2013. október 16., szerda

Merre halad az a bizonyos karaván?

Napi penzumként beszámolót írni kulturális eseményről: valószínűleg nem tartozik a legizgalmasabb elfoglaltságok közé. Szinte íratlan szabály (újságírói etika?), hogy mindenképp meg kell említeni valamennyi fellépő nevét, s ha egy kiemelkedő - oda nem feltétlenül illő - hivatalos személy jelenik meg a rendezvényen, akkor az övét is. Ezen túl általában olyan protokolláris eseménysorozatból kell kihozni valamit, ami egyébként se változatosnak, se eredetinek, se eseménydúsnak nem tekinthető. Ilyenkor - igencsak leegyszerűsítve - két út áll a beszámoló írója előtt: 

1) vagy elkezd valaki értelmezni, kommentálni, értékelni, ezzel együtt pedig kihagyni feleslegesnek vélt részeket, másrészt viszont kiemelni, továbbgondolni lényegesnek tűnő mozzanatokat, metaforákat, félmondatokat stb., míg végül a beszámoló érdekesebb lesz, mint maga az eredeti esemény volt valójában;

2) vagy száraz stílusban, a feljegyzett adatokhoz görcsösen ragaszkodva, esetleg általános megjegyzéseket megengedve magának, kissé talán unottan számol be valaki adott eseményről, s az írás unalmasabb lesz, mint maga az esemény; 

Az első (a nehezebbik) utat inkább az írók, az esszéírók és a valódi zsurnaliszták választják, a másodikat azok, akik kedvelik a névsorolvasást, a felsorolást, el akarnak számolni egy pályázattal vagy csak ezt kéri tőlük a főnök. Én már mindkét változattal próbálkoztam. Több-kevesebb sikerrel.

Nagyjából ezek a gondolatok jutottak eszembe olvasván a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet beszámolóját a VII. Együtt Írótáborról. S mivel az utóbbi időben felerősödött bennem a lappangó kritikusi ösztön, ezt az írást sem hagyhatom szó nélkül.


(Lásd a frissítést a bejegyzés végén!) Azt hiszem, nem szerencsés ilyen állapotban publikálni egy cikket a művelődési intézet honlapján. Az írás tele van helyesírási hibával és pontatlan megfogalmazásokkal. Ezekből szemezgetve: szerzőként Fucsh (sic!) Andrea van feltüntetve Fuchs helyett, az írótábor megnevezésének írásmódja hullámzó, Jókai Anna Kossuth-díjas "író írónő"-ként (sic!) szerepel, a "vezérmotívumul" választott gondolatok atyja pedig ss-sel írja családnevét. (Leszögezem: nem tartozom azok közé, akik Wass Albert neve hallatán felszisszennek, bár kultuszáról hasonlókat gondolok, mint amit Márkus Béla kifejtett a Kortárs hasábjain.) Nem egészen világos az sem, ki miért kapja a titulusát a fiatalok közül: Ámorth Angelika és Pák Diána még pályakezdő íróként, illetve pályakezdő költőként, míg a szintén szárnypróbás Kovács Eleonóra és Marcsák Gergely már íróként, költőként (és utóbbi rockzenészként is) szerepel. Én pedig irodalomtörténészként vagyok megnevezve kritikus helyett. Ezeket a pontatlanságokat körülbelül 15-20 perc kontrollszerkesztéssel ki lehetett volna szűrni. Mivel azonban ezek benne maradtak, így támadhatóvá válik a cikk, a honlap, a szervezet és maga az írótábor is, amely különben tényleg jól sikerült. (Péntek estétől vasárnap reggelig vettem részt a táborban, így erről az időszakról tudok csak véleményt formálni.)

A beszámoló szerint: "Csordás László Brenzovics Marianna egyik kisregényére írt paródiáját olvasta fel." Ez így nem igaz, mert bár valóban felolvastam a Kilátás-paródiámat egy korábbi rendezvényen Beregszászon, de nem itt és nem ekkor. Nagyszőlősön a Szárnypróbáról beszéltem. Arról, hogy Kárpátalján valamiért nem tudják értelmezni a pályakezdő szót, s hogy ezért stilizálják fel a fiatalok próbálkozásait egyrészt, másrészt pedig ezért küldik rájuk két-három írás megjelenése után az irodalmi rohamosztagot. Szerintem egyik sem helyes.

