A Pulzus FM Különkiadás c. műsorában

Tegnap a Pulzus FM Különkiadás c. műsorában beszélgettünk többek közt irodalomról, nyelvművészetről, irodalomelméleti és -történeti kérdésekről.

A közíró töprengései - recenzió

Az Acta Academiae Beregsasiensis, Philologica tudományos folyóirat 2024/2. számában jelent meg recenzióm Szilágyi István válogatott publicisztikákat tartalmazó Távolodó jégtáblákon című kötetéről.

A teljes szöveg elérhető online erre a linkre kattintva. 

Fűzfa Balázs Ex librise

 

Az Élet és Irodalom 2021. január 15-i számában jelent meg Fűzfa Balázs Ex librise, melyben a Bezárkózás vagy határátlépés?-ről is ír:

"Csordás László könyvének elsődleges érdeme mindenekelőtt elfogulatlansága. A kisebbségi irodalmak örök kérdését igyekszik elkerülni a szerző, s igyekezete sikeressé is lesz. A kárpátaljai magyar irodalom alkotóit és alkotásait úgy helyezi el az egyetemes magyar irodalom horizontján, hogy azok valóságos értékeik alapján ítéltessenek meg." (Az írás teljes terjedelmében a reklám megtekintése után olvasható erre a linkre kattintva)

Horizontok metszéspontján (Szilágyi István: Messze túl a láthatáron)

Meglehetősen régóta várjuk már Szilágyi István új regényét, a Messze túl a láthatáron megjelenése most mégis az őszinte meglepetés erejével hat. Ebben természetesen része van annak, hogy bár tudtunk az új mű készülődéséről, sőt különféle interjúkban, beszélgetésekben elszórt információk alapján a témáját, a fontosabb problémákat is sejthettük, amelyek köré a történet szerveződik majd, de az olvasó arra is felfigyelhetett, hogy a szerző következetesen hárított, amikor a várható megjelenésről próbálták kérdezni. Annak, aki arra gondolt, milyen műgonddal készülnek a szépirodalmi műalkotások Szilágyi műhelyében, az is teljesen jogosan eszébe juthatott, hogy már jó ideje készül ugyan ez a regény, de vajon előfordulhat-e, hogy sosem készül el. Ez a megjelenés viszont most határozottan jelzi: az életmű nem zárult le, szervesen épül tovább. A Messze túl a láthatáron ugyanis több szálon kapcsolódik az előző regényekhez. A rendkívül töredékes szerkezet az első, kísérleti jellegű regényre, az Üllő, dobszó, harangra emlékeztet. A Kő hull apadó kútba juthat eszünkbe, amikor az új kötet lapjain többször is utalás történik Jajdonra, és az első részben II. Rákóczi Ferenc, a fejedelem is megelevenedik előttünk. Mélyebben pedig a bűn értelmezése körüli problémák, a babonaság iránti érzékenység sarkall közös pontok keresésére. Az Agancsbozót a részletezés, az abszurd döntéshelyzetek és párbeszédek miatt idéződhet fel bennünk leginkább. Míg a Hollóidőre az előzményként is tételezhető történelmi léthelyzet ábrázolása és az írásfikcióhoz (előbbiben a deák mostoha sorsú lejegyzései, utóbbiban pedig Tompay éppen íródó memoárja) való viszony miatt gondolhatunk már az első oldalakon túlhaladva. A Messze túl a láthatáron előzménye azonban egyértelműen megnevezhető egy konkrét – bár az imént említettekhez képest kevésbé ismert – címmel az írói életműben: ez pedig a könyvformában eddig nem publikált A hóhér könnyei, ami az Utunk Évkönyvben, majd újraközölve az Alföldben, illetve a Digitális Irodalmi Akadémia archívumában volt hozzáférhető. A két mű között olyannyira nagy a hasonlóság, hogy az újabb regény az előbbi szöveg továbbgondolásának, újraírásának tekinthető. A filológiai alaposságú összevetés bizonyára sok szöveghely átvételét, apró, de jelentéses módosulásokat (például a Rákóczi szabadságharc A hóhér könnyeiben még kuruc zördülésként szerepel, míg a Messze túl a láthatáron következetesen kuruc zajdulást említ), motivikus változásokat, hangsúlyáthelyeződéseket (ilyen a hóhér motívumának háttérbe szorulása, a kocsisok és Rekettye Pila módosult szerepe, a személyes érintettség, motiváció Tompay bírói döntéseiben vagy a nehezen megfejthető, víziószerű befejezés teljes újragondolása) tárna fel, de ebben a rövid írásban csupán a jelzésre van lehetőség.

A teljes szöveg a SziF Online-ra kattintva olvasható.

Szépirodalmi Figyelő 2020/3.

Szilágyi István friss regényéről, a Messze túl a láthatáronról írtam a Szépirodalmi Figyelő 2020/3. számában Horizontok metszéspontján címmel. 

Részlet a kritikából: 

„Szilágyi István egy nyitott, kísérleti regényformában, a rá jellemző finom motivikus hálóval átszőve fogalmazza meg a bűn meghatározásának és megítélésének fontos kérdéseit. Teszi ezt egyrészt történeti jelleggel, a boszorkányperek hagyományára tekintve, másrészt pedig az egyetemes emberi távlatában gondolkodva. [...] Tompay Wajtha Mátyás a titkok mögé próbál tekinteni, végső soron feltárni a babonák, hiedelmek, bűbájosságok és szerelemkötő mesterkedések mögött megbúvó észszerűséget. Olyan értelmezői horizontok metszik egymást izgalmasan a párbeszédekben, melyekről első pillantásra azt gondolnánk, már rég meghaladottak a mai ember számára. De mivel »egy história sohasem annyi, amennyi később kilátszik belőle« (96.), épp ezért ebben az átmeneti történelmi léthelyzetben ismerhetjük fel igazán, hogy a láthatáron túlit érzékelni vagy akár megsejteni is mennyivel nehezebb, mint azt manapság hinnénk.”

Megjelent a SziF 2020/3-as, a romániai német irodalmat tematizáló száma! A szemlében Vörös István, Bajtai András, Becsy...
Közzétette: Szépirodalmi Figyelő – 2020. július 22., szerda

Ajánló a Kárpátaljai Szövetség honlapján

A Napkút Kiadó Facebook-oldala szerint 2020. június 19-én végre kijött a nyomdából a Bezárkózás vagy határátlépés?

MEGJELENT Csordás László: Bezárkózás vagy határátlépés? című kritkakötete. http://napkut.hu/csordas-laszlo-bezarkozas-vagy-hataratlepes-detail
Közzétette: Napkút Kiadó – 2020. június 18., csütörtök

  

A Kárpátaljai Szövetség honlapján pedig még aznap megjelent egy rövid ajánló a kötetről:

A napokban jelent meg Csordás László Bezárkózás vagy határátlépés? című második kötete a budapesti Napkút Kiadó gondozásában, amely a szerző 2014 és 2020 között megjelent tanulmányait, esszéit, kritikáit gyűjti egybe 236 oldalon. Az írások jellemzően a határon túli magyar irodalom (ezen belül a kárpátaljai) problémáit, a regionális kánon mibenlétét, határait és az idegenségtapasztalatokat járják körül.

Bezárkózás vagy határátlépés?

A Napkút Kiadó honlapján megjelent az előkészületben lévő könyvek között a Bezárkózás vagy határátlépés? is. Ha minden jól megy, még 2020-ban napvilágot láthat a kötet.

[recenzió] A Vörös postakocsi 2019/2.

Megjelent A Vörös postakocsi idei második száma, melyben helyet kapott Papp Endre Görömbei András című könyvéről írt recenzióm.

[recenzió] Egy írói életmű rejtekútjain

A kolozsvári Helikon 2019/11. számában jelent meg Egy írói életmű rejtekútjain című recenzióm, mely Márkus Béla Szilágyi-monográfiáját mutatja be. Ebből következzék egy rövid részlet:

"Aki csak félszemmel is követte Szilágyi István életművének egyre kiterjedtebb és mélyebb befogadástörténetét,  aligha  kerülhette  el  a  figyelmét  Márkus  Béla  értelmezői  tevékenysége. Kevés  olyan  fontos mozzanat, alkalom, évforduló, díjátadó vagy egy-egy szépirodalmi kötet megjelenése  említhető  a  Szilágyi-életmű tekintetében anélkül, hogy Márkus ne szólalt volna meg nyilvánosan  akár  összefoglaló jellegű jegyzetben, esszében, akár terjedelmesebb recenzióban, tanulmányban. [...]  Azokat tehát, akik követték a befogadástörténet alakulását, bizonyára nem érte meglepetésként a hír, hogy összefoglaló szintézis készül az életmű egyik alapos ismerőjének műhelyében. És meg kell hagyni, maga a gesztus sem lehetett volna szebb, hiszen az író nyolcvanadik születésnapjára időzítve jelent meg a monográfia a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról elnevezésű sorozatában."

