2010. október 23., szombat

Egy filosz blogja (Balla D. Károly írása)


Azt hiszem, itt az ideje, hogy (bizonyos fenntartásaimat is megfogalmazva) megemeljem a kalapomat Csordás László teljesítménye előtt. Önmagára és blogjára egy korábbi, tájainkon ritkának számító kemény könyvkritikával (Pap Ildikó Táltosok c. regényvázlata) hívta fel a figyelmet. Bizony, langyvizű, belterjes és önigazolási kényszerben szenvedő írásbeliségünk keretei között nem számít megszokott dolognak bármiről megállapítani, hogy nagyjában-egészében kívül esik azon, amit szépirodalmi műnek tekinthetünk. Ez bátor cselekedet volt, főként egy fiatal, pályakezdő irodalmártól (Csordás 22 éves, kiemelt magiszteri diplomáján szinte még szárad a tinta), aki láthatóan nem kirekesztődni, hanem szervezőként és szerkesztőként éppenséggel beilleszkedni igyekszik (egyébként szép sikerrel) az ún. kárpátaljai irodalmi életbe.

De felkeltette az érdeklődést alapvetőbb dolgokkal is: hibátlan helyesírásával és nyelvhelyességével (elég szomorú, hogy minálunk ezt ki kell emelni), pontosan fogalmazott mondataival, azzal a nyelvi igényességével, amellyel nem csupán publikálásra szánt kritikáit, hanem bejegyzéseit is formálja. No meg hogy egyáltalán van rendszeresen vezetett, igényes blogja.

Újabb közleményei közt örömmel fedeztem fel Brenzovics Marianna remek regényéről írt recenzióját. Ha bevezető gondolatainak nem is mindegyikével értek egyet, a könyv magasra értékelésével azonban mindenképpen. És ami a lényeg: a két kritikát egymás mellé téve (Pap, Brenzovics) nyilvánvalóvá válhat számunkra, hogy Csordás képes az ocsút a búzától elválasztani.

Nagy kár, hogy ebben nem eléggé következetes, Egy fiatal nemzedék körvonalai a kárpátaljai magyar irodalomban c. írásában (számomra megbocsáthatatlanul) összemos értéket silánnyal, irodalmi nívót önképzőkörivel. Ami fűzfapoézis, arról ki kell(ene) mondani, hogy az, az olvashatatlan novellák (?) szerzőjének nem a (vitatható) erényeit kellene csak kiemelni, s azt hiszem, egy - bár talán ígéretes - fiatal költőt mégsem kellene nagy klasszikusaink rangjára emelni. Az ilyen hozzáállás nem enyhíti, hanem fokozza kis literatúránk bajait.

Itt személyes kitérőt kell tennem. Előbb egy rám vonatkozó megjegyzése, majd egy túlzó összehasonlítása okán magam is beírtam Csordás blogjába. Talán nem kellett volna, hiszen ezekkel a kérdésekkel én szakmai szinten már semmiképpen nem akarok foglalkozni (megtettem cirka két évtizeden át, mígnem véglegesen megcsömörlöttem tőle), de - éppen azért, mert tisztázó szándékát elismerésre méltónak láttam - szükségesnek gondoltam bizonyos szempontokra felhívni a figyelmét. Kifogásoltam a latin-amerikai irodalom méltó elismertsége és a kárpátaljai (szerintem szintén méltó) el-nem-ismersége közt vont párhuzamát (főleg, hogy az utóbbiért a "baloldali irodalomtörténészeket" kárhoztatta). Vitánk eldurvult, bizonyára engem is elragadott a hév, ifjú kollégám viszont a sértegetésig is eljutott (amiért aztán elnézést kért). Mindeközben sokkal normálisabb hangú magánlevelezésbe kezdtünk, sok mindent sikerült nagyjából tisztáznunk, majd javaslatomra, közös beleegyezésünknek megfelelően törölte teljes pengeváltásunkat a szerinte is elhamarkodottan írt és a vitát kiváltó bejegyzéssel együtt. Megmaradt azonban maga az egyet nem értés az értékeket és a hozzájuk való viszonyt illetően, erről még váltottunk pár levelet, majd én arra hivatkozva, hogy a kis kitérő után ezzel a  helyi vonatkozású témakörrel továbbra sem szeretnék foglalkozni, kértem eszmecserénk felfüggesztését. Annyi mindenképpen kiderült számomra, hogy vitapartnerem roppant felkészült, tájékozott a kortárs művek és a korszerű szakirodalom terén, s ez bőven kompenzálja tapasztalatlansága miatti esetleges hátrányát. Bár nagyon fontos kérdésekben nem értettünk egyet, összességében mégis azt hiszem, Csordás László megjelenése jótékonyan hathat annak az érték- és teljesítményelvűségnek a kialakulására, amelynek akut hiányát én egész kisebbségi kultúránk legnagyobb rákfenéjének tartom.

