Önmagam ellen (Évjárat 2011)

An-nek

Miután elfogadtam a szerkesztői felkérést egy újabb évösszegző netnapló írására, gondolatban legalább tízszer fogalmaztam át az egészet: hangulatomtól függően mindig más eseményre helyeződött a hangsúly, olyan dolgok is fontosak lettek, amelyeknek egykor nem tulajdonítottam túlzott jelentőséget. Eddig azt hittem, ez az év nem jelent mást számomra, minthogy a Debreceni Egyetem doktorandusz hallgatója lettem. Emellett országos lapok is elkezdték közölni írásaimat. És ott vannak még az utazások, a konferenciák, az író-olvasó találkozók. Csupa szakmai dolog. Kissé szokványos, unalmas.

Aztán ezt egészében felülírta, hogy beleszerettem An-be. (Vagyis nem voltam egészen biztos benne, de most már tudom.) Nagyon friss az élmény, nincsenek meg még a történetmondáshoz szükséges szavak. Talán soha nem is lesznek. De viszolygok magamtól ezek után.

Közhely: a szerelem veszélyes. Persze ez így nem igaz. A szerelem egy giccses plüssmaci, amit simogatni kell, meg masnit kötni rá, és ki lehet tenni a vitrinbe a poros poharak közé. Igazából a szenvedéllyel kevert perverzitás veszélyes. Az a lélek sötét zugaiban megbúvó koncentrált erőszak-kényszer, amiről az ember nem tud a hétköznapokban. Kell valaki, aki előhozza belőled. Aki megtalálja, és pillanatok alatt felfeszíti a tudattalanba rejtett ajtót, ha nem vigyázol eléggé.

Mindig vágytam egy olyan kapcsolatra, amelyben a legelemibb ösztönös tevékenységek (a zihálás, az, ahogyan a másik eszik-iszik vagy büfög) is képesek izgalomba hozni, esetleg felzaklatni. Arról nem beszélve, hogy a közelében öt perc alatt legalább tíz különféle érzés kerített hatalmába. A sírástól a merevedésig jutottam. És vissza. Ilyen érzéskavalkádban szikrázott minden, és önkéntelenül is belobbantam. Amit csináltam, nem hiszem el: megaláztam a születésnapján, karácsonykor. Majd utána magamat is megaláztam. Két ember omlott össze egyszerre. Másfél napos volt a kapcsolatunk.

Azóta leginkább az ágy szélén ülök. Nem merek elaludni. Görcsbe rándul a gyomrom, akárhányszor arra gondolok: miért? Várom, hogy megbocsásson és újrakezdjük. Ha nem teszi, nem tudom, mi lesz. Legszívesebben egésznap hívnám telefonon, de érzem, hogy idő kell neki. Ilyen szar karácsonyom még sohasem volt. Az újévre nem merek gondolni. Azt hiszem, jobban tisztelem és szeretem őt, mint bárkit ezen a világon. Ő azt mondja, fél tőlem. Meg azt, hogy hazudok.

Miközben ezt a naplót írtam, Palya Bea Nagy utazás-feldolgozását hallgattam. Újra és újra. Sokszor meghallgatom mostanában. Erőt ad. Meg kitartást ahhoz, hogy megismerjem a határaimat. Hogy vigyázzak magamra, és legfőképp a másikra.

Csordás László

Megjelent: Apokrif Online (2011. 12. 30.)

Csak ringani a nyílt vízen (László Noémi: Papírhajó)

László Noémi kötetbe gyűjtötte 1995 óta írt verseinek legjavát, s ezt a válogatást új szövegekkel bővítette ki (illetve néhányat újraírt). Első kérdésünk mindjárt az lehet, mennyit ér ez a kétszáz egynéhány oldalas gyűjtemény? Mivel reprezentatív kötetről van szó, nyilván nem keveset, és attól sem tekinthetünk el, hogy megjelenése után alig egy évvel, 2010-ben a szerző megkapta a József Attila-díjat. De ennél talán mégiscsak fontosabb a következő kérdésünk: hogyan alakul a versek világa a kezdetektől 2008-ig? Kirajzolódik-e valamilyen változás az alkotói pályán? És végül milyen új utakat nyit maga előtt László Noémi? Egy ilyen kisrecenzió már műfaji korlátainál fogva sem törekedhet semmiféle teljességre, de fontosnak vélt részleteket kiragadva talán mégis érzékeltethet valamit a fentebbi kérdésekre adható válaszokból.

A korai versekben (Az égbolt kapujában – 1995) a legszembetűnőbb alighanem a játékosság, a muzikalitás, a gondtalanság, az értelemmel alig-alig bíbelődő lírai alany gyermeki rácsodálkozása arra, hogy valamilyen megfoghatatlan rejtelemből születnek a művek: „Álom küszöbén / ül a vers / és ébrenléttel ámít, // de ébren be nem / járhatod / a szó gyerekszobáit” (Szitakötő, 8.). Kissé különösen hat ma ez a költői megszólalás, s ahogy a legtöbb kritikusa megemlíti: egyáltalán nem divatos. De éppen ezért tarthat igényt az érdeklődésre: mert különc. Máshol például ezt írja: „Csókunk szavak ölében szendereg. / Nincs igazsága: tudatlan gyerek” (Csók, 19.). Ki tenné bele a csók szót ilyen szövegösszefüggésben ma egy versbe? S ami a legérdekesebb, nem tudom eldönteni, hogy ez giccs vagy játékos – direkt – naivitás.

A második ciklus (Apróságok dicsérete – 1996) ezt a megszólalást viszi tovább valamivel tudatosabb, kissé talán nagyobb műgonddal megformált versekben. A lírai én felkerekedik, s a maga választotta úton halad, hogy még jobban megismerje saját (költői) világát: „Mindinkább fakuló, törlendő körvonalakkal / járom, amit még senki sem járt be miattam, / sűrűsödik az utak ki nem ismert / rejteke rajtam” (Garabonciás, 39.). Ahogy egyre inkább elmerülünk a kötetben, feltűnik, hogy László Noémi sokat és könnyen ír. Könnyen, akár a papírhajó libeg a vízen. Ez persze a versek minőségére is kihatással van: egyenetlen színvonalú szövegek kerülnek egymás mellé nem egyszer.

A Befejezetlen múlt – 2000 már poétikailag is több változást mutat az előzőekhez képest. Fellazulnak a kötött versformák, gyakorivá válik a sorátlépés, a rímek nem olyan maguktól értetődően, kimérten válaszolnak egymásra. A lírai én szembesül a szürke hétköznapokkal: „Tizenhét napja számon tartom azt, / hogy nem történik semmi különös” (Fontos, 67.).

Az egészben-látás lehetetlenségének tapasztalatával számol a Semmi himnusz – 2004 szubjektuma. Már nem biztos, hogy minden azonos önmagával. A versekben is megjelenik egyfajta válsághangulat: „… nem vasból, rézből, / ezüstből készül a lélek, már levegőből, / sablonból, szeletekből készül” (Özönlés, 93.). A látványosan megsokasodó allúziók ironikusan hozzák párbeszédbe a költői hagyományt. A gazdát bekeríti háza Babits versét juttatja eszünkbe. De míg a költőelőd versében a gazda cselekvő, aki a lécekkel védi meg magát az „új barbár század eljövetelétől”, addig László Noémi gazdája tehetetlenül szenvedi meg a létbevetettséget: „Folyik az élet. / Értetlenül tűrni kell, / hogy az egyetlen biztosat / nem lehet önként megosztani senkivel” (125.). Az Intés az őrzőkhöz Ady felszólításával perel, hiszen korántsem magától értetődő, mit és hogyan kell (meg)őrizni ma.

Az új verseket magába foglaló utolsó ciklus (Lámpagyújtás – 2008) egészen sok József Attilára utaló sort, illetve József Attila-átiratot tartalmaz. László Noémi ezzel a korszakalkotó költői életművel, nagyhatású hagyománnyal szeretne kezdeni valamit. Hozzátehetjük: nem mindig sikeresen. Az Ideálban például az Óda soraira játszik rá: „Ártalmas tréfa végül az egész. / Pont az a gond, hogy nem csüng le a kéz. / Nem lágy az emlő, melege se száll” (141.). Ezt a megoldást még elfogadjuk, bár kissé erőltetettnek érezzük, de mihez kezdjünk egy Születésnapomra-átirattal, amiben nem fedezünk fel semmilyen többletet az eredeti vagy az időközben megszaporodott átiratok között. Tóth Krisztina kissé különös rímei (a Porhóban, pl. „csecsem / becse”) vagy Kovács András Ferenc virtuóz megoldásai (Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium!) után nehéz újat mutatni.

Fentebb olyan tendenciákat emeltem ki, amelyekben lehetőséget látok arra, hogy ez a többrétegű lírai beszédmód kiforrjon, megerősödjön. Minden olyan törekvés szimpatikus, ami a kanonizált irányok mellett (vagy épp ellenében) jelenik meg az irodalmi színtéren. Ebben a lassan változó poétikában talán több lehetőség rejlik, mint azt első pillantásra gondolnánk, László Noémi nagy utat tett meg a naiv megszólalástól az iróniáig és az irodalmi hagyományokra való rájátszásig. Kíváncsian várjuk, mi fog történni ezek után.

László Noémi: Papírhajó, Válogatott és új versek 1995-2008, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár – Ráció Kiadó, Budapest, 2009.

Megjelent: ÚjNautilus (2011.12.17.)