Szépirodalmi Figyelő 2018/5.

Magyar Napló 2018/1.

Megjelent a Magyar Napló 2018/1. száma, benne pedig a KVIT-válogatást bevezető esszém Árok és palló - Irodalmi élet és viszonylagosság Kárpátalján címmel. Következzék ebből egy rövid részlet kedvcsináló gyanánt:

"[...] Ezt  felismerve  jutott  el  a  legfiatalabb  nemzedék oda, hogy saját önmeghatározásához vissza kell nyúlnia egészen az alapokig, és meg kell vizsgálnia: mi az, ami ma is továbbvihető, értékes a regionális irodalmi  hagyományban.  Ezzel  párhuzamosan  szintén tudatosítania kellett, hogy a könnyen magába zárkózó helyi  kultúrának  szüksége  van  a  kívülről  jövő  impulzusokra, a megmerevedett értékrendek felülvizsgálatához és az újabbak kialakításához pedig a más nézőpontból, egészen más előfeltevésekből érkező bírálatokra. A KVIT éppen ezért olyan alapokra igyekszik helyezni az irodalmi életet, amelyeken a saját regionális irodalmi öntudat folyamatosan ki van téve a  tőle  eltérő  perspektívák,  prekoncepciók  és  viták kockázatának. [...]"

Mindennapi határtapasztalatok (Zelei Miklós: A kettézárt falu)

Amikor biztosan tudom, hogy át kell kelnem valamelyik határon, rendszerint összeszorul a gyomrom. Az utazással és a határátlépéssel kapcsolatos kétely, viszolygás, szorongás bele van kódolva a biztonságosnak és ismerősnek hitt otthon elhagyásába, a szabad mozgás eszményének és a szögesdrót-kerítésekkel körülölelt határvidék – ahol magam is élek – egymással ki nem békíthető, sőt, egymást kizáró realitásába. A határhoz vezető úton már töprengek: vajon mit fog kérdezni ezúttal a hol barátságos, hol kissé megvető tekintettel méregető határőr és vámos? Úti célomat firtató kérdéseikre mennyire felelhetek majd őszintén? Ki kell-e nyitnom bőröndömet és táskáimat? Az azokban tapintatlan módon kotorászó idegen kezek vajon mit hagynak végérvényesen legszemélyesebb dolgaimon? Mert az idegen kéz, amely hozzáér ruháimhoz, szendvicseimhez, könyveimhez, jegyzetfüzetemhez, tollamhoz vagy laptopomhoz, mindig hagy maga után valamilyen le- és kitörölhetetlen, bár alig észlelhető nyomot. Ezek a dilemmák alighanem hozzátartoznak a mindennapi határtapasztalatokhoz, amelyeket egy átlagos kárpátaljai átél, amikor úgy dönt, útra kel. Nem igazán ismerek olyan embert környezetemben, aki ne érzett volna még a gyomorgörcshöz, a szorongáshoz vagy a viszolygáshoz hasonlót, amikor a feltorlódott sorokban órákon át arra várt, hogy végre átléphesse a határt. De ez a tapasztalat talán nem teljesen ismeretlen a kelet-közép-európai régió keletebbre utazó tagjai számára sem. Aki kelt már át a magyar-ukrán és szlovák-ukrán határon, pontosan tudja, miről van szó. A szomorú ebben még mindig az, hogy a mai világpolitikai helyzet nemhogy a határok légiesülését idézné elő, hanem épp ellenkezőleg: a jelek szerint új határok építése és szigorúbb ellenőrzések bevezetése várható a közeljövőben. Innen nézve egyáltalán nincs könnyű helyzetben az, aki tudni szeretné, hogy ezeknek a határoknak a története mikortól nem lesz már mindennapi tapasztalat, és mikor válik végre történelemmé.

Ugyanakkor – furcsamód – a határtapasztalatok nem mindig járnak együtt a mozgással, az otthon elhagyásával, a határok átlépésével. Ki ne ismerné a 20. századi kárpátaljai sorsot jól érzékeltető, több változatban is fellelhető anekdotát, mely azt a személyt állítja középpontba, aki ki sem mozdult otthonából, mégis több ország, illetve állam állampolgára volt, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchiában született, Csehszlovákiában tanult, a Szovjetunióban nyugdíjazták és jelenleg Ukrajnában éli életét. Ez az anekdota onnan jutott eszembe, hogy Zelei Miklós könyvében, a Kortárs Kiadó jóvoltából immár harmadik, bővített kiadásban is megjelent A kettézárt falu című riport-, illetve dokumentumkötetben – amit a szerző és a kiadó következetesen, de aligha kellően reflektálva dokumentumregényként határoz meg – szintén található ehhez hasonló élettörténet. Az 1997-ben, nem sokkal a riport után elhunyt görög katolikus pap, Ortutay Elemér így kezdi saját életútjának bemutatását: „A nevem Ortutay Elemér, ungvári gyerek vagyok, arról híres, hogy öt-hat államban éltem eddig, és mindig Ungváron laktam. Itt születtem 1916-ban, a Monarchiában. Csehszlovákiában jártam iskolába meg első szemináriumba, Magyarországon voltam kispap, Magyarországon szenteltek görög katolikus pappá, a Szovjetunióban tartóztattak le, Ukrajnában öregedtem meg, és még ma is Ungváron vagyok” (185.). Néha tehát ki sem kell mozdulni a saját, tágabban értett otthonból ahhoz, hogy határtapasztalathoz jussunk. Néha a határok mennek oda az emberhez az úgynevezett „változás szelével” együtt.

Úgy tűnik, ilyen szelek jártak a második világháborút követő években Nagyszelmenc és Kisszelmenc utcáin is. Az ikerfalu közé épített határ ugyanis, amely a nagyszelmenci részt Csehszlovákiához (majd a rendszerváltás után Szlovákiához), a kisszelmencit pedig a Szovjetunióhoz (illetve a rendszerváltást követően Ukrajnához) kapcsolta, ekkorra datálható. Hogy egy olyan nagyhatalomnak, mint amilyen a Szovjetunió volt akkoriban, miért lehetett szüksége ilyen lépésre, csak sejthetjük utólag, amit viszont biztosan tudunk: az Ungvártól nem túl messze elterülő ikerfalut kettézáró határ rokonokat, ismerősöket, barátokat választott el egymástól – sokáig úgy tűnt a helyi lakosság számára, hogy véglegesen. Egy rövid ideig még átjártak ugyan például a gazdák (megművelni a határ másik oldalán maradt földjeiket), de aztán fokozatosan felszámolták az ilyen félillegális kiskapukat is. A korabeli, a nyugat felé eleve (finoman szólva) mély bizalmatlansággal tekintő szovjet szemlélet szerint: a birodalom határa szent és sérthetetlen, aki mégis határsértésre vetemedik, annak felelnie kell tettéért. És A kettézárt faluban elmesélt történetek tanúsága szerint feleltek is érte az egyszerű, falusi emberek, könyörtelenül. A kisszelmenci Sárpátky Károlyné Jefcsák Ilona jegyzi meg egy helyen: „Az oroszok hoztak édesanyámnak cukrot, szahar, mama, szahar, én téged úgy szeretlek! Akkor édesanyám megkérdezi, és ha mennék át a határon? Akkor lelőnélek, mint egy kutyát. Már akkor magas sövény volt, befonva tövissel, átnézni se volt szabad. […] Az egyik húsvétkor valaki Nagyszelmencből részegen átdugta a fejét a sövényen, a katonák akkor is éppen ott álltak, megfogták, áthúzgálták, és három év múlva jött vissza harmincöt kilósan” (75.). De jellemző az a történet is, amit a Szelmenc ügyében 2004. április 24-i washingtoni meghallgatáson (amelynek különben teljes jegyzőkönyvét tartalmazza a kötet) Tóth Lajos, Nagyszelmenc polgármestere elmond: „A váratlanul történt határmódosítás annyira hihetetlennek tűnt nagyszüleink számára, hogy a határőrök éberségét kijátszva egy ideig még átjártak a határ túloldalán lévő földjeiket megművelni. A döbbenet akkor lett óriási, mikor a szovjet határőrök egy nap leforgása alatt hat méter magas deszkapalánkot építettek. Így történhetett meg, hogy a nagyszüleinél vakációzó kisszelmenci Rebeka örökre Nagyszelmencen maradt. A szülei már csak mennyasszonyként látták viszont, akkor is csak a határon keresztül, mivel a szovjet hatóságtól nem kaptak engedélyt, hogy részt vehessenek a lányuk esküvőjén. A deszkából épített fal azt is megakadályozta, hogy az egymástól elszakított testvérek, rokonok, ismerősök láthassák egymást” (238.). És azok, akik ennek ellenére megpróbáltak valamilyen, a határon átnyúló kapcsolatot teremteni, tehát „átmutogattak”, „átbeszéltek”, ahogy a helyiek mondták, azok meg is kapták büntetésüket. Ezeknek az intézkedéseknek a hatására aztán szép lassan gyengülni kezdett a szál a két település, a rokonok és a barátok között, egészen a Szovjetunió széteséséig, illetve bizonyos szempontból napjainkig, amikor már más, elsősorban adminisztratív jellegű problémák nehezítik a határátkelést és a kapcsolattartást.

