2013. október 24., csütörtök

A megközelítés nehézségei:

Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja (Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák)[1]


(I. rész)

A befogadástörténeti szemléletről, vázlatosan

Együtt, 2013/5.
Miért szükséges áttekinteni időről időre egy-egy könyv befogadástörténetét? Az irodalomtudomány már az előző század második felében túllépett azon a módszertani naivitáson, amely még előszeretettel hirdette, hogy a múlt önmagában, mintegy objektíve hozzáférhető a későbbi értelmező számára. A Hans-Georg Gadamer által kidolgozott filozófiai hermeneutika, majd az ennek nyomán születő és az irodalomtörténeti látásmódra máig hatást gyakorló Hans Robert Jauss-féle recepcióesztétika alapvetően változtatta meg a hagyományhoz való viszonyt. A hangsúly a szerzőről elsősorban a befogadóra helyeződött. Eszerint a megértés folyamata nem merülhet ki a szerzői invenció rekonstruálásával, a műalkotások életrajzi adatoknak való megfeleltetésével, a referenciális olvasat totalizálásával. Jauss alapvető tanulmányában így fogalmazza meg a recepcióesztétika szemléletmódjának lényegét: „egy adott irodalmi mű minősége és rangja nem az életrajzi vagy történelmi keletkezési körülményektől függ, s nem is kizárólag a műfajfejlődés sorrendiségében elfoglalt helyétől, hanem a hatás, a befogadás és az utóélet nehezen megfogható kritériumaitól”.[2]

Mindez abból a felismerésből ered, miszerint a szerző egyáltalán nem biztos, hogy jobban érti az általa létrehozott műalkotást, értelmezése önmagában semmivel sem előrébb való, mint egy másik, a hagyományt párbeszédbe vonó értelmezés. „Minden kornak a maga módján kell értenie a hagyomány szövegeit, mert azok a hagyomány egészébe tartoznak, melyhez dologi érdekeltség fűzi, s amelyben önmagát igyekszik megérteni. […] A szövegek értelme nemcsak alkalmanként, hanem mindig fölötte áll a szöveg szerzőjének. Ezért a megértés nem pusztán reprodukáló, hanem egyben mindig alkotó viszonyulás” – mondja Gadamer.[3] Nyilvánvalóvá vált, hogy a szerzői tekintély helyett jobb, ha az érvekkel alátámasztott és kritikai szemléletű megközelítés, a hatás és a befogadás elemzése kerül az értelmezés látóterébe. Ez persze még egyáltalán nem jelenti a szerző halálát,[4] de mindenekfelettiségének, az irodalomtörténeti hagyományban igen sokáig elfoglalt autoriter pozíciójának megkérdőjelezését már sokkal inkább.

A történeti megértés, melynek problémájával mindannyiszor szembe találja magát az egy korábban született irodalmi műalkotást értelmező olvasó, összetett folyamat. A folyamat jellegéből adódóan a mindig mozgásban lévő jelen irodalmi horizontja közeledik a múlt horizontjához. A találkozás során párbeszéd alakul ki a hagyományok között, melynek révén módosulnak az előfeltevések: rendszerint az eddigiektől eltérő értelmezés születik. A múlt horizontja a hatás- és a befogadástörténet vizsgálata alapján férhető hozzá. A saját hagyományban állva feltett megismerő természetű kérdés (tudniillik mit gondoltak adott műalkotásról adott korban) önmagában nem előíró ugyan, de a párbeszéd folyamán kritikaivá válik: felszínre kerülnek a recepció nyilvánvaló tévedései, a félreértések, az ideológiai konstrukciók, az értékelési zavarok és a kisajátító tendenciák éppúgy, mint az éles szemmel észrevett problémák. Mivel a horizontok folyamatosan változnak, így a kérdésirányok is módosulnak: könnyen előfordulhat, hogy egy feltűnő új nemzedék számára egészen másként hat egy olyan műalkotás, mely évekkel ezelőtt még nagy figyelmet kapott bizonyos ideológiai-aktuálpolitikai felhangjai miatt. Az sem zárható ki teljesen, hogy máról visszatekintve közel sem tűnik olyan jelentősnek adott mű, mint azt példának okáért a rendszerváltást megelőzően hitték. De nem szabad elfelejteni: ennek ellenkezője szintén igaz lehet. Bizonyos szemléleti, esztétikai-poétikai problémák megléte, melyeket az egykorú recepció saját korlátaiba ütközve nem ismert fel (vagy valamilyen kényszerítő tényező függvényében nem vehetett figyelembe), a jelen hagyománnyal való párbeszédképességét tekintve olyan kanonikus erejű ajánlást is előhívhat, mely elhalványíthatja adott irodalomtörténeti korszak más, esetlegesen túlértékelt műveit.

