanatkép, amely a békedelegáció éppen kiinduló vonatát kíséri: „a peronon lévő sok száz főnyi tömeg mint egy adott jelre lekapja a kalapját, és elkezdi a Szózatot énekelni” (17.). Ahogy a vonat halad, mindenütt nagy tömeg és jelzőtáblák jelennek meg a következő feliratokkal: „Erdély a mienk!”; „Magyarország a magyaroké!”; „Nem, Nem! Soha!” (18.). Ez az őszinte kiállás, érdeklődés közönybe, illetve szenzációhajhászásba fordul, amint a küldöttség elhagyja a magyar határt és lassan Párizsba érkezik: „Párizs egyszerűen közönyös. […] A magyar sorstragédia, a magyar békedelegáció szomorú kálváriaútja ennek a tömegnek csak egy negyedórás látványosság” (28.). A később itt szerzett tapasztalatok nyomán teljes bizonyossággal állítható: a világpolitikai problémák mellett az úgynevezett magyarkérdés nem foglalkoztatta túlzottan a francia közvéleményt. Ami a helyi sajtóban a magyarokról megjelent, az rosszakaratról, szándékos félreértésről, ferdítésről és tájékozatlanságról tanúskodik. Beszédesek a Le Matin megjegyzései a megérkező magyarokról: „Kinézésük elég búskomor […]. 1914 óta divatból kiment kabátok, háború előtti kalapok, sovány és fáradt arcok” (32.). A megaláztatás tovább folytatódik, amikor a szálláshelyen folyamatosan romlott húst adnak el ebédként és vacsoraként jó pénzért, amikor többször felszólítják őket: kevesebbet használják a villanyt, illetve azzal, hogy a magyarok nem léphetnek ki a Château de Madridból kísérők (nemsokára kiderül: detektívek) nélkül. A hivatalos indoklás szerint a kíséretet saját biztonságuk érdekében rendelték el, valójában azonban mindenki tudta: azért, hogy a magyarok még véletlenül se érintkezzenek a párizsi sajtóval és a helyi politikusokkal.

Ilyen körülmények között nem könnyű helytállni és reményt táplálni a magyar érvek sikere, vagy egyáltalán: meghallgatása és megfontolása mellett. Még akkor sem, ha a küldöttség tagjai között olyan politikusok-szakemberek vannak, mint Teleki Pál, Bethlen István vagy Apponyi Albert, akikről külön kisportré olvasható Benda könyvében. E három megnevezett küldöttségi tag közül azonban messze kiemelkedett a delegáció vezetője, Apponyi Albert nyelvtudása, hibátlan retorikai felkészültsége és széleskörű külföldi kapcsolatrendszere miatt. Apponyi nyelvtudását és szónoki képességét a védőbeszéd megtartásakor kamatoztatta messzemenően – melynek leírása a napló alighanem leginkább emlékezetes részei közé tartozik. Angol, olasz és francia nyelven szólalt fel a gróf, önmagát fordítva egyik nyelvről a másikra, könnyed eleganciával. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az antant részéről érdeklődés ébredt a magyar igazság iránt is, legalábbis ezt támasztja alá Lloyd George kérdése a Magyarország számára kijelölt határokon túl egy tömbben élő magyarokról. Erre Apponyi egy térképpel hozott fel szemléltető példát. Az eseményt a naplóíró így jegyezte fel: „Lloyd George érdeklődve hajolt a térkép fölé. Lord Curzon is közelebb húzódott. Nitti fölállt a helyéről, és szintén a térkép fölé hajolt. […] Macui, a kistermetű japán is közeledett, nyújtogatta a nyakát, hogy valamit meglásson, a Nitti széles háta azonban minden kilátást elfogott előle. […] Clémenceau pár percig a helyéről figyelte mindezt, azután maga is fölállt, és odalépett Apponyi mellé, aki egymás után mutatott rá a Csallóközben, Ruszka-Krajnában, Erdélyben, Arad környékén, a Bácskában rekedt nagy vörös foltokra: a magyar nemzettest vérző sebeire” (64.). Későbbi jegyzetében Benda ezt az eseményt így kommentálja: „A múltkor egy kis fénysugár volt a sötétségben az a kérdés, amelyet Lloyd George Apponyihoz intézett. Mintha az antant lelkiismerete nyilatkozott volna meg ebben a kérdésben, a felelősség föleszmélő tudata, az az akarat, amelyik az igazság megkeresésére készül…” (87.). Mi, olvasók persze már tudjuk, hogy ez a készülődés valójában máig sem változott határozott kiállássá, ugyanis a békeszerződés aláírása utáni határmódosítások miatt kisebbségi léthelyzetbe került magyarok problémája nem volt és ma sincs kellő érzékenységgel kezelve a nagyhatalmi politikai diskurzusban.

Azt sem felejthetjük el azonban olvasás közben, hogy a szerző korának kiváló újságírója volt, így tudósításaiban, illetve naplójában alighanem megtalálható adott kornak a témával kapcsolatos valamennyi szófordulata, kifejezése. Hiszen érdekes lehet számunkra maga a nyelv, amelyet e történelmi trauma feldolgozásához kerestek az emberek akkoriban, és az is, hogyan alakultak át a kifejezések, illetve a szójelentések a köznyelvben és a publicisztikában azóta. Ennek szemléltetésére csupán a test-metaforikát emelném ki, melynek lényege: Nagy-Magyarország egy testként működő szervezet, és minden elcsatolt terület csonkításnak minősül ezen a testen, melynek során a csonkán megmaradt Magyarország könnyen elvérezhet. Erre kiváló példa Benda naplójában „a magyar nemzettest vérző sebeire” való utalás. De erre a metaforikára az irodalomtörténetben is találhatunk példát. A legismertebb valószínűleg a Kosztolányi Dezső szerkesztésében megjelenő Vérző Magyarország című antológia. Viszont nem szorul bővebb érvelésre, hogy ez a metaforahasználat ma aligha működhet a Trianon-trauma feldolgozására. Legfeljebb vágyálmokat kergető irredenta-törekvések részeként képzelhető el.

Számomra Benda Jenő naplókönyve azt mutatta meg személyes érzékenységével és olykor szépírói igényességével, hogy még a legnagyobb történelmi igazságtalanságokról is lehet a józan tárgyilagosság nyelvén beszélni. Azt azonban a későbbi értelmező tapasztalatával rendelkező olvasóként nem árt felvetni, hogy Trianon nemcsak egy narratíva végét hozta el számunkra. Ugyanúgy kezdetét is jelenti egy vagy több olyan elbeszélésnek, amely máig nem ért véget, és amelyen belül talán még elképzelhető a kölcsönös érzékenységre való figyelem, valamint az egykori trauma együttes feldolgozása a Magyarországgal határos államok együttműködésével. Remélem, ez nem csupán egy soha be nem teljesülő vágyálom marad.

(Benda Jenő, A béke kálváriaútján, Egy újságíró naplója a párizsi békekonferenciáról, Méry Ratio Kiadó, Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, 2013.)
 

2014. június 4., szerda

netnapló - 2014. május

Úgy terveztem, hogy ehavi netnaplómat igyekszem nem retrospektíve megírni, de sajnos a mindennapi robot, a szellemi kimerültség és persze saját rendszertelen íráskésztetésem ezt aligha tette volna lehetővé. Marad tehát a visszatekintés, illetve a fontosabb események kiemelése ebből a hónapból is.

* * *

Május 10-én került sor a KVIT műhelymunkájára az Európa-Magyar Házban. Ezúttal a téma a következő volt: A mesterek követése és az irodalmi apagyilkosságok. Gondolatindítónak Boldog Zoltán esszéjét ajánlottam, ennek állításairól fejtette ki mindenki a véleményét. A rendezvényről Marcsák Gergely írt rövid, de tartalmas beszámolót a KMMI oldalára.

* * *

Aztán elsütöttünk egy poént Ungváron, ami szerintem felemásra sikeredett. A Dilettánsok Éjszakája nem indult rosszul, hiszen maga az ötlet életképes volt (dilettáns kiáltvány, felolvasások, beszélgetések, provokáció, együtt nevetés), mégis: a szervezés hiányosságai megmutatkoztak a találkozón. Talán majd máskor...

Erről az estről a Kárpáti Igaz Szóban jelent meg tudósítás, ahol - kis üröm az örömben - hibásan írták le a csoport nevét.