Az, hogy a határt esetlegesen és erőszakkal húzták meg, nem törődve az ott élő emberek sorsával, jellemző a sztálini rendszerre. Mégis érdekes, ahogy a kötetben megszólalók visszatérően emlegetik „Ignác Janit”, Kisszelmenc akkori polgármesterét, vagy ahogy Kárpátalján ma is nevezi a köznyelv, bíróját, aki a legenda szerint dobbantott egyet, majd azt mondta az oroszoknak, hogy „Tu je gránic!” (’Itt a határ!’), és a határ oda épült. Könnyen lehet, hogy valamilyen előny reményében a bíró valóban együttműködött ilyen formán is a szovjetekkel, de ami biztos, nem sokkal később őt szintén maga alá gyűrte a rendszer, sok más emberrel együtt.

Zelei Miklós kitartóan követi a rendszer változásait, egészen máig, és kritikával illeti a látszólagos tehetetlenséget, a mindent behálózó korrupciót, a nagypolitika közömbösségét vagy éppen a nagyon is jellemző politikusi hozzá nem értést. Míg a kötet nagy részét kitevő riportokban a szerző következetesen háttérben marad, és csak implicit módon – elsősorban az anyag válogatásában és elrendezésében – van jelen, hogy a megszólalók minél szabadabban mondhassák el saját történeteiket, mintegy monológ formájában, addig a kiegészítésként csatolt szövegekben már nem marad rejtve a szerző személyes meggyőződése, véleménye, az ügy iránti mérhetetlen kitartása sem. Zelei kitartóan gyűjt össze mindent, ami számára hozzáférhetővé válik a témával kapcsolatban, és hol az adott dokumentumot, hírt, újságcikket teszi közzé a kötetben mindenféle kommentár nélkül, hol pedig a legszemélyesebb véleményét osztja meg az olvasóval egy-egy eseménnyel, fejleménnyel kapcsolatosan. Talán ezeknél a részeknél lett volna szükség szigorúbb rostálásra, válogatásra, hiszen nem mindegyik szövegrész képes – már csak megformálása, illetve súlya, pontosabban súlytalansága miatt sem – felemelkedni a kötet általános színvonalához. De ahogy kirajzolódik A kettézárt falu saját, közel sem probléma nélküli keletkezés- és kiadástörténete ezeken a lapokon, úgy válik egyre inkább megkérdőjelezhetetlenné a szerző kitartása és elismerésre méltóvá az ügy iránti elkötelezettsége. Minden túlzás nélkül kimondhatjuk: az, hogy nem maradt helyiérdekű Nagy- és Kisszelmenc mélyen igazságtalan sorsa, nem kis részben köszönhető Zelei Miklósnak.

A kettézárt falu lapjain ugyanakkor nem csak a határral kettéválasztott ikerfalu jelenig tartó sorsmetszete jelenik meg. A háttérben mindig ott van a kárpátaljai magyarság tragédiája, a malenkij robotra, illetve a különféle szovjet lágerekbe származási alapon elhurcolt férfilakosság szenvedéstörténete is. Ezúttal csupán egyetlen epizódot emelnék ki ebből. Az Kárpátalján is meglehetősen széles körben ismert, hogy Gálocs polgármestere ellenállt a hatalomnak, és egyetlen embert sem engedett elhurcolni a faluból a „háromnapos munkára”. Az viszont már kevésbé tudott, hogy mi lett a polgármester, Bakajsza József sorsa. Erről a kötetben fia, Bakajsza Árpád beszél: „Ötvenben vitték el, és ötvenöt tavaszán vagy nyarán küldött Lembergből egy lengyel származású orvosnő egy levelet anyámnak. Értesítettek bennünket arról, hogy ha élve haza akarjuk hozni apámat, menjünk el érte, súlyos beteg. Nem írták, hogy mi a baja. […] Elhoztuk, akkor bizonyosodtunk meg, hogy az állától a feje tetejéig egy arasznyi távolságot bevéve, a koponyája úgy hajlott, horpadt, mint a gumilabda. Apám fejében egy ép csont nem volt. […] Kínlasztották, ameddig meg nem zavarodott. Akkor elérték a céljukat, mert úgy már nem veszélyes. De még akkor sem küldték haza, akkor sem engedték el” (142.).

Zelei Miklós kötetében a kitartás és a remény mellett ott a szembesülés a sokszor teljesen igazságtalan realitásokkal. A szerző beszámolói, cikkei, interjúi alapján saját maga tapasztalta meg, milyen nehéz elérni bármit a jelenben is, sok évvel a második világháború, illetve a rendszerváltás után az ikerfalu ügyével kapcsolatban. Mert akárhányszor tűnik úgy, hogy legalább az egyszerűsített határátkelés kérdése megoldódik végre, hamarosan kiderül, hogy korai az öröm: vagy a megígért határnyitás húzódik el, vagy a szlovákiai csokilobbi éri el a határ zárva tartását egy időre. De ha épp nincs más, akkor a schengeni vízummal kapcsolatban jelentkezik valamilyen probléma, hogy a szervezett bűnözés mindent átható, vigyázó tekintetére már ki se térjek…

A kötetben újraközölt (eredetileg a Magyar Hírlap 2007. november 24-i számában megjelent) Benzinkút a tömegsír fölött című cikkében Zelei Miklós nagyon tömören és világosan foglalja össze tapasztalatait a kisebbségi léthelyzetről: „Mindösszesen ennyi a kisebbségi lét. A lényege, hogy újra és újra a nulláról kell elindulni” (325.). Mégis (vagy éppen ezért) fontos – és számomra ezt jelenti leginkább A kettézárt falu –, hogy valaki, aki ezt közvetíteni is képes, újra és újra útra keljen, mert a kisebbségi lét mindennapi határtapasztalatai nem szabad, hogy rejtve maradjanak, vagy hogy a feledésbe merüljenek. Ezekről akkor is beszélni, írni kell, ha éppen tisztán látszik: nem sok remény van a változásra.

(Zelei Miklós, A kettézárt falu, dokumentumregény, harmadik, javított, bővített kiadás, Kortárs Kiadó, Budapest, 2017.)

Megjelent: Együtt, 2017/4., illetve: kvit.hu (2017. 09. 24.)

A szerző a recenzió megírása során a Nemzeti Kulturális Alap 2017-es alkotói támogatásában részesült.