Értékelési zavarok a regionális kánonban

Természetéből adódóan minden értelmezés és értékelés valamilyen szinten korhoz, helyhez, illetve helyzethez kötött, így megjelenése után felül kell bírálni azt. Nincs ez másként, ha a kutatás látókörébe egy regionális kánon, jelesül a kárpátaljai magyar irodalom önképe, önértése kerül.[5] Ebben a kánonban fontos helyet foglal el Kovács Vilmos életműve. A II. világháborút követő időszaktól egészen az 1970-es évek közepéig-végéig az ő nevéhez kötődnek azok a ma is értékelhető versek, illetve elbeszélői szövegek, amelyek megalapozták az úgynevezett kárpátaljai magyar identitást és egy napjainkig folytonosnak tekinthető hagyománytörténést (szemben az irodalmi közvéleményből lassan teljesen kikopó Balla Lászlóval, aki a rendszerváltásig nem hozott létre esztétikailag hitelesnek tekinthető művet).[6] Pomogáts Béla mértéktartó értékelése ma is helytállónak tűnik: „Lehet, hogy Kovács Vilmos nevét csupán egy vékony kötetre való vers őrzi meg, ezeket a verseket azonban számon kell tartanunk a huszadik század magyar költészetének megbecsült korpuszában”.[7]

Bár Pomogáts nem említi idézett dolgozatában, a kortárs értelmező számára komoly kihívást jelent Kovács Vilmos egyetlen regényének, a Holnap is élünknek az újraolvasása. Ami nyilvánvaló: a mű nem kerülhető meg ma sem, hiszen megjelenését követően ez a regény irányította elsőként a magyarországi közvélemény figyelmét a kárpátaljai magyar irodalomra, kiterjedtnek tekinthető recepciója van, gyakran hivatkoznak rá irodalmi körökben, valamint tananyaggá vált Kárpátalján és néhány magyarországi intézményben.

Felmerülhet a kérdés: miért szükséges az értékelések újragondolása a 21. század olvasója számára? A befogadás- és hatástörténet áttekintése során világossá válik: amikor a Holnap is élünkről szó esik, elsősorban a regény kálváriája kerül a középpontba, ezt követően az 1960-as, 1970-es években született magyarországi kritikák megállapításaira hivatkoznak újra és újra, míg egy zárt nagy elbeszélés részeként (tudniillik a kárpátaljai magyarság útja a rendszerváltás felé) a mű politikai tett erejét emelik ki, háttérbe szorítva a szöveget és a voltaképpeni esztétikai értékelést.[8] Így aztán könnyen találhatunk repedéseket az értelmezések falán, példának okáért: a Holnap is élünk eddig napvilágot látott három szövegváltozata jelentékeny pontokon tér el egymástól – mint azt a továbbiakban látni fogjuk – és egyáltalán nem mindegy, hogy az 1965-ös vagy a 2007-es változat alapján jelentünk ki bármit is.