Talán illenék szólnom a szépíró Csordásról is, hiszen blogjában a megjelent verseit, kisprózáját is közli. Míg kritikusként máris érett, költőként és novellistaként láthatóan még bizonytalan, tapogatózik, keresi a hangját. Ám bizonyos jelek arra mutatnak: esélye van arra, hogy idővel megtalálja, s filoszból akár még poeta doctus-szá is váljék.

Megjelent: bdk.blog.hu (2010. október 21.)

2010. október 21., csütörtök

Blatnoj, pornó casting, madárrepülés-részlet (Brenzovics Marianna: Kilátás)


Érdemes-e még beszélni nemzetiségi magyar irodalmakról a 21. század elején? – tehetjük fel joggal a kérdést. Úgy gondolom, a válasz egy határozott igen. Bár az internet térhódításával (a blogirodalom lassan kánonalkotó tényezővé növi ki magát) a határokon átívelő kulturális egység utópiája megvalósulni látszik, mégsem következhet be a sokat emlegetett egységesülés. A helyi színezet fontosságának felismerésével csak gazdagodhat, de nem tehető egyneművé a decentralizált magyar irodalom.

Tény, hogy az anyaországi orgánumokban való publikálási lehetőségek kibővültek a rendszerváltás után. Ennek ellenére úgy gondolom, a Belting által emlegetett „univerzális regionalizmus” a kisebbségi magyar irodalmakat hatja át a legmélyebben. Persze lehet úgy tenni, mintha nem létezne kárpátaljai magyar irodalom, de ez a hozzáállás csak terméketlenné teszi a kisebbségi sorsélményből születő alkotások befogadását. Ma már tisztán láthatjuk: a szigorúan a szövegiségre összpontosító irodalomelméleti iskolák csak homogenizálják, sőt szélsőséges esetekben sterilizálják magát az irodalmat, hiszen lényeges problémákkal (így a határontúliság, a helyi színezet, a nemzet fogalma, a kisebbségi olvasásmód) nem igen tudnak mit kezdeni. Pedig a kárpátaljai magyar irodalom is folyamatosan változik, új irányzatok termékeny befogadására képes. Ennek ékes példája Brenzovics Marianna az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent első regénye, a Kilátás.

Már maga a címválasztás is érdekes: sokat sejtet, de semmi konkrétumot nem mond. A Magyar Értelmező Kéziszótár a kilátás szó két jelentését különbözteti meg: 1. Az a lehetőség, ill. tény, hogy vhova v. vmire ki lehet látni. Az így kapott látvány. Szép a kilátás; 2. Eshetőség, lehetőség. Kedvező kilátások; kilátásba helyez vkinek vmit: a) vminek a lehetőségét, bekövetkezését előre jelzi; b) föltételesen ígéri.‌‌‌ Kedvező eshetőség, remény. Az értelmező szótár szócikke egy jó kiindulási alapot ad az olvasás megkezdéséhez.