Kegytárgy a ponyván (Halász Margit: A vörös nyelvű párduc)

Halász Margit könyvének, A vörös nyelvű párducnak egyik fejezetében színpadias pátosszal és egyben meglepő naivitással szól ki az elbeszélő az olvasóhoz: „Micso­da idők. Mondjátok már, hogy csak álom az egész. Mondjátok már, hogy valami szertelen képzeletű író vásári ponyvájában olvassátok.” (226.) Kevés hasonló rész­let található a szövegben ahhoz, hogy az ironikusan távolságtartóvá, egyfajta kriti­kai reflexió tárgyává váljon az interpretáció során. Az olvasó ugyanis, aki eljut idá­ig, tudja, hogy ez a — mindjárt a borítón — regénynek nevezett kötet nem ironikus stílusparódia. Még csak nem is humoros betoldásokkal van dolga, pedig a túlzások és a hirtelen megszaporodó frázisok erre engednének következtetni. A szöveg va­lamennyi kijelentése komolyan veszi önmagát, és ha innen közelítjük meg, akkor a fikció határán mégiscsak átlépő kijelentés tulajdonképpen elszólás, illetve kény­szeres műfajmeghatározás.

A vörös nyelvű párduc ugyanis minden jel szerint a meseregény műfaji kódjai­val kevert ponyvaregénynek tekinthető leginkább. Megtalálhatók benne a legfon­tosabb mesei alapmotívumok, toposzok, úgymint a természetfölötti jelenségek, a csodás elemek leírása, illetve a beszélő állatok, a megmentésre váró ártatlan kis­asszony, a hős lovag, a leleményes legkisebb fiú, a gonosz anya stb. figurája. Még­is inkább ponyvaregénynek tűnik a kötet. Persze nem feltétlenül abban az érte­lemben, ahogyan a műfajt általában (és többnyire történetileg) meghatározzák. Nem gyenge minőségű papírra nyomtatott olcsó könyvről van szó, amit a vásárban vagy könyvesboltokban elkapkodnának az emberek (hiszen ennek a kiadványnak tisztességes külleme és ára van), hanem inkább bizonyos konvenciókat, írói és ol­vasói elvárásokat továbbörökítő szövegről. Ugyanakkor nemcsak a hirtelen vágá­sokkal, a cselekmény hatásvadász módon történő bonyolításával elbeszélt kalan­dok, a nem túl váratlan szerelmi és családi viszonyok taglalása, hanem a nyelvi megformáltság, a narrátor helyzetének, látószögének, motiváltságának problémája felett nagyvonalúan elsikló elbeszélésmód is a ponyvaregény jellegzetességeire enged következtetni.

A szerző eléggé egyértelműen nyilatkozott egy interjú során saját, kevert műfaji jegyekkel élő módszeréről már előző könyve, a Vidróczki-kódex vonatkozásában, de jelen kötetre is érthető módon: „Rájöttem, hogy minden emberi élethelyzetnek megvan a maga népmeséje. [...] Így jött az ötlet [...], hogy a meséket keverem a már-már szociografikus valósággal, csak kisül belőlük valami. [...] A regénnyel az elsődleges célom az olvasó szórakoztatása volt.” (A betyár Marlborót szív, Bán Magda beszélgetése Halász Margittal, Új Könyvpiac, 2013. június). Látható, a szer­ző tudatosan törekszik a szórakoztatásra mint a szöveg által kiváltott hatás végső céljára, és szándéka szerint egyáltalán nem a szépirodalom mára mégoly légiesnek tűnő határain belül igyekszik esztétikailag érvényes művet létrehozni. Mégis, aki a kiadói műfajmegjelölést veszi komolyan, szépirodalomként kezdi olvasni A vörös nyelvű párducot. De vajon meddig képes eljutni egy ilyen olvasás a szöveg vilá­gának feltérképezésében? Mit találhat a kötetben az, aki nem szeretné kritika nél­kül elfogadni a szöveg és a paratextusok által felkínált lehetőségeket?

Talán a mese önértéke, illetve a meséhez való viszony a fikción belül az, ami a műfaji keveredésből szinte magától adódik, és ami az értelmező számára kiinduló­pontként szolgálhat. Hiszen Halász Margit az előzőleg elgondolt műfaji ideáltípus­hoz nem csupán egy, a szöveg világából néha feltekintő, ki-kiszóló elbeszélőt, de konkrét szereplőket is rendel. A második fejezet egyik epizódjában — amely kicsi­nyítő tükörnek is tekinthető — tűnik fel két vásári képmutogató, Viola és Berci. Violának megvan az a képessége, hogy alkalmi nézőközönségének lehengerlő magabiztossággal mesél a puszta szellemiségéről, a vidi rácokról, a sárkányölő hő­sökről és Szép Maricáról. A két vándor „koszlott, szakadozott képekkel véres, szo­morú szerelmi történeteket” (47.) ad elő. Így kerül Viola a titokzatos ereklye köze­lébe, amely köré az egész kötet különben változatos cselekménye felépül. Emel­lett többször felvonultat a szerző alkalmi mesemondókat, akik olyan eseményeket mesélnek el, amelyek a regény fikciójában egyszer már „valósként”, „megtörtént­ként” játszódtak le. Az első fejezet eredettörténet is egyben, mely nagyon röviden így foglalható össze: egy keresztjét rejtegető csuklyás alak, titokzatos vándor tűnik fel a pusztai éjszakában, aki a Hármas halomra épített kolostort keresi. Az idegenről kiderül, hogy pap, aki a rend utasítására érkezik a küldeménnyel, amelyet bármi áron kéz­besítenie kell. Annak ellenére, hogy az úton — ami sejthetően az egykor Velen­cében elkövetett bűnéért kimért zarándokút is egyben — temérdek viszontagság éri (például megkísérti egy lidérc, majdnem megfagy, beszakad alatta a jég), és még azt sem tudja, mit is visz valójában, Baltazár a végsőkig kitart. A jég alatt felfedezi a barátok föld alatti templomát, majd megmenti a bíborhalmi vár gazdájának ifjú, ártatlan leányát. De a küldeményt nem sikerül célba juttatnia. Ezzel viszont kezde­tét veszi egy több évszázados kálvária: a csomagban lévő kegytárgy, amelynek áb­rázolását eleinte fel sem ismerik, mintha önálló életre kelne. Kézről kézre vándo­rol tovább a pusztán, és úgy tűnik, varázsereje van, mert akihez kerül, annak éle­tét alapvetően megváltoztatja. Ez az eredettörténet később jelentősen átalakítva, egé­szen más hangsúlyokkal tér vissza már legendaként, illetve meseként. A híres pusztai csikósgazda, Igazságosztó Radó Márton, aki ménesét a Hármas halomról szokta szemlélni, legendaként tud a hölgyek és a nagyúr „szépséges kisasszonykájának”, Bíborkának az elhurcolásáról és megmentéséről, ami szinte megelevenedik előtte: „Láttam a ménest, és azt a gyönyörű határt, ami nincs még egy ezen a vilá­gon. És hallottam azoknak a szerencsétlenül járt fehérnépeknek a jajveszékelését is.” (124.) De amikor egy másik fejezetben Lajoska az erőszakos orosz katonáknak kez­di vázolni azt, amit „a régi öregek beszélnek” a bátor lovagról, a küldeményről és a szűzről, tulajdonképpen e tudatosan előadott mese segítségével csalja lépre őket.

A kötetben kitüntetett szerepe van az események meseszerűvé alakításának, il­letve magának a mesemondás aktusának: „Épp elég kincses mesét hallott gyer­mekkorában, mely mind-mind arról szólt, hogy a szegényember legkisebb fia a mocsárban megtalálja az elrejtett aranyakat. Ő otthon a legkisebb fiú, hát akkor ez most az ő meséje” (162.). A mese segít közvetíteni, továbbadni az időben a puszta kulturális emlékezetét. Amiről sokat beszélnek, amit lépten-nyomon emlegetnek, az előbb-utóbb a képzelet számára megragadhatóvá és egy olyan szimbolikus, kö­zös tudás részévé válik, amely az itt élők sajátja, amit — sugallja többször is a szö­veg — a távolról érkezettek, az idegenek nem érthetnek kellőképpen. Az idő ilyen szempontból állandónak tűnik: a megszokás, a beidegződés, a puszta sokszáz évet felölelő, zárkózottságra hajlamos szelleme helyettesíti a változást. Ugyanakkor az idő múlását, a mégiscsak meglévő célelvű előrehaladást is megragadják ezek a tör­ténetek: a puszta világa sem marad érintetlen egy-egy nagy történelmi eseménytől vagy a messziről jött idegenek által behozott új tapasztalatoktól. Nemcsak a narrá­tor sző a történetekbe hihetetlennek tűnő elemeket, de a szereplők is előszeretet­tel hagyatkoznak a csoda, a babona, a hit, a mese erejére.