* * *

A hónap nagy része kötetem szerkesztésével telt. Újraolvasva a három-négy évvel ezelőtt publikált írásokat, egyre többször éreztem úgy: ez már nem én vagyok, ezt ma már egészen másként, finomabban vagy keményebben fogalmaznám meg...

Kisebb változtatás történt ugyan a szövegeken (néhány helyen aktualizáltam, egyértelműbbé tettem homályos kifejezéseket, átalakítottam egy-két szöveghelyet, kihúztam töltelékmondatokat), de egészében véve a kész kötetben nyomon követhető mind szemléletbeli, mind pedig műveltségbeli változásom, bizonyos tekintetben: fejlődésem. Ezért is láttam szükségesnek, hogy a gyűjtemény végére helyezzem az írások eredeti megjelenési helyeit jelölő listát. A szétszóródás árnyékában a könyvhétre jön ki a nyomdából, de digitális változata már hozzáférhető a KMMI honlapján.


* * *

A Kárpátalja.ma portálon jelent meg Lengyel János velem készült interjúja, amelyben a KVIT szemléletéről, céljairól, pozíciójáról, egyáltalán: létezéséről számolok be.

* * *

Részt vettem még - és ezzel zárult a május - a Kárpát-medencei irodalmi műhelyek találkozóján Hajdúböszörményben, ahol az Együttről beszéltem. Bemutattam a lapot, kitértem történetére és jelenkorára, illetve felvetettem problémákat, amelyekkel előbb-utóbb szembesülnünk kell. A KVIT is szóba került, így ajánlhattam néhány fiatalt, akikre érdemes odafigyelni, mert sosem lehet tudni, melyikük válik íróvá, költővé néhány év múlva.

2014. május 31., szombat

Megalakult a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság [Lengyel János interjúja]

Csordás László irodalomkritikus, PhD-hallgató, az Együtt című irodalmi-művészeti folyóirat olvasószerkesztője. Ő az egyik kezdeményezője annak az irodalmi találkozónak, melynek során a kárpátaljai magyar irodalom fiatalabb képviselői havonta összejönnek a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetben.

– Kárpátalján már rég szükség lett volna egy állandó irodalmi fórumra. Szerinted az előttetek járóknak miért nem jutott eszükbe egy hasonló kezdeményezés?

– Szinte biztos, hogy eszükbe jutott az előttünk járóknak is a generációs jellegű irodalmi fórum gondolata, hiszen például 2007-ben megjelent az Új vetés című antológia, amely a kárpátaljai magyar irodalom új nemzedékét ígérte. Az ígéretből végül valószínűleg azért nem lett erős nemzedéki fellépés, mert hiányzott ebből a kezdeményezésből az együtt gondolkodás, illetve az együtt haladás eszménye. Minden szerző külön-külön, egyéni kiállásban próbált meg jelen lenni az itteni irodalmi életben. Mi, legfiatalabbak, más utat választottunk. Ami persze még nem jelenti azt, hogy feladtuk volna az egyéniségünket. De úgy érezzük, szükségünk van egy közösségre, ahol megbeszélhetjük a felmerülő problémákat.

– Tavaly decemberben volt az első összejöveteletek, ki volt az eredeti ötletgazda?

– Már elég régóta érlelődött bennünk a gondolat egy ilyen fórum létrehozására, legalább a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet több éve futó tehetségkutató programja óta. Egyébként Lőrincz P. Gabriella hívott fel telefonon még tavaly télen azzal a konkrét szándékkal, hogy ideje lenne a gyakorlatba is átültetni azt, amit már jó néhányszor elképzeltünk. Ezzel teljes mértékben egyetértettem. Így került megrendezésre az első találkozó.

– Gálfi Dezső irodalmi műhelybeszélgetésként definiálta az összejöveteleteket, te hogyan neveznéd? Sikerült már nevet találnotok?

– Jó meghatározásnak gondolom a műhelybeszélgetést, ugyanis itt valóban műhelyről van szó: leülünk egy asztal mellé, és szétszedjük, majd pedig újból összerakjuk az írásokat. De ugyanígy teszünk a friss kulturális hírekkel vagy azokkal a témákkal, amelyek fontosak lehetnek egy pályakezdő számára. Amit kiemelnék – és amire valóban nagy hangsúlyt fektetünk –, az a kritikai gondolkodás fejlesztése, hiszen semmit sem kell elfogadni feltétel nélkül, csak azért, mert azt egy tekintély mondja. Viszont ez még nem jelenti a hagyomány elutasítását, hiszen nevünkkel, a KVIT-tel (ami nem mást takar, mint a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságot) is azt kívánjuk érzékeltetni, hogy valamilyen jól behatárolható kulturális tradícióhoz tartozunk, amit a mai tendenciáknak és saját (egyébként korántsem homogén) ízlésünknek megfelelően viszünk tovább.

– Mennyiben lehet titeket a legendás Forrás Stúdió kései utódának nevezni, hiszen Vári Fábián László révén még egyfajta jogfolytonosság is fennáll?


– Több okból sem hiszem, hogy jó lenne már az indulásnál beskatulyázni minket. Ha kicsit jobban belegondolok: nem egészen világos, mit is jelent a kései utód kifejezés ebben a kérdésben. Mert az biztos, hogy ma egészen más körülmények között létezik a fiatalok csoportja, mint a hatvanas években a diktatórikus természetű hatalommal folyamatosan feszültségbe kerülő egykori pályakezdőké. Cenzúra sincs, és attól sem kell félnünk, hogy egy kritikus gondolat miatt a hatóság felelősségre vonna bárkit is. Azért sem lenne igazságos az összehasonlítás vagy párhuzam, mert az egykori Forrás Stúdió tagjai már rég megírták azokat a műveket, amelyek alapján legendaként tekintünk kezdeményezésükre. A KVIT tagjai viszont még igencsak a pálya legelején járnak, senki sem tudja megmondani, lesznek-e közöttünk majd olyan tehetségek, akik komoly irodalmi értékeket teremtenek a közeljövőben. Mindent összevetve: egyelőre nem tartom szerencsésnek sem a hasonlítást, sem pedig a párhuzamot az egykori Forrással. Ez még nem jelenti azt, hogy elhatárolódnánk az idősebbektől. Vári Fábián Lászlót kértük fel például tiszteletbeli elnökünknek. A beszélgetések során pedig mindig szóba kerül a hagyomány, ugyanis igyekszünk tanulni elődeink hibáiból és erényeiből.

– Fél tucat találkozón túl mi a tapasztalatod, mennyire sikeres a kezdeményezés? Milyen a fiatalok aktivitása, hozzáállása? Teljesülni látszik-e az eredeti elképzelés?

– Az eredeti elképzelés az volt, hogy egy jól működő közösséget hozzunk létre. Ez azt jelenti, hogy nem feltétlenül a tagság növelése az elsődleges cél. Akik jelen vannak az összejöveteleken, azokról elmondható: aktívan részt vesznek a KVIT munkájában, szívesen fejtik ki véleményüket az adott témával kapcsolatban. Ami fontos: vannak termékeny viták, de nincs sértődés. Még nagyon erős kritikai visszajelzés esetén sincs. A párbeszédben hiszünk, mert úgy gondoljuk, ez alapján kovácsolódik össze a közösség. Ilyen szempontból: igen, teljesülni látszik az eredeti elképzelés.

– Milyen a visszhangja ennek a találkozónak? Gondolok itt akár Kárpátaljára, akár Magyarországra?


– Korai lenne még komoly visszhangról beszélni, de persze mindig van visszajelzés: hol elismerő, hol kevésbé. Néha viszont úgy tűnik, mintha csak sértődöttségből fakadna vagy rosszindulaton, esetleg tájékozatlanságon alapulna egy-egy szélsőségesen elutasító ítélet. Mégis azt kell mondanom, valahol természetes a megoszló vélemények megléte rólunk, szerintem nincs ezzel semmi baj. Aki nyilvánosan mond véleményt, azt bírálni is lehet. Sőt: néha kell is. Mi legalábbis ezt valljuk a KVIT-ben.

– Köszönöm a beszélgetést. Eredményes munkát és sok sikert kívánok nektek!