A felkészüléstől a szétszóródásig

A fiatal nemzedékek helyzete a kortárs kárpátaljai magyar irodalomban 

„Mert növeli, ki elfödi a bajt”
(Illyés Gyula: Bartók)

Ha az elmúlt közel tíz év fiatal kárpátaljai magyar irodalmát szeretnénk egy történetbe foglalni, két fogalmat célszerű előre kiemelni. Az egyiket a történet elejére helyezzük, ami nem más, mint a felkészülés, a másikat pedig e történet végére, évszám szerint pontosan 2011-re, ami a szétszóródás lesz. Fontos tisztázni: a felkészülés alatt itt a sikerületlen próbálkozásoktól a számba vehető irodalmi értékekig megtett utat, a szétszóródás alatt pedig a kárpátaljai fiatalok között lévő egység, csoport, generációs sajátosság kialakulatlanságát értjük. E két fogalom mentén tekintsük át most vázlatosan ezt a rendkívül töredékes és különféle zavaroktól sem mentes időszakot.

A kárpátaljai magyar alkotók az ezredforduló első éveiben nem rendelkeztek önálló irodalmi fórummal. Kétségtelen, hogy elismertebb íróink, költőink ekkor is folyamatosan jelen voltak a magyarországi irodalmi folyóiratokban, mégis azt kell mondanom, helyi, önálló, az alkotókat összefogó orgánum nélkül aligha került volna sor a fiatal alkotók sorozatos jelentkezésére. Itt szükséges kitérni arra, hogy 1999-ben Budapesten megalapítottak egy félig-meddig kárpátaljai kötődésű folyóiratot Véletlen Balett néven, amely sajnos 2005-ben megszűnt. Állandó, fiatalnak mondott szerzői közül Cséka György, Pócs István, Lengyel Tamás, Bagu László bekerült a kárpátaljai irodalomtörténet-írás kánonjába. Más, ekkoriban és e lapban publikálni kezdők (például Brenzovics Marianna) csak sokkal később és a Véletlen Balettől nagyrészt függetlenül jutottak el arra a szintre, hogy bekerüljenek kulturális tudatunkba. E folyóirat tevékenységének megítélése nem tartozik jelen írás keretei közé, annyi azonban elmondható, hogy radikális szellemiségének a mai fiatal kárpátaljai magyar irodalomra való hatása rendkívül csekély. Ennek több feltételezhető oka is van, amelyekre nincs mód itt kitérni.

A kárpátaljai magyar írók nagy többsége (egészen pontosan a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja) 2002-ben jelentette be igényét egy önálló irodalmi-művészeti orgánum létrehozására. Az ekkor meginduló Együtt című folyóirat máig létezik, negyedévente jelenik meg, ezzel is bizonyítva: van irodalmi élet Kárpátalján, még ha nem is nevezhető jellegadóan erősnek az egyetemes magyar irodalom szemszögéből nézve.[1]

Az Együtt hajdani főszerkesztője, Nagy Zoltán Mihály fontosnak tartotta a fiatalok, pályakezdők folyamatos publikálását, amely nemsokára hagyománnyá vált, és a lap indulásakor az Új vetés, 2010-től pedig a mintegy újrakeresztelt Szárnypróba rovatban egészen sok fiatal alkotó került bemutatásra. Természetesen a problémák ezzel korántsem oldódtak meg, ugyanis a felmutatás kényszere nemegyszer sokkal fontosabb volt, mint az esztétikai érték. (Ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen Nagy Zoltán Mihály szerkesztői jegyzeteiben maga is gyakran említi a kéziratok nagy többségének nívótlanságát, az irodalmi élet szervezetlenségét, a rendszeres író-olvasó találkozók hiányát stb.[2]  Ezek ma már részben megváltoztak: vannak tehetségkutató versenyek, rendszeresnek mondható felolvasóestek, találkozók, és egyre többen jelentkeznek értékes írásokkal.)

Persze egy pályakezdő költőről-íróról nem egyszerű megmondani, mennyire tehetséges, illetve milyen művészi teljesítményt várhatunk majd tőle a jövőben, de azért egy többkötetes szerző esetében már nagyjából tisztában lehetünk a képességekkel és az alkotások súlyával. Itt két példát érdemes kiemelni, amely rámutat irodalmiságunk értékzavaraira, és arra is, hogyan fejlődik a kritika, amely eredeti rendeltetését betöltve igyekszik megmondani egy itt születő műről, hogy az valójában mennyit ér.

Becske József Lajos 2002-ben jelentkezett első kötetével, melynek címe: Indián szívek a kövön. Később még két önálló verseskönyve jelent meg: a Barlangok mélyén 2005-ben és az átkozott szerepben 2007-ben. Bakos Kiss Károly a Becske-lírát áttekintő kritikájában – számomra legalábbis – meggyőző érvekkel támasztja alá, hogy még a legutolsó versgyűjteményben is olyan alapvető hibákkal találkozhatunk, melyeknek semmi keresnivalójuk egy többkötetes költőnél.[3] A teljesség igénye nélkül: kevésbé eredeti, elkoptatott hasonlatok, prozódiailag teljesen széteső formák alapvetően hagyományos, ütemhangsúlyos verselés mellett, gyenge József Attila-utánérzések. Sajnos továbbfejlődés nem várható, mivel az utóbbi években Becske József Lajos teljesen elhallgatott.

Másik példám az Együtt hasábjain a közelmúltban lezajlott, hangvételében sokszor tárgyához méltatlan, a személyeskedésektől sem mentes vita Pap Ildikó második, Táltosok című regényéről.[4]  A mű valóban sikerületlen: prózapoétikailag kidolgozatlan, a szerző gyakran él sablonszerű és a mai romantikus regényekből, illetve szappanoperákból jól ismert hatásvadász elemekkel, amelyek elrontják a regényt. Ezzel együtt ez a vita tökéletesen megmutatta, mennyire nehezen tud kialakulni nálunk egy egészséges, a művek hibáira és erényeire is rámutató kritikai élet.

Tehát ha a mai fiatalok munkáit szeretnénk értelmezni, ezeket a zavarokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Továbbá azt sem, hogy fiatal nemzedék (a szó klasszikus értelmében) mind ez idáig nem alakult ki nálunk. Bár történt egy kísérlet még 2007-ben, amikor is Kovács Gábor szerkesztésében megjelent az Új vetés. Pályakezdő fiatalok antológiája (A kárpátaljai magyar irodalom ötödik nemzedéke). A könyvben viszont nem található olyan írás, amely a nemzedéki elkülönülés igényével mutatna rá valamiféle közös alkotói szemléletre. Az antológia így képtelen betölteni generációs feladatát, a benne megjelent írások összessége semmivel sem mond többet, mint egy-egy írás külön-külön. Ennek oka minden bizonnyal abban keresendő, amit S. Benedek András így fogalmazott meg: „a kárpátaljai magyar irodalom feljövő nemzedéke diaszpórában él. Nincs lehetősége arra, hogy szembesüljön önmagával, hogy a korai számvetést megélje.”[5]  Érzi ezt Bertha Zoltán is, aki áttekintő előadásában nem kísérli meg nemzedékként elkülöníteni a pályakezdőket, inkább külön, egyéni teljesítmény alapján veszi őket számba.[6]  Az is nagy kérdés, mennyire nevezhető fiatalnak egy 35-40 éves kora után első önálló kötetéig eljutó szerző, hiszen mi az irodalmi „felnőttség” kritériuma: az állandó jelenlét, a kiforrott hang vagy a több kötet? Ennek megválaszolása a helyi kritika és irodalomtörténet-írás adóssága marad.

Itt érkeztünk el a bevezetésben jelzett felkészüléstől a szétszóródásig, ugyanis bár fiatal nemzedékről továbbra sem beszélhetünk (nálunk egyelőre nincs az Előretolt Helyőrséghez vagy az egykori Telep Csoporthoz hasonló csoportosulás), vannak fiatalnak mondható alkotóink, akik közül már többen is felmutattak értékes műveket, mások pedig állandó jelenlétükkel, fejlődésükkel adnak biztató jeleket a kezdeti, meglehetősen egyenetlen, dilettáns vonásoktól sem mentes időszak után. Azt is hangsúlyoznám, hogy bár az irodalomtörténet- és kritikaírás hajlamos eltúlozni a generáció jelentőségét, könnyen meglehet, hogy egy-egy magas nívójú egyéni teljesítmény felülírja eddigi előfeltevéseinket (itt elsősorban Berniczky Éva és Penckófer János munkáira utalnék). A legcélszerűbb az, ha a továbbiakban kiemelünk néhány szerzőt. Ezáltal talán kaphatunk egy általános képet, amely vázlatosan bár, de képes bemutatni a fiatal kárpátaljai magyar irodalom jelen állapotát.

Lengyel János több műfajban is alkot. Repertoárjában megtalálható a tanulmány, a jegyzet, az esszé, az interjú, az aforizma, a szatíra, a vers és a szociográfia. Eddig öt önálló kötete látott napvilágot. A Kárpátaljáról jöttem (2003) a rendszerváltás után a szülőföldjén, illetve Magyarországon elhelyezkedni vágyó, de környezetétől minduntalan elidegenedő fiatal reménytelen próbálkozásait mutatja be meglehetősen vegyes minőségű írásokban. A valóság szaga (2006) már látható fejlődést mutat: a finom iróniával sikerül érdekessé tenni a kissé kopott realisztikus leírásokat, továbbá említést érdemelnek a különféle nyelvi játékok is. A Fallal az arcnak (2008) viszont sokkal egységesebb írói törekvést tár elénk. A vendégmunkási létet bemutató, általában csattanóra kiélezett rövid történetek magukban hordoznak egyfajta – a társadalomból való kivetettséggel társuló – szemtelenséget, amely közel hozza Lengyel János prózavilágát Tersánszky Kakuk Marci-történeteihez. Aforizmakötetében (Lyukkal bélelt zsebem avagy hogyan írjunk angolokat? Aforizmák, 2009) a nyelvvel való játék kerül előtérbe.

