2011. május 7., szombat

Tuborg Black

Ma figyeltem fel arra, hogy az egyik ismerősöm a Facebookon megosztott egy csomó képet. Némelyiken felfedezni véltem magam, amint épp Tuborg Blacket iszom az egyik csapi sörözőben. Rég készültek ezek a képek, még hosszú hajam volt stb. Azóta sem ittam fekete sört.





netnapló - az ukrán határnál

Tegnap délután nekiültem a Sikoly 4-nek, de annyira untam, hogy tíz perc után töröltem a gépről. Olcsó tinihorror. Aki még nem látott ilyet, annak lehet, hogy tetszeni fog, nem tudom.

Aztán egy könyvnél maradtam. Ezúttal Bodor Ádámra esett a választás (Sinistra körzet, 1992, DIA). 

Bodor Ádám remek író. Néhány mondattal olyan erős atmoszférát tud teremteni, amelytől sokáig nem szabadulhatunk az olvasás után sem. Nincs szüksége nyelvi hókuszpókuszokra, reflexiókra. Természetesen visszafogott, abszurd, humoros. De ez a humor nem a felhőtlen szórakozásé, inkább a létezés abszurd voltába való beletörődésé. Például itt ez a párbeszéd:

"- Szóval maga az.
- Én.
- És mi a neve?
- Nem tudom. Elvesztek az irataim.
- Akkor jó. Minden rendben."

A nevek egzotikusak: Puiu Borcan, Nikifor Tescovina, Béla Bundasian, Coca Mavrodin. Mégis ott érezzük mögöttük a sajátos kelet-európai identitást. Az emberek kevert nyelven beszélnek, jobbára azt sem tudják hol élnek és miért. Nem is kutatják ezeket, belevesznek az élet körkörösségébe, a mindennapok bizarr valóságába, amin már meg sem lepődnek.

Bodor Ádám remekül tudja érzékeltetni Sinistra körzet bezártságát, az ember- és az állatlét közötti vékony határvonalat:

"- És a nagydolgomat, ha lenne, engedelmével hova végezhetem?
- Legjobb, ha kitolod a feneked az ablakon."

Vagy:

"Már a malom közelében jártak, amikor észrevettem, apa a lányát pórázon vezeti."

Az állatiasságot a közösülések, az intimitás hiánya, a férfi-nő kapcsolat gépies volta is erősíti. Zárt világ ez nagyon, minden lezáratlansága ellenére. És nagyon a miénk. Itt is játszódik a regény valahol a szomszédban. Sinistra körzetből ugyanis ellátni az ukrán határig.

2011. május 6., péntek

netnapló - nappali hold

Ha van egy kis szabadidőm, írok vagy olvasok. Újabban az esszéírással kacérkodom, de nehéz, borzasztóan nehéz. Leginkább az jelent problémát a számomra, hogy megtaláljam a középutat a tudományos stílus és az olvasmányosság, az objektivitás eszménye és a saját véleményem között. Tegnap írtam néhány oldalnyi anyagot, de ezzel még van mit dolgozni. Nem baj, a lényeg, hogy írjon az ember. Elvileg a rendszeres szellemi munkába bele lehet szokni, és akkor a múzsa is gyakrabban meglátogatja az alkotót.

Még mindig a Csoóri-esszéket olvasom. Tegnap fejeztem be a Nappali holdat (DIA). Nem a nagy port kavart, hírhedté vált naplóbejegyzése érdekelt, ez már lerágott csont, jól ismertem régről. De kíváncsi voltam, hogyan gondolkodott egy nyíltan politizáló költő a rendszerváltás előtt és kicsivel utána. Fel is tettem magamnak a kérdést: mennyire van ma hitele a képviseleti beszédmódnak az irodalomban? Úgy tűnik, a konzervatív politikai berendezkedés miatt egyre nagyobb lesz, bizonyára át is rendeződik a kánon. De ez természetes, hiszen a posztmodernt már rég a kimerülés fenyegeti. Talán végre meghaladjuk ezt a stílusirányzatot (amit nem sikerült korstílussá emelni, de túlmisztifikálni igen). Ave paradigmaváltás! 

Mindenesetre továbbra is az alkotó autonómiáját tartom a legfontosabbnak, így mindenféle dogmát elutasítok az irodalomban.

2011. május 4., szerda

netnapló extra

Majdnem elfelejtettem. Történt velem jó dolog is az utóbbi időben: az Apokriftól kaptam visszajelzést. Elfogadták közlésre a paródiámat. Úgyhogy ettől happy vagyok. 1:1.

netnapló - kétely

Bár megígértem magamnak, hogy a felvételiig nem írok a blogomra, mégis kénytelen vagyok megszegni ezt az ígéretem. Hiába ódzkodtam kezdetben a nyilvános napló műfajától, úgy látszik, grafomán lettem. Végtére is csupán a saját frusztrációimtól és fogalmazási zavaraimtól kellene megszabadulnom, és akár működhetne is a naplóírás. Az összetett mondatokat sem ártana mellőznöm. Szeretek bonyolultan fogalmazni, de több írásom újraolvasva kuszának tűnik. 