A vörös nyelvű párduc tulajdonképpen nem ölel fel nagy teret: valamennyi tör­ténet a magyar pusztán játszódik, esetleg a szomszédságban, és csak elvétve pil­lantunk ki e térségen kívülre, még ritkábban külföldre. Sokkal inkább az időszer­kezeten van a hangsúly. Egészen széles időkeretben mozog ez a ponyvaregény: a lovagok korától a modern prostitúcióig bezárólag tekinti át ennek a térségnek az állandóság és változás kettősségében megragadható történeti helyzetét. A lazán összefüggő, novellafüzérbe rendeződő történeteket általában két motívum kap­csolja össze. Valamennyi fejezetben fontos szerepet játszanak az állatok, ezért ezek élére címként mindig olyan állatnév kerül többes számban, amely éppen va­lamiért történetalakító elemként jelenik meg. Így lesznek a puszta meghatározó részei az emberek mellett a bárányok, macskák, darvak, lovak, gólyák, ludak, ve­rebek és ölebek. Másrészt persze ott van a titokzatos kegytárgy, a vörös nyelvű párduc, amely minden történetben felbukkan, ha néha csupán futólag, a háttérben is, de természetfelettinek hitt ereje miatt a hozzá való viszony szintén képes alakí­tani az elbeszélés menetét.

Itt szembesülünk A vörös nyelvű párduc egyik komoly problémájával: rengeteg megoldatlanságot tartalmaz a szöveg. Gyakran tűnik úgy, mintha a meseszerű ele­mek leginkább az elbeszélés kidolgozatlanságáról igyekeznének elterelni a figyel­met. A szövegben megjelenő alakok túlzottan sematikusak, leegyszerűsített a gon­dolkodásmódjuk, a fordulatok legtöbbször kiszámíthatóak, mert a mindenáron ér­vényesülni akaró hatáskeltésnek vannak alárendelve. Az események gyorsan pö­rögnek, erőteljes vágásokkal, kihagyásokkal találkozunk, az elbeszélt idő roppant nagysága miatt azonban az elmélyülés elmarad: egy-egy történet anélkül ér véget, hogy mélyebb tapasztalatokra tehetnénk szert a puszta mindennapi életét, törté­nelmi helyzetét illetően. A puszta mint kulturális konstrukció sok esetben egyenlő a sémák követésével, a közhelyek, klisék, frázisok és előítéletek elfogadásával. Sorjáznak az ilyen és ehhez hasonló mondatok a kötetben: „Csak azt nem értem, folylatta, hogy [a] legszebb dolgok miért ilyen szomorúak.” (53.); „A síkon csakis nyugtával szokás dicsérni a napot.” (64.) „Mert a káromkodás terén messze földön a puszta vezet.” (118.); „Minden dolognak van egy szép és egy rút oldala, kedves Leontina.” (140.); „A háborúk nem érnek soha véget. // A háborúk örökké tarta­nak.” (174.); „Sok pénzt szeretne keresni, szép ruhákban szeretne járni, és olyan férjre vágyik, aki nem hasonlít semmiben az apukájához.” (278.) Néhol az ismeret­terjesztői jelleg is utat tör magának: „Aktus közben a felajzott nőstény bekapja a hím fejét, nyalogatja, szopogatja, és a kéj csúcsán leharapja. A fej nélküli hímek még elszántabban folytatják a párzást, és addig áldoznak a szerelem terebélyes ol­tárán, amíg meg nem halnak.” (119—120.) — tudjuk meg például a sáskákról. Ezek minden esetben reflexió nélkül, igazságként elfogadva vannak jelen. Fel sem me­rül a sztereotípiák és frázisok mögé kerülés igénye.

A vörös nyelvű párducban az események gyors egymásutánján van a hangsúly: a nyelv áttetsző, az elbeszélés módja pedig meglehetősen naiv. Ez különösen az olyan esetekben zavaró, amikor konkrét, egyáltalán nem egyértelmű beszédhely­zetek maradnak magyarázat nélkül. Hogy egyetlen jellemző példát emeljek ki: nem világos, milyen nyelven, illetve hogyan értik meg egymást ennyire könnye­dén a betörő orosz katonák és az elmés Lajoska. Eléggé valószínűtlen, hogy mire a katonák eljutottak a pusztára, megtanultak volna folyékonyan magyarul. Több ehhez hasonló hibát lehetne említeni, amelyek tovább gyengítik a történetek felté­telezett hitelét. Míg nagyívű fantázia működik a motívumok összefűzése terén, ad­dig mintha a nyelvi megformáltság igénye teljesen háttérben maradna. Így azon­ban hiába az évszázadok átívelésének kísértése, a ponyvára kerülő kegytárgy tör­ténete feltűnően olcsón kínálja önmagát. (Kortárs)

Megjelent: Alföld, 2017/9.

Hamarosan...

Részek és párbeszédek

A rendezvény Facebook-oldala ide kattintva érhető el.

[recenzió] A vörös nyelvű párducról

Megjelent a debreceni Alföld idei szeptemberi száma, benne pedig írásom Halász Margit kötetéről, A vörös nyelvű párducról. A tartalomjegyzék elérhető a folyóirat Facebook-oldalán.

[recenzió] A kettézárt faluról

Zelei Miklós A kettézárt falu című kötetének új kiadásáról írtam egy személyes hangú recenziót Mindennapi határtapasztalatok címmel az Együtt idei negyedik számába. Az írás így kezdődik:

"Amikor biztosan tudom, hogy át kell kelnem valamelyik határon, rendszerint összeszorul a gyomrom. Az utazással és a határátlépéssel kapcsolatos kétely, viszolygás, szorongás bele van kódolva a biztonságosnak és ismerősnek hitt otthon elhagyásába, a szabad mozgás eszményének és a szögesdrót-kerítésekkel körülölelt határvidék – ahol magam is élek – egymással ki nem békíthető, sőt, egymást kizáró realitásába. A határhoz vezető úton már töprengek: vajon mit fog kérdezni ezúttal a hol barátságos, hol kissé megvető tekintettel méregető határőr és vámos? Úti célomat firtató kérdéseikre mennyire felelhetek majd őszintén? Ki kell-e nyitnom bőröndömet és táskáimat? Az azokban tapintatlan módon kotorászó idegen kezek vajon mit hagynak végérvényesen legszemélyesebb dolgaimon? Mert az idegen kéz, amely hozzáér ruháimhoz, szendvicseimhez, könyveimhez, jegyzetfüzetemhez, tollamhoz vagy laptopomhoz, mindig hagy maga után valamilyen le- és kitörölhetetlen, bár alig észlelhető nyomot. Ezek a dilemmák alighanem hozzátartoznak a mindennapi határtapasztalatokhoz, amelyeket egy átlagos kárpátaljai átél, amikor úgy dönt, útra kel."

A folytatás az Együtt 2017/4. számában olvasható, ide kattintva.

NKA alkotói támogatás (2017)

A Nemzeti Kulturális Alap honlapján már tíz napja bárki számára elérhetők a Szépirodalmi Kollégium idei pályázati eredményei. Ebből a tájékoztatóból az is kiderül, hogy támogatott lett készülő második, tanulmányokat, esszéket, kritikákat tartalmazó kötetem, a Bezárkózás vagy határátlépés? terve. Nem kérdés, hogy az év hátralévő részében, illetve a következő év elején az írásra és a terv megvalósítására helyezem a hangsúlyt. Örülök nagyon a döntésnek, mert így biztosan meg fog íródni és meg is fog jelenni a kötet belátható időn belül.

Részek és párbeszédek (riport a Tisza-1 TV-n)

Emlékírás és regényszerűség. Mandrik Erzsébet szövegeinek olvasásmódja [1]

A kárpátaljai magyar irodalomban sokak által elfogadott és viszonylag széles körben idézett, a helyi kánon kijelölésével íródott Készülődés című irodalomtörténeti esszéjében S. Benedek András a szépirodalomnak az írásbeliség fogalmával való felcserélhetősége mellett érvel, mivel – véleménye szerint – „tudatosítanunk kell önmagunkban és olvasóink számára, hogy a kisebbségi irodalom nem feltétlenül és talán nem elsősorban szépirodalom. […] Ezért beszélünk gyakran irodalom helyett írásbeliségről, amelynek határai a befogadó igényéhez idomulnak.” [2] Az idézett gondolatmenet rendkívül vitatható, ezt igyekszem érzékeltetni a következő oldalakon.

