2011. március 24., csütörtök

Áfra János versei elé (jegyzet)

Áfra János festő. Ezt akkor sem tudná letagadni, ha soha életében egyetlen képet sem festett volna, vagy ha sohasem próbálkozik valamilyen képzőművészeti alkotás, intstalláció létrehozásával. De jól tudjuk, hogy több művészeti ágban jeleskedik, és a tapasztalatokat igyekszik összekapcsolni. Versei éppen ezért az ecset „ráérős” precizitását idéző monológok. A festő tárgyi látásával, a költő érzékeny képzeteivel és a drámaíró zaklatottságával hoz létre egy összetett versvilágot. Monológjai nem csak szövegek többé, valahogyan kilépnek a szövegvilágból, hétköznapi pillanatokká válnak bennünk, olykor eltorzított vágyakká. Áfra János szerepekbe helyezkedik, otthonossá tesz egy számára idegen testet, a külső megfigyelő póza mellett sokszor belülről tárja elénk az idegenség-tapasztalat drámáját. Nyelvi eszköztárában békésen megfér az alulretorizáltság a mérsékelt pátosszal, az emelkedett költőiség a depoetizáltsággal. 

Most induló rovatunkban (mely a kortárs magyar irodalom fiatal alkotóinak a kárpátaljai magyar olvasók felé való közvetítését tűzte ki célul maga elé) Áfra János három versét ajánlanám. Az Eloldozásból a mélység. címűben a költői én a hiány érzékelésével egyetemben szóródik szét a tájban. Az elmúlást, a töredezettséget az igei szerkezetek közvetítik („szakadnak el”, „húzza őket”, „hiány veszi át”, „el akarunk menni”). Ezt különösen erősíti az utolsó mondat, melyből hiányzik az ige, de a szinesztézia („Meleg színeken/ szürke lábnyomok árnyéka hideg”) zaklatottá teszi a lezárást. Az átlégzésben egy színpadi jelenet elevenedik meg előttünk. A költői én a nézőtérről figyeli, amint a színpadon egy „elszíneződött nő mászik elő mozduló föld alól”. A megfigyelő nem tud kellően azonosulni az éppen előtte játszódó szereppel, valami mindig elidegeníti őt („bordáira ventilátor fújja a szélt”, „lassú kattogás szólal meg/ látszatra belőle, valójában persze hangszórókból”). A távolság megmarad a szubjektum és a megszólított között is. Ebbe beletörődve mondja az alany: „így nyeljen majd el minket is a távolság, ha/ nem leszünk többet egymásnak sem másnak…” Az ordítás nélkül című versben újra a hiány kerül középpontba („letört kilincs helyét figyelte”, „félre-/ csúszott alsóban nyitott be a józanság/ hiánya”). A beszélő E/3. személyének hirtelen E/1. személlyé váltása, a balladai homály egy megbomlott elméjű ember élet-drámáját rajzolja elénk („egyszer csak egy torzuló elágazásnál el-/ hagytam valamit a testből, ahonnan nem/ volt visszaút az emberekhez”).

Megjelent: Együtt 2011/1. - 42. o.

Áfra János versei az új Együttben olvashatók:

2011. március 23., szerda

netnapló (március 23.)

Csak nem tudom megállni, hogy ne írjak egy gyors naplójegyzetet. Az előbb épp kajáltam kint a konyhában és véletlenül a BeleValó Világ ment a tévében. Megdöbbentő. Értelmes, életerős emberek egy stúdióban azon vitatkoznak, hogy az egyik villalakó miért köpte le a másikat. És hogy melyikük az őszintébb. 

Ha választani lehet, inkább parlamenti közvetítést nézek máskor... Igaz, az se jobb, de legalább nem húz fel ennyire.

Néhány kép Vári Fábián László 60. születésnapjáról




2011. március 21., hétfő

netnapló (március idusa)


Próbálok reggelit készíteni magamnak. Bizisten mindig azt hittem, hogy ez könnyebb, mint a főzés. Magányosabb is. Vagy nem tudom. Sikerült. Két tojás sárgája az amúgy is sárga-fehér kockás ingemen. Aztán maradtam a virslinél.

Tanulok. Folyamatosan. Nemrég például azt, hogy a mai világban már március 14-én is ajánlatos kokárdát viselni. Jaj, gondoltam magamban. Aztán március 15-én kora reggel kokárdát tűztem (bár az esemény idén délutánra esett, mint később megtudhattuk).

Néha annyi hülyeséget mondok, hogy magam is kénytelen vagyok elképedni rajta. Aztán kiderül, nem véletlenül tartanak idegesítőnek a környezetemben. Elidegenedés. Hajaj.

Készülök a felvételire. Be is rekesztem egy időre a naplóírást. A blogolást szintén. Majdnem minden kommunikációt a külvilággal. A publikálást nem (hiszem).