Papp-Für János negyedik verseskönyve nem annyira a kísérletezés,
mint inkább a letisztulás felé vezető út, illetve a felesleget
önmagáról lefejtő nyelv keresésének egyik állomása. Nem a legvégső
ugyan, hiszen a cél még távolinak tűnik fel előttünk, de hogy fontos
állomás, az biztosan elmondható a nehogy egyedülről.
A négy nagyobb ciklusra tagolt kötet versei szinte mindig egy-egy
behatárolható létkérdésből indulnak ki: a gyermeki léthelyzetnek (minden árnyék a szekrényekbe zárva), a hittel való szembesülésnek (Uram! az árvaságot), a saját pozíció újradefiniálásának (harangozás utáni csönd vagy), valamint a másik megtartásának (nehogy egyedül) a tematikája osztja ciklusokra a verseket.
A gyermeki léthelyzet úgy tárul fel előttünk a kötet első verseiben,
hogy a lírai én nézőpontot vált, és gyermeki szemszögből csodálkozik rá a
világra: „gyermek voltam egy ablakkeretnyi / világban” (fej, szív, jobb és bal váll).
Így kel életre egy sajátos magánmitológia, amely a naiv létérzékelés és
a gondosan kiválasztott fogalmi rendszer termékeny feszültségében
tartja Papp-Für versnyelvét.
A gyermeki tudat a hiányzó családi harmóniát igyekszik megteremteni
maga körül azzal, hogy természetfeletti jelentéssel ruházza fel a
legegyszerűbb hétköznapi eseményeket is. Így lesz például a hazafelé
tántorgó alkoholista apából egyszerre angyal: „s mire az ajtóhoz érek, /
az utcasarkon apám egy elfordult angyal, / akit mindig szemből süt a
Nap, és én csak / a hátát látom” (csak a hátát látom). A
gyakori veszekedések, a háttérben mindig ott sejthető családi erőszak,
az éhezések emléke és a lecsupaszított, deszakralizált ünnepnapok mögül
soha nem tűnik elő az apai arc: „állandóan csak a hátadat / láttam, az
arcodról szinte semmit nem / tudok” (hátraarc). Az emlékképek
összefolynak a fikciókkal, és míg az apáról főleg csak
rutintevékenységek (a bicikli tolása részegen, a tévé előtti sörözés) és
rossz emlékek jutnak eszébe a lírai énnek, addig ellentételezésként
jelenik meg a gondoskodó anya képe. Az apa az elmenés, a hiány, a
cserbenhagyás képzetét hagyta örökül, míg az anya a befogadás örök
mintájává válik: „úgy emlékszem apámra, mint aki / mindig csak indult,
de soha nem / érkezett meg. anyám arca olyan / volt, mint egy
ajtónyitás” (ugyanaz).
A rossz emlékek miatt a második ciklusban az Istenhez való
odafordulás, a hit próbatétele és a felejtés vágya következik, hiszen
van, ami feldolgozhatatlan marad a családi örökségből. Ezért imádkozik
ez az én Istenhez: a hallgatás, illetve a vakság képessége és ezzel
együtt a felejtés múltbeli sebeket enyhítő ereje miatt. A korán
árvaságra jutott ember kezdetben elviselhetetlennek tűnő terhe a
folyamatos párbeszéddel, a saját és a másik megszólításával, Isten és
Jézus válaszaira várva elmozdul a megbocsátás felé: „a megbocsátásban
nincsenek véletlenek” (oda-vissza). Ez a fajta hit azonban nem
az öncélúságról szól, instrumentális szerepet kap: ettől reméli a fiatal
felnőtt a gyermek számára lehetetlennek bizonyuló harmóniát.
Az árvaság elbizonytalanító hatása azonban akkor változik, amikor a
lírai én találkozik a másikkal – és ez a találkozás emelkedik a
következő ciklus egyik tétjévé. Az eseményt követően ugyanis szüksége
van a szubjektumnak az eddig elfoglalt saját pozíció újradefiniálására,
hogy az eleinte csak halványan, mindig a ködön át éppen csak áttetszőn
jelenlévő másiknak is helyet találjon végre maga mellett: „elférünk ott
ketten is, ahol eddig egyedül / sem. valaki más is használja a
dolgaimat. / de van, amiből nekem is csak egy van. oszd meg / úgy, hogy
ne lássam az arcodon” (kopogtatással vagy anélkül). Azt a
harmóniát és nyugalmat, ami eddig a keresés célja volt, most a másik
közelsége biztosítja: „színültig öntöd / a szobát valami
megmagyarázhatatlan, / homályos nyugalommal” (így).
A kötetzáró utolsó ciklus azt az állapotot helyezi előtérbe, amelyben a
közelség ismét távolsággá, az ismerős pedig egyre inkább idegenné válik.
Mert hiábavalónak bizonyul a pad felkeresése, ahol egymásra találtak
egykor a szerelmesek – „rostokló / vonat a pad, ahol ülsz, észrevétlen
száguldasz / belőlem egy ismeretlen állomás felé” (váltó) –, a
másik megtartása így lehetetlen feladattá válik. Még akkor is, ha
valahol kölcsönösen vágynak egymásra, és nem zárult le végleg a
kapcsolat. Az elbocsátás sosem könnyű és nem is mindig tud véglegesen
beépülni ebbe a léthelyzetbe: „mielőtt még odaérnék, / ott állsz az
ajtónyitásban, / pedig azt mondtad, nem vársz, / én pedig azt, hogy nem
megyek” (határérték). A kötet végére a hiányos szerkezetű
mondatok és a „fosztóképzős” élet tapasztalatai szinte a dadogás vagy a
majdnem némaság felé viszik el a nyelvet: „a távolság már túl. /
szerintem sem lenne. / de mind a ketten akarjuk. / úgyhogy tovább ne. /
mert a végén nehogy. / nehogy egyedül. / se te, se én” (fosztóképzők).
Papp-Für János versnyelve
enyhén emelkedett, a hasonlatok és a metaforák gyakori használata teszi
azzá. Ez a megszólalásmód a szabadversek sorátlépésein edződött, és
legtöbbször hitelesnek is hat a kötetben. Viszont egyáltalán nem biztos,
hogy elbírja a véletlenszerűnek tűnő, nem motivált ragrímeket (pl. „az
utcánk- / ban csak kevés lámpa égett, és féltem. / de a sarokról mindig
visszanéztem, / hogy elindultál-e értem” – hátraarc). Mint ahogyan a szonettforma (szonett nekünk)
is megmarad a kipróbálás, a kísérlet szintjén, mivel a forma
konvenciójával szemben támasztott elvárásainkat nem képes elmozdítani
valamilyen új irányba (arról nem is beszélve, hogy a már töltelékszónak –
mert valódi funkciót nem tölt be a szonettben – háromszori használata
is megengedhetetlenül soknak tűnik). A regiszterkeverés sem mindig
bizonyul működőképesnek: a kötetben itt-ott feltűnő obszcenitás nem épül
be kellően ebbe a versnyelvbe, mesterkéltnek, túlzottan művinek hat.
Azonban az olvasót a hibákon túllépve bőven kárpótolja a nehogy egyedül kiterjedt,
finom szövésű, ciklusokon átívelő motívumhálója, amely egy sajátos
versvilág felépítésének az ígéretét hordozza magában. Többek között
ezért is érdemes várnunk a következő kötetet.
Papp-Für János: nehogy egyedül, Magyar Napló, Budapest, 2013.
Megjelent: KULTer.hu (2014. 11. 20.)