Mandrik Erzsébet két emlékirata (A pokol bugyraiban és A pokol tornácain) nyilvánvalóan része a regionális írásbeliségnek. Az viszont korántsem egyértelmű, hogy ezáltal részévé válik-e a helyi szépirodalmi kánonnak is. A magyar irodalomtörténet-írásban ismerünk ugyan példákat az effajta átmenetiségre, hiszen bár az emlékírók „nem szépírói szándékkal, irodalmi ambícióval készítették műveiket, ennek ellenére a XX. században több szerző műve szépirodalomként kanonizálódott”. [3] Hasonló olvasásmódot villant fel egyik esszéjében Jacques Derrida is: „Ha vissza kellene vonulnom egy szigetre, kétségkívül történelmi könyveket és emlékiratokat vinnék magammal, és ezeket a magam módján olvasnám, talán hogy irodalmat csináljak belőlük, legalábbis nem megfordítva, és ez igaz volna más könyvekre is (művészet, filozófia, vallás, humán- vagy természettudományok, jog stb.). De ha, anélkül hogy szeretném az irodalmat általában és önmagáért, szeretek benne valamit, ami egyáltalán nem redukálódik holmi esztétikai minőségre, a forma élvezetének valamilyen forrására, akkor ez a titok helyett van. Egy abszolút titok helyett. A szenvedés van ott.” [4] Ehhez kapcsolódik még, hogy az emlékírás kétségtelenül több szempontból rokona a regényírásnak. [5] Miután pedig a posztmodern végletesen kitágította és viszonylagosította a regény műfaji határait, valóban könnyen érvelhetünk amellett, hogy ma leginkább a befogadó értékszemléletén, a szöveggel szemben támasztott elvárásain, hagyományszemléletén múlik, hogy egy elbeszélő szöveget valaki szépirodalommá, jelesül regénnyé olvas-e vagy sem.

A rendszerváltást követően Kárpátalján megnőtt az igény a múlttal való szembenézésre, az előző rendszerben történt bűnök ábrázolására akár a szépirodalom, akár az alapvetően nem fikciós jellegű szövegek eszközeivel. A szépirodalmi alkotások közül messze kiemelkedik Nagy Zoltán Mihály kisregénye, A sátán fattya. De ez az igény hozta létre az önéletírás és memoár olyan műveit, mint Dr. Ortutay Elemér: „… holnap is felkel a nap”, Bendász Sándor: Öt év a szögesdrót mögött: egy kárpátaljai pap a Gulag munkatáboraiban, Mészáros Sándorné: Elrabolt éveim a Gulagon stb., melyek forrásértékűnek számítanak a malenkij robot kutatói körében. Ezek a szövegek a kommunikatív emlékezetben továbbélő tapasztalatokat közvetítették a radikálisan megváltozott körülmények között újjáépülő kulturális emlékezet felé. Ebbe a sorba tartozik tematikailag Mandrik Erzsébet mindkét emlékirata, melyek így műfajilag köztes helyet foglalnak el a regényes önéletírás (például Györke Zoltán: Határsáv, Cseh Sándor: Akácfák alatt), valamint a naiv elbeszélés határait átlépő visszaemlékezés-regény (Vári Fábián László: Tábori posta, Szovjet mundérban Poroszföldön, illetve az eddig publikált részletek alapján ilyen a Vásártér is) között. Ehhez a műfaji átmenetiséghez sorolhatók, és így szintén sajátos értelmezői kihívást jelentenek Balla László önigazoló és önfelmentő narratívát működtető szövegei, mégpedig A végtelenben találkoznak című regényfolyam részei, illetve memoárja, a Szegény ember vízzel főz.

Mandrik Erzsébet első emlékiratát A pokol bugyraiban címmel 1994-ben fejezte be, de csak 1996-ban jelent meg könyvformában. Az alaptörténet nagy vonalakban a következő: 1946. február 6-án egy orosz határőrtiszt téved a Mandrik-birtokra. A gazdától pálinkát követel. Mikor a tiszt a kelleténél jobban lerészegedik, a gazda kimegy a házból, mert fél, hogy a végén még összeveszés lesz az italozásból. Így viszont az orosz tiszt a még tizenötödik életévét sem betöltő Böske [6] társaságában marad. A részeg határőr kap az alkalmon: Böskét leteperi, majd megerőszakolja. A lány – mielőtt elájulna – még kiált néhányat, amit meghall az apa, aki ennek hatására ront be a házba, majd dühében puszta kézzel veri agyon a tisztet. Böske öccse segít eltüntetni a holttestet, végül az apa – tartva a súlyos büntetéstől – menekülőre fogja, a román határ felé veszi az irányt, a gyerekek sosem látják újra. Ekkor kezdődik a család hányattatása. Mivel a gyilkosság után kiérkező és razziázó katonák az apát nem találják sehol, a fiatal és törékeny Böskére hárítják át a büntetést. Erről a szöveg így tudósít: „Évek múltán, amikor már értettem és beszéltem oroszul, megtaláltam: az USZSZK Büntető Törvénykönyvének 54. paragrafusa és az SZSZKSZ Büntető Törvénykönyve 58. paragrafusa alapján állam- és népellenes tevékenységért ítéltek el ötévi szigorított börtönre, ötévi kényszermunkára és életfogytiglani száműzetésre.” [7] Böske megjár több börtönt, lágert, még Szibériába is elkerül, mielőtt kiszabadul, egy lengyel katonaorvostól született gyermekével. Mikor hazaérkezik, a nincstelenség vár rá: a Mandrik család minden birtokát elvették a szovjetek.

Ha az emlékírás műfaji tapasztalatából indulunk ki, megkerülhetetlen a szerzőség kérdése, hiszen alapvető feladat az értelmező számára, hogy meghatározza: ki, milyen pozícióból emlékezik és írja le az adott történetet. A pokol bugyraiban bevezető sorait jegyző Balogh Irén hangsúlyozza, hogy: „Ez a vallomás, amelyben nyilvánosságra hozza tragikus sorsát – majdnem ötven esztendő múltán szakadt ki belőle.” [8] Az elbeszélő nézőpontja retrospektív: a megírás pillanatából tekint vissza a múlt eseményeire, így mond el egy egyenes vonalú, célirányos történetet a megszületéstől egészen a jelen sorok megírásáig. Sehol nem merül fel kétség a szerző-elbeszélő identitásával kapcsolatban.

Nem így a narratopoétikailag sokkal több kérdést felvető második kötetben. A pokol tornácain három fejezetéből az első kettő végére (I. Édesapám élettörténete, II. A papó ítélete) a Mandrik Böske név kerül, míg az utolsó fejezet (III. Édesanyám életének története) a Böske néni aláírással van ellátva. Ezzel szemben a három szöveget egy könyvvé összefogó borítón a Mandrik Erzsébet név szerepel. A szövegrészek végére odahelyezett (változó) aláírások bizonyos szinten már eleve meghatározzák az elbeszélői pozíciót, valamint az olvasóhoz való viszonyt. Az Erzsébet keresztnév becézett alakváltozata, a Böske arra utal, hogy a szövegek narrátora és (alá)írója szokatlanul közel engedi magához az olvasót, bízva a jóindulatú, együttérző történetbefogadásban és -értelmezésben (hiszen Böskének a családtagok, az ismerősök nevezték a szerzőt). Az utolsó fejezet végén található Böske néni szignó viszont távolodást is sejtet az előbbi közvetlenségtől. Ebből következik, hogy a könyvet szerzőként jegyző Mandrik Erzsébet nem problémamentesen azonos önmagával, hanem a szövegben megjelenő és megszólaló Mandrik Böske és Böske néni identitáskonstrukciójából épül fel. Míg előbbi önmegnevezés csupán a narrátor és az olvasó egyfajta baráti, a jóindulat hermeneutikájában bízó közelségét jelzi, addig a későbbi szövegrésznél jelen lévő aláírásnál a vezetéknév elhagyása és a „néni” megszólítás betoldása még közelibb, családias kapcsolatot feltételez, de már hangsúlyozva a narrátor és az olvasó közötti kor- és tapasztalati különbséget is.