További problémák jelennek meg az értelmezői nyelvek retoricitásával, nyilvánvaló túlzásaival, valamint gyakorta körvonalazatlan, definiálatlan fogalomhasználatával kapcsolatban. Jellemzőnek tekinthető a recepció egyik vonulatára Nagy Zoltán Mihály írásának szenvedélyes és a szöveg felett elsikló, erősen általánosító retorikája: „mondjon bármit néhány finnyás szakmabeli, ez a mű az és olyan, aminek és amilyennek egy regénynek lennie kell: cselekményében izgalmasan fordulatos, tartalmában elme-mélyig elgondolkodtató, stílusát tekintve istenadta természetességgel, ugyanakkor szerzői megtervezettséggel olvasmányos”.[9] Aligha hihető, hogy ez a retorika termékeny és párbeszédképes lenne, szűk horizontjának veszélyeiről nem is beszélve: még a regény kézbe kerülése előtt frusztráltsággal tölti el az olvasót, hiszen eleve kizárja és megbélyegzi mindenféle kritikai megközelítés létjogosultságát. A Nagy Zoltán Mihály által felhozott szempontok pedig nem eléggé meggyőzőek: a fordulatos cselekményszövés, az elgondolkodtató tartalom, illetve az olvasmányosság ugyanúgy ismérvei lehetnek a szórakoztató és a populáris irodalomnak (pl. krimi, kalandregény, sci-fi stb.).

Egy mai olvasó a következő megfogalmazáshoz is csupán fenntartásokkal közelíthet: „az egykor »a kárpátaljai magyarság regénye«-ként emlegetett mű immár három évtized után is első a képzeletbeli kárpátaljai toplistán. Az akkori szépprózai teljesítményt sajnálatosan nem tudták meghaladni sem a Kárpáti Kiadó gyéren megjelengető kötetei, sem a peresztrojkán túli időszámítás után, az egy ideje magyarországi támogatással napvilágot látott »eredeti alkotások«. Megközelíteni is csupán Nagy Zoltán Mihály A Sátán fattya című kisregényének sikerült”.[10] Nem csak arról van itt szó, hogy a tanulmány mélyen hallgat azokról az előfeltevésekről, melyekből nyilvánvalóvá válhatna, miért is került idézőjelbe az „eredeti alkotások” szintagma. De szintén hiányoznak azok a szempontok, amelyek alapján összehasonlítható és értékhierarchiába állítható lenne két eltérő történelmi-társadalmi léthelyzetben (az idézetben tárgyalt Kovács Vilmos-regény a Szovjetunióban cenzurális körülmények között, míg Nagy Zoltán Mihályé a rendszerváltást követően az önálló, demokratikus berendezkedésű Ukrajnában) született, eltérő tematikai és még inkább gyökeresen más poétikai stratégiákkal építkező műalkotás. A megállapítás időbevetettségét, meghaladását az is példázza, hogy azóta Penckófer Jánostól (Hamuther) egészen Berniczky Éváig (Méhe nélkül a bába) és Brenzovics Mariannáig (Kilátás) olyan regények jelentek meg a kárpátaljai magyar irodalomban, melyek újraírják a rendszerváltás előtt kialakult regionális kánon gondolkodás- és értésmódját.

A regény megjelenése körüli viták: az elmarasztaló lektori jelentés, a válaszlevél és az értéktételezések
 
Az 1965-ös kiadás borítója
Az elemzések tekintélyes része foglalkozik a Holnap is élünk megjelenési körülményeivel. M. Takács Lajos és Barzsó Tibor az általa szerkesztett szövegváltozat utószavában, illetve utóbbi külön dolgozatokban is,[11] Tóth István szintén külön tanulmányban.[12] Botlik József egy teljes fejezetet szentelt a témának kismonográfiájában.[13] Az ezekben a munkákban hivatkozott dokumentumok egy tekintélyes része a nagyközönség számára is hozzáférhetővé vált, amikor az Alföld (M. Takács Lajos szerkesztésében és közreadásában)[14] és a Kortárs (Kovács Éva fordításában)[15] folyóiratok publikálták azokat. Illetve valamennyi kortörténeti dokumentum, amely egyáltalán szóba jöhet, megtalálható Botlik József már említett kismonográfiájának függelékében.[16] A legfontosabb ezek közül alighanem Balla László lektori jelentése és az erre válaszul írt Kovács Vilmos-levél, amit a szerző a Kárpáti Kiadónak címzett.