Mindenesetre az, hogy "a karaván halad", pozitívumnak tekinthető. S ha ez az írótábor nem csak felolvasókörút lesz egy beszámolóval a végén, hanem rövid időn belül alkotásra és a problémák megbeszélésére alkalmas helyszín is, akkor talán sikerül egy olyan közösséget teremteni a most még szétszórt fiatalokból, akik valóban nemzedékként határozhatnák meg magukat. Ehhez azonban az kell, hogy ne csak a teljesítmény, de mindenekelőtt a minőség legyen a szemünk előtt. 

Mondom mindezt egyszerre kicsit kívülről és kicsit belülről is.

Frissítés (2013. 10. 24.)

Közben megjelent egy javított, bővített változat a KMMI honlapján, amelyben kijavították a fentebb szóvá tett hibákat, így bejegyzésemnek ez a része érvényét veszítette.

2013. október 14., hétfő

netnapló - vezetni tanulok

Szeptember elejétől vezetni tanulok. Nem, nem (kisebbségi) közösséget, nem valamilyen pártot, még csak nem is azokat, akik olykor azért olvasnak. Egyszerűen: személygépkocsit. Mivel én teljesen a nulláról kezdtem, így aztán előbb meg kellett tanulnom a KRESZ legfontosabb szabályait, illetve meg kellett jegyeznem a leggyakrabban előforduló jelzőtáblák jelentését, hogy a mellékutakat, az egyirányú utcákat, a megállni vagy várakozni tilos jelzéseket felismerjem. Nyugodt szívvel leírhatom: mostanra egészen jól megy az elméleti részt. 

Nem így a gyakorlat.

Mikor először ültem a volán mögé, még nem éreztem a kuplungot, a gázpedált és a sebességváltót. Hármas helyett egyből ötösbe löktem, a kettes helyett valahányszor a négyest találtam meg. Kiindulni 60 vagy 80 km/h-val akartam, mint ahogyan azt az akciófilmekben láttam. Az első fékezésem során pedig egy nagy porfelhő keletkezett az autó körül. Meg is jegyezte a tanárom: ez osztán megállás vót...

Könnyen lehet, mindössze az a problémám, hogy nem tudom megszokni az ungvári közlekedést: a szabálytalan előzéseket, a másikra tekintettel nem lévő sofőröket, a bárhol és bármikor átszaladó gyalogosokat. És persze az idegbajosokat, akik egyből hangjelzést adnak, ha nem kapcsolok rögtön. Ha például lassítok, mert nem ismerem az utat stb. Szóval: nem olyan könnyű...

* * *

De kanyarodjunk vissza az irodalomhoz. Látom, A nap verse rovatban még mindig nem változtattak a sajátos tördelési gyakorlaton. Az előző bejegyzésemben megfogalmazott egyéb észrevételekről nem is beszélve. Valahol egészen megnyugtató ez a közöny.

* * *

Balla D. Károly szimpatikus naplójegyzetet írt Szemben a gesztenyékkel címmel. Dilemmája ezúttal valóban dilemma, igazságkeresése ezúttal valóban keresés. Ez az, ami szinte teljesen háttérbe szorult az utóbbi évek jegyzeteiben, publicisztikáiban. Holott alighanem az itt tetten érhető gondolkodásmód tette őt a '90-es években kiemelkedő esszéíróvá. (Nem csak Kárpátalján, teszem hozzá rögtön.) Az előző hetekben olvastam újra KIS(ebbségi) magyar skizofrénia (1993) című kötetét. Az akkor megfogalmazott kérdések nagy része még ma is aktuális.

Most azonban csupán egyetlen, kétségtelenül túlzó megfogalmazásával foglalkoznék. Naplójegyzetében a következőt írja: "Ma már azt is teljesen rendjén valónak tartom, hogy az utóbbi 6-7 könyvemről nem hogy kritikát vagy ismertetést sem közölt egyetlen kárpátaljai orgánum sem, hanem még a puszta megjelenés tényét is elhallgatták." Legutóbbi regényével, a Tejmozival a Kárpátalja.ma hírportál három bejegyzésben foglalkozott (itt, itt és itt). Lehet azzal érvelni, hogy az egyik cikk csupán átvétel, azt is elfogadom, ha azt mondja valaki, hogy a következő mondatok mosolyt csalnak a minőségi ismertetésekhez, kritikákhoz szokott olvasók arcára: 
"Az ungvári író, költő, szerkesztő minden alkotását a jól szerkesztettség, az ötletesség és az igényesség jellemzi. A verseivel és szövegeivel intellektuálisan és érzelmileg is meg kell küzdenie az olvasónak. Ez az író-olvasó tusa a szavak, a szerkezet és tartalom szintjén is megjelenik. Balla D. másképp ír, mint ahogyan azt megszoktuk. Úgy ír, mintha a szavak, mondatok jelentésének élén táncolna, megszüntetve minden éles határt és keretet, ami meghatározza az irodalmat és az olvasót."
De azt írni, hogy művei megjelenésének még a puszta tényét is elhallgatták, véleményem szerint: erős túlzás. (Csak úgy mellesleg megjegyzem: az Együtt 2011/4. számának Új könyvek rovatába (106. o.) én magam írtam be annak idején a Tejmozit).

* * *

S ha már az Együttnél tartunk: a legfrissebb számban jelenik meg a kb. 60-80 ezer karakteresre tervezett tanulmányom első része, melyben Kárpátalja kultregényének, a Holnap is élünknek a befogadását veszem górcső alá. Szép, barokkos címet adtam neki: A megközelítés nehézségei: Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja (Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák). Kedvcsinálóként néhány részlet a tanulmányból:

"Természetéből adódóan minden értelmezés és értékelés valamilyen szinten korhoz, helyhez, illetve helyzethez kötött, így megjelenése után felül kell bírálni azt. Nincs ez másként, ha a kutatás látókörébe egy regionális kánon, jelesül a kárpátaljai magyar irodalom önképe, önértése kerül. Ebben a kánonban fontos helyet foglal el Kovács Vilmos életműve. A II. világháborút követő időszaktól egészen az 1970-es évek közepéig-végéig az ő nevéhez kötődnek azok a ma is értékelhető versek, illetve elbeszélői szövegek, amelyek megalapozták az úgynevezett kárpátaljai magyar identitást és egy napjainkig folytonosnak tekinthető hagyománytörténést (szemben az irodalmi közvéleményből lassan teljesen kikopó Balla Lászlóval, aki a rendszerváltásig nem hozott létre esztétikailag hitelesnek tekinthető művet).

[...]

A befogadás- és hatástörténet áttekintése során világossá válik: amikor a Holnap is élünkről szó esik, elsősorban a regény kálváriája kerül a középpontba, ezt követően az 1960-as, 1970-es években született magyarországi kritikák megállapításaira hivatkoznak újra és újra, míg egy zárt nagy elbeszélés részeként (tudniillik a kárpátaljai magyarság útja a rendszerváltás felé) a mű politikai tett erejét emelik ki, háttérbe szorítva a szöveget és a voltaképpeni esztétikai értékelést.

[...]

Láthatjuk, a kordokumentumok állításai nem lépnek túl a ma teljesen párbeszédképtelennek tűnő szovjet ideológia retorikai sémáin. A regény értelmezési kereteit éppen ezért kellene mintegy kiemelni a lektori jelentés és a válaszlevél által kialakított hatalmi-diszkurzív térből és egy új térbe helyezni. Nem csupán azért, mert ha elfogadjuk a lektori jelentés horizontját, folyton önellentmondásokba és művészetidegen ideológiai vitákba keveredünk, amelyek nem segítenék a Holnap is élünk szövegének megértését, de azért is, mert a folyamatos csúsztatások, túl enyhe megfogalmazások egyszerűen meggátolják, hogy a valódi problémák felszínre kerüljenek."
* * *

Október 17-én, azaz e hét csütörtökén előadást tartok a Debreceni Egyetemen meghirdetett Határon túli magyar kultúra elnevezésű speckollégiumon: Trauma, ösztön és rend-kívüliség Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényében.  
 
Jelenleg épp erre készülök.