Lengyel János

2014. május 8., csütörtök

netnapló - huszonhatodik április

Ennek az áprilisnak is vége. Nyugodt szívvel leírhatom: meg- és túléltem életem huszonhatodik áprilisát. Gazdagabb lettem jónéhány (nemcsak szakmai) tapasztalattal és három literes söröskorsóval, ami egy magamfajta sörivó ember számára igazi kincsnek számít...

*  *  *

Április elején jelent meg az Együtt 2014/2. száma, amelyben helyet kapott többek között Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének befogadástörténetét áttekintő tanulmányom harmadik, befejező része (a teljes szöveg tehát: I. rész, II. rész, III. rész). Egyben ez az irodalomtörténeti jellegű tanulmány nyitja nemsokára megjelenő tanulmány-, esszé- és kritikagyűjteményemet. A szétszóródás árnyékában című kötet anyagát négy év (2010-2014) publikált és eddig még kéziratban lévő írásaiból állítottam össze.

* * *

6-án, vasárnap Beregszász volt a vendége a Miskolcon megrendezett Határtalan napok elnevezésű rendezvénysorozat irodalmi részének. Az előre meghirdetett program addig módosult, míg végül Debreceni Mihállyal beszélgettem egy jó kiadós másfél órát: szóba került az irodalom, a történelem, a kultúra, az oktatás, a politika és még sok minden más is. Zárásképp paródiákat olvastunk fel.

A Miskolci Nemzeti Színházban

* * *

Idén is költészetnapi interjút készített velem a Kárpáti Igaz Szó. Tóth Viktor egyik kétségtelenül provokatív kérdésére adott válaszomból egy termékeny és elgondolkodtató vita kerekedett a Facebookon. Érdemes elolvasni. Ehhez kapcsolódik, hogy a Daykában rendhagyó irodalomórán vettem részt, ahol a vers születéséről beszéltem a tanulóknak nagyon röviden.

* * *

A munkácsi zsidótemetőben
A holokauszt áldozataira emlékező konferencia- és előadássorozaton szólaltam fel A tűzre vetett Radnóti című blogbejegyzésemből született kiselőadásommal. Beregszászon, Ungváron, Munkácson, Nagyszőlősön és Péterfalván beszéltem a könyvégetésről, két alkalommal könyvtárban, aminek azért megvan a maga hangulata. A legutóbbi rendezvényről készült beszámoló a Kárpátinfó honlapján olvasható.


* * *

26-án ismét megtartottuk műhelybeszélgetésünket a fiatal irodalmárokkal. A téma ezúttal a következő volt: Végtermék-e a szöveg? Ez az alkalom annyiban volt mindenképp különleges, hogy sikerült végre nevet választani a csoportnak. Így lettünk KVIT (azaz Kovács Vilmos Irodalmi Társaság). Erről az eseményről itt lehet bővebben olvasni.

2014. április 11., péntek

Milyen "tájakon" jársz, költészet? (Tóth Viktor interjúja)

A magyar költészet napja dátumaként, látva József Attila fantasztikus életművét, nem véletlenszerűen választották az április 11-ét. Akik számára a költő esetleg baloldalinak tűnik, azoknak érdemes figyelmébe ajánlani egyik örökbecsű művét, a Bús magyar énekét. A XXI. században még mindig ugyanarra folyik a Duna, s ha letelepszünk a „rakodópartra”, talán mi is megláthatunk egy dinnyehéjat. Vajon változott-e a költészet?


– A XX. század közepéig, esetleg az 1980-as évekig egy-egy költőnek, versnek óriási hatása volt a lírára és a közéletre is. Ma viszont…

– Diktatúrában a költészetnek, ezzel együtt az irodalomnak egészen más szerepe lehet, mint demokratikus berendezkedés idején. Ne feledjük, a művészet mindig a szabadság felé tör, így óhatatlanul szembe kerül a hatalommal. De aki követi a kortárs magyar irodalom folyamatait, láthatja, hogy az utóbbi időben szintén megnőtt az érdeklődés az ún. közéleti költészet iránt. 2012-ben jelent meg például az Édes hazám című antológia, amely az elmúlt húsz év közéleti-politikai tematikájú versterméséből nyújt bőséges válogatást. Hogy milyen hatása volt a mindennapi életre ennek a gyűjteménynek, nem tudnám megmondani, de a kritika jól fogadta. Sőt, létezik egy másik, nem túl régi kezdeményezés, a slam poetry, amely egyre szélesebb körben terjed, és gyorsan reagál a legfrissebb kulturális, politikai kérdésekre is.

– Balla D. Károly szerint ami költészet, az nem kárpátaljai, ami kárpátaljai, az nem költészet. Mi erről a véleménye?

– Balla D. Károly Címkézett irodalom című esszéjében egészen pontosan így fogalmazott: „a kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai”. Annak ellenére, hogy érzem a kijelentés mögött megbúvó keserű iróniát, nem tudom elfogadni ezt a kizárásos alapon működő logikát. Hiszen miért ne lehetne egy jó mű, illetve egy szerző egyszerre több irodalomtörténeti elbeszélés része? [Miért ne tekinthetnénk Vári Fábián László életművére úgy, mint a kortárs magyar irodalom népi kánonjának és egyben a kárpátaljai magyar irodalom hagyományának kiemelkedő teljesítményére? Miért ne értelmezhetnénk Berniczky Éva novellisztikáját egyszerre a mai magyar irodalom ún. posztbodoriánus vonulatában és a kárpátaljai regionális kánon narratívájában?]

– Szűkebb pátriánknál maradva: mennyire jók az új nemzedékhez tartozó költők, mennyire változtak, bővültek a publikálási lehetőségek? 

– A publikálási lehetőségek szerencsére egyre inkább bővülnek. Kárpátalján az Együtt című folyóirat ad teret a fiataloknak, de az internet, a blogoszféra is járható út lehet. A magyarországi folyóiratok szintén érdeklődést mutatnak az itt született művek iránt. Tehát egyedül csak a minőség szabhat határt. Az, hogy ki mennyire jó, persze mindig viszonyítás kérdése. Például Bakos Kiss Károly legutóbbi, Része még című gyűjteményében, illetve Lőrincz P. Gabriella Fény-hiány című kötetében sokat finomodott. Az egyre inkább közösségbe szerveződő fiatalabbak között is vannak tehetséges versírók. Hogy csak két nevet említsek: Pák Diána misztikus-népi ihletettségű, míg Marcsák Gergely szürreális-abszurd szövegekkel jelentkezett. Természetesen az, hogy kiből válik valóban költő a legfiatalabbak közül, még a jövő kérdése.
Forrás: Kárpáti Igaz Szó online (kiegészítéssel)

Frissítés: érdekes vita alakult ki az interjúval kapcsolatban a Facebookon

2014. április 4., péntek

Szeretnek-e olvasni az irodalomtörténészek?

Egy cikkre figyeltem fel a Kárpáti Igaz Szó legfrissebb számában. A kevert műfajú írás címe: Nem szeretnek olvasni a tinik? A kérdésfeltevés egy valóban fontos témát ígér, mégis úgy tűnik, a cikk komoly lehetőséget szalaszt el. Egyszerűen túl sok benne a fogalmi zavar és a banális általánosítás...

Mindjárt az elején megjegyzem: a mellékelt fotó - a szerző felvétele - telitalálat. A padra dőlve, jegyzetei mellett kacér mosollyal szundikáló szimpatikus fiatal hölgy rávilágít a címben feltett kérdés problematikusságára. Számomra ezt sugallja az illusztráció: "Ugyan, ne untassatok már megint ezzel!" Kár, hogy a szerző nem ezen a humoros-ironikus nyomvonalon haladt tovább, provokatív kérdéseket feltéve interjúalanyainak.

A válaszokban ugyanis csupán az ismert közhelyek jelennek meg, élesen szembeállítva egyébként egymást nem feltétlenül kizáró dolgokat. Mert ugyan miért lenne ellensége a "könyvolvasó" (bibliofil?) embernek a "modernizáció" (értsünk bármit is e kifejezés alatt)? Miért lenne új probléma, ha valaki tartalmi kivonatokat olvas az interneten? Eddig talán nem léteztek kötelező olvasmányok röviden elnevezésű könyvsorozatok? És nem utolsó sorban: az olvasást feltétlenül kizáró dolog lenne a monitor és a kijelző?