„Elsöprő szöveg. Elragad. Amire számíthatsz, kiszámíthatatlan, folyamatosan valami nem várható jön. Azonnal hozzászoktat ahhoz, hogy újra meg újra a legváratlanabbra várakozzak” – írja a regény ajánlójában Kukorelly Endre, aki olykor nem riad vissza a reklámfogásoktól sem. De fenti megállapítása ebben az esetben abszolút megállja a helyét. Brenzovics Marianna ugyanis nem kipróbált sémák alapján dolgozik, hanem egy teljesen új világot hoz létre, amit aztán a teremtő biztonságával tud kezelni. Igaz, néha hagyja, hogy a szöveg magát alakítsa.

Érthető, hogy sajátos stílusával felkeltette a kritika figyelmét. Ha létezik prózában írt hosszúköltemény, akkor ez az. Olvassunk csak bele: „Elindultunk a havazásban a falu felé, még két kilométer, beleestem a hóba: anyám egy fa előtt tűnődött, arca besimult a fehér faágakba, szép volt, ahogy fáradtan magába süppedt” (9. o.). Kristálytiszta líra. Műfaját tekintve a vallomáshoz áll leginkább közel, de szociografikus igénnyel megírt önéletrajzi regényként is felfogható. Nyelve tudatosan stilizált, ami egyértelműen a megírtság érzetét kelti, azt, hogy nem leképezett valóságot, hanem egyénileg szelektált, szubjektív emlék-darabkákat olvashatunk. Mégis, aki a mai értékválságban szenvedő környezetünk miértjeire kérdez rá, érdekes módon választ kap a legtöbb kérdésre.

Brenzovics Marianna prózanyelve ötvözi a hrabali művészi fecsegést a posztmodern cinizmussal. Szerkezetét nézve a regény négy nagyobb részre van felosztva: Kezdet, Múlt, Jelen és Jövő. A Kezdetben ismerjük meg a szobája ablakán kitekintő narrátort (női elbeszélőt, aki feltehetően azonos a szerzővel): „Felállok, felgöngyölítem a redőnyt. Kilátásként nyílik meg előttem a reggel, még minden lehetséges, még minden előttem áll” (8. o.). Olyan kifejezések és mondattöredékek irányítanak a cím megfejtésében, mint „kinyitom a szemem”, „minden látszik”, „Itt van, fény, megnyilvánul, nincs benne sötétség”, „Anyámat nézem, aki nyílásként kezdi”, „nézek”, „mindig látszom”, „Áll előttem a tükör, ez vagyok én”. Ám a cím a második, a Múlt c. fejezetben telítődik súlyos értelemtöbblettel: „A nő már félmeztelen volt, keze a csipkés bugyijában, anyám talpig felöltözve és józanul a süteményt darabolta. Észrevette, hogy sápadt vagyok és folyik a számból a fehér nyál. (…) Nem kell mindenre odaügyelni, mondta. Ne ügyeljek, nézzem a füvet, a kilátást, szép a kilátás” (26-27. o.). A kilátás a valóság megtapasztalásának ebből a gyermeki emlékéből emelkedik az egész regény világ-értelmezésévé. A világ csak annyi, amit a kilátás megmutat magából, pontosabban, amire mi odafigyelünk.

A Múltban a gyermekkorból induló világra-csodálkozások pörögnek előttünk lineáris, de mindig meg-megszakadó történetmondással. „Lélegzem és nézek, magamra sem emlékszem. Gyerekkorom törlés, meg néhány fénykép” (10. o.) - adja tudtunkra a múlt elbeszélhetetlenségének problémáit az írónő. Előrehaladva szép sorjában idéződnek fel a kirándulások, a szovjet ideológiai ellenőrzés alatt kötelezően előadott rossz versek (Simon István, Váci Mihály egy-egy költeménye), utazások, szerelmi kalandok…

