Lengyel János verse csak látszólag szerelmes vers. Valójában epigon próbálkozás. De erről majd később. Előbb vessünk egy pillantást a megjelenés kontextusára.A Kárpátalja.ma kezdeményezését fontosnak tartom, ugyanis népszerű hírportál lévén rengeteg olvasót tudhat magáénak. Sokkal nagyobb olvasótáborral rendelkezik, mint amiről egy irodalmi folyóirat valaha is álmodni merne. A szerkesztők (akiknek a nevét az impresszum tanulsága szerint jótékony homály fedi) éles szemmel vették észre, hogy elég sok olyan kárpátaljai magyar van, aki csupán - hogy egyik kedves, elfogulatlan bírálóm lényegre tapintó, trochaikus lejtésű kifejezését használjam - "olykor olvas". Persze az így meghatározott olvasók sem a szakfolyóiratok cikkeit vagy az asztalt beszakító nagyregényeket szeretnék befogadni, hanem a sztárpletykákat, a politikai mendemondákat, a napi időjárás jelentést és a többnyire lakonikusan megfogalmazott, de bizonyára épületes Facebook-kommenteket. Ezeket az olvasókat viszont egyáltalán nem könnyű rávenni arra, hogy kortárs szépirodalmi szövegeket olvassanak, hiszen elvileg soha semmire nem marad idejük. Egy jó vers befogadása pedig - terjedelmétől függetlenül - akár órákat, napokat, heteket, hónapokat is igénybe vehet...
Ezért tekinthető fontos kezdeményezésnek a Kárpátalja.ma hírportál A nap verse rovata, és mivel az impresszumban ezt találjuk: "Szándékunk, hogy [az] olvasók visszajelzései alapján a hírportál tartalmát folyamatosan bővítsük", állandó böngészőjük lévén most magam is megfogalmazom észrevételeimet.
Nagy hiányosságnak gondolom, hogy az impresszumban nincs feltüntetve a rovat szerkesztőjének neve. Az, hogy ki és milyen szöveget választ a nap versének, nagyban függ az illető ízlésétől, műveltségétől, az irodalomról alkotott képétől, elvárási horizontjától. A rovat így bizony tökéletesen arctalan marad. Ilyen tekintetben sokkal következetesebb a Kárpátalja hetilap. (Megjegyzendő: kár, hogy a sok szempontból igényes Kárpáti Igaz Szó nem tartja szükségesnek a - kortárs - költészet folyamatos közvetítését saját olvasói felé.)
A másik probléma a megjelenés módja. Az én böngészőmben így jelent meg az alább elemzendő szöveg:
Ez az, amit szerintem nem lehet így csinálni. Nem azért, mert nem szabad, hanem mert ha valaki betol egy képet a versbe, az olyan, mintha valaki bunkósbottal verné szét az egészet. A szöveg összhatásához óhatatlanul hozzátartozik saját vizualitása: egy vers nem véletlenül balra vagy középre zárt, ahogyan nem véletlenül kezdődnek nagy vagy kis betűvel a sorok, nem véletlen a központozás megléte vagy hiánya sem és még stb., stb., stb.
Ez az, amit szerintem nem lehet így csinálni. Nem azért, mert nem szabad, hanem mert ha valaki betol egy képet a versbe, az olyan, mintha valaki bunkósbottal verné szét az egészet. A szöveg összhatásához óhatatlanul hozzátartozik saját vizualitása: egy vers nem véletlenül balra vagy középre zárt, ahogyan nem véletlenül kezdődnek nagy vagy kis betűvel a sorok, nem véletlen a központozás megléte vagy hiánya sem és még stb., stb., stb.
De térjünk vissza bejegyzésem kiindulópontjához. 2013. szeptember 25-én a nap verse Lengyel János Merengő indulat című szövege lett. Jegyzetem elején azt állítottam, hogy ez valójában nem vers. Állításomat most itt bővebben is kifejtem.
Lengyel indulatos merengésének képrendszere felületes olvasásra komplexnek tűnik. Első átfutásra nekem a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, Baudelaire-től az Egy dög ugrott be. De ha közelebbről megnézzük a szöveget, látni fogjuk: az effajta merengés hamisítatlan megalománia.
A szöveg felütése - a kedves és az őt ábrázoló rég megsárgult fotó közötti metonimikus viszony említése - egyszerűen ordító közhely, amely a popzenék szövegeitől a melodrámákon át a giccses háborús filmekig ömlik ránk ma is szakadatlanul.