Felmerül a következő kérdés is: "ciki-e" ma az olvasás a fiatalok körében? Nyilván nálunk sokak szerint igen, sugallja a cikk, de a "fejlett és fejlődő" társadalmakban egyáltalán nem az, ugyanis a tőlünk távol (mondjuk a vágyott Nyugaton) élő fiatalok előszeretettel olvasnak buszon, metrón, ebédszünetben. De - kérdem én - valódi olvasás-e az ilyen, vagy inkább böngészés, belelapozás, figyelemelterelés, sőt, szélsőséges esetben egyenesen sznobizmus? Szerintem nagy minőségi különbség van olvasás és olvasás között. Számomra például a valódi olvasás semmi mással nem pótolható esemény. Én az olvasás szóról rögtön az egyedüllétre, a folyamatos töprengésre, a mélységre és a bezárkózásra asszociálok. És sokan vannak így ezzel.

A címben felvetett kérdést a magam számára egy provokatív paradoxonnal egészítettem ki, mégpedig így: Olvasnak-e ma a fiatalok, és ha igen, miért nem? Mert nem merném azt állítani, hogy nem olvasnak. Épp ellenkezőleg: nagyon is sok szöveggel találkoznak. Például "Szia, mizu?" típusú sms-ekkel, "Már megint unalom van!!!!! :(" típusú Facebook-posztokkal, különféle humoros mémekkel és érzelgős, az élet nagy kérdéseire könnyedén választ adó idézetekkel. Ezekkel még nem is lenne akkora gond, ha emellett képesek lennének az értelmezői aktivitást feltételező művek olvasására, befogadására is. Csakhogy...

... amikor találkozom mai tízen- és huszonévesekkel, gyakran az az érzésem, hogy teljesen üres a tekintetük. Nem gondolkodnak, nem akarják  felfedezni és megérteni önmagukat, nem kívánnak szembenézni léthelyzetükkel, ebből fakadóan pedig nincs se érzelmi intelligenciájuk, se kritikai érzékük, se megélt erkölcsi értékrendjük. Nekem úgy tűnik sokszor, hogy csak sodródnak az árral. Az így szocializálódott fiatalokban nagyon nehéz - majdhogynem lehetetlen - felkelteni az érdeklődést (és az igényt) egy mélyebb alternatíva, az (önértelmező) olvasás felé. Így viszont marad a Való Világok és az Éjjel-nappal Budapestek felületessége és az ezekből átszűrődő álértékrendeknek a kritikátlan elfogadása. A valódi kérdés itt alighanem az, hogyan lehetne megtanítani gondolkodni és beszélni ezeket a fiatalokat a babitsi értelemben?

Végül nem hagyhatom szó nélkül, hogy a cikkben van egy olyan csúsztatás, ami egy egész szakmát bélyegez meg, tüntet fel negatív szerepben. Idézem:
"Szakemberek szerint, napjaink irodalomtanítása elsősorban az irodalomtörténetre összpontosul. Nem olvasni szerető embereket, hanem irodalomtörténészeket képez. Ennek tulajdonítható, hogy a középiskolás fiatalok némelyike a tantervben szereplőkön kívül nem sok írót, költőt és még kevesebb irodalmi művet ismer."
Azért kíváncsi lennék, melyik szakember állítja ezt, így. Ugyanis a fentebbi mondatok logikája egészen abszurd. Ezek szerint a középfokú irodalomoktatás irodalomtörténészeket képez (egyébként: de jó is lenne!). Az irodalomtörténészek viszont - következtethető ki a cikkből - valójában olvasni nem szerető emberek. De akkor kik lennének a leginkább olvasni szerető emberek: a mikrobiológusok? az autószerelők? a politikusok? a pékek?

Vajon melyik szakma képviselői?

2014. április 3., csütörtök

A megközelítés nehézségei:

Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja

(Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák)


III. rész

A rendszerváltás körüli évek népi kánonjának Kárpátalja-interpretációjáról

Ennél a pontnál mindjárt felmerülhet a kérdés: miért éppen egy történelmi, nem pedig egy irodalmi esemény válik kitüntetetté a Holnap is élünk befogadástörténetét tekintve? A válasz viszonylag könnyen megindokolható. A rendszerváltás ugyanis nem csupán politikai-társadalmi változásokat hozott Kárpátalja szellemi életében, de a szinte mindent lefedő szocreál kultúrpolitika szűklátókörűségének, dogmatizmusának, valamint a cenzurális viszonyok megszűnésének köszönhetően új lehetőségek egész sora nyílhatott meg az addig igen rossz körülmények között fennmaradó (vagy az éppen ekkoriban megjelenő reprezentatív antológia címéből kölcsönzött értékelésnek is tekinthető metaforával szólva: vergődő)[67] kárpátaljai magyar irodalom előtt.

De akár úgy is fogalmazhatunk: tulajdonképpen nem volt többé komolyabb akadálya annak, hogy korszerű, a regionális irodalmi hagyományt újraértő és újraértékelő, így az elsősorban ideológiai alapokon kialakult értékzavart megszüntető interpretációk szülessenek. Ám a kezdeti, euforikus hangulat elmúltával viszonylag hamar kiderült, hogy ebben a – Pécsi Györgyi érzékletes kifejezésével élve – felemás fellélegzésben[68] csak még inkább problematikusabbá vált az úgynevezett egyetemes magyar irodalom és a kisebbségi magyar irodalmak kapcsolata. A korszak talán legnagyobb hatású, a filozófiai hermeneutika és a recepcióesztétika kérdésfeltevéseit előtérbe helyező irodalomtörténete[69] csupán a poétikai változásokra reagált érzékenyen, míg a regionális, illetve a kisebbségi önértelmező narratívákat jobbára figyelmen kívül hagyta. Ezzel szemben a népi kánon képviselői továbbra is érvényesnek tekintették a „külön sorsoknak külön irodalom kell” Németh László-i gondolatát[70], és így az előző korszakból minden további nélkül mentették át a régiók szerinti felosztás hagyományát, illetve a különböző történeti léthelyzetből adódó nagy elbeszélések megképzésének lehetőségét. Ez a kettősség – jóllehet nem ennyire élesen szembeállítva – máig jelen van a magyar irodalomtörténet-írásban. Bár érdemes lenne megvizsgálni az ebben a kettősségben rejlő különbözés gyökerét, számunkra ezúttal mégis inkább a népi kánon Kárpátalja-interpretációja jelentheti a kiindulási alapot, ugyanis – mint azt már felvetettem jelen tanulmányban – kanonikus jellegű érdeklődés a kárpátaljai magyar irodalom felé leginkább a népi oldal képviselőitől érkezett a rendszerváltást követő időszakban is.

Két interpretációt érdemes kiemelni az 1990-es évek irodalomtörténeti szintézisigénnyel megírt magyarországi szakmunkái közül: az egyik a kárpátaljai magyar irodalom első monográfusának, Pál Györgynek az összefoglaló kísérlete (A magyar irodalom Kárpátalján (1945-1990), a másik pedig a Görömbei Andrásé (A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai). E két szakmunka megjelenését követően rövid időn belül hivatkozási alappá vált mind a magyarországi, mind pedig a kárpátaljai (önértelmező) narratívákat tekintve. Az értelmezések megállapításai és értékelési szempontjai bekerültek a Kárpátalja magyar irodalmával számot vető diszkurzív térbe, illetve az sem hagyható figyelmen kívül, hogy e két kísérlet szemléletében sok közös vonást fedezhetünk fel. Ilyen példának okáért mindjárt a történelemszemlélet.