A Jelenben a közvetlen környezet válságának valóságossága játssza a fő szerepet. A szerző (a sokszor álszent prűdséget levetve) mindent elénk tár, amit környezetében megtapasztal. A hömpölygő szövegben így akadunk többek között olyan társadalmi problémákra, mint a gyermekprostitúció („A rendőrruhás főnöke tizennégy éves lányt rendelt, a lány először a főnökével volt, aztán vele, majd a többiek” 49. o.) vagy az embercsempészet („Hazafelé tartott, amikor észrevette az autójából a mezőn felsorakoztatott feketéket. Mint a katonák, előttük az ismerőse, aki először elvette tőlük a dollárt, utána elvágatta két ismerősével a torkukat, a gyerekekét is, de azt nem látta, csak tudja” 49. o.). Előtérbe kerül az erős szexualitás, pornográfia, ami nem egyszer perverzitásba vált át („Anyám gyakran beszélt a kilátásról. Ő volt az oka, ha nem csodálkoztam, amikor a lány torkába nyomta az a két férfi a farkát, a lány hörgött, pezsgett a szájában a fehér nyál, bőségesen lefolyt a nyakán” 27. o.). A narrátor egy mindennapi esemény természetességével adja elő az egyik lány pornó castingen való részvételét: „Elhagyta Roberto, aki pornóval foglalkozott. (…) Térdelhetett, úgy érezte, így jobban kibontakozhat. Roberto egészen a torkáig nyomta, de a lány kibírta, úgy érezte, hatással lehet a férfira” (65. o.). Ebben a világban a meghitt emberi kapcsolatok eleve rövid ideig tartanak, addig, amíg egy cinikus rádöbbenés meg nem kérdőjelezi őket („Nincs szükségem magányra, mert megtalálom a barátságban” 63. o.).

A későbbiekben a szöveg mintha önálló életre kelne. Összekeveredik benne a környezet realitása, a televízióban látható műsorok ál-valósága és egy fantáziával felépített álomvilág: „Absztraktabb vagyok, mint a kilátásom” (53. o.). Líraiság, összetett, mély realizmus és felszínes fecsegés váltakozik végig a regényben. Az utolsó, töredékes-befejezetlen részben, a jövő kilátása már egyenesen kozmikussá tágul: „Vasárnap van, hajnal, a kertben valaki kiált. Ez az isten… kilátás. Madárrepülés-részlet. Nem jut eszembe” (155. o.).

A Kilátás nyelvileg rendkívül megformált. A mű viszont ettől függetlenül nem hátrál ki a társadalmi problémák elől sem. Azt hiszem, az író igyekszik felülemelkedni a nyelvválságon. Érdemes figyelnünk olvasás közben a szövegköztiségre, mivel az irodalmi hagyományra való rájátszással tágul az értelmezői horizont is egyben. Olyan szerzők sorai, jellegzetes kifejezései vannak elrejtve a műben, mint Hölderlin („Miért szép, ha behajlik a vízbe a part?” 121. o.), Apollinaire („Letéptem ezt a hóvirágot (…) Tudhatom a tél halott” 149. o.), Petőfi („A virágok elhervadnak, eliramlanak, újra nőnek” 151. o.; „Kedvencem az ősz, ilyenkor kiülök” 152. o.), hogy csak néhányat említsek. Az anya-, ill. az apa-motívum jelenléte a műben pedig, véleményem szerint, sikeres párbeszédet kezdeményez Esterházy Péter A szív segédigéi és a Harmonia caelestis c. anya- és aparegényével.

Külön kiemelhető, hogy az orosz-ukrán szleng szavai, így a „blatnoj” (’menő’), a „pizgyec” (’beszarás’, ’baszhatjuk’, ’kifingik’), egyes nyelvjárási alakok, mint az „oszt akko”, a „hova mentsz”, a földrajzi nevek (Beregszász, Zápszony) szerepeltetése szociolingvisztikailag pontosan meghatározható helyhez és közösséghez (a kárpátaljai magyar kisebbséghez) köti a történések nagy részét.

Kétségtelen, a Kilátásnak vannak hibái – így a túlírtság egyes helyeken vagy a kevésbé igényes versszerű betétek –, ezektől eltekintve a szöveg stílusának frissessége és tartalmának súlyossága együtt mégiscsak erősen hat a kortárs olvasói tudatra. Nem a férfiúi illendőség szól belőlem, amikor azt mondom, hogy kiemelt figyelemmel várom a következő Brenzovics Marianna-kötetet.