Kétségtelen, a második kötet családtörténeti elbeszélésként is olvasható, és mint ilyen, három történetet tár elénk: az édesapa és az édesanya történetét – melyek egyben élettörténetek is –, valamint a nagyapa (illetve a nagymama) életének egy meghatározó epizódját. „Ahhoz hasonló tragédia, mint a mi családunkban, sem azelőtt, sem azóta nem történt Kárpátalján” [9] – támasztja alá a hiperbola alakzatával élve visszaemlékezése létjogosultságát az elbeszélő. A történetek centrumában az adott fejezet címében kiemelt szereplő mellett a narrátor is jelen van, ami egy célelvű ideológiai konstrukcióval magyarázható: valamennyi szerencsétlenség, amely a Mandrik famíliával történt, egyenesen vezet Böske tragédiájához és az egykor Visk környékén mélyen tisztelt, összetartó család széteséséhez. Természetesen más-más hangsúllyal, hiszen Böske édesanyja például előbb hunyt el, mintsem a megerőszakolás traumája és a meghurcoltatás megtörtént volna.

Az Édesapám élettörténete a születéstől a halálig követi a megtett életutat. A narrátor pozíciója és szerepe változó. Azokban az epizódokban, melyekről későbbi születése folytán nem lehet személyes tapasztalata, következetesen háttérben marad. Helyette a családi legendáriumból származó részeket meséli el, úgy, hogy sajátos nézőpontja egy ideig nem befolyásolja túlzottan az önfeledt és sokszor naivnak tekinthető történetmondást. Sokáig csupán a birtokos személyjeles alak használata („édesapám”), illetve néhány kiszólás [10] jelzi a narrátor jelenlétét. Eleinte teljes mértékben a függő beszéd érvényesül, itt-ott szószerinti idézetekkel megszakítva az elbeszélést.

A szövegben Jóskaként felbukkanó fiú, aki az idő múlásával a férfi, a férj, majd az apa szerepében is megjelenik, egy erdészcsaládban születik Visken, majd nem sokkal ezt követően a család átköltözik a hegyes vidékre, Németmokrára. A gyermekkort anekdotikus jellegű események szövik át meg át, melyek általában a természet, az állatvilág és az ember kapcsolatát világítják meg. Az egyik legemlékezetesebb ilyen epizód Jóska barátsága az állítólagos kutyával, amelyről kiderül, hogy valójában egy medve.

A történetben az anekdotikusság mellett megjelenik a példázatosság. Mikor Jóska egyik barátja vízbe fúl, a halálesetet példaként állítja a nagyapa az elcsüggedt fiatal fiú elé. De erkölcsi dilemmára ad okot a nagymama alkoholizmusa is: „Jóska hazament, és látta, hogy a nagymama üvegből iszik valamit. Úgy tett, mintha nem látott volna semmit.” [11] Visken különös figurák és események veszik körül a későbbi apát: olykor egy holdkóros éjszakai sétájára riad vagy a farkaskaland borzolja idegeit hazafelé tartva télen. A babona, a népi hiedelemvilág a továbbiakban is fontos szerepet tölt be az család életében. [12]

Hogy mi a forrása a narrátor tudásának, azzal a következő részletek szembesíthetik a befogadót. Arról az időszakról ugyanis, amelyről nincs személyes tapasztalata, beszámolók alapján tud Böske. A támadó, lelőtt, majd egymásra hányt farkasokról jegyzi meg egy helyen: „Jóskának egész életére emlékezetes maradt az a nap, felnőtt korában sokszor mesélt róla.” [13] Végső soron mind az édesapa gyerekkoráról, mind pedig a haláláról szóló történetek közvetítéssel jutottak el az elbeszélőhöz. Erről tanúskodik a megállapítás: „Bujdosásának történetét Sike Lajos mondta el a rádióban, aki akkoriban még gyermek volt, ma már szerkesztő egy romániai magyar lapnál.” [14] A korlátozott tudás, illetve a függő beszéd és egyenes idézetek által közvetített történet akkor válik megterheltté – és egyben ez jelenti a kötet egyik legnagyobb esztétikai hibáját –, amikor Böske valamiféle erkölcsi magaslatot képviselő kommentátor szerepébe lép. Ettől fogva az eseményeket moralizáló prizmán átszűrve magyarázza, átvéve sok szempontból az olvasó szerepét és egyben korlátozva a kérdésfeltevések sokféleségének lehetőségét. A befogadó érzelmi világára hatni akaró sorozatos retorikai kérdések az önigazoló narratívát erősítik: az apa – különben erkölcsileg megkérdőjelezhető – döntéseinek sorozatát szeretné igazolni az orosz katonák kegyetlenkedésével, törvényt és emberiességet nem ismerő természetével vont párhuzam. Ennél a pontnál tűnik fel igazán a szöveg és az élettörténet megkonstruált volta: Jóska egy olyan idillinek festett világba születik bele, amelyben a különböző népek, az egymást követő generációk békében élnek, kölcsönösen tisztelik egymást, és meg vannak elégedve azzal, ami adatott nekik. Ezzel szemben a kegyetlen orosz katonák megjelenésével ennek az életmódnak a reménye végleg veszni látszik: tragédiák sora követi az idegen katonák ténykedéseit már a legelejétől fogva. Az apáról hírt hozó, a szövegben Gyula bátyámként emlegetett alak mondja egy helyen: „»Nekik itt Amerika volt, nekünk meg pokol. Másfél éve voltak itt, de úgy tűnt, mintha évtizedek óta tartották volna rettegésben a falut. Az emberek még a saját házukban is félve, suttogva beszélgettek. Mindentől, mindenkitől féltek addig is, amíg a nagy csapás meg nem történt, de utána még jobban«.” [15]

Az önigazoló narratíva azonban nem csupán az apa élettörténetének részeként kap szerepet. Ez ellenpontozza az anyai nagymama szigorú ítéletét, akinek véleménye szerint a családot ért tragédiáért nagyobbrészt Böske apját terheli a felelősség. A második rész (A papó ítélete) címadása viszont így kevésbé tűnik motiváltnak, hiszen nem a nagyapa kerül végül középpontba – róla a szöveg elején, elítélésekor, illetőleg megbomlott elmével való szabadulásakor esik szó csupán –, hanem az anyai nagymama. Ő az a személy, akire rászakad a család összetartásának gondja, aki mindenen keresztül kitart saját elvei mellett. Miután férjét börtönbe zárják, maga is a törvényszék elé kerül. Három vádpont alapján találják bűnösnek: Gyulát rejtegette (ő Böske testvére), a leltárba vett értékek nem voltak meg maradéktalanul, és a korszak egyik legsúlyosabb vádját is a fejére olvassák, mégpedig azt, hogy kulák. Közel az összeomláshoz a következőket mondja: „»Hol az igazság? – tépelődött nagyanyám. – A vőm bűnéért kell szenvedni. A lányom meghalt, itt maradt négy apró árva gyermek. Felkaroltam őket, neveltem, hogy tisztességes ember legyen belőlük. Munkaszerető mind, megszokták a rendet, megadják a tiszteletet mindenkinek. És most engem üldöznek, mint egy banditát. Ó, Istenem, vedd le rólunk ezt a csapást! Könyörgöm neked, Uram!«” [16] A hit az, szembeállítva a kegyetlen, új rendszer ateizmusával, amely segít túlélni. Tulajdonképpen a hit támogatja meg az üdvtörténeti narratíva megképzésének lehetőségét is: azok, akik igaz életet élnek, nehéz körülmények között bár, de környezetük által megbecsülve őszülhetnek meg, sugallja a szöveg.