Pál György ennek az irodalomnak a kialakulását és kibontakozását egyes úgynevezett „nagy társadalmi és nemzeti sorsfordulók”[71] mellé rendeli és ebben a térben vizsgálja a megjelent műveket. Úgy véli: mivel az intézményi keretek kialakulatlanok voltak, az 1945 után pályára lépő alkotók erős helyi hagyományhoz csatlakozni egyszerűen nem tud(hat)tak. Így tulajdonképpen természetesnek fogja fel, hogy az ekkor született irodalomnak szánt írások nagytöbbsége nélkülözi az esztétikai többletet. Hogy erről az „irodalomról” mégis beszélni tudjon, Pál György irodalomtörténetből művelődéstörténetbe vált át. Valamennyi próbálkozást, megjelent könyvet számba vesz, értékelési szempontjai pedig egyértelműen ideológiai alapozásúak, hiszen értékképzővé számára „az összetartozás, az önazonosság és a nemzeti önismeret” tudata válik.[72] Az irodalomtörténész így nem feszegeti a jól ismert tükrözésesztétika által megszabott kereteket, annak ellenére, hogy szempontjai kevésbé előíróak, mint a szocreál dogmatizmus. Ez a keret tűnik fel akkor is, amikor a Holnap is élünk értékét igyekszik meghatározni. Pál szerint ez a könyv „tükör és dokumentum” egyben: a mű cselekményét az 1950-60-as évek fordulójára, egy kárpátaljai kisváros intellektuális környezetébe helyezi, s tükrön és dokumentumjellegen a társadalmi helyzet és a küzdelmek bemutatását érti. Ebből a szemléletből egyenesen következik, hogy Kovács Vilmos regénye nem elsősorban autonóm irodalmi műalkotásként, hanem a torzulásokkal és a társadalmi reflexiókkal szembenéző, bátor vállalkozásként találja meg helyét a kárpátaljai magyar irodalom általa megírt történetében.[73]

Ennél összetettebb irodalomszemléletet érvényesít Görömbei András. Megközelítésmódja azonban annyiban hasonlítható a Pál Györgyéhez, hogy nála is központi kategóriaként jelenik meg a történelem, és a mai államhatárokon kívül létrejövő nemzetiségi irodalmakat a különböző sorshelyzetekből kiindulva értelmezi. Alapvetése: „Mindegyik kisebbségi magyar irodalomnak egészen speciális külön sors jutott lélekszám, helyi történelem és kulturális hagyományok, s a jelenkori létet meghatározó szellemi, politikai és gazdasági körülmények tekintetében egyaránt”.[74] Ezzel az előfeltevéssel tárgyalja a kárpátaljai magyarság léthelyzetét Trianontól, de főként a második világháborún át a rendszerváltás körüli időkig. Ám azt is leszögezi – és ez valóban fontos megállapítás –, hogy az „irodalomban a sors nem állítható a művek helyére”.[75] Az irodalmiságot Görömbei tágasan értelmezi, abból a szempontból bizonyosan, hogy a megszülető szövegek mellett számol a szellemi közeg megteremtésére tett helyi kísérletekkel és a kisebbségi értékek számbavételével is. Áttekintése mégsem lépi át az irodalomtörténeti elbeszélés határvonalát (s értelemszerűen nem válik a Páléhoz hasonlóan művelődéstörténetté), ugyanis értéktételezésében folyamatosan jelen van az esztétikai-poétikai horizont, amit a Holnap is élünket elemezve következetesen érvényesít.

Görömbei András már korántsem tekinti eleve adottnak és problémamentesnek a kárpátaljai magyar irodalom hagyományát. Tudatosítja, hogy a későbbi irodalomtörténész távlatából kirajzolódnak a hagyományértelmezés törésvonalai. Ezért bár hangsúlyozza, hogy annak idején társadalomkritikai bátorsága miatt olvasta torz képet festő műalkotásként a dogmatikus helyi kritika a regényt, és mintegy negyedszázadot kellett várni az újrakiadására, s annak ellenére, hogy egzisztenciális és morális kérdések sorát veti fel, nem tekinthető hibátlannak, elsősorban kidolgozatlansága okán.[76]

Mai szemmel nézve azonban – a posztmodern irodalomértés dilemmáit is megfontolva – a népi kánon egykori szemlélete szükségszerűen elfogultságokhoz és leegyszerűsítésekhez vezetett.[77] A lineáris történelemfelfogáshoz való ragaszkodás és ebből fakadóan a nagy elbeszélések hagyományába vetett feltétlen bizalom nem tette lehetővé egy horizontálisan és vertikálisan is kiszélesedő, a töredékességet is elfogadó irodalomtörténeti narratíva létrejöttét.[78] Többek között ezért fordulhatott elő, hogy a kortárs magyar irodalomban valószínűsíthetően sokkal inkább ismert a Holnap is élünk kálváriája, mint szövegének és újraolvasásának problematikája.[79] Talán az a feltevés is megkockáztatható a kárpátaljai magyar irodalomra tekintve, hogy a népi kánon értékrendszere tulajdonképpen visszaigazolta a regionálisan megképzett, a rendszerváltás után sokáig kizárólagosnak tekintett önértelmező (a népihez rendkívül közel álló) narratíva értékszemléletét, egy meglehetősen zárt kört létrehozva ezzel, melyből később a teremtett hagyomány folytonosságába, e hagyomány megújításába és fejlődésébe, illetve tagadásába vetett hit alapján irányított több elbeszélés képződött. Ezek az elbeszélések mind a mai napig meghatározzák Kárpátalja magyar irodalmának értését.


Hagyományszemléletek és önértelmező narratívák a kortárs kárpátaljai magyar irodalomban


A rendszerváltást követő cenzúramentes, szabadabb időszakban más határontúli magyar közösséghez hasonlóan Kárpátalján is felébredt az igény a kisebbségi magyar identitás újradefiniálására, a történelmi múlt, valamint a hagyomány meg- és újraértésére, illetve a korszerűnek számító szemléletek adaptálására. Az ideológiailag igencsak terhelt és más nemzetiségi irodalmakhoz képest kevésbé nyitott kárpátaljai magyar irodalmi hagyomány a maga teljes egészében aligha lett volna folytatható. Éppen ezért az önmagukat a megváltozott körülmények közepette értelmezőknek saját értéktételezéseik alapján kellett kijelölniük azt a hagyományvonalat, amit szükség szerint vállaltak és továbbírtak vagy épp tagadtak. Nyilvánvaló, hogy a kárpátaljai magyar irodalom saját hagyományához való viszonya alapján jöttek létre az önértelmező narratívák. Négy ilyen narratíva különíthető el ebben az irodalomban: közösségi-politikai alapú, fejlődéselvű-teleologikus, etikai alapozású, illetőleg negációs.[80]

Kárpátalján igen sokáig a közösségi-politikai alapú megközelítés mutatkozott az egyetlen alternatívának a szocializmus örökségének vizsgálatára, kétségessé váló értékszemléletének kiigazítására, így aligha csodálkozhatunk, ha a Kovács Vilmos-recepció nagy része is ide sorolható. Ennek a szemléletnek legfontosabb előfeltevése, hogy a kisebbségi irodalom „nem feltétlenül és talán nem elsősorban szépirodalom”.[81] A szépirodalmi szövegek általában művelődéstörténeti kontextusba kerülnek (S. Benedek András terminológiájában ezért is szerepel a szépirodalom mellett egy tágabban értett írásbeliség-fogalom) és alapvető elvárásként mutatkozik meg a közösségi szerep vállalása. Ez a narratívaképző értelmezői gyakorlat a rendszerváltást követően újrakanonizáló tendenciaként volt jelen a kárpátaljai magyar irodalomban, amikor is sorra jelentek meg olyan gyűjtemények, amelyek a történelmi-politikai sérelmek kiigazítása érdekében igyekeztek újrakonstruálni és új megvilágításba helyezni a múlt (irodalmi) emlékezetét. Ezek közül a két legfontosabb a Kárpátaljai Minerva Ez volt a Forrás! különszáma és a Nézz töretlen homlokomra című antológia.[82]

E szemléletmód leginkább következetes képviselője, S. Benedek András a kovácsi életművet elemezve a következő megállapításra jut: „A kárpátaljai magyar irodalom második világháború utáni legjelentősebb lírikusa Kovács Vilmos. A magyar irodalom legjobb hagyományaitól ösztönözve, de a szovjet »új hullám« költőinek magatartására is figyelve, tudatos esztétikai-etikai koncepciót képviselt. A kárpátaljai magyar szellemi-társadalmi élet alakulása szempontjából mégsem a lírikus Kovács Vilmos, hanem a regényíró a jelentősebb. A Holnap is élünk című könyve a kárpátaljai magyarság regénye”.[83] Ebben a megkülönböztetésben nyilvánvalóvá válik, hogy bár „esztétikai-etikai” szempontból a lírikusi teljesítmény (ha kimondatlanul is, de) erősebbnek tűnik, amint perspektívaváltás következik és közösségi-politikai szempontok kerülnek előtérbe, a regényíró emelkedik ki. Ennek az érvelésnek a hitelességét viszont kikezdi, hogy alátámasztására csupán egy az idők során sémává változott fogalmat elevenít fel az irodalomtörténész (ti. a kárpátaljai magyarság regénye), nem érintve olyan dilemmákat a regény szövegváltozatait tekintve, amelyek a megváltozott történelmi-politikai-társadalmi kontextusban aligha lettek volna megkerülhetők. Későbbi áttekintő irodalomtörténeti esszéjében ezt a megkülönböztetést már így finomítja: „A kiforrottabb, kiérleltebb kései versek mellett Kovács Vilmos legnagyobb hatású műve a Holnap is élünk. Ez a regény mai értékelői szerint nem hibátlan mű, de az első hiteles kép a kárpátaljai magyarság második világháború utáni sorsáról”.[84]