Na, mindegy, most csak egy rövid jegyzetre telik az erőmből. Újra elkezdtem kételkedni saját magamban. A kétely jó dolog, segíti az önreflexiót, ami nélkül nem igen lehet fejlődés. De ez a kétely most sokkal mélyebb, mint az eddigiek. Nem tudom, hogy van-e értelme a kritikaírásnak. Tényleg nehéz kérdés. Ezt nevezik válságnak?

2011. május 1., vasárnap

netnapló - intermezzo


Jegyzetekkel és különféle más papírokkal napok óta körülvéve ebben a pillanatban végre rászántam magam arra, hogy egy rövid, meglehetősen töredékes jegyzetet írjak életemnek erről az eseményekben torlódó epizódjáról. Már többen is érdeklődtek hogylétem felől az utóbbi időben. (Bizonyára nem hitték el előző bejegyzésem igazságtartalmát ti. „Még élek”. Eme feltételezésemet alátámasztja, hogy csupán csak két ember lájkolta eddig a posztot. De az is lehet, hogy egyszerűen nem örültek a hírnek. Nem lényeges.). Hát igen, rengeteg papírmunka van a felvételivel kapcsolatban. Tegnap már összeállítottam az eddig publikált cikkeim, tanulmányaim, recenzióim jegyzékét, ami nem is annyira szegényes egy huszonhárom éves irodalmártól. Majd megírtam a szakmai önéletrajzomat, de ennek nem sok értelmét látom, mert ez bizony még nagyon sovány. „Na, majd kb. 20 év múlva meglátod!” – mondogattam magamban. Egy „curriculum vitae” talán több kreativitást megengedne. De hát ez van: az irodalomtudomány a tárgyilagosságot követeli meg az egyszeri embertől...
 
***

Április 19-én, amikor 24:00-át ütött a digitális óra, véget ért a nagy nap. Többen felköszöntöttek születésnapomon, főleg a facebookon keresztül  (ha nem ez a közösségi portál, valószínűleg néhány közeli ismerősömön és egy-két fanatikuson kívül senki sem ír). De még többen nem köszöntöttek fel. Az előbbieknek is és az utóbbiaknak is köszönöm a kedvességüket. Azt, hogy gondoltak rám vagy éppen megkíméltek engem ettől (mindkettő a kedvesség és az  irántam tanúsított mérhetetlen emberszeretet jele).

***

Aztán voltam még locsolózni. Lassan kezd kiveszni ez a szokás Eszenyből. Szinte senki sem jár már. Kár. (Hát még az erőltetett sorvégi összecsengésért!)

***

Igazából nem unatkoztam az utóbbi időben. Olvastam, jegyzeteltem. Nem csak tanulmányokat, elemzéseket. Szépirodalmat is. Néhány név/mű: Takács Zsuzsa (A test imádása – India), Lászlóffy Aladár (Symphonia antiqua), Tandori Dezső (nem sorolom, de régebbi verseskötetek), Csoóri Sándor (Harangok zúgnak bennem és rengeteg esszé, mert ezeket nem nagyon ismertem eddig).

***

Érdekes cikket olvastam a minap a Kárpáti Igaz Szóban. Ezt egyszerűen nem hagyhatom említetlenül. Varga Márta arról ír, hogy Ukrajna sugárszennyezett földjeit (közel ötvenezer hektárról van szó) újra meg akarják művelni. Nincs elég baja szegény ukrán állampolgároknak, még a kajával is irtani akarják az istenadta jó népet, kiálthatnánk fel rögtön. Majd pedig, ha még nem rekedtünk be: na ez aztán az igazán eredeti nemzetpolitika! Bár azt is fel lehet vetni, hogy eddig sem volt valami egészséges itt az élet. Eztán pedig ha a piacokon görögdinnye nagyságú krumplit látunk, nem biztos, hogy örülnünk kell neki. Ellenben egészen jól használható a KISZ megújult honlapja. És az utóbbi időben szintén megkedveltem a Kárpátalja.ma elnevezésű hírportált. A hírportálok  (és a pocsék kávé) mellé ajánlanék hétvégére még egy netújságot is, melybe már tegnap módom volt belenézni. Így böngészhettem kicsit. De igazából csak ma válik a szélesebb olvasóközönség számára hozzáférhetővé Balla D. Károly egyszemélyes webmagazinja a http://bdk.hhrf.org/ címen. Azt mondom, bátran nézzünk bele!

***

Közben elkészültem az Együtt 2011/2. számába ígért írásaimmal. Ezúttal kicsit soványabb a kínálatom, de a felvételi-hajcihő után visszatérek. Feltéve, hogy túlélem...