Az említett szövegek kétségtelenül kordokumentum-értékkel bírnak, de a regény hatástörténetét tekintve: ezeket helyettesítő szereppel is ellátták a későbbi értelmezők. Így viszont könnyen olybá tűnhet, hogy a jelentés és a válaszlevél a tulajdonképpeni hiányzó egykorú kárpátaljai recenziók és kritikák helyett kerül az értelmezési horizontba, ami azonban komoly dilemmára ad okot.

A recenzió és a kritika ugyanis – műfajuk szerint – publikálásra szánt szövegek, melyeknek általában az értékelés és a közvetítés (akár az olvasó, akár a szerző felé, akár is-is) a funkciója. A lektori jelentés ellenben egy jóval szűkebb közösségnek, elsősorban adott kiadó munkatársainak és a szerzőnek íródik, rendszerint nem publikálásra szánt anyag. Így amikor ezeket a dokumentumokat vizsgáljuk, a korban használatos kritikai nyelv és értékelés diszkurzív tere helyett sokkal inkább az egyén és az akkori hatalmi beszédmódhoz való viszony látszik döntőnek. Annál is inkább fontos ezen előfeltevések felől megvizsgálni e dokumentumok állításait, mert gyakran tűnhet úgy, hogy a rendszerváltást követő elemzéseket egyszerűen sarokba szorítja ez az örökség: az újraolvasás lehetőségeinek és a regény esztétikai-poétikai értékeinek vizsgálata helyett feladatuknak a regény és szerzője megvédését tekintik a lektori jelentés állításaival szemben. Miért nem tekinthető egészen problémamentesnek ez a hozzáállás?

Balla László szerkesztői véleménye a hatalmi nyelv kizárólagosságát és a szocialista realizmus sematikus eszmerendszerének számonkérését tükrözi, ezt támasztja alá gyakran ismételt frázisa (és ennek különféle variációi): a művészet egyedül helyes eszmei vonala. A jelentés logikája a következőképpen összegezhető: Balla véleménye szerint a regény rossz. Nem feltétlenül azért rossz, mert nyelvileg nem eléggé igényesen megformázott vagy esztétikai-poétikai hibák sorába botlunk a szövegben, hanem teljesen művészetidegen okok miatt: „Számos, eszmei szempontból néha egyenesen káros állítást hordoz”.[17] Mivel a Holnap is élünk a szovjet ideálokat, a párt irodalomban és művészetben betöltött szerepét, illetve a szocialista realizmust nem fogadja el kritika nélkül, így – Balla logikája szerint – „[m]űvészi szempontból a regény alulmarad a szerző képességein”.[18] Majd a lektor e prekoncepciók mentén sorra veszi a legsúlyosabb ideológiai hibákat, a regény imaginárius természetű szövegét végig referenciálisan olvasva: a legegyszerűbb tükrözésesztétikai elvek szerint (pozitív-negatív hősök ellentéte, forma és tartalom egységének sematikus elve) kéri számon a szövegen és annak szerzőjén[19] a Balla által meglehetősen leegyszerűsítve felfogott valóságeszményt. Balla László perspektívája az ún. „szovjet magyar” mesterségesen létrehozott, a magyar kulturális hagyomány folytonosságát a szovjet párthatalmi érdekeknek behódolva elvető ember kategóriájával írható le.[20] Mondatainak súlya a mögöttes hatalmi erők eltűnésével egyre inkább könnyűvé, a rendszerváltás után pedig önmaga paródiájává válik. A lektori jelentés értelmezői horizontja éppen ezért ma nem párbeszédképes, aligha lehetséges az általa kijelölt mederben maradva értékelni a regényt. Mégsem tekinthetünk el egészen meglététől, hiszen Kovács Vilmos válaszlevelében átveszi ezt a retorikát, sőt a Holnap is élünk szövegváltozatainak legfőbb problémája éppen az, hogy a performatív nyelvi aktusként is működő részleteket, a későbbi recepció által kiemelt politikai tett-jelleget érintő változtatásokat a szövegen alighanem a lektori jelentés alapján teszi meg a szerző.