A korszerűség eszménye, a felzárkózás, illetőleg a magyar irodalom folyamataiba való integrálódás igénye hívta életre Kárpátalján a fejlődéselvű-teleologikus szemléletű hagyományértelmezést. Ez a megközelítésmód célirányos fejlődést tételez az irodalomban, ehhez mérten határozza meg a korszerűség és az elmaradottság kritériumait. A bináris oppozíciókban való gondolkodás feltételezi a folyamatos megújulásra való törekvést, s e logikából kiindulva két egymást kizáró célt állít a kárpátaljai magyar irodalom elé: vagy képes lesz különálló „szerves egészként” működni, vagy pedig integrálódik a „nagy egészbe”, a kortárs magyar irodalomba.[85] De mivel ezek egyikére sem képes igazán, így szükségszerűen kialakulatlan, elmaradott, provinciális marad. A fejlődéselvű-teleologikus szemlélet alighanem legélesebb szembeállítása a következő: „a kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai”.[86]

A Balla D. Károly által kidolgozott önértelmezői narratíva olyan problémákra irányította a figyelmet, amelyek addig jobbára szóba sem kerültek ebben a régióban. Fontos újítása, hogy az irodalomról való diskurzusba a minőség általi megkérdőjelezés és elbizonytalanítás lehetőségét vonta be, ezzel együtt pedig egy újszerű kritikai látásmód indult útjára. De a görcsös ragaszkodás az elvont eszményekhez, a kizárásos alapon működő logika, az értékelésbeli túlzások ma könnyen sebezhetővé teszik ezt a narratívát, amelynek viszonya Kovács Vilmos regényéhez nem könnyen meghatározható. Balla D. Károly esszéiben megjelenik a „legendás”[87] regény képe, amely „méltán hívta fel irodalmunkra a szélesebb és szűkebb szakma figyelmét”[88], viszont ezzel párhuzamosan felbukkan a korszerűség eszményében fogant vélemény: „Mai szemmel nézve elkötelezett szocialista regény ez is”.[89] A kétféle értékelés közötti feszültség aligha feloldható.

A kárpátaljai magyar irodalom hagyományának sajátos értelmezésére tesz kísérletet az etikai alapozású szemlélet, amely a megszülető műalkotásokat a földrajzi megkötöttség és a történelmi-társadalmi beágyazottság felől olvassa.[90] Ebből kiindulva feltételezi, hogy egy adott irodalmi műnek, a nyelv közösségmegtartó ereje által, etikai, morális szerep jut. A szövegekből és az irodalmi élet történeti jellegű folyamataiból magatartásminták rajzolódnak ki, amelyek pozitívan vagy negatívan hatnak adott közösségre. A szerző etikailag értelmezhető tettet hajt végre alkotásának megírása és megjelentetése által, amely a közösség számára normává válhat. Itt jelentkezik e narratíva legnagyobb problémája, ugyanis a művek nem feltétlenül minőségüknél fogva, hanem a vállalt szerepek és az ezekből kiolvasható kötelességek teljesítése révén értékelődnek fel (vagy éppen le). Az etikai szempont egyoldalú kiemelése könnyen válhat dogmává, ami szükségszerűen korlátozza mind a műalkotás, mind pedig a biográfiai értelemben vett szerző rendszerint referenciálisan olvasott életművének árnyalt, többszempontú interpretálását. Az értelmezőnek mindig számolnia kell azzal, hogy egy hiteles műalkotás átlépi az előzetes elvárásként jelentkező normákat, hiszen az irodalom alapvető jellegzetessége, hogy folyamatos változásban létezik, amely az idővel merevvé váló határok feszegetését és átlépését vonja maga után.

Az etikai alapozású irodalomszemléletet érvényesítő Penckófer János alaposan elemzi Kovács Vilmos regényét Tettben a jellem című könyvében. Az értekezésben normaképző jelenségként van jelen a kovácsi életmű, mivel a Holnap is élünk szerzője „korának az összes ideológiai megtévesztésével, saját tévedéseivel együtt is gondolkodásában erkölcsileg helyes utat járt be”.[91] Ebben az önértelmező narratívában egy sajátos kárpátaljai út példamutatójává lép elő Kovács Vilmos, akinek személye, életvitele és gondolkodásmódja a szövegek valóságával van közeli viszonyban. Penckófer János elemzésében a Holnap is élünk legfontosabb tett-erejét az igazságkeresés adja. A mű főhőse, Somogyi Gábor létszemléletének sajátossága, amely impliciten ugyan, de végig ott lebeg a regényben: „az egyén útja a közösség útja nélkül nem is létezik”.[92] Az irodalomtörténész továbbá rámutat arra, hogy a regény narrátorának a hangja, a főhős gondolatisága és a Kovács verseiben megszólaló lírai én sok szempontból rokonítható egymással. Főként ezen észrevétel miatt tekinthető Penckófer megközelítése fontos állomásnak a Holnap is élünk recepciótörténetében. Bár túlzó kijelentései a regény örökségének sokszor problémamentes értékeléséhez járultak hozzá,[93] a szöveg kontextusának kiszélesítése, más szövegekkel való összehasonlításának és értelmezésének kísérlete (itt elsősorban a Válasz egy névtelen levélre című vers, illetve a Csillagfénynél című kötet motívumvilága kerül szóba) termékeny újításnak tekinthető az eddigi recepcióban.

Provokatív erejével tűnik ki az önértelmező narratívák közül a negációs. E szemléletmód sokat idézett alapműve Cséka György A kárpátaljai magyar irodalom (1988-1998), Megjegyzések a Semmi Könyveiről című dolgozata. A szerző abból indul ki, hogy a kárpátaljai magyar irodalomnak tulajdonképpen nincs kellően képzett (terminológiája szerint: „hivatásos”) olvasója, ebből fakadóan nincs rendszeres irodalomkritikája sem (főleg az „immanens” műbírálatot hiányolja), és az alkotókon kívül az itt megjelent műveket „senki sem próbálja megérteni”.[94] Mivel a művek és az olvasók között nem alakul ki valódi értelmezői párbeszéd, így mindegyik „mű a levegőben lebeg, a semmiben függeszkedik. Mintha lenne »új« kárpátaljai irodalom, de mintha csak virtuálisan létezne”.[95] Ezzel az érveléssel szembeállítható, hogy nem teljesen világos ma, kiket is nevezhetünk „hivatásos” olvasóknak, hiszen ha intézményi keretekhez és bizonyos előképzettséghez kötjük az értelmezők legitimitását, az végletesen leszűkítené az irodalom befogadásának lehetőségét (ennek a megközelítésmódnak az erős, reflektálatlan előítéletességéről és elitizmusáról nem is beszélve). Hasonlóan szűkítő hatása lenne annak, ha magukat az alkotókat szintén kizárnánk a legitim olvasók közül, hiszen a magyar irodalom hagyományában természetes, ha egy kiemelkedő művész mértékadó értelmező is egyben.[96]

Hasonlóan kétséges a kárpátaljai magyar irodalom teljes hagyományának párbeszéd-képtelennek való minősítése egy új, még nem eléggé átgondolt és kiforrott ellenkánon kijelölése végett. Cséka a regionális irodalmi hagyomány összes műalkotását a szocialista-realista szemléletmód alá sorolja, majd veti el, kijelentve: „a hatalomnak ellenálló, ellene (szolidan) lázadó, »igazmondó«, »szolgáló«, »magyarságot őrző« művek (Kovács Vilmos: Holnap is élünk c. regénye, Zselicki József, Vári Fábián László és mások művei) halálos csókban forrnak össze azzal, ami ellen, amivel szemben megfogalmazták magukat (különválasztani e kétféle hagyomány alkotásait csak irodalmon kívüli – morális, politikai – szempontok szerint lehetséges), és a mérhetetlenül cinikus, a kommunista irodalompolitikát (túl sikeresen) kiszolgáló, vagy csak vele kompromisszumot kötő művek (Balla László ezirányú munkássága) magukkal rántják a feledésbe (ama korszak múltával) az egyébként ideológiájukban rokonszenves, igazukat, identitásukat megfogalmazó, »szolgáló« alkotásokat”.[97] A mai értelmezőnek feltűnhet, hogy Cséka György nem a szövegeket próbálja meg újraolvasni, hanem a kárpátaljai magyar irodalom hagyományát egyszerűen egy sematikusan értett népi kánon interpretációjával azonosítja (erre utalnak az idézőjelbe tett kifejezések), majd ez alapján ítéli feledésre a műalkotásokat. Holott ha például a Holnap is élünk töredékes, kihagyásos szerkezetét, illetve nyelvének retorizáltságát vesszük alapul (és nem csupán a tematikus olvasatokat), akkor ebben az önértelmező narratívában is megtalálná a helyét egy modernebb irodalomfelfogás igényének kezdeteként.