A sorban a harmadik számú történet az édesanya életéről és haláláról szól. Mandrik Erzsébet A pokol bugyraiban lapjain még csupán egy féloldalnyi terjedelemben emlékszik meg a korán elhalálozott anyáról: kiemeli, hogy sokat betegeskedett, váratlanul hunyt el, és halála megtörte az édesapát, aki ennek hatására csak még keményebb lett. A pokol tornácain ehhez képest egy egész fejezetet szentel ennek a történetnek. Mivel azonban az anya sorsa közvetlenül nem kapcsolódik a későbbi családi tragédiához, ezért élettörténete sem tud önmagában szervesen beépülni a visszaemlékezésbe: ideologikus töltetű utalások és kitérések szövik át a könyvnek e részét. Ilyen a nehéz sorshelyzet előrevetítése Böske megszületésekor: „Nagyanyám elmesélte, hogy nagyon nehezen jöttem a világra. […] A szülés közben édesanyám sok vért vesztett, pedig amúgy is vérszegény volt, de mindketten megmaradtunk. Amilyen nehezen jöttem a világra, olyan nehezen alakult, rendeződött a sorsom.” [17] Az összehasonlítás az anya boldogtalan házassága és Böske saját sorsa között szintén ideologikus mellékjelentéseket hoz felszínre: „Édesanyámat nem zárták rácsok közé, mégis rab volt, mert nem volt boldog soha. Akkor lett volna boldog, ha hozzámegy ahhoz, akit tiszta szívből szeretett. Szerényebben élt volna, de boldogan.” [18]

Míg A pokol bugyraiban Mandrik Erzsébet fiatalon átélt tragédiájáról szól, éppen csak érintve a családtagok életének történetét, addig A pokol tornácain középpontjába az édesapa erkölcsisége kerül. Bár kétségtelen, hogy fontos szerepe van még az anyai nagymamának is, aki egyértelműen az édesapát okolja a család tragédiájáért. Ezzel szemben alkotja meg a narrátor azt a narratívát, amely felmentést kínál az apának bűnei alól. Előbb felteszi a kérdést az elbeszélő, hogy vajon másvalaki az apa helyzetében hogyan cselekedett volna az orosz tiszttel szemben, majd leszögezi – tudván, ha otthon marad, biztosan kivégzik –, egyszerűen nem maradt más lehetősége, mint a menekülés.

A narrátornak a második könyvben sokkal korlátozottabb a tudása, mint az elsőben, hiszen itt nem csupán saját tapasztalatairól, saját életéről nyilvánul meg, hanem másokéról alkot meg egy-egy narratívát, felhasználva a család, a rokonok és a közeli ismerősök elbeszéléseit. Míg A pokol bugyraiban lapjain elfogadhatjuk, hogy a narrátor visszatekintő perspektívája jelöl ki értékpreferenciákat és határozza meg a történet végkifejletét (ti. a hitben megtalált új élet értelmét), addig nem egészen kielégítő, hogy A pokol tornácainban közvetlenül vagy közvetetten megszólaló sok hang nem problematizálódik a narrátor számára. A szerző nem néz szembe az elbeszélés nehézségeivel: sok esetben nem különíti el saját nézőpontját a megszólaltatott vagy általa közvetített véleménytől, ezért egyszerre több, csak részben érintkező vagy egyenesen egymásnak ellentmondó történet bontakozik ki, egészen más értéktételezésekkel. Míg Böske emlékeiben a szigorú, de biztos erkölcsi érzékkel rendelkező apa képe jelenik meg, addig az anyai nagymama a bűnöst látja benne, aki felelős a családdal szemben elkövetett megtorlásokért, végül az anya élettörténetében a durva, hirtelen haragú apa jelenik meg. Ez pedig végső soron összeegyeztethetetlennek bizonyul azzal az üdvtörténeti narratívával, amelyet az elbeszélő meg akar képezni. Az igazság, amelyet a narrátor egységesnek és megkérdőjelezhetetlennek tételez, sok részigazságra hullik szét a szövegeket alaposabban olvasva és értelmezve.

Ahhoz, hogy valamely traumát – legyen az egyéni vagy kollektív – egy szöveg által közvetíteni lehessen, olyan nyelv megalkotása szükséges, amely reflektál önmagára. Enélkül valószínűleg csupán a naiv elbeszélés határai rajzolódnak ki előttünk, amelyek viszont nem képesek kellő mélységben megközelíteni a felszínre hozott dilemmákat. Ha elfogadjuk, hogy az 1990-es évek múltfeltáró és -megismerő tendenciája kanonizálta A pokol bugyraiban szövegét, elsősorban tematikai okokra hivatkozva, rendszerint mellőzve a műfaji besorolás, illetve az elbeszélés nehézségeinek kérdését, addig A pokol tornácain eleve kevesebb figyelmet kapott eddig a kárpátaljai értelmezői közösségtől. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy a megoldatlanságok sokasága és az igen egyenetlen minőségű szöveg aligha kínál lehetőséget arra, hogy az etikai, illetőleg ideológiai mellett esztétikai-prózapoétikai vizsgálódások alapján is értékelhessük a megírt és közreadott történeteket, és esetleg regénnyé olvassuk a szövegeket.

A szövegközeli vizsgálódások alapján felszínre hozott kétségekkel együtt tehát kijelenthető: egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben helyettesíthető egy tágabb értelemben vett írásbeliség és a nyilvánvalóan sokkal szűkebb érvényű szépirodalom fogalma a regionális kánonban, pusztán az értelmező szabadságára hivatkozva. Igaz ugyan, hogy adott kultúrán belül sokféle szövegtípus megfér békésen egymás mellett, az irodalomban azonban, nevezzük bár kisebbséginek, szükséges megjelennie olyan értékrendeknek, amelyek nem csak tematikai, etikai és ideológiai, de poétikai, esztétikai vizsgálódásokat is előtérbe helyeznek. Különben aligha képzelhető el az olvasót eligazító, értékelvű regionális irodalmi kánon Kárpátalján.

—

[1] A szerző a tanulmány megírása során a Nemzeti Kulturális Alap Schöpflin Aladár alkotói ösztöndíjában részesült.
[2] S. Benedek András: Készülődés (A kárpátaljai magyar írás). Ungvár–Budapest, 2007, Intermix Kiadó. 7.
[3] Laczházi Gyula: Önéletrajzi narratíva és emlékírás. In Gintli Tibor (főszerk.): Magyar irodalom. Budapest, 2010, Akadémiai Kiadó. 281.
[4] Derrida, Jacques: Szenvedések. In uő: Esszé a névről. Boros János –Csordás Gábor – Orbán Jolán fordítása. Pécs, 2005, Jelenkor Kiadó. 37.
[5] Szintén Laczházi Gyula írja: „Rokonságot tart a regénnyel az emlékírás, amennyiben nem az eposz követelményei szerint idealizált, valamely absztrakt eszme szolgálatában álló egyéneket, hanem konkrét individuumok életvilágbeli tapasztalatait, konfliktusait tematizálja; és abban is, hogy a kötetlen prózai műfaj nagy stiláris szabadságot biztosít az emlékírónak, egyaránt lehetővé téve az élő beszéd fordulatainak, különböző stílusszinteknek vagy a bonyolult barokk körmondatoknak az alkalmazását”. Laczházi Gyula: i. m. 284.
[6] Az emlékirat szerint: „A keresztségben az Erzsébet nevet kaptam, de e családban és faluszerte mindenki Böskének szólított és szólít ma is”. Mandrik Erzsébet: A pokol bugyraiban. Ungvár–Budapest, 1996, Intermix Kiadó. 8.
[7] Uo. 23.
[8] Balogh Irén: Előszó. In Mandrik Erzsébet: i. m. 6.
[9] Mandrik Erzsébet: A pokol tornácain. Ungvár–Budapest, 2007, Intermix Kiadó. 66. A továbbiakban: Mandrik, 2007.
[10] Vö.: „Az udvaron nyársra húzott bárányokat sütöttek, és éppúgy forgatták a tűz fölött, mint manapság a saslikot”. Mandrik, 2007. 40. Kiemelés tőlem: Cs. L.
[11] Mandrik, 2007. 13.
[12] A népi hiedelem kapcsán érdemes utalnunk A pokol bugyraiban a tisztet kereső katonák megjelenése utáni jelenetére: „Faggattak bennünket, hol az apánk. Nem mondtunk nekik semmit. A kutya égnek emelt fejjel szakadatlanul vonított, mintha halott lett volna a háznál. Tudtuk, hogy ez nagyon rossz jel, nagy bajt, szerencsétlenséget jelent.” Mandrik Erzsébet: A pokol bugyraiban. 16.
[13] Mandrik, 2007. 40.
[14] Mandrik, 2007. 54.
[15] Mandrik, 2007. 60.
[16] Mandrik, 2007. 82.
[17] Mandrik, 2007. 112.
[18] Mandrik, 2007. 114–115.

Megjelent: Irodalmi Szemle, 2016/2. 

Újraközölve: Együtt, 2016/2.