Lengyel János eddigi irodalmi tevékenységével kapcsolatban elsősorban a szatirikus hangvételt, a vérbő, könyörtelen humort emelték ki.[7]  Azonban alapvetően érvényes könyveire Nagy Zoltán Mihálynak az aforizmakötetről írt véleménye: néhol tetten érhető a pongyola megfogalmazás, a „szólelemények” verejtékszaga, a felületes megoldások sokasága, továbbá egyfajta „sorozatgyártás”, amely miatt a műveket „néha kimódoltság, mesterkéltség jellemzi”.[8]  Legértékesebb írásait alighanem a vendégmunkási létet körüljáró és értelmező esszéi, novellái jelentik. A nemzedéktársakat is megszólító interjúkötetének (Halott ember karácsonya, 2009) pedig egyértelműen kordokumentum-értéke van.

Bakos Kiss Károly 2005-ben kezdett el publikálni, s egyből kitűnt a pályakezdők közül formaérzékével, alapos verstani felkészültségével. Első kötete Legyen vers címmel jelent meg 2007-ben, melyet a kritika alapvetően jól fogadott. S. Benedek András szerint „Bakos Kiss Károly a képek, átlényegítések, fogalmi átvetések mestere”,[9]  Bertha Zoltán pedig úgy véli, hogy ő „az újabb kárpátaljai magyar költészet máris legmarkánsabb képviselője”.[10]  Költészetére leginkább a csiszoltság, a tudatosság és spontaneitás összehangolása, az erőteljes érzelmi-intellektuális koncentráltság jellemző. Több verse benne él a köztudatban (megzenésítik,[11]  továbbá mondják őket versmondó versenyeken), hiszen a dallamosság, a formák változatossága, a helyi színek és a kárpátaljai magyarság lét- és sorskérdéseire adott válaszai fontossá és egyre inkább elismertté teszik a költőt. Versvilágának érzékeltetése végett a kötet egyik erőteljes művéből idéznék: „Itt esők mosnak és örök / Szálai éles dróttá hűlnek // Itt kínok laknak meg örömök / S az örömök kitelepülnek” (Cím nélkül).

A kritika által olykor hiányolt „meghökkentően, váratlanul eredeti szempont vagy lelemény”[12]  egy sajátos, önálló nyelv létrehozásával teljesíthető, melynek nyomait már most felfedezhetjük újabb verseiben: „És része még az elgázolt kutyák / A világnak a hajhullás a rák / A megnagyobbodott szívizom / Angyaltetem a grádicson” (Része még).

Lőrincz P. Gabriella 2008-ban debütált az Együttben, s rá egy évre megjelent önálló kötete, a Karcok. A cím beszédes: „karcokból”, pillanatképekből, impressziókból áll a verseskönyv nagy része, melynek darabjait a költői nyelv kipróbálása, a saját hang keresése, a formákkal való kísérletezés jellemzi. A kötött formák kevésbé érdeklik, a pillanatnyiságot a gondolatok szabad áramlásával igyekszik papírra vetni a szerző. Ennek persze megvan az ára: nem mindig sikerül elkerülni a közhelyeket, valamint túl sokszor érezzük úgy, hogy befejezetlen verstöredékek füzérét olvassuk.[13] S. Benedek András bírálatában pontosan rámutat a kötet legnagyobb gyenge pontjára: „Mélységesen megélt sorok sorakoznak a könyvben. Versek. Hogy azonban néhány szép kivételtől eltekintve, egészében költészetté emelkedhessenek, arra a közös gondolat, a nyomtatás előtti szigorú kritika szükséges.”[14] A közös gondolat most már többé-kevésbé felfedezhető például a vallásos tematikájú versekben, és a művek is egyre kiérleltebbek lesznek: „Tengerpart. / Olajfolton sellőtetem. / A vak jövőbelátók / megírtak mindent. / Nostradamus Jánossal / sétál, / A beteljesített / jelenésekről beszélnek. / A Teremtő a teremtés / koronáját vigasztalja, / vegyszeres bort isznak” (Patmoszi jelenés). Korai lenne még megmondani, merre tart Lőrincz P. Gabriella lírája, de verseiben felfedezhető egyfajta tárgyiasságra, hermetikusságra való törekvés, és már most felismerhető egy meglehetősen nyitott népi-vallásos motívumvilág.

Czébely Gabriella Holló hajam vánkosán című bemutatkozó kötetét szintén 2009-ben vehettük kézbe. Czébely lírája leginkább tradicionálisnak mondható. Versépítkezésében, metaforahasználatában az érthetőségre, a könnyű befogadhatóságra törekszik. Kötetének egyik legnagyobb hibája a kiforratlanság: a ciklusok nem eléggé átgondoltak, esetlegesek, és egészen sok meglehetősen egyenetlen alkotással találkozunk olvasás közben.[15]  Versnyelve akkor látszik igazán működni, amikor szabadjára engedi nyelvi fantáziáját, nem akar irodalmias lenni, és – a szlenget sem megvetve – alkot:[16]  „Kösz. Megvagyunk. Néha / vannak köztünk viták, / de rég beláttuk: / csak együtt megy tovább” (Búcsú).

Brenzovics Marianna 2010-ben jelentkezett Kilátás című regényével, melynek „esztétikai megformáltsága, poétizáltsága révén azonnal kitűnik az indulók, de az ismertebbek közül is”.[17] Költőnek készült, de a líraiságot megtartva prózaíró vált belőle. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy első regényének már most létezik a kárpátaljaitól nagyrészt független recepciója. Elsősorban az elevenséget, a hiteles stilizációt,[18] a nyelvi klisék mellőzését,[19] a filmszerűséget [20] emelték ki eddig írói erényei közül.

A Kilátás szövege valóban rendkívül megformált, Brenzovics Marianna „másfélszáz szellősen tördelt oldalon, kisszámú eszközzel képes összetett világot alkotni”.[21] Az olvasó számára a nyelvi kísérletezés és a valósággal való folyamatos feszültség teszi a könyvet frissé, szerethetővé. Az egyes szám első személyben megírt mű főhőse, az én-elbeszélő egy kárpátaljai lány, aki az életrajzi vonatkozások miatt több ponton is azonosítható a szerzővel. A kilátás mint központi motívum a Múlt című fejezetben kap súlyos értelmet: „A nő már félmeztelen volt, keze a csipkés bugyijában, anyám talpig felöltözve és józanul a süteményt darabolta. Észrevette, hogy sápadt vagyok és folyik a számból a fehér nyál. […] Nem kell mindenre odaügyelni, mondta. Ne ügyeljek, nézzem a füvet, a kilátást, szép a kilátás.” A kilátás tehát a valóság megtapasztalásának ebből a gyermeki élményéből emelkedik a regény világértelmezésévé: a világ csak annyi, amennyit a kilátás megmutat magából (szemlélődés), pontosabban: amire mi odafigyelünk (nézés). Előtérbe kerül a szexualitás, a pornográfia, a női–férfi szerepek üressége, a különféle társadalmi problémák hétköznapi jelenléte (gyermekprostitúció, emberkereskedelem stb.), melyek végig keverednek az én-elbeszélő által kreált álomvilággal, valamint a tévében látható műsorok álvalóságával.

A Kilátás nem hibátlan alkotás, néhol tetten érhető a túlírtság,[22] a kevésbé igényes, kevésbé érdekes versszerű betétekkel sem igazán tudunk megbarátkozni, Csobánka Zsuzsa pedig egyenesen úgy látja: „a regény […] impressziókra épül. A benyomások asszociációk mentén épülnek tovább, amely a mű gyengeségét eredményezi: szétesős, kevésbé összeszedett mondanivaló kerekedik ki így.”[23] Én úgy gondolom, a regény poétikája működőképes: a Kilátás egy különleges, összetett, többféle olvasatot kiprovokáló mű.

Mint láthatjuk, a szétszórtság egyben azt is jelenti, hogy az itt kiemelt szerzők nagyon kevés dologban mutatnak hasonlóságot: irodalomszemléletük lényegében különböző. Majdnem ugyanezzel a problémával találjuk szemben magunkat, ha a most pályára lépő huszonéves korosztályról szeretnénk valami irodalmilag releváns közös sajátosságot megállapítani: csupán annyit jelenthetünk ki bizonyosan, vannak a pályán néhányan.

A fiatalok publikációs lehetőségét tekintve az Együtt pozíciója továbbra sem változott, hiszen még mindig ez az egyetlen irodalmi folyóirat nálunk, azonban fontos kezdeményeket fedezhetünk fel az interneten, elsősorban a blogoszférát tekintve. Itt említeném meg például Kovács Eleonóra [24]  és Marcsák Gergely [25] nevét, akik népszerűnek, olvasottnak mondható kultúrblogot írnak, és nemegyszer tesznek közzé ígéretes írásokat.

Végezetül pedig talán érdemes feltennünk a kérdést: mitől lesznek a fent tárgyalt művek a kárpátaljai magyar irodalom alkotásai? Ennek megválaszolásakor figyelembe kell venni, hogy a történelmi-társadalmi kontextus, a kisebbségi léthelyzet még ma is erősen hat az itt születő művek világára. Ez a hatás pedig egy történet elmesélését teszi lehetővé, amit hagyományosan kárpátaljai magyar irodalomnak nevezünk, hiszen „a történelem és a nyelv, a személyiség, nyelv és az irodalom szétválaszthatatlan egybetartozása természetesen teszi lehetővé, sőt szükségessé a további tagolást a magyar irodalom egységén belül. Ez a tagolás nem az egységet bontja meg, hanem tartalmasabbá teszi azt.”[26] Az így elmondott történet nem az egyetlen ugyan, és nem is nevezhető a „legigazabbnak”, de hogy ma is lehetséges ilyen, abban biztos vagyok. Az azonban, hogy kik válnak a huszonéves pályakezdőkből művészekké, még a jövő titka, ugyanúgy, mint hogy hány mű marad fenn az idő rostáján a fentebb kiemeltek közül.

