2013. február 2., szombat

netnapló - Nabokov és Lolita

A lehető legritkább alkalommal szólalok meg közügyet érintő kérdésben. A politika nem az én világom, amit pedig az irodalomról szerzett tapasztalataimmal kapcsolatban szeretnék megosztani az olvasóval, az recenzióimban és tanulmányaimban rendszerint megtalálható. Most is csak a magánember-olvasó felháborodása szólal meg bennem.

A Könyvesblogon botoltam az alábbi MTI-hírbe:
"A Szentpétervári Egyetem által üzemeltetett Nabokov Múzeum falára kedden a "pedofil" feliratot festették. Előtte már az intézmény vezetését pedofil propagandával vádolták levelekben, sőt az egyik üzenetet üvegbe zárva a múzeum egyik ablakán hajították be. Legutóbb Artyom Szuszlovot, egy Lolita által inspirált színdarab producerét verték össze." (Forrás)
Némi keresgélés után a Cанкт-Петербург.ру-n találtam fotót is az esetről:

A "pedofil" felirat a múzeum falán (forrás: saint-petersburg.ru)

Szóval ami a felháborodást kiváltotta belőlem: hihetetlen félreolvasási készség kell ahhoz, hogy valaki a Lolita főszereplőjét, Humbert Humbertet, valamint íróját, Nabokovot egy és ugyanannak a személynek vegye. Ezúttal nem szükséges elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni arról, mennyire kétséges olvasói eljárás az életrajzi értelemben vett szerző és a szöveg fiktív én-elbeszélője közé egyenlőségjelet tenni, elég elolvasni a könyv előszavát. 

Nabokov ugyanis posztmodern játékot űz az olvasóval. Egy fiktív irodalomtörténész - név szerint Ifjabb John Ray - előszót illeszt a regényhez, amelyben kitér arra, hogy talált szövegként adja közre H. H. feljegyzéseit:
"Lolita, avagy egy megözvegyült fehér ember vallomásai – ezzel a címmel ellátva érkezett jelen jegyzet írójához e különös kézirat, melyet most megelőszavaz. Szerzője, “Humbert Humbert" vizsgálati fogságban halt meg, szívkoszorúér-trombózis következtében 1952. november 16-án, néhány nappal kitűzött tárgyalásának kezdete előtt." (Forrás: Lolita, Békés Pál fordítása, Európa Könyvkiadó, 1987.)
De azok, akik megbélyegzik Nabokovot és "pedofil-propagandaként" tekintenek a Lolitára, valószínűleg nem félreértik, egyszerűen nem olvasták a könyvet. Rengeteg ilyen példát ismerünk. A hallomásokra épülő félműveltség pedig ritka veszélyes dolog.

2013. február 1., péntek

Fábián Katalin interjúja a Szárnypóbáról

Fábián Katalin készített velem interjút a Sion Rádióba a Szárnypróbával kapcsolatban. A felvételen három antológia-szerző (Hájas Csilla, Marcsák Gergely és Kovács Eleonóra) felolvasása is hallható.

2013. január 31., csütörtök

netnapló - szárnypróba

Január második felében jelent meg a legfiatalabb kárpátaljai szerzők műveiből összeállított Szárnypróba című antológia. Online egyelőre nem elérhető, de az első könyvbemutatón már túl vagyunk, amin egy a kötet lehetőségeit felvázoló szövegemet olvastam fel. Rövidebb formában egyébként ez a szöveg került az antológia elé, mintegy bevezetőként. A teljes változat a jelenleg épp szerkesztés alatt álló Együtt 2013/1. számában lesz olvasható.


Nem az én tisztem értékelni az antológiát, szerkesztőként nem is tehetném meg hitelesen, hiszen munkám során végig a jóindulat hermeneutikája felől közelítettem a projekthez. Mégis két mondatot idecitálok szövegemből:
"Úgy gondolom, habár a versek, novellák között még nagyon kevés a letisztult, határozott hangvételről tanúskodó, de valamennyiben benne van a továbblépés lehetősége. Forgassuk hát ezt a karcsú kötetet úgy, mint egy még beváltásra váró ígéretet."
Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de engem még a 2009 végén megjelenő számban, az Új vetés elnevezésű rovatban mutattak be. Majd amikor olvasószerkesztőként kezdtem el tevékenykedni, javasoltam a rovatcím megváltoztatását, a következő indokkal (rövid keresgélés után megtaláltam a javaslatot tevő e-mailt): az Új vetés "a szovjet érát és a mezőgazdasági munkálatokat juttatja eszembe. A mai nyelvízléshez jobban illeszkedik mondjuk a "Szárnypróba", esetleg más megoldás, de nem tartanám szerencsésnek a régi elnevezést."

Végül a Szárnypróbánál maradtunk. Amiből most egy 88 oldalas antológia nőtte ki magát.

2013. január 30., szerda

netnapló - 2013. január 30. (Wade Davis)

Elég rég nem közöltem direkt a blogra írt bejegyzést. Ennek egyik oka, hogy szinte teljesen háttérbe szorult életemben a publicitás: az utóbbi időben a lehető legritkább esetben szerepelek rendezvényen, hétköznapjaim nagy részét pedig vagy könyvtárban, vagy otthon ülve töltöm körülvéve magam tanulmánykötetekkel, jegyzetekkel, szótárakkal. Még inkább befogadó lettem. Blogom aktivitásán is meglátszott a lanyhuló íráskedv: csak nagyon ritkán, egy-egy korábban valahol már megjelent cikkemet, tanulmányomat töltöttem fel ide. 

Most viszont mintha megint érezném magamban a késztetést: szeretném megosztani gondolataimat, dohogásaimat másokkal is. Pontosabban azzal a néhány olvasóval, aki - dacára a rendszertelen frissítéseknek - még mindig felnéz néha blogomra.

Az egyik fontos változás hétköznapjaimban, hogy végre megvehettem egy nagyfelbontású (HD minőségű dekóderrel ellátott) parabola antennát. Egyébként nem vagyok feltétlen híve a TV-nek, a szobámban nincs készülék, én magam is léteztem nélküle valahogy elég hosszú ideig...

Illusztráció: régi szovjet "tyelevizor"

Mostanában viszont naponta megnézek egy-két adást. Ami a legjobban meglepett: vannak kifejezetten érdekes, jó műsorok. Ma dél körül például a Nat Geo HD csatornán kapcsolódtam be Wade Davis antropológus Mongóliában játszódó dokumentumfilmjébe (Élet a világ peremén II.). A narrátor igyekszik természetes lenni, távol áll tőle a tudálékosság, van humora és rendkívül felkészült. Megismerni akarja az idegen kultúrát, nem pedig elítélni. Egyik fontos meglátása, hogy a sztyeppei életet sem a régi hagyományokba való belemerevedés (Davis szavával: befagyasztás) irányítja (preskriptíven: kell, hogy irányítsa). Egyébként, ha jobban belegondolunk: az isteneknek mind a mai napig áldozatot bemutató és jurtában élő mongolok ugyan miért ne használhatnának mobiltelefont? Vagy ha el akarnak jutni valahová ezek az emberek, miért csak lóháton tehetnék meg?

Azért egy finoman elhelyezett ironikus részlet is bekerült a filmbe: az egyik idősebb mongol, aki egyébként kiválóan ért a lovagláshoz, motorbicikliről leborulva töri el a lábát. Az ilyen és ehhez hasonló apró részletekkel együtt éreztem igazán hitelesnek ezt a dokumentumfilmet.