Az áttekintés és kritikai szempontú vizsgálódás után érdemes lehet megemlíteni még egy dilemmát. Az utóbbi időben – nem függetlenül a magyarországi és más határontúli régiók újrakanonizáló tendenciáitól – ismét előtérbe kerülni látszik az a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán kárpátaljai magyar irodalom? Az ilyen élesen feltett kérdésre sem igenlő, sem pedig elutasító választ nem könnyű adni. De érdemes lehet eltöprengeni azon, hogy mivel léteznek egymással párbeszédbe és vitába lépő önértelmező narratívák, ezeket a narratívákat korrigáló és bíráló olvasók is vannak, addig talán a kárpátaljai magyar irodalom fogalmának jelenléte irodalmi gondolkodásunkban sem vethető el teljesen.


Újraolvasható-e ma a Holnap is élünk?


Az újraolvasás kérdése állandóan felmerül, ha egy szépirodalmi műalkotás hagyományba való illeszkedését vizsgáljuk. Az olyan szövegek ugyanis, amelyek értelmezéséhez nem találunk semmiféle módot a megváltozott irodalmiság elvárási horizontjához mérten, valószínűleg háttérbe szorulnak, olvasatlanul és porosan hevernek a könyvespolcokon vagy rálépnek a feledés útjára, és jobb esetben is csupán egy vagy több kisajátító interpretáció legendájában maradnak meg egy hajdan volt műalkotás nyomaiként. Alighanem hasonló sors fenyegeti Kovács Vilmos regényét, a Holnap is élünket, hiszen megírásának, kiadásának, betiltásának és a szerzőt ért retorzióknak a története ismert a mai kárpátaljai magyar irodalom és az egyetemes magyar irodalom befogadói előtt, a szöveg (pontosabban: a szövegváltozatok) problémája már kevésbé. Tünetértékű Bodor Béla mélyen ironikus, túlzó és humoros, de talán éppen ezért töprengésre okot adó meglátása: „a sok emlegetés jóvoltából egyre többen kezdik tudni, hogy egy bizonyos Kovács Vilmos írt valamikor egy Holnap is élünk című regényt. Igaz, olyan emberrel még nem találkoztam, aki olvasta volna”.[98]

Az első állomás, amely ismét előtérbe helyezné a regény szövegét, egy kritikai kiadás megjelenése lenne. Ez az alapos filológiai munkán alapuló kiadás áttekintené a kéziratot, összevetné a három ismert szövegváltozattal, majd a történetiséget szem előtt tartó jegyzetapparátus segítségével kijelölne egy kanonikusnak tekinthető szöveget, hiszen mint ebből a tanulmányból is kitűnik, egyáltalán nem mindegy, melyik szövegváltozatot olvassuk és értelmezzük.

A Holnap is élünk újraolvasása során két szélsőséges tendenciát érdemes elkerülni. Nem célszerű hagyni, hogy adott interpretációban teljesen háttérbe szoruljon az esztétikai tapasztalaton alapuló vizsgálódás, mert akkor helyét könnyen átveheti az ideológiai kisajátítás. De az sem vezetne kielégítő eredményre, ha elvont esztétikai normákra hivatkozva minősítené a befogadó újraolvasásra alkalmatlannak a regényt.[99] Egy olvasó optimális esetben a megértésre törekszik, nem pedig egy absztrakt esztétikán nyugvó elutasításra. Gadamer szerint: „az esztétikának, ha biztosítani akarja a művészet jogait, túl kell lépnie önmagán, s le kell mondania az esztétikum »tisztaságáról«”.[100] Nézetét ma alátámasztani látszik az irodalom önértésében az utóbbi időkben többnyire a társtudományok területéről érkező kihívásokra adható válaszok keresése. Az antropológiai horizont előtérbe kerülése a posztmodernben, az idegenségtapasztalatok, a traumák vagy az emlékezés működésének vizsgálata egészen biztosan új lehetőségek sorát nyitja meg az irodalom önértése előtt.

Kovács Vilmos regényét az eddigi recepció leginkább egyenes értelmű (úgy is fogalmazhatnék: egydimenziós) alkotásként olvasta. Ezért került talán túlzottan is előtérbe az igazság kimondásának kérdése, a történelmi tapasztalat referenciája, a közösségre gyakorolt eszméltető hatás. Holott ha kissé alaposabban eltöprengünk a dolgozatban feltárt dilemmákon, ezek egyáltalán nem magától érthető jellegzetességek. Sokkal inkább tükrözik adott kor (és az ettől a kortól elszakadni nem tudó vagy nem akaró) értelmezőinek elvárási horizontját, mintsem a szöveg által felkínált interpretációs lehetőségek keresését. Ahhoz, hogy ez érdemben változzon, alighanem túl kell lépni a tematikai olvasatok által felkínált kereteken.

A regényben találhatók olyan utalások, megoldások, amelyeket ugyan sikerületlennek bélyegzett a recepció, de talán nem lenne teljesen felesleges a megváltozott irodalomértés horizontjából megvizsgálni ezeket. Ilyen az utolsó fejezetben felbukkanó utalás Jonathan Swift Gulliver utazásai című regényére. Feltételezhető, hogy Kovács Vilmos tudatosabb alkotó volt annál, mintsem hogy a Holnap is élünk befejezését egy problémátlan, túlzottan optimista üdvtörténeti narratíva lehetőségével rontaná el. Az eddigi recepció értelmezése szerint ez a befejezés sikerületlen, mert motiválatlan a szöveg előzményeit tekintve. Az én olvasatomban viszont a Swift művére való utalás egyben értelmezési nyomvonalat is rejt magában. Éppen ezért lenne érdemes megvizsgálni a tematikai olvasatokkal alátámasztott sorsregény helyett a szatíra műfaji kódjai felől a regényt. A szatíra fontos jellemzője a létbizonytalanságban jelenlévő emberi düh, az adott társadalom álerkölcseinek felülbírálatára megfogalmazódó morális dilemmák megléte és az igazságtalan megkülönböztetések elleni lázadás. Ezek mind megtalálhatók a Holnap is élünkben. Ha a regény nyelvére és retoricitására helyeznénk a hangsúlyt, új megvilágításba kerülnének a dialógusok és az azokban megbúvó ellentétek is. A dialógusnak ugyanis fontos szerep jut itt: nem feltétlenül kerethez szolgál egy téma elmondásához, hanem ez maga válik a lényeggé. Az egymás mellett elbeszélő szereplők egy üdvtörténeti elbeszélés megképzését lehetetlenítik el.

Mint ahogy a fentebb felvázolt újraértési ajánlat is mutatja, Kovács Vilmos regényében van még potenciál, csupán a befogadó hozzáállásán, aktivitásán múlik, mennyire találja meg a szövegben elhelyezett utalásokat, amelyek megváltoztathatják a műalkotáshoz intézett kérdésfeltevéseit. Fontos tudatosítani ugyanis, hogy a Holnap is élünk nem úgy válik a mai irodalmi hagyomány részévé, hogy az olvasók elfogadják a befogadástörténet minden egyes állítását. Ez már csak az önellentmondások, túlzások és másféle előfeltevések miatt sem lenne lehetséges. Épp ellenkezőleg: a megváltozott irodalomértésnek megfelelően kell újra és újra kritikailag felülvizsgálni az elődök megközelítéseit. Csak ez biztosíthatja egy műalkotás folyamatos jelenlétét az élő irodalmi hagyományban.