Jegyzetek:

1. Vö. Pécsi Györgyi, Globalizáció és kisebbségi irodalmak, Véletlen Balett, 2000/1, 81.
2. Ld. pl. Nagy Zoltán Mihály, Szembenézni, Együtt, 2005/4, 10.
3. Bakos Kiss Károly, Átkozott szerepben, Együtt, 2008/4, 79–83.
4. Ennek összefoglalását és bírálatát ld.: Csordás László, Pap Ildikó Táltosok c. regényvázlata. Egy kidolgozatlan regény körül kialakult vita lezárásának kísérlete, Együtt, 2010/2, 91–99.
5. S. Benedek András, Egy verseskötet ’karcairól’, Együtt, 2009/4, 60.
6. Bertha Zoltán, Új vetés. Fiatal nemzedékek a kárpátaljai magyar irodalomban, Együtt, 2010/1, 72–82.
7. Vö. Kudla György, Egy új tehetség második könyvéről, Együtt, 2007/1, 80.
8. Vö. Nagy Zoltán Mihály, Új levél Janeknek, Együtt, 2010/4, 79.
9. S. Benedek András, Készülődés (A kárpátaljai magyar írás), Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2007, 71.
10. Bertha Zoltán, Legyen vers. Bakos Kiss Károly első kötete, Együtt, 2008/1, 60.
11. Ld. pl. Marcsák Gergely feldolgozását a YouTube-on: http://www.youtube.com/watch?v=b6l51Tt4D64
12. Bertha Zoltán, I. m., 64.
13. Erről bővebben: Csordás László, Bevezető = „Véred tinta / Lelkedben oldalak…” Válogatás Bakos Kiss Károly és Lőrincz P. Gabriella verseiből, KMMI-füzetek X, Ungvár, 2011, 3. o.
14. S. Benedek András, Egy verseskötet ’karcairól’, I. m.
15. Vö. Bakos Kiss Károly, Hollóhajak, vánkosok, Együtt, 2010/3, 65 –68.
16. Vö. Csordás László, „… mint megfőzni egy levest”, Partium, 2010/2011. tél, 38.
17. Penckófer János, A stúdiók kora (előtt és után). Irodalmi-kulturális irányultságok, folyamatok, szerveződések, fórumok Kárpátalja eddigi kilencven évében, Magyar Napló, 2011. június, 32.
18. Balla D. Károly, Az érvényes manír, http://bdk.blog.hu/2010/07/11/az_ervenyes_manir (Hozzáférés: 2011. június 27.)
19. Szilágyi Zsófia, Petőfi turbógyerek, ÉS, 2010. június 4., illetve http://www.es.hu/szilagyi_zsofia;petofi_turbogyerek;2010-06-03.html (Hozzáférés: 2011. június 27.)
20. Rácz Péter, Ex libris, ÉS, 2010. szeptember 3., illetve http://www.es.hu/racz_peter;ex_libris;2010-09-05.html (Hozzáférés: 2011. június 27.)
21. Krupp József, A kiáltás hiánya, Bárka, 2011/3, 94.
22. Vö. Balla D. Károly, I. m.
23. Csobánka Zsuzsa, Memento 2010 – az idegenek, Műút, 2010/021, 78.
24. Kovács Eleonóra blogja, http://kovacseleonora.blogspot.com/
25. Marcsák Gergely blogja, http://ungonberken.blogspot.com/
26. Görömbei András, Az egymást erősítő sokféleség, http://www.kortarsonline.hu/9910/gorombei.htm (Hozzáférés: 2011. június 27.) (Új link)

Megjelent: Kortárs, 2011/11., 92-97. o., illetve weben: www.kortarsonline.hu 

A messziről jött irodalmak (interjú)

Az ÚjNautilus legújabb estjén kárpátaljai és erdélyi írók mutatkoznak be, majd a morningdeer együttes mozdítja be a közönséget. Csordás Lászlóval beszélgettünk…

A38: A következő ÚjNautilus est címe: Transzgresszió - a messziről jött irodalmak. Miért választottátok ezt a címet?

Csordás László: Igazából a címet már készen kaptam a szervezőktől, így nem tudom, ki, miért választotta. De szerintem jó találat, tükrözi a találkozó lényegét. Valahogy így értelmezem: ha távol is van Budapesttől és egymástól az a két központ, ahonnan a szerzők jönnek (Kolozsvár és Beregszász), van, ami összeköti őket: mindannyian az államhatáron túl, kisebbségben alkotnak. Ez olyan sajátos léthelyzet, ami Budapesten aligha átélhető, ezért érdekes, fontos lehet minden találkozás ezekkel a tapasztalatokkal.

A38: Hogyan került választásra az a négy író, akiket ezen az estén bemutattok?

Csordás László: Nyilván szem előtt tartottuk az életkort: az ÚjNautilus elsősorban fiatalokat, pályakezdőket szeretett volna bemutatni ezen az esten. A kárpátaljaiak (Bakos Kiss Károly és Lőrincz P. Gabriella) már túl vannak az első köteten, mindketten kaptak kritikusi-olvasói visszajelzéseket. Érdeklődéssel és közönnyel egyaránt szembesültek. A kolozsváriakkal, Serestyén Zalánnal és Visky Zsolttal még nem találkoztam. Ők sokkal fiatalabbak, még kötet előtt állnak. Számomra is meglepetés lesz a velük való beszélgetés.

A38: Egy nyelvben élünk,  így egy egyetemes magyar irodalomban is szeretünk gondolkodni, de vajon mennyire tudnak képviselőinek, művelőinek a különböző csoportjai, így a határon túli irodalmak is a teljességbe bekapcsolódni, s mit tudnak, tudhatnak az aktuális magyar irodalomról fővárosban, vidéken, a határon túl vagy a szórványokban, s mit lehetne tenni a közeledés, és a minél jobb kölcsönös megismerés érdekében?

Csordás László: Szeretjük használni még a határtalan jelzőt is. De a határok megvannak. Ukrajnát tekintve legalábbis biztosan. Ha csak arra gondolok, mennyire körülményes a beutazáshoz és tartózkodáshoz szükséges vízum beszerzése, a hideg kiráz. Pedig ez alap. Lenne. És ezek az apróságok áttételesen, de kihatnak az irodalomra. Ettől függetlenül, akik tudnak lobbizni, jelen vannak fontosabb fórumokon, azok bekerülnek a köztudatba. Akik nem, azok nagyon nehezen. Persze vannak – ha kevesen is – akik érdeklődnek a kisebbségi magyar irodalmak iránt. De mi is figyeljük, amennyire otthonról lehetséges, mi zajlik Budapesten, Debrecenben, Erdélyben vagy máshol. A kárpátaljai állapotot ismerem, de nem sok jót tudok elmondani róla: a könyvesboltokba alig-alig kerül kortárs magyar mű, a könyvtárak felszereltsége sok kívánnivalót hagy maga után. Mondjuk, az internet segít. Meg persze a találkozók, nyári egyetemek és az ehhez hasonló estek. Sok kellene még ilyenekből: száz, ezer. És akkor talán jobban közelednénk egymáshoz. Felébredne valamilyen kölcsönös vágy a megismerésre.

A38: Blogot írsz, sőt, videókkal, kommentárokkal, hírekkel is gazdagítasz. Hogy működik, milyen gyakran írsz, s szerinted mennyire fontos párhuzama a könyv- és folyóirat-kiadásnak a számos internetes lehetőség? Átalakult annyira, mint Gregor Samsa?

Csordás László: Annyira azért nem. A blogolást jó lehetőségnek gondolom, de nem értékelném túl. A Facebookkal összekapcsolva több olyan olvasót szerezhetünk, akik nem biztos, hogy könyveket vennének egyébként a kezükbe. A fiatal- és középnemzedék ki is használja ezt, a nagyöregek – tapasztalataim szerint – fanyalognak. De persze ahhoz, hogy valakinek a nevét ismerjék a szakmán belül, nem elég blogolni, nyomtatott folyóiratokban is meg kell jelenni. Ez még mindig amolyan presztízskérdés. Sajnos. Tavaly elég sok bejegyzésem született, hetente több is. Szeptembertől viszont tanulmányaim miatt visszavettem a tempóból. A máshol megjelent szövegeimet azért mindig elérhetővé teszem a blogon.

A38: Hogyan kapcsolódik az est irodalmi részéhez a morningdeer koncertje, s mit hallhatunk majd, és lesz-e tánc?

Csordás László: Ahogy Borbély András barátom mondaná: úgy kapcsolódik, hogy utána következik. Persze az sem mellékes, hogy a morningdeer lírai hangoltságú, jazz-es zenét játszik, az esten pedig négy költő mutatkozik be. Minden más kapcsolódási pont felfedezése a nézőkre van bízva. Tánc lesz, persze, tánc mindig van. Mindannyian szeretjük a táncot.

A38: Mit javasolnál az olvasók figyelmébe a közeledő vásárlási-ajándékozási láz kapcsán? Kik az irodalmi kedvenceid, s te milyen köteteket ajándékoznál?

Csordás László: Az utóbbi időben egyre kevesebbet ajándékozom. Ahogy én is alig kapok ajándékot. De ha idén karácsonykor szeretnék valakinek adni valamit, akkor elsőköteteseket választanék: Ughy Szabina: Külső protézis, Simon Márton: Dalok a magasföldszintről, Szvoren Edina: Pertu, és hogy egy kicsit hazabeszéljek, Brenzovics Marianna: Kilátás. Ezeket a könyveket nagyon tudtam szeretni. Egyébként sosem voltak igazán irodalmi kedvenceim. Rácsodálkozással olvasok mindent, amit jónak érzek.

Megjelent: a38.hu

Az estről készült képek a Facebookon.

Transzgresszió - A messziről jött irodalmak

Open publication - Free publishing - More literature

Talpon lenni (Alföld, 2011/11.)