Ha tovább vizsgálódunk, feltűnhet: nem egészen világos, hogyan lesz a fotóból (vagy inkább az egykori lányból?) keserű folyó és nyirkos falú cella. Innen valószínűleg hiányzik az emlék tudatosítása, amely sziszifuszi büntetését töltő versenyúszóvá és egyszerre orrfolyásos rabbá teszi a lírai alanyt. Persze áttételesen: az agyban és a szívben. Így válik egyik sorról a másikra a komplexnek tűnő képrendszerből képzavar. A folytatás viszont már nem csupán zavaros, de a nagyotmondás miatt bizarrá is válik: "Nevetése halálhörgésbe torzult, / Fülembe vájja sírjait". Szinte látjuk, ahogy az utolsó halálhörgés némi vájást követően egyik sírból a másikba vándorol a füljáratban, valahol a dobhártya fölött.
A következő (komplexnek tűnő) kép sem kevésbé zavaros és bizarr: a kedves emlékének - feltehetően az indulatos lírai én által - agyonboncolt tetemére valahol keselyűk várnak ("döghúsra éhesen"), bár szerencsére ők nem annyira indulatosak. Igazán türelmes keselyűkkel van dolgunk...
De végül minden jóra fordul. Végül csak eljön a megváltás: a hústól megszabadított csontokra fehér rózsákat hint az a lírai alany, aki valaha még önmagával volt azonos, tehát szívből szeretett. Micsoda identitásválság!
A szöveg befejezése pedig felteszi az egészre a koronát. Nem amiatt, hogy a következetlen rímelés (ld. pl. a fotó/folyó asszonáncot a 2. és a 3. sorban) a szöveg végére teljesen indokolatlanul xa/xa képletűre változik. Nem is a teljesen tiszta jambikus lejtésnek köszönhetően. Hanem a szóhasználat miatt: "Mi végre lett szerelmem, / Ha sorsa néma búhalom?" Hogy micsoda? Néma búhalom? Valahogy nem tudok hitelesnek elképzelni ma osztályrészül jutott néma búhalmokat. De el tudok képzelni hajhullást, rákot, megnagyobbodott szívizmot.
A szöveg felütése - a kedves és az őt ábrázoló rég megsárgult fotó közötti metonimikus viszony említése - egyszerűen ordító közhely, amely a popzenék szövegeitől a melodrámákon át a giccses háborús filmekig ömlik ránk ma is szakadatlanul.
Ha tovább vizsgálódunk, feltűnhet: nem egészen világos, hogyan lesz a fotóból (vagy inkább az egykori lányból?) keserű folyó és nyirkos falú cella. Innen valószínűleg hiányzik az emlék tudatosítása, amely sziszifuszi büntetését töltő versenyúszóvá és egyszerre orrfolyásos rabbá teszi a lírai alanyt. Persze áttételesen: az agyban és a szívben. Így válik egyik sorról a másikra a komplexnek tűnő képrendszerből képzavar. A folytatás viszont már nem csupán zavaros, de a nagyotmondás miatt bizarrá is válik: "Nevetése halálhörgésbe torzult, / Fülembe vájja sírjait". Szinte látjuk, ahogy az utolsó halálhörgés némi vájást követően egyik sírból a másikba vándorol a füljáratban, valahol a dobhártya fölött.
A következő (komplexnek tűnő) kép sem kevésbé zavaros és bizarr: a kedves emlékének - feltehetően az indulatos lírai én által - agyonboncolt tetemére valahol keselyűk várnak ("döghúsra éhesen"), bár szerencsére ők nem annyira indulatosak. Igazán türelmes keselyűkkel van dolgunk...
De végül minden jóra fordul. Végül csak eljön a megváltás: a hústól megszabadított csontokra fehér rózsákat hint az a lírai alany, aki valaha még önmagával volt azonos, tehát szívből szeretett. Micsoda identitásválság!
A szöveg befejezése pedig felteszi az egészre a koronát. Nem amiatt, hogy a következetlen rímelés (ld. pl. a fotó/folyó asszonáncot a 2. és a 3. sorban) a szöveg végére teljesen indokolatlanul xa/xa képletűre változik. Nem is a teljesen tiszta jambikus lejtésnek köszönhetően. Hanem a szóhasználat miatt: "Mi végre lett szerelmem, / Ha sorsa néma búhalom?" Hogy micsoda? Néma búhalom? Valahogy nem tudok hitelesnek elképzelni ma osztályrészül jutott néma búhalmokat. De el tudok képzelni hajhullást, rákot, megnagyobbodott szívizmot.
Lengyel szövegének legnagyobb hibája szerintem, hogy agyonkoptatott romantikus toposzokat vegyít a szimbolizmusból ismerős felfokozott, gyakran bizarrnak tűnő képrendszerbe, majd az egészet egy avantgárd gesztussal összezavarja, amiből végül hiányzik a költői alkotóerő: a szöveg így nem lesz több epigon próbálkozásnál.
Hogy ezek után ez a szöveg valóban a nap verse lenne? Vagy inkább a nap átverése? Ennek eldöntését a lehet, hogy túl lágyszívű "olykor olvasókra" bízom.