(Brenzovics Marianna: Kilátás. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2010. - 155 o.

Megjelent: Együtt 2010/3., 61-64. o.

Együtt 2010/3

Megjelent az Együtt 2010/3. száma, melyben kisebb változások tapasztalhatók. Én lettem a lap olvasószerkesztője, és mindjárt munkám legelején két rovat címének korszerűsítését javasoltam, amit a szerkesztőbizottság egyhangúlag jóváhagyott. Így lett az Új vetésből Szárnypróba és a Művelődési életünk krónikájából Kárpátaljai kultúrkrónika.

Ebben a számban négy versem (Szulamit, Hajnali szonett, Pillanatok, Skizofrén kiselégia), ill. a Brenzovics Marianna Kilátás c. regényéről írt hosszabb terjedelmű kritikám (Blatnoj, pornó casting, madárrepülés-részlet) olvasható.

2010. október 19., kedd

Csordás László: Mesemű vendégszöveggel

Mivel már megjelent az Apokrif őszi száma, így blogomon is közzé teszem Mesemű vendégszöveggel c. novellámat, mely a  népmesék hangulatát felidézve ötvözi a klasszikus történetmondást a posztmodern szövegszerűséggel. Előre szólok (bár nem igen szoktam befolyásolni az olvasót): egy mesében bármi megtörténhet, nem kell mindjárt az első paradoxonnál fennakadni...


Mesemű vendégszöveggel

1.

Hol volt, hol nem volt… (normális). Pontosabban a falu normálisnak hitte, csakhogy a helyi pap a halál okát egyfajta elmezavarként értelmezte, bár azt ő is tagadta, hogy egyszerűen csak megszállta volna az ördög… Sokkal többről van itt szó, s mivel a pap szava és gondolata szent, ilyen alapon újra kell értelmeznünk egész eddigi életét…

Rózsi néni nem igen vágyott soha semmire. Életerőt a megszokásból szerzett, mondhatni, boldogsággal töltötte el minden, ami körülvette. Szüleinek elvesztése után igaz, hogy érzett egy kis fájdalmat (legalábbis a szomszédasszony szerint). De általában, ha valamiféle változás köszöntött be életébe, azt közönnyel fogadta… 

2.

Férjét két évvel az esküvő után vesztette el: egy este alkoholmámorban felakasztotta magát. Hamar megszokta a gondolatot, hogy lányát egyedül neveli fel. Soha nem gondolt férfira többet, minek is az, csak a baj van vele. Pedig nem volt csúnya özvegy, talán csak a tűz hiányzott belőle, ami a vele egykorú fiatalasszonyokban fel-fellángolt és sokszor vezetett családi összezördüléshez. Néha gyilkossághoz is.

Lánya, Eszter, korán érő alkat volt. Külalakját édesanyjától örökölte, de természetét már nem. Vad volt. Inkább vadász. Vagy, ahogy a népnyelv tökéletesen megfogalmazta: szerette a faszt. Persze meg is lett az eredménye: tizennégy évesen teherbe esett, s nem tudta, hogy ki az apa. A fél falut meg felesleges gyanúsítani, mert abból csak a bonyodalom van.

Rózsi néni megértő volt. Majd csak felneveljük valahogy! - mondogatta lányának. Ha már megvan a baj, nem tehetünk semmit… nem tehetünk semmit, gondolta magában, hiszen ő még nem hallott abortuszról, meg efféle divatos dolgokról.

Eszter nemsokára két egészséges leányikret hozott a világra, Emesét és Johannát. No de, ahogy az már lenni szokott egy tündéri anyával: nem bírta a gyermekneveléssel járó gondokat. Fél év alig telt el, megismerkedett valami gazdag, világi emberrel (a faluban azt beszélték, hogy ukrán maffiózó), és elszökött vele. A néphagyomány (pontosabban pletykás vénasszonyok) szerint biztosan Oroszban futtatják. Érdemes odafigyelni az ilyen történetekre, mert sosem lehet tudni, mennyi a valóságalapjuk…

Emese és Johanna Rózsi néninél maradt, aki most sem pörlekedett senkivel:

- Ha Istennek ez az akarata, ugyan mit lehet tenni?