Amikor már teljesen meguntam az ősz végi kopár táj kémlelését, még a buszon felütöttem a novemberi Alföldet. Majd ahogy elkezdtem böngészni a versközléseket, megakadt a szemem néhány Marno-soron: „üveges / hőségben, éjszaka vörösbort / ittál a noxyronra, és kést / rántottál a tükrös szekrényre” (Filc). Felkavaró léthelyzet. Rendkívül szuggesztív szöveg. Mikor végre hazaértem, újból elolvastam ezeket a sorokat, később pedig a teljes lapszámot.

A friss Alföld két Bertók-verssel indít. A Bertók László költészetére általában jellemző bizonytalanság ezúttal is a hiányos mondatszerkezetek révén közvetítődik. Érezzük, hogy valamilyen fontos dologról szeretne beszélni a költő, de ez a dolog megnevezhetetlen, nyelvileg megfoghatatlan, csak a megsejtés lehetősége marad számunkra: „Ahogy jössz, mert el akarsz menni, / s megakad a percben a semmi, / ahogy ott vagy, de nem találod, / s világgá lesz a dobogásod” (Ahogy közötte, mint az álom). Marno János hét verssel van jelen. A fentebbi idézeten kívül a kés motívuma kétszer is visszatér (Egész közel; Nem készül), és a harcra (mással? önmagunkkal?) választ sugall a Szélcsend befejezése: „járni járok / én ide, és nem kötekedni. / Vadászni, mondjuk, a békémre, / mely ott kerül, amerre nézek”.

Gömöri György remek ódát írt – talán Csokonai hatásától sem egészen függetlenül – az emberi talphoz. A teljes szöveg megérdemelné, hogy idecitáljuk, de most meg kell elégednünk egy rövid ízelítővel: „Veled indul a nap. / Rajtad járunk, s ha úszunk, veled rúgunk vizet. / Még fél lábon sem állhatunk meg nélküled. / Alázatos, derék szolgánk, most az egyszer / – minden testrész fölött – hadd dicsérjelek!” (Óda az emberi talphoz) És akinek ez még nem lenne elég, Petrence Sándor ínyenceknek való verséből megtudhatja Az örök ílet titkát: „Ej, az Ílet, / csupa víglet, / s kesernyű is, / mint a szíklet”.

Kemenes Géfin László regényrészlete a Fehérlófiából az ötvenhatos emigránsok montreáli mindennapjaiba enged bepillantást: kórház, kurvák, söröző, emlékezés. A kelleténél talán kissé nagyobb terjedelmű útleírásában (elbeszélésében?) Zalán Magda guatemalai kalandjairól számol be (Guatemalai anzix). Bár érdemes lett volna kihúzni a feleslegesnek tűnő részeket, és egy feszesebb szöveggel izgalomban tartani az olvasót, de így is figyelemfelkeltő a magyar kulturális utalások, a párhuzamok állandó jelenléte: „egyszer az egyik udvaron idősebb nő vasalt úgy, ahogy erdélyi nagymamám”; „Így halt meg, kevéssel ötvenedik születésnapja előtt Francisco Morazán, némi túlzással, kissé erőltetett történelmi párhuzammal Guatemala Kossuth Lajosa”. Farkas Arnold Levente egy nagyobb csokorra való kisprózájából (összesen tizennégy darab) a visszafogott iróniával és humorral operálók a leghatásosabbak: „Zoli Emese boltjában vett egy szál virágot. Egy kisfiúnak pénzt adott, hogy vigye el Lujza lakására. A kisfiúnak senki sem nyitott ajtót. A pénzen moziba ment, a virágot el is adta. A moziban szerelmes filmet vetítettek. A hátsó sorban Cézár és Lujza ölelkezett” (A szomszéd fiú).

A tanulmány rovatban ezúttal Dobos István alapos Édes Anna-elemzésének első része kapott helyet (A regény performativitása). Mivel a teljes szöveg csak később válik hozzáférhetővé, így nem lenne szerencsés ebből a részből messzemenő következtetéseket levonni, de egyértelműen pozitívnak tekinthető, hogy a 2010-ben megjelent kritikai kiadás ilyen gyorsan beépül a Kosztolányi-recepcióba. Lőrincz Csongor élvezetes stílusú Esterházy-tanulmánya (Tanúságtétel, archívum, erőszak) számomra nagy meglepetés volt (németről fordította: Lénárt Tamás). A Javított kiadást a túlhajtott exkluzív szakzsargon helyett közérthető nyelven, de az interpretációs problémákra állandóan reflektálva elemzi.

A Szilágyi Ákos és Bacsó Béla szövegéből összeálló művészeti rovat után, a lapszám végén Bódi Katalin, Deczki Sarolta, Fábián Emese és Farkas Zsuzsanna recenziói olvashatók. Ezek közül Bódi Kataliné fogott meg leginkább őszintesége miatt: „számomra ez a szöveg olvasóként csupa kihívást és eldöntetlenséget jelentett, olyan csakis komoly játékot, amelynek nyomán valamiféle zavarodottság, a kényelem és az automatizmusok elvesztése miatt érzett szorongás támadt bennem” (Nyomorultak az elveszett illúziók nyomában). Egy ilyen vallomás után már forgatom a fejemben, hogy beszerzem Szécsi Noémi Nyughatatlanok című regényét.

Alföld, 2011/11.

Megjelent: kulter.hu (2011. 11. 22.)

kafkai pillanatok a szobámban

szöveg és játék (beszélgetés cséka györggyel)

CsL

Akkor kezdjük a végéről. Láttam a múltkor a prae.hu-n, hogy tartottál egy előadást az e-könyvekkel kapcsolatban. Mennyire sikerült beilleszkedned a budapesti kulturális környezetbe?

csgy

az előadás egy prezentáció volt, ami a munkahelyem, az egyetemi könyvtár legfontosabb katalógusának digitalizálási projektjéről szólt, amiben volt szerencsém közreműködni.

annyira sikerült beilleszkednem a budapesti kulturális környezetbe, amennyire úgy egyébként be tudnék illeszkedni “bármibe” is: nem nagyon, vagy inkább: nem tudom. nem tudom, mikor lennék jól beilleszkedve. nem vagyok illeszkedős típus. ez kb. azt jelenti, hogy mindenhol “idegenszerűen” vagyok, érzem magam. mindenhol vannak persze jó, számomra kedves helyek, tájak, emberek, állatok, a létezés sajátos ízei [bár ez az “íz” szó kimódolt és finomkodó, inkább azt mondanám: a létezés sajátos textúrái, tektonikája, szerkezete], de alaphangoltságom mégis az idegenség. kipróbálnék persze, meg kellene próbálni más helyeken élni. hogy biztos legyek az “idegenségben”. szívesebben, sajnos nagyon szívesen élnék másmerre, nyugatabbra, északabbra [el innen, ahogy petri írja]. kicsit nehezen viselem, nem kedvelem, nem annyira élvezek itt, a balkánon élni. nekem ez az. olyan ottlik-féle, de rossz értelemben vett “kuplerájozás”. túl meleg is van, szó szerint. hűvösebb tájakon élnék. rendezett/ebb viszonyok között. ezzel ellentétben viszont az orosz kultúra számomra nagyon fontos. orosz, szovjet. nem tudom, hogy jön ez ide [úgy, hogy oroszországban mégsem tudnék élni, nem akarnék]. amikor kárpátalján éltem, a szovjetónióban, azt rühelltem. most meg érdekel. meg akarom érteni a gyerekkorom, ifjúkorom színterét, idejét, a kontextusom. ami idáig “vezetett”. akkor érdekel, amikor már nincsen.

Cséka György: részletek, 06, 2006.

CsL

Most, hogy megtörtént az első "kérdés-felelek", talán bevallhatom: valójában nem tudom, miért kerestelek fel/meg. Valószínüleg az általad is említett megértés igénye vezetett el hozzád. Bár az én esetemben nyilván nem a gyerekkor, ifjúkor játszik ebben szerepet. Tulajdonképpen az érdekel, mennyire változott az én-azonosságod áttelepülésed után. Megőriztél-e valamit "kárpátaljaiságodból", vagy teljesen idegen ma számodra ez a fogalom? Tartod valakivel/valakikkel a kapcsolatot az itt élők közül? Milyen gyakran jársz itt?

csgy

az jó, hogy nem tudod, miért. bár nem tudom, mire. de persze, igazságtalan vagyok, mert talán az egyik kedvenc, ill. inkább alap kifejezésem és alap-meghatározottságom szinte a „nem tudom”. és erre rögtön beugrik egy számomra igen fontos sor egy nagyon nagy költőtől, Szép Ernőtől: „Emlékszem, emlékszem, nem tudom mire”. ez egy versvég, pont nélkül, pont így.