Arra, hogy Kovács Vilmos válaszlevele nem tekinthető gáncstalannak, Tóth István is felhívja a figyelmet: „Aki olvasta a regényt, tanúsíthatja, hogy az elmarasztaló jelentés vádjai nem állják meg a helyüket. Kovács Vilmos […] a kiadó vezetőinek címzett levelében ezt tételesen is cáfolja. Kényszerű védekezésből, úgy, hogy maga is igénybe veszi a kor pártos demagógiától átjárt nyelvezetét, öblös hanghordozását. […] [A] cél nyilvánvalóan a regény útjának egyengetése volt.”[21] Ezt az értelmezői gyakorlatot tekintem a Kovács Vilmos-recepció egyik önellentmondásának, a tanulmányban már előbb említett okok miatt. Ha ugyanis elfogadjuk Tóth István állításait, miszerint egyrészt a jelentés vádjai nem állják meg a helyüket, másrészt a cél szentesíti az eszközt, akkor könnyen átesünk a ló túloldalára: a Holnap is élünkről azt kellene a vádak ellenében bebizonyítani, hogy valójában pártos könyv, hisz a szovjet pozitív jövőképben és a szocialista realizmus szellemében íródott. Tulajdonképpen ezt igyekszik bizonygatni Kovács Vilmos válaszlevele, remélve a regény kiadását.

A levélnek csupán két súlyos megállapításával foglalkozom, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni ma sem. A Holnap is élünkkel kapcsolatban gyakran hozzák fel példának, hogy ez az első kárpátaljai magyar regény, amely beszél a munkaképes férfilakosság elhurcolásáról. Kovács erről így ír levelében: „A regényben érintettem azt a tényt, hogy Kárpátontúl férfi lakosságát erőszakkal elvitték munkára a keleti országrészbe. A szakvélemény felveti a kérdést: kell-e erről írni? Szerintem feltétlenül. És miért? // A nyugati reakció a mai napig felhasználja ezt a tényt saját céljaira […]. És mindezt úgy magyarázza, mint amely a szovjethatalom természetéből adódik. […] A pártdokumentumok szellemében, amelyek felfedik és elítélik a sztálini személyi kultusz túlkapásait, kötelességemnek tartottam regényemben megemlíteni a magyar férfiak elhurcolásának tényét. […] Nem szabad hagyni megerősödni azt a változatot, hogy mindez a szovjethatalom, a szocializmus természetéből következik, hanem mindezt a személyi kultusz túlkapásainak a számlájára kell írni”.[22] A szovjet rendszerben elkövetett emberellenes bűntettekről (a malenykij robottól a gulágig) a rendszerváltás után könyvtárnyi szakirodalom született. A jelenkori történészek meggyőzően érvelnek amellett, hogy a népirtások a szovjet diktatórikus berendezkedés belső logikájából következtek. De hasonló következtetésre juthatunk Szolzsenyicin életművét tanulmányozva. Persze erről az 1960-as évek elején aligha lehetett volna beszélni a megerősödő cenzurális körülmények miatt.[23]

A másik, ennél is súlyosabb megállapítás viszont az úgynevezett „magyar nacionalizmusról” esik: „A magyar nacionalizmus bírálata jelentős helyet foglal el a regényben, jól ismerem történelmi gyökereit és filozófiai alapját. […] Pellengére állítom a hamis magyar hazafiságot is, leleplezem és kinevetem az úgynevezett Szent István-i gondolatot, a fasiszta ideológia hordozóját, amelynek célja az ezeréves határok visszaállítása”.[24] Nem szükséges hosszan érvelni amellett, hogy a Szent István-i gondolatnak, melynek az Intelmekből gyakran idézett passzusa épp az idegenek befogadását, valamint az egynyelvű ország gyengeségét és esendőségét taglalja, nem sok köze van a faji alapú megkülönböztetéshez és a fasiszta ideológiához.[25]

Láthatjuk, a kordokumentumok állításai nem lépnek túl a ma teljesen párbeszédképtelennek tűnő szovjet ideológia retorikai sémáin. A regény értelmezési kereteit éppen ezért kellene mintegy kiemelni a lektori jelentés és a válaszlevél által kialakított hatalmi-diszkