Dragomán György a Máglyában folytatja az előző regény, A fehér király által
kijelölt utat, és ismét a közelmúlt történelméhez fordul témáért. De
míg az előző kötet a diktatúra természetét vizsgálta egy fiatal,
kamaszodó fiú szemszögéből és kialakulóban lévő értékvilágából, addig a Máglya a
rendszerváltás pillanatának dilemmáit tárja elénk – ezúttal főként egy
fiatal lány és Nagymamája távlatából. Ez a kétféle távlat viszont távol
áll egymástól, és a feszültség az emlékek előtörésével egyre csak nő: a
szakadék a perspektívák között megszüntethetetlennek látszik végig a
regényben. Erre csak ráerősít, hogy a Nagymama monológjai tipográfiailag
is elkülönülnek a szöveg többi részétől.
A történet kezdetén fény derül Emma közel
sem egyszerű sorsára: autóbalesetben vesztette el szüleit nemrég, és
csak az intézetben szerez tudomást még élő Nagymamájáról (akit szintén
Emmának hívnak), amikor az eljön érte, hogy elvigye magához. A lány a
hazafelé tartó úton végig szorong, ahogy új otthonában sem találja
eleinte a helyét: „Nem vagyok otthon, máshol vagyok, ennél a furcsa
öregasszonynál vagyok, aki elrabolt és azt hazudta, hogy ő a Nagymamám,
nem lett volna szabad higgyek neki, az én hibám az egész, ha nem hittem
volna neki, akkor minden rendben lenne, minden olyan lenne, mint amilyen
régen volt” (72.). Nem érti, hogy az emlékmű előtt miért néz rá rossz
szemmel egy idegen nő, miután meglátja Nagymamáját, ahogy azt sem, miért
nevezik besúgónak az osztályban vele egykorú új társai. Sok a
titkolózás a Nagyapa halála körül, ahogyan a szülei és nagyszülei
közötti korán megromlott viszony is tisztázatlan számára, legalábbis
egyelőre. A fiatal lány végképp összezavarodik, hiszen környezete
olyasmikre tesz utalást állandóan, amikről neki nincs ismerete,
személyes tudása, de arra hamar rájön: terhes családi örökséggel kell
szembenéznie. Ekkor fonódik össze a regényben a családtörténet és a
történelem.
A regény jelen ideje zavaros, átmeneti
korszak. Már ki lehet dobni és el lehet égetni a régi rendszerhez
tartozó tárgyakat, de még elevenen él az emberek tudatában az előző
rendszer képe. A rendszerváltást ugyanis forradalom előzte meg, melynek
során az éppen megbukó hatalom képviselői utoljára még erőt
demonstráltak: belelőttek a tömegbe, ártatlan civilek – közöttük
fiatalkorúak – halálát okozva ezzel. Ez az a trauma, amely a fellázadt
tömeg kollektív tudatában jelen van. A forradalom vezetői úgy gondolják,
az ő oldalukon van az igazság. Joguk van ahhoz, hogy megkeressék a
bűnösöket és megbüntessék őket (a mártírhalált halt emberek nevében is).
Ezt a közönséges forradalmi logikát, illetve önjelölt
igazságosztó-szerepet problematizálja és árnyalja a Máglya úgy,
hogy emberek, sorsok és választások alapján bemutatja: nem olyan
biztos, hogy ítélkezhetünk bárki felett a végletekig leegyszerűsített „a
jó” és „a rossz” kategóriái szerint.
A narrátornak a történethez viszonyítható
távlata alapján az elbeszélés két szintjét különböztethetjük meg a
regényben. Az első szinten Emma, a fiatal lány jelenik meg, aki egyben
központi alakja az elbeszélésnek, amely a regény jelen idejében
közvetíti a saját és másoktól átvett tapasztalatokat. Emma a történet
kezdetén a tanú szerepében nyilvánul meg: nincs még erős,
megkérdőjelezhetetlen identitástudata. Sokszor saját testét is idegennek
érzi: „Pucér vagyok, a tükröt nézem, ahogy a repedt fele mozaikosra
töri a testem. Olyan, mintha összekeveredtek volna a darabjai. […] Én
vagyok és nem én vagyok” (255.). Így tehát amikor tükörben látja meg
meztelen testét, illetve amikor különféle szúrásokkal kísérletezik,
aligha tekinthető azonosnak önmagával. Ennek azonban nem csupán
hátrányai, de előnyei is vannak az elbeszélést tekintve. Emma
előfeltevései még nem merevedtek normává, sőt inkább közvetett
benyomásoknak tekinthetők értékképzetei is, amelyekkel nem feltétlenül
tud azonosulni, állandóan elbizonytalanodik. Emlékei vannak ugyan
eszmékről, ideákról, de ő maga még nem foglal állást ezekben a
kérdésekben (gondoljunk csak az Apa felidézett véleményére a
jelszavakról és jelmondatokról, valamint ehhez fűzött ironikus
megjegyzésére a hazugság elsajátításáról, illetve a Nagymama
serénykedésére, hogy unokáját megtanítsa rendesen hazudni). Ez a fajta
bizonytalanság, identitáskereső attitűd járul hozzá ahhoz, hogy Emma
én-elbeszélői és függő beszédből építkező elbeszélésmódja hitelesen
közvetítsen egymásnak ellentmondó, egymást kizáró nézőpontokat és
párhuzamosan futó történeteket. Az egyik szembetűnő ilyen változás, hogy
a kezdetben ellenséges viszony ellenére érzelmileg azonosul
osztálytársa, Krisztina tragédiájával, aki a tüntetésen vesztette el
ikertestvérét. Sőt az áldozat pozíciójában ketten elmélkednek azon, hogy
van-e joguk élni egyáltalán.
Nem ilyen egyszerű és egyértelmű a
Nagymama története. Először is sok a titok a Nagyapa öngyilkossága
körül. Hiszen miért vetne véget életének egy olyan ember a
rendszerváltás idején, aki mindig is a rendszer ellensége volt, aki még a
hírhedt (és A fehér királyból már jól ismert) Duna-csatorna
átnevelő táborát is megjárta? A Nagymama kerül gyanúba titokzatos múltja
miatt: „Nagyapám egész élete arról szólt, hogy nemet mondjon, csak
ahhoz, hogy ezt megtehesse, valaki másnak igent kellett mondani” (360.).
Múltja ott kísért a mindennapokban: a megvető pillantásokban, a
kirekesztő légkörben és persze a regény egyik csúcspontjának nevezhető
„vendégváró” részben.
A feldolgozatlan – és talán
feldolgozhatatlan – múlt kérdéséhez kapcsolódik az elbeszélés másodlagos
szintje: a Nagymama önmegszólító narrációval előadott monológ-típusú
megnyilvánulásai. A visszatekintő perspektívából előadott monológokat
motivikus kapcsolódási pontok indítják be. Amikor az idősebb Emma
meglátja unokája kabátjára tűzve a sárga csillagot, eszébe jut, hogy
látta ezt már egykori kedves barátnőjén, Bertukán. Amikor a fiatal lány
szerelmére terelődik a szó, ő is egykori szerelmére gondol. Ezek a
monológok aztán kissé önjáróvá alakulnak át, bár a motiváció világos: a
Nagymama lelkét nyomja valami, amit el akar mondani. Csakhogy már nem
tudja megkülönböztetni a kitalált, feltételezett múltat a valóditól. Nem
tudja azt sem biztosan: elárulta-e barátnője búvóhelyét az
egyenruhásnak, vagy csak jöttek a katonák és mindenkit feltettek a
lágerbe tartó vonatra?
Hogy ezek a kitérők ne feszítsék szét a
regény kereteit, egy hitelesítő írói fogással él Dragomán. A Nagymamáról
kiderül: egykor elmegyógyintézetben kezelték. Innen nézve egészen
másképp viszonyulunk az elbeszélés elsődleges szintjét megszakító
monológokhoz. Könnyen érvelhetünk amellett, hogy műfajként éppen
ellentétje a fiatal Emma mindent befogadó és közvetítő
elbeszélésmódjának: a traumatizált Nagymama nem képes feldolgozni a
múltat, sok év után sem tud megbékélni azokkal az eseményekkel, amelyek
még fiatalkorában történtek meg vele.
Viszont nem hallgathatjuk el azt sem, hogy
aggodalmat kelthet bennünk a regény befejezésének megoldatlansága. A
tanú pozíciójából kitörő, egyszer csak a (szuper)hős szerepében
tetszelgő fiatal lány alakja ugyanis hamis, hiteltelen. Az olvasó nem
győz csodálkozni azon, hogy az előbb még identitásválságban lévő fiatal
Emma milyen hamar alkot határozott véleményt több kényes és összetett
etikai kérdésben. Az sem tisztázott, honnan kap annyi erőt ez a
törékeny, hallgatag, reszkető lány Nagymamája megmentéséhez, hogy
mindent félretéve kockára tegye életét. Arról nem is beszélve, hogy egy
ehhez hasonló parkolási jelenet talán egy Die Hard típusú
akciófilmbe is beillene: „odanyúlok a kézifékhez, benyomom a végén a
gombot és felrántom a kart, a salakszállító sikoltva, recsegve,
nyikorogva oldalra pördül, majdnem felborul, de aztán mégse, nekifarol a
szobor talapzatának, majdnem kidönti, de aztán mégse, egymás után
repülnek le róla a koporsók, egymás után hasadnak kétfelé a
kockaköveken, egymás után öntik magukból mindenfelé a dossziékat és az
iratokat” (442.).
A befejezés nyilvánvaló túlzásai ellenére a Máglya egy
időszerű és fontos regény. Gördülékeny nyelven megírt, jól olvasható
műalkotás. Az sem mellékes, hogy olyan etikai kérdések kerülnek benne
előtérbe, amelyek a mai közbeszédben is jelen vannak és legtöbbször a
tabu határait feszegetik. Mert ki az áldozat és ki a tettes egy olyan
rendszerben, amely eleve hazugságra, besúgásra és sunyiságra épül? Kinek
van joga egyáltalán ítélkezni a másik felett? Az, aki nem lett része a
rendszernek, vajon hogyan kerülte el a „beavatódást”? Egyáltalán van-e
olyan ember, aki nem kompromittálódott a diktatúra hosszú évtizedei
alatt? Kinek kell rettegnie és ki járhat felszegett fejjel a
rendszerváltás után? A válaszok nem mindig a jóindulat hermeneutikája
mentén fogalmazódnak meg. Mindenki gyanús egy kicsit. Ahogy az sem
kétséges: a szabadság törékenyebb, mint gondolnánk.
Megjelent: SzIF Online