érdekes, hogy második kérdéseddel is az elsőt kérdezed másként, újra. valamiért ez fontos. nekem nem annyira. az “én-azonosság”: ez gondolom az önazonosságról, identitásról kérdezne. ha nem pszichológiai szempontból, mert nyilván, nem mint magánember, hanem mint irodalmár vagyok/lennék “érdekes”, akkor azt tudom mondani, hogy nem változott. nem változtam ebben az értelemben. minden más értelemben, igen. hogy érthető legyen annak, aki ezt olvassa, egy kis önéletrajzi narratíva: kárpátalján születtem, elkezdtem írni, irodalom terén tevékenykedni, aztán 1994-ben áttelepültem magyarországra. egy ideig még benne voltam lájtosan az irodalmi “bizniszben”, később, több okból már nem.

kárpátalja természetesen fontos számomra, a helyek, ahol éltem, voltam, az emberek, akiket ismertem, és minden. a “kárpátaljaiság” számomra soha nem jelentett semmit. én “én” vagyok/voltam [nem igaz] ott és itt is. nem kisebbségben, nemzetben vagy más entitásban gondolkodom vagy határozom meg azt, ami vagyok, amit csinálok. a kontextus természetesen meghatároz, oké, valamennyire, de engem untatna, ha csak ezzel kellene foglalkoznom, ha ezzel kellene kizárólag meghatároznom magam. ha a kontextus ernyője alá bújnék. bizonyos értelemben számomra ez túl könnyű. túl könnyű elodázni feladatokat, tehetséget, gondolkodást. konkrétan: nem tudom, most hogy van, de régen klasszul meg lehetett abból élni [kb. egy egész irodalom ebből él/t], hogy valaki eldalolta a kisebbségi létet, meg azt, hol él, meg azt, mi mellett tesz hitet századszorra is, szar, minősíthetetlen munkákban. fartalomközpontú irodalom. tehát, hogy tök mindegy, hogyan, csak benne legyenek a sorokban ama bizonyos szent szavak, írni meg nem is kell tudni/akarni.

kárpátalján baromi rég jártam, nem sok emberrel tartom a kapcsolatot, de ebben nincs változás, amikor ott éltem sem voltam nagy kapcsolatépítő. budapesten sem vagyok az. kárpátalja a fejemben van, túl jó az emlékezetem, ezért sok képet látok, sokra emlékszem. ettől függetlenül nagyon szeretnék megint alaposabban hazamenni. a haza természetesen továbbra is ezt jelenti számomra.

az a baj, vagy nem baj, csak van, hogy itt folyamatosan többféle én beszéde keveredik, irodalmi- és magán-éné, éneké.

CsL

Igen, tényleg fontos számomra az első két kérdés. De természetesen fontos. Nem a kontextus ernyője, és az alá- meg kibújás miatt. De ha neked nem annyira, nem faggatlak ilyenekről. Miért alkotsz?

csgy

szerintem nyugodtan faggass akármiről, csak elmondtam, mit gondolok arról. keveset. és lehet, hogy ez nem természetes. de talán az is baj, hogy össze van keveredve ugye a diskurz. ha a kárpátaljaiság, mint irodalmi kategória a kérdés, akkor én nagyon esszencialista módon azt mondogatom, az érdekel, jó-e a szöveg vagy nem jó, működik-e a mondat vagy nem. az, hogy a mondatban éppen kárpátaljai életanyag darabkák keringenek, naszép, oké, elemezzük. hadd legyek erőszakos: nekem tökmindegy, hogy a szövegben valaki ungváron vagy a hargitán szopja le a barátját.

az -iságról, mint magánzó, lásd fentebb az idegenség-szöveget.

hogy miért alkotok, jó kérdés. ahogy írtam, egy ideje nem. nem irodalmat. ideiglenesen. ahogy a kézirat nem ég el, úgy nem lehet abbahagyni az írást, sajnos. fejben tovább megy. de amúgy sem tudom, tudtam, miért is kell nekem “alkotnom”. nem tudom, mi a motiváció. kíváncsi lennék, ki tudja. mondjuk, alapban alacsony lángon ég/égett bennem általában az alkotási kedv. ezért is érdekelt mindig, hogy van az, hogy valaki, mondjuk naponta/hetente/havonta/általában alkot, nyomja az irodalmat [vagy akármit], mint süket a csengőt. mi hajtja. bennem elég kicsi ez a hajtány, és nem is jut messzire. [önreflexió: minden megnyilatkozásom irodalmi szövegként fogom fel, ezért orvul ezeket az interjúválaszaimat is folyamatosan újraírom, átfogalmazom, módosítom. eleve tudatában annak, hogy nincs végső verzió, vagy tökéletesség. a nem tudom mellett a törlés és újraírás, újra mondás is a szótáram nagyon lényeges részei. (nincs szótáram)]

CsL

Van keveredés, ami nem baj. Mindenre reflektálsz, úgyis elkülönülnek egymástól a dolgok.

A fogalmak megterheltek. Ha leírom azt, hogy kárpátaljaiság (mint irodalmi kategória), valószínűleg a húsz évvel ezelőtti vagy még korábbi állapotok jelennek meg az értelmezésben. Pedig én csak annyit szeretnék, hogy a jelenből visszatekintve el tudjak mesélni egy történetet. Lehetőleg olyat, ami nem mítoszokkal és előítéletekkel teli.

A példád ugyan nem győzött meg, mert valószínűleg sokkal mélyebben gyökerezik a probléma, minthogy ki és hol szopta le a barátját stb. Az viszont tényleg elsődleges, hogy jó-e a szöveg vagy sem. De ez nem minden, ez még önmagában nem irodalom.

Ha mesélnél arról, miért hoztátok létre annak idején a Véletlen Balettet, sokkal árnyaltabb lenne a kép. Működött-e valamennyire az a meglehetősen radikális szellemiség, amit az első évfolyam első számának bevezető szövegé(/-ei)ben leírtatok, meghirdettetek?

csgy

nincs olyan történet, amely nem mítoszokkal és előítéletekkel teli. [van, persze.]

nem hoztam fel példát, következésképp meggyőzni sem akartalak, és számomra nem probléma, ki és hol tette, amit tett. természetesen egy tett önmagában még nem irodalom, mint, ahogy egy nem-tett sem az.

ha mesélnék arról, miért hoztuk létre a VB-t, nem lenne árnyaltabb a kép, mert nem tudom, milyen képről van szó.

a bevezető szövegek szépen tudnak működni, lapok már kevésbé. ez sem működött. hiányzott a kontextus, az emberek, akik írtak volna. már az első szám sem működött, ill. csak részben, ha a bevezetőben megírtakat tartom irányadónak. nem tartom. és akkor működött, egy ideig. nem szeretném én magam értékelni elemezni a VB-t. elég hamar kiváltam a szerkesztésből. 1 év. nem volt rossz lap, semmiképp nem mondanám annak. sőt. a bevezetőnek nem volt értelme. leesett a lapról. ez nem baj, csak tény.

elég undok és zárt, következésképp modoros szövegek ezek. pl. a leszopós különösen gáz, de nem írom át vagy húzom ki.

CsL

Nem könnyű hozzájutni sem a VB-hez, sem a verseskötetedhez. Valahogy idegen, távoli számomra ez a nemzedék, talán azért, mert nem tudom megismerni jobban a szövegeiteket. Forgattam azt a két VB-számot, amit az ungvári könyvtárban találtam. Élmény volt találkozni mondjuk Brenzovics Marianna korai verseivel vagy a te BDK-kritikáddal.

Kik olvasták a VB-t? És kik téged? A verseidet? Milyen volt a visszhang?

csgy

sajnos a VB-nek voltaképp nem volt “helye”, kontextusa sem a magyar, sem a kárpátaljai irodalmi életben. akkor csináltuk, amikor kb. nem olyan rég éltünk Magyarországon, itt nem annyira ismertek, nem annyira voltak kapcsolataink, beágyazottságunk, kárpátaljáról meg eljöttünk, ott terjeszteni nem volt jól megoldható, pedig voltaképp “oda készült” a lap. amúgy kevés pénz volt rá, minimális példányszám, tehát egyfajta hiátusban létezett, ameddig létezett a VB. kicsit a saját kedvünkre csináltuk. de mindez csak egy vélemény, és nem jogos talán, hiszen elég hamar kiváltam a lapból, részben a fenti okok/hiátus miatt, érzékelve, hogy ez így nem annyira “értelmes”, már számomra. több joggal beszélhetnének erről a többiek, akik szerkesztették, vitték a lapot végig.

de alapvetően, a koncepciót illetően is gond volt, vegyesen voltak kárpátaljai, magyarországi, világirodalmi szerzők, tanulmányok terén is történelmi, világirodalmi, nyelvészeti dolgok vegyesen, igazából nem volt kitapintható semmilyen határozott arculat, irány. utólag, visszagondolva, persze igazságtalanul, azt látom, sokat akartunk egyszerre, szerzőhiánnyal küszködtünk, az elképzeléseink pedig nem voltak túlságosan világosak.

nem tudom, kik olvasták a VB-t pontosan, nyilván, ahova eljuttattuk, ami visszhang hozzám eljutott, az jó volt. minden kritikám ellenére, én sem tartom/tartottam gyenge, színvonaltalan lapnak a VB-t, sőt. nehéz/lehetetlen “ügy” lett volna azt, akkor, adott kontextusban jól/sikeresen csinálni.

CsL

Végezetül azt szeretném kérdezni, hogy a kísérletezés mennyire játszott/játszik szerepet a művészettel való találkozásaidban? Szoktál még játszani?

csgy

mindig is kísérleteztem, szerettem kísérletezni, igazából csak ez érdekel/t. mint olvasó/néző/befogadó ilyen művekkel (is) szeretek találkozni.

nem tudom, mit jelent, milyen értelemben kérdezed, szoktam-e játszani. még. marhára szeretek játszani egyébként, de nem játékgépeken, nem számítógépes vagy telefonos játékokat, mert ezeket, minden ilyesmit eléggé unok. vannak persze társasjátékok, amiket szeretek, de mégsem kifejezetten, valahogy, ami dedikáltan játék, vagy amit egyedül kell játszani, az unalmas. mert zárt rendszer és nem vezet sehova. pl. egyedül fallabdázni.

az életben szeretek játszani, hülyéskedni, szeretem a humort, az iróniát stb., szerintem alapvetően játékos alkat vagyok, a játék önfeledtsége [és talán a normalitással, realitással, a renddel való szemben állása, hmm…, és destruktivitása(?)] vonz. de ez persze nem tudatos, ilyen vagyok [meglehetősen destruktív, ahogy itt látható is, ebben a szövegben]. vagy hát nem tudom. [nem] „nem tudom mire”

Holnap...

Nemsokára új rovat indul a blogomon. Beszélgetések, interjúk... Az első szöveget holnap teszem közzé. Az interjúalany: Cséka György.

Addig is érdemes meghallgatni a következő tracket, tegnap éjszaka találtam rá a youtube-on:

Külön világ (Ezer magyar haiku)

A haikut, ezt a japánok által felfedezett és tökélyre vitt, általában a pillanatnyi lelkiállapotot tükröző önkifejezési formát az impresszionisták importálták Nyugatra. Viszont ez a hagyományosan háromsoros, tizenhét morás/szótagos, rendkívül tömör versforma máig megosztja a nyugati kultúrkörben szocializálódott olvasókat. Vannak, akik kifejezetten élvezik a tömör szerkezetet, az utalásokat, a pillanatnyiságban rejlő végtelenség érzékeltetését; egyesek főként azt, hogy egzotikus kifejezéseket (ikebana, szaké, bonszai, szamuráj stb.) olvashatnak egy-egy ilyen versben; megint mások – elutasítván az egészet – bántóan üresnek, divatos felszíneskedésnek gondolják a haiku ilyen mértékű nyugati elterjedését, felvirágzását a 20-21. században (véleményem szerint nem minden alap nélkül). Éppen ezért nevezhető hiánypótlónak egy ilyen antológia összeállítása, ugyanis ebben a mérhetetlenül nagy (és változó minőségű) termelésben szükség van valamilyen szűrőre, hogy ne menjen el végleg a kedvünk a haikutól.

Az Ezer magyar haiku kétszáznyolcvankét magyar költő verseit tartalmazza, huszonöt témakörbe rendezve. A témakörök poétikai és tematikai megfontolások alapján különülnek el egymástól. Különleges az első, az ún. haikuszerű költemények csoportja. Itt Kosztolányi Dezső, József Attila, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor és több klasszikus költőnk olyan verseivel találkozhatunk, amik eredetileg nem haikunak készültek, mégis mutatnak hasonlóságot ezzel a műfajjal. Ilyen Radnóti Miklós kétsorosa is, amely a magyar szerelmi líra legjobbjai közül való: „Fázol? Olyan vagy, mint / hóval teli bokron az árva madárfütty”.

De most nézzük a formailag kötöttebb, szigorúbb, a klasszikus japán haikuval inkább rokonítható magyar törekvéseket. Vihar Judit már az előszóban leszögezi: „a haiku, rohanó korunk kedvelt költői műfaja immár a magyar líra szerves részévé vált”. Ez a határozott kijelentés mindjárt felvet egy kérdést, mégpedig azt, hogy milyen sajátosságok engednek következtetni arra, hogy létezik egyáltalán magyar haiku?

Az antológia ciklusait olvasva nyilvánvalóvá válik: kialakultak olyan sajátos jegyek, amelyek a meghonosodásra engednek következtetni. Ilyen például a címadás hagyománya vagy a rím, hiszen a japán haiku cím nélküli és rímtelen. Az epigrammát idéző bölcseleti jelleg szintén ilyen sajátosság. A témák is a bőségről tesznek tanúbizonyságot: akadnak olyanok, amik az évszakok rendjét vagy a napszakokat jelenítik meg, ahogy a szerelem és a barátság is kifejeződik néhányban, továbbá találhatunk példákat a hazaszeretet, a betegség, az alkoholizmus vagy a mélyszegénység érzékeltetésére – valamint a humoros változatból sincs hiány.

Ebből a tematikai sokféleségből elsősorban a kelet-európai életérzést közvetítő haikukat gondolom leginkább hitelesnek. Ilyenek például (a kétnyelvű) Dalos Rimma versei, amik váratlan és erős képiséggel, ironikus, visszafogott versbeszéddel döbbentenek meg, majd pedig egyből továbbgondolásra is késztetnek:

Egy szív

Egy szív volt

(mondjuk így),

rátenyereltél,

és azt mondtad: pardon.

Én nélküled

Én nélküled: én vagyok.

Mint az a nő a zuhanyban,

a levágott mellű.

(Petri György fordításai)

Kányádi Sándor körömverseiben egy diktatórikus rendszer történelmi léttapasztalata, a bezártság-érzet, a folyamatos félelemben élő ember önreflexiója hat elemi erővel:

Két körömre

Őszi éjszaka

rabszállítóként

csukódik ránk a sötét

őszi éjszaka

üzemelteti

az újratermelődő

szívós félelem

Fodor Ákos egysorosa a modern nagyvárosi bevásárlóközpontok hangulatát közvetíti végletekig tömör megfogalmazásban:

Plázaélmény

vágyfagyasztó bőség

A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy valamire való haiku nem ér véget három sorban és tizenhét szótagban, hiszen egy külön világ nyílik meg előttünk, a kimondott szavak mögött mindig ott van a kimondhatatlan megsejtése is. Én úgy érzem, kevés az igazán jól sikerült magyar haiku (persze a haikuszerű költeményeket leszámítva), szám szerint biztos, hogy közel sincs az ezerhez. A recenzió elején mégis hiánypótlónak neveztem ezt az antológiát, mert megszűri a mára már szinte áttekinthetetlen mennyiségű anyagot. A szigorúbb értékelés lehetőségét viszont átengedi az olvasónak, hogy saját ízlése, belátása szerint válassza ki magának azt a néhány haikut, amely a divattól függetlenül tényleg képes hatni rá.

Ezer magyar haiku. Válogatta, szerkesztette és az előszót írta: Vihar Judit. Budapest, Napkút Kiadó, 2010.

Megjelent: Újnautilus, 2011. október 16.

netnapló - koli, tej, mozi

Ma ment a nyomdába a Fodor Géza-kötet, reggel még egyszer átnéztem a korrektúrát, apró javításokat javasoltam ugyan, de nem találtam benne súlyosabb hibát. 

Dél körül útnak indultam, olyan 17 órára meg is érkeztem a koliba. A szobámban már várt a Magvető által küldött Tejmozi-recipéldány. Bele is lapoztam:

Hol a tej? A moziban?

A többit majd akkor, ha már sikerült elolvasnom a regényt...

Más: amikor ma megpillantottam a Bárkaonline-on a Szvoren Edinával készült interjút, és belenéztem, ez a sor "szíven ütött": "Meg azt is írják, hogy próbára teszi jó ízlésünket, valamint a kisepikai műfajok iránti prekoncepcióinkat." Na igen, ezt szó szerint én írtam annak idején a Kulteren, egy meglehetősen impresszív jellegű recenzióban. Kellemes meglepetés, hogy valaki egy pályakezdő megjegyzését sem átallja komolyan venni...

Bizonytalanságok a változásban

(A 39. Tokaji Írótáborról)

1. 

Leginkább a káosz szóval jellemezhetjük a mai magyar irodalmat: túl sok benne a zavar, a bizonytalanság, az áttekinthetetlenség. Ezt tovább rontja az a tendencia, amit Görömbei András figyelt meg több mint egy évtizeddel ezelőtt, és amely máig jellemzi a magyar irodalmi életet: „Jelenleg számtalan jelét látom annak, hogy az értelmezők elbeszélnek egymás mellett: a kánonok olykor nem is érintkeznek” (Az egymást erősítő sokféleség. In: Kortárs, 1999/10. = http://www.kortarsonline.hu/9910/gorombei.htm). Vajon hogyan lehet érvényesen beszélni az irodalom életéről és állapotáról ma, amikor rég nincsenek meg azok a közös alapértékek, amelyekből kiindulhatunk? Lehetséges-e még közös nyelv, közös értékszemlélet kialakítása a 21. század elején, vagy marad a párbeszédre képtelenség, a gyakran hangoztatott posztmodern hitvallás, az „anything goes” relativitásának beismerése és az egészben látásról, láttatásról való teljes lemondás? 

Mezey Katalin bevezető előadása

Mezey Katalinnak a 39. Tokaji Írótáborról írt bevezető jegyzetében az alábbi gondolatokat olvashatjuk: „Irodalmunk társadalmi jelenlétének, érdemi gyarapodásának feltételei – mint az értékek átörökítésének, vagy magának a mindenkori alkotómunkának a feltételei – nem maguktól, még csak nem is a piac törvényeinek engedelmeskedve jönnek létre. Ezek a feltételek korról korra változnak, és a legjobb esetben is, alighogy kiharcolják, megteremtik őket az irodalmi élet szereplői, alkotók és olvasók, valamint az anyanyelvi kultúra felvirágzásáért felelős politikusok, az idő máris szétfeszítheti, vagy éppen meghaladhatja a korábban optimálisnak tartott kereteket. És kezdődhet minden elölről, vagy inkább folytatódhat a megállapodottságot nem tűrő és nem ismerő együttgondolkodás: az értékek megszületését és társadalmi befogadását elősegítő munka” (A magyar irodalom élete és állapota. 39. Tokaji Írótábor. In: Magyar Napló, 2011. július. – 1. o.). 

Az irodalom folyamatosan változik. Ez evidencia. De erről a változásról pillanatképet készíteni már korántsem az. A 2011. augusztus 10-12. között megrendezett 39. Tokaji Írótábor az előadások összeállításakor arra tett kísérletet, hogy pillanatképet készítsen a mai magyar irodalom életéről és állapotáról, illetve feltegye a legégetőbb kérdéseket a fentebb már említett problémák tisztázása végett. A vállalkozás kétségtelenül nagy ívű, de szinte teljesíthetetlen: az irodalmi élet rendkívül töredezett. Mindamellett megérdemli az odafigyelést, mélyebb elemzést minden olyan rendezvény, amely fórumot szeretne biztosítani a párbeszéd kialakításához. Még ha nem is minden az elvárások szerint valósult meg: a feszültség, a bizonytalanság, az egzisztenciális problémák, a pénzhiány emlegetése több előadásban olyan fokú érzelemtöbblettel társult, amely nem egyszer háttérbe szorította a konkrét lehetőségekkel való számvetést, a higgadt érvelést, talán magát az eredeti célkitűzést. Ha belegondolunk, egyáltalán nem könnyű úgy beszélni valamiről, ami a jelek szerint nemhogy súlyosan beteg, de teljesen kivérzett állapotban leledzik, amint azt az egyik előadó kiemelte a tanácskozás során. 