3.

Johanna üzletasszony, Emese pedig közgazdász lett. Mindkét lány céltudatos, modern szinglivé vált, nem nagyon érdekelte őket a szerelem. Az Óperenciás tengeren is túl, Párizsban éltek.

Nem feledkeztek meg azonban nagymamájukról. Félévente egyszer legalább egy képeslapot küldtek neki. Rózsi néni pedig büszke volt unokáira, hogy ilyen sokra vitték az életben. A képeslapot hiún mutatta meg mindig szomszédasszonyának, Mariskának, hadd irigykedjen kicsit.

Egyik délután Rózsi néni csomagot kapott Párizsból, Johanna küldte. Szürke hétköznapjaiba ilyenkor fény szökött, hatalmas lelkesedéssel nyitotta ki a dobozt. Egy levél volt benne. Meg egy másik doboz. A levélben ez állt:

„Drága Nagyi!

Emesével sokszor gondolunk rád és úgy döntöttünk, meglepünk egy mobiltelefonnal. Így gyakrabban hallhatjuk a hangodat. A számla miatt nem kell aggódnod, azt mi majd elrendezzük. Vidd el a telefont Gábornak, ő megmutatja, hogyan is kell használni. Légy jó, nemsokára beszélünk, ölel unokád,
Johanna”

Rózsi néni nem igazán érdeklődött a technika iránt. Volt egy régi rádiója a szovjet időből, de az már tönkrement. Az igazat megvallva, nem is nagyon hiányzott neki (legalábbis, ismerve élete meséjét, erre a következtetésre juthatunk). Most mégis, mintha elfeledkezett volna mindenről. Nevetni akart, de könnyek gyűltek a szemébe. Az öröm könnyei.

Másnap estefelé elment Gáborhoz. A fiú igyekezett bemutatni a készülék használatának mikéntjeit, de ebből Rózsi néni csak azt jegyezte meg, hogyan kell felvenni a telefont, amikor hívják. Ő maga úgysem fog hívni senkit, unokáit meg a világért sem zavarná. Megköszönte a fiúnak a felvilágosítást és elindult hazafelé. Már sötétedett.

Otthon össze kellett szednie a lehullott diót. Majd visz belőle Gáborkának is, gondolta. Fogta a mobiltelefont és óvatosan, mintha egy tojás lett volna, ruhája zsebébe csúsztatta. Vitte magával, hátha felhívják az unokák és nem akarta megváratni őket.

Végül sikerült összeszedni a diót. Végül… Fogta a kosarat és a kis házba cipelte. Végül… Leült a díványra pihenni, talán sóhajtani is. Végül… Nyúlt a zsebéhez. Végül… Nincs meg a telefon! Biztosan drága volt, sápadt el hirtelen, és mintha bensejében valami megszakadt volna, mániákusan kezdte keresni a készüléket. Átnézte a kunyhót, az udvart, az egész kertet, de nem találta sehol…

Éjszaka forgolódott, sehogy sem tudott elaludni. Biztosan drága lehetett… ennyit bíztak rám, én meg ezt se’ tudtam megőrizni… Egész éjjel ezen rágódott. 

4.

Másnap Mariska ment át, a szomszédasszony, hogy kölcsön kérjen egy kis pénzt. Majd a nyugdíjból megadja. Kiabált, de hiába. Nézte a házban. Nem talált ott senkit, csak a félig betakart ágyat. Fogta magát és lement a kertbe. Ott egyszeriben földbegyökerezett a lába. A diófáról, ruhaszárító kötéllel nyakában, lógott Rózsi néni. Addigra már kilehelte a lelkét…
Még ma is élne, ha…
 
Megjelent: Apokrif, 2010. ősz