Jegyzetek:

[67] Vergődő Szél, A kárpátaljai magyar irodalom antológiája 1953-1988, összeállít., a szöveget gondozta, a jegyzeteket és az utószót írta: M. Takács Lajos, Budapest–Ungvár, Magvető–Kárpáti, 1990.

[68] Pécsi Györgyi, Globalizáció és kisebbségi irodalmak, Véletlen Balett, 2000/1, 77.

[69] Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945-1991, Budapest, Argumentum Kiadó, 1993.

[70] Ennek a gondolatnak az ellentmondásosságát és Németh László saját nézetéhez való ambivalens viszonyát Márkus Béla többrészes tanulmánya mutatja be nagy körültekintéssel. Vö. Márkus Béla, „Külön sorsoknak külön irodalom kell…”, Németh László a kisebbségi magyar irodalmakról = M. B., Külön sors – külön irodalom, Budapest, Nap Kiadó, 2002, 139-194.

[71] Pál György, A magyar irodalom Kárpátalján (1945-1990), Nyíregyháza, Szabolcsi Téka 13, 17.

[72] U. o.

[73] Vö. Pál György, I. m., 66-67.

[74] Görömbei András, A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai = G. A., Létértelmezések, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1999, 189.

[75] Görömbei, I. m., 193. Ez a megállapítás különösen az etikai alapozású hagyományértelmezés bírálata kapcsán kerülhet előtérbe.

[76] Vö. Görömbei, I. m., 192. Később ezt az elemzést némi módosítással átveszi összefoglaló munkájába is. Erről ld. jelen tanulmány 39. lábjegyzetét.

[77] Szintén hasonló elfogultságról beszél Elek Tibor: „A hagyományos törekvések továbbélésében szerepet játszhatott a kisebbségi irodalmak hazai fogadtatása, visszhangja is, amelyben a legutóbbi évekig meghatározó volt a szülőföld-ábrázoló, kisebbségi sorsfaggató, a közösségi elkötelezettségű, szolgáló irodalmi irányok iránti elfogultság”. Elek Tibor, Fordulóponton: Összegezés és újat kezdés, Bárka, 1996/3-4, 57.

[78] Megfontolandó a szlovákiai magyar irodalomértés dilemmáin gondolkodó Tőzsér Árpád érvelése a történelmi orientáltságú irodalomtörténeti felfogással szemben: „1. Az irodalomtörténeti vizsgálódás módszerének akkor is a lehető legkomplexebbnek kell lennie, ha a tárgy az adott esetben valóban annyira »radikálisan« történelmi meghatározottságú. Ellenkező esetben a történelem külső igazsága kivédhetetlenül a műalkotás belső igazságának kritériumává tolja föl magát. 2. Ha egy irodalom fejlődését »radikálisan« a történelem, s nem az alkotó egyéniségek, nem a nyelvi struktúrává, műalkotássá szervezett személyes egzisztencia határozza meg, akkor ez az irodalomnak a huszadik század második felében nem erénye, hanem olyan negatívuma, amely a 19. századi irodalommodellekhez közelíti, s ezt az irodalomtörténet-írónak szóvá kell tennie”. Tőzsér Árpád, A megírhatatlan irodalomtörténet = T. Á., A nem létező tárgy tanulmányozása, Pozsony, Kalligram, 1999, 148-149. Kiemelések tőlem: Cs. L.

[79] Vö. Pécsi Györgyi, Mi vész el az egységben?, Kortárs, 2000/10-11, 106. Érdemes megemlíteni, hogy Botlik József kismonográfiája sem lép túl a regény sorsának bemutatásán, de a történész könyvének előszavában konkrétan le is szögezi, miért: „E monográfiában nem költői és írói munkásságának, műveinek részletes elemzése a célunk, hanem annak ábrázolása, hogy miként vált a fiatalon mélyen baloldali elkötelezettségű alkotóból, az 1960-as évek derekától a kárpátaljai magyarság szószólója, érdekeinek következetes képviselője”. Botlik József, A hűség csapdájában, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2003, 5.

[80] Ez a rendszerezés természetesen ideáltípusokat különít el.

[81] S. Benedek András, Készülődés (A kárpátaljai magyar írás), Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2007, 7.

[82] Ez volt a Forrás!, (különszám), Kárpátaljai Minerva, II. kötet, 1-2. füzet, Budapest–Beregszász, 1998. Illetve: Nézz töretlen homlokomra – A Forrás Stúdió versantológiája –, összeáll.: Fodor Géza, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1994.

[83] S. Benedek András, A tettenérhető történelem, Kárpátaljai nemzetiség- és kultúrtörténeti vázlat, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 94. Kiemelések tőlem: Cs. L.

[84] S. Benedek, Készülődés, ua., 47.

[85] Vö. Balla D. Károly, Szereptudat és szereptévesztés a kárpátaljai magyar irodalomban = BDK, A hontalanság metaforái, Budapest, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, 2000, 210.

[86] Balla D. Károly, Címkézett irodalom = BDK, Magyarul beszélő magyarok, Budapest, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2008, 146.

[87] Balla D. Károly, Újraközlő irodalom? = BDK, Magyarul beszélő magyarok, Budapest, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2008, 138.

[88] Balla D. Károly, Előítéletek és beilleszkedési zavarok, Kárpátalja magyar irodalmáról, Forrás, 1997/5, 91.

[89] Balla D. Károly, KIS(ebbségi) magyar skizofrénia = BDK, A hontalanság metaforái, Budapest, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, 2000, 23. Ennek a véleménynek egy másik, kissé enyhébb változata: „a hajdan kritikai hangjáért betiltott regény – mai szemmel nézve – maga is a szocreál kabátujjából bújt elő”. Balla D. Károly, Szereptudat és szereptévesztés…, I.m., 212.

[90] Eperjesi Penckófer János, Tettben a jellem, A magyar irodalom sajátos kezdeményei Kárpátalján a XX. század második felében, Budapest, Magyar Napló–Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, 2003, 13.

[91] Eperjesi Penckófer János, I. m., 79.

[92] Eperjesi Penckófer János, I. m., 101.

[93] Ilyen kijelentésekre gondolok: „olyan ereje volt, hogy Kárpátalja magyarságának egész olvasó rétegére képes volt hatást gyakorolni.” Eperjesi Penckófer János, I. m. 41. Illetve: „A mű eszméltető, ébresztő hatása akkora volt, hogy az olvasónak tisztáznia kellett saját közösség- és létszemléletét”. Eperjesi Penckófer János, I. m., 106. A regény betiltásának és az olvasókhoz való eljutásának problémáját vö. jelen tanulmány Az újra felfedezett Holnap is élünk című fejezetével.

[94] Cséka György, A kárpátaljai magyar irodalom (1988-1998), Megjegyzések a Semmi Könyveiről, Pannon Tükör, 1999/1, 51.

[95] Cséka György, I. m., 52.

[96] Ezeket az ellenvetéseket szem előtt tartva egyet kell értenem Márkus Bélával, aki Cséka György megközelítését posztmodern indíttatásúnak, de felosztásait végső soron politikai-ideológiai alapokon nyugvónak látja. Vö. Márkus Béla, Irodalom erkölcsi szempontból, Hitel, 2004/3, 113.

[97] Cséka György, I. m., 51.

[98] Bodor Béla, Az iránymutatás nehézségei, Véletlen Balett, 2005. Búcsúszám, 110.

[99] György Péter hasonló gondolatokat fogalmaz meg Fejes Endre műveit elemezve: „életművét egy absztrakt normatív esztétika nevében lesöpörni az asztalról – puszta arrogancia. Önmagában véve ez sem probléma, ha az arrogancia interpretációs lehetőségeket nyit, s nem lezár. (…) [A]z esztétikának mégis az lenne a dolga, hogy elsüllyedt életvilágok, társadalmi normák egykori működését érthetővé tegye, s ne érje be a megvetéssel”. György Péter, Szocialista romantika és szürnaturalizmus, Fejes Endre, Élet és Irodalom, 2013. szeptember 13. (LVII. évf. 37. szám), 6.

[100] Hans-Georg Gadamer, I.m., 124. 

Megjelent: Együtt, 2014/2, 65-77.