2. 

Régóta rákfenéje a magyar irodalmi életnek a népi-urbánus ellentét. Épp a napokban olvastam Illyés Gyula naplójegyzetét, amelyben megemlíti ennek a szembeállításnak a kezdeteit, amikor is a kiéleződő különbség az „eddig elég egységes fiatal magyar irodalmat „urbánusok”-ra és „népiek”-re szakította szét” (Naplójegyzetek [1929-1945], megtalálható a Digitális Irodalmi Akadémia archívumában). Eleinte Illyés idézőjelbe téve használta naplójában a két fogalmat, később már nem. 

Nyilvánvaló, ennek a két csoportnak a szembeállítása túlhaladott, terméketlen, erőltetett. Valahogy mégsem tudunk leszokni róla. Talán azért, mert könnyebb kategorizálni, a különbségeket felnagyítani, mint a diskurzust keresni? Én népi vagyok, te pedig nem? Vagy épp fordítva? És melyik a jobb, értékesebb, melyik a rosszabb, teljességgel értéktelen? Tényleg nincs ennél fontosabb kérdés? 

A plenáris ülésen

Mindenesetre Bertha Zoltán az első nap plenáris ülésén hangot adott annak a véleményének, miszerint a kortárs magyar irodalom kétpólusú. Az írók akkor is besoroltatnak valamelyik kategóriába, ha maguk ezt nem akarják, a túlhaladott népi-urbánus vitát pedig liberális-konzervatív tartalommal próbálják megtölteni. Kinek jó ez? És persze miért jó ez? 

Naivnak tűnhet az utóbbi két kérdés, mégsem árt feltenni őket néha, hiszen sokszor a legnagyobb természetességgel fogadjuk el ezt az állapotot, holott az korántsem természetes. Valahol ennek is köszönhető, hogy nem lehetséges egy mindenki által elfogadott kánon létrehozása: nincs közmegegyezés az esztétikai értékeket illetően. Az egyik kánonban például fontos helyet foglal el Kányádi Sándor életműve, miközben a másikban említést sem érdemel. Vessünk egy pillantást a legfrissebb akadémiai irodalomtörténeti kézikönyvre (Gintli Tibor (főszerk.): Magyar irodalom. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010.), még a névmutatóban sem találkozhatunk Kányádival. Ezek szerint értéktelen, érdektelen lenne bizonyos értelmezői közösségek számára valamennyi verse, és nem olvasható irodalomtörténeti teljesítményként a posztmodern felől mondjuk a Halottak napja Bécsben? 

3. 

A magyar irodalom intézményeit tekintve szintén nem kicsi a zavar, az átgondolatlanság. Alexa Károly a mai folyóirat-rendszert bírálta. Szinte frázissá vált már, hogy a magyar irodalom folyóirat-irodalom. És valóban: az irodalmi élet minden jelentős eseménye, így a botrányok is a folyóiratokban zajlottak le. A lapok között volt kommunikáció, ha megjelent egy fontos mű, szinte valamennyi folyóirat törekedett arra, hogy hírt adjon róla. 

A rendszerváltás után ez a helyzet megváltozott: összeomlott a könyvkiadás, ezzel együtt a folyóirat-struktúra szintén áttekinthetetlenné vált. Új lapokat indítottak, a mennyiség növekedésével viszont nem emelkedett a művek nívója. Sőt. Ha találomra felütünk néhány kortárs irodalmi folyóiratot, láthatjuk, mennyi sok a középszerű alkotás. A tömegtermelés nem tesz jót az olvasónak. 

Középen: Alexa Károly

Alexa szerint az irodalmat szekértáborokban küzdő katonák alkotják. Az a személyes (szubjektív) jelenlét pedig, ami annak idején jellemezte a szerkesztőségeket, ahol egy kezdő költő-író tanulhatott, megfigyelhette az idősebbeket, szinte teljesen eltűnt a virtuális világban. A szerkesztőségekbe e-mailen érkező anyagok mennyisége hatalmas, ezzel párhuzamosan az irodalmi élet személyessége visszaszorult. Azt sem felejthetjük el, hogy a folyóiratok közötti kommunikáció vagy megszűnt, vagy csak nagyon szűk körben valósul meg. Egyértelműen belterjesebbé váltak az irodalmi lapok. 

Megdöbbentő adatokkal szolgált Benke László a könyvtárak felszereltségét illetően. A kortárs magyar szépirodalom nagy része egyszerűen nem jut el az olvasóhoz, így az a paradox helyzet áll fenn, hogy igazából az sem olvashat, aki szeretne még olvasni. 

A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának statisztikája szerint Magyarországon a működő könyvtárak száma 3580 (2010. december végi adat), ebből önálló könyvtár 1699, ellátott települési szolgáltatóhely 1881. Ha ezeket a számokat nézzük, mégis mit jelentsen az, hogy Albert Zsuzsa Éghetetlen, mint a főnix című alapvető, a századforduló jeles alkotóival készült beszélgetéseket tartalmazó könyvéből összesen 19 példányt adtak el a könyvtáraknak? Még rosszabb a helyzet Baán Tibor Visszajátszás című verseskötetével: ebből összesen 3 példányt rendeltek a bibliotékák. (Gyorsan hozzáteszem: a határontúli helyzetről mit mondjunk akkor, ha a magyarországi ennyire elszomorító?) 

A könyvtárellátás főleg a kanonizáltak érdekében működik, mint ahogyan a Márai-program sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: túl sok az igazságtalanság a támogatások elosztásában. 

A támogatáspolitika helyzetét Bodó Barna elemezte. Ebből kiderült: a támogatáspolitikát mindenekelőtt fel kellene építeni, mert jelenleg nincs benne rendszer. Ehhez viszont partneri kapcsolat szükséges. Hiába kezdeményezünk párbeszédet, ha nincs partner. 

Az irodalom közéleti szerepe az utóbbi két évtizedben valóban csökkent, de ez még nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lenne értelme. Hiszen sorsa valójában ma is össztársadalmi kérdés, ügyeit nem intézheti csupán a politika. Már jó ideje tisztában lehetünk azzal, hogy az irodalom nem képes eltartani önmagát, szüksége van a segítségre. De mégis ki dönti, ki döntheti el: kit, illetve mit kell támogatni? 

Támogathatjuk az alkotót, az alkotást, a publikációs műhelyeket, a befogadást. Külön dilemmát jelent a kisebbségi, nemzetiségi irodalmak támogatása, mert hiába mondjuk, hogy ez az adott állam belügyeibe tartozik, a nemzetállamok államnyelvben gondolkodnak, a kisebbség pedig nem tartozik az államnyelv kedvezményezettei közé. Elég itt a szlovák nyelvtörvényre utalni. (Közbevetésként: Kárpátaljára nézvést sem éppen pozitívan értékelhető az ukrán nyelvtörvény.) Pedig a kisebbségben élőknek is vannak jogaik. 

Tudatosítani kellene, hogy a támogatás nem adomány, hiszen ez a támogatónak és támogatottnak egyaránt fontos: ezzel mintegy legitimálják egymást. Négyféle támogatás-típust különböztethetünk meg: 

1) filantrópia: valaki emberszeretetből ad pénzt, de ez semmiféle kötelezettséggel nem jár; 

2) mecenatúra: itt már jellemző a számonkérés. A támogatott köteles beszámolni arról, mire költötte a kapott pénzt; 

3) szubvenció: pályázatok alapján, versenyben elnyerhető pénzbeli hozzájárulást jelent; 

4) dotáció: a támogatás átkerül a közszférába, az állami feladatok listájába; 

Az itt felsoroltak közül a szubvenció ma a legelterjedtebb. A filantrópiában bízni naivitás volna, mint ahogy a dotáció sem oldaná meg a problémákat, hiszen nem jó az, ha az állam bele akar szólni az irodalomba, általa könnyen sérülhetne a véleményszabadság. A mecenatúrában viszont rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik. Valahogy efelé kellene nyitnia az irodalmi élet szereplőinek. De továbbra is lebeg előttünk a kérdés: mikor indul meg a társadalmi vita az irodalom rangját illetően? Mikor lesz végre egy életképes stratégia?

4. 

Kerekasztal-beszélgetés

A 39. Tokaji Írótáborban elhangzott előadások, kerekasztal-beszélgetések a magyar irodalom állapotáról leginkább negatív hangulatot közvetítettek. A legtöbb előadó nem tudott továbblépni a pénzhiányon, a támogatáspolitika igazságtalanságain, a káosz diagnosztizálásán. Erre az utolsó nap kerekasztal-beszélgetésén reflektáltak ugyan néhányan, de ők sem tudtak mást, jobbat mondani. Sok a bizonytalanság a változásban. 

A magyar irodalom, az irodalmi élet állapota valószínűleg sohasem volt teljesen kielégítő. Mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy egy vidéki színház éves költségvetéséből helyre lehetne hozni mindent. Ez nem színházellenesség, csak a méltánytalanság, aránytalanság említése, tudatosítása. Kinek fontos ma a magyar irodalom? Írók nélkül valószínűleg - sok egyéb mellett - színház sem létezhetne… 

Farkas Gáborral beszélgetek

Persze művek születnek, az irodalmi élet létezik. Valahogy. De ebbe a helyzetbe belenyugodni: felérne az öngyilkossággal. Ezt sugallta számomra a két és fél napos tanácskozás, ahogyan a magánbeszélgetések nagytöbbsége is.

Megjelent: Együtt, 2011/3. - 93-97. o.

A képek forrása: www.tokajiirotabor.hu