Szeptember elejétől vezetni tanulok. Nem, nem (kisebbségi) közösséget, nem valamilyen pártot, még csak nem is azokat, akik olykor azért olvasnak. Egyszerűen: személygépkocsit. Mivel én teljesen a nulláról kezdtem, így aztán előbb meg kellett tanulnom a KRESZ legfontosabb szabályait, illetve meg kellett jegyeznem a leggyakrabban előforduló jelzőtáblák jelentését, hogy a mellékutakat, az egyirányú utcákat, a megállni vagy várakozni tilos jelzéseket felismerjem. Nyugodt szívvel leírhatom: mostanra egészen jól megy az elméleti részt.
Nem így a gyakorlat.
Mikor először ültem a volán mögé, még nem éreztem a kuplungot, a gázpedált és a sebességváltót. Hármas helyett egyből ötösbe löktem, a kettes helyett valahányszor a négyest találtam meg. Kiindulni 60 vagy 80 km/h-val akartam, mint ahogyan azt az akciófilmekben láttam. Az első fékezésem során pedig egy nagy porfelhő keletkezett az autó körül. Meg is jegyezte a tanárom: ez osztán megállás vót...
Könnyen lehet, mindössze az a problémám, hogy nem tudom megszokni az ungvári közlekedést: a szabálytalan előzéseket, a másikra tekintettel nem lévő sofőröket, a bárhol és bármikor átszaladó gyalogosokat. És persze az idegbajosokat, akik egyből hangjelzést adnak, ha nem kapcsolok rögtön. Ha például lassítok, mert nem ismerem az utat stb. Szóval: nem olyan könnyű...
* * *
De kanyarodjunk vissza az irodalomhoz. Látom, A nap verse rovatban még mindig nem változtattak a sajátos tördelési gyakorlaton. Az előző bejegyzésemben megfogalmazott egyéb észrevételekről nem is beszélve. Valahol egészen megnyugtató ez a közöny.
* * *
Balla D. Károly szimpatikus naplójegyzetet írt Szemben a gesztenyékkel címmel. Dilemmája ezúttal valóban dilemma, igazságkeresése ezúttal valóban keresés. Ez az, ami szinte teljesen háttérbe szorult az utóbbi évek jegyzeteiben, publicisztikáiban. Holott alighanem az itt tetten érhető gondolkodásmód tette őt a '90-es években kiemelkedő esszéíróvá. (Nem csak Kárpátalján, teszem hozzá rögtön.) Az előző hetekben olvastam újra KIS(ebbségi) magyar skizofrénia (1993) című kötetét. Az akkor megfogalmazott kérdések nagy része még ma is aktuális.
Most azonban csupán egyetlen, kétségtelenül túlzó megfogalmazásával foglalkoznék. Naplójegyzetében a következőt írja: "Ma már azt is teljesen rendjén
valónak tartom, hogy az utóbbi 6-7 könyvemről nem hogy kritikát vagy
ismertetést sem közölt egyetlen kárpátaljai orgánum sem, hanem még a
puszta megjelenés tényét is elhallgatták." Legutóbbi regényével, a Tejmozival a Kárpátalja.ma hírportál három bejegyzésben foglalkozott (itt, itt és itt). Lehet azzal érvelni, hogy az egyik cikk csupán átvétel, azt is elfogadom, ha azt mondja valaki, hogy a következő mondatok mosolyt csalnak a minőségi ismertetésekhez, kritikákhoz szokott olvasók arcára:
"Az ungvári író, költő, szerkesztő minden alkotását a jól szerkesztettség, az ötletesség és az igényesség jellemzi. A verseivel és szövegeivel intellektuálisan és érzelmileg is meg kell küzdenie az olvasónak. Ez az író-olvasó tusa a szavak, a szerkezet és tartalom szintjén is megjelenik. Balla D. másképp ír, mint ahogyan azt megszoktuk. Úgy ír, mintha a szavak, mondatok jelentésének élén táncolna, megszüntetve minden éles határt és keretet, ami meghatározza az irodalmat és az olvasót."
De azt írni, hogy művei megjelenésének még a puszta tényét is elhallgatták, véleményem szerint: erős túlzás. (Csak úgy mellesleg megjegyzem: az Együtt 2011/4. számának Új könyvek rovatába (106. o.) én magam írtam be annak idején a Tejmozit).
* * *
S ha már az Együttnél tartunk: a legfrissebb számban jelenik meg a kb. 60-80 ezer karakteresre tervezett tanulmányom első része, melyben Kárpátalja kultregényének, a Holnap is élünknek a befogadását veszem górcső alá. Szép, barokkos címet adtam neki: A megközelítés nehézségei: Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja (Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák). Kedvcsinálóként néhány részlet a tanulmányból:
"Természetéből adódóan minden értelmezés és értékelés valamilyen szinten korhoz, helyhez, illetve helyzethez kötött, így megjelenése után felül kell bírálni azt. Nincs ez másként, ha a kutatás látókörébe egy regionális kánon, jelesül a kárpátaljai magyar irodalom önképe, önértése kerül. Ebben a kánonban fontos helyet foglal el Kovács Vilmos életműve. A II. világháborút követő időszaktól egészen az 1970-es évek közepéig-végéig az ő nevéhez kötődnek azok a ma is értékelhető versek, illetve elbeszélői szövegek, amelyek megalapozták az úgynevezett kárpátaljai magyar identitást és egy napjainkig folytonosnak tekinthető hagyománytörténést (szemben az irodalmi közvéleményből lassan teljesen kikopó Balla Lászlóval, aki a rendszerváltásig nem hozott létre esztétikailag hitelesnek tekinthető művet).
[...]
A befogadás- és hatástörténet áttekintése során világossá válik: amikor a Holnap is élünkről szó esik, elsősorban a regény kálváriája kerül a középpontba, ezt követően az 1960-as, 1970-es években született magyarországi kritikák megállapításaira hivatkoznak újra és újra, míg egy zárt nagy elbeszélés részeként (tudniillik a kárpátaljai magyarság útja a rendszerváltás felé) a mű politikai tett erejét emelik ki, háttérbe szorítva a szöveget és a voltaképpeni esztétikai értékelést.
[...]
Láthatjuk, a kordokumentumok állításai nem lépnek túl a ma teljesen párbeszédképtelennek tűnő szovjet ideológia retorikai sémáin. A regény értelmezési kereteit éppen ezért kellene mintegy kiemelni a lektori jelentés és a válaszlevél által kialakított hatalmi-diszkurzív térből és egy új térbe helyezni. Nem csupán azért, mert ha elfogadjuk a lektori jelentés horizontját, folyton önellentmondásokba és művészetidegen ideológiai vitákba keveredünk, amelyek nem segítenék a Holnap is élünk szövegének megértését, de azért is, mert a folyamatos csúsztatások, túl enyhe megfogalmazások egyszerűen meggátolják, hogy a valódi problémák felszínre kerüljenek."
* * *
Október 17-én, azaz e hét csütörtökén előadást tartok a Debreceni Egyetemen meghirdetett Határon túli magyar kultúra elnevezésű speckollégiumon: Trauma, ösztön és rend-kívüliség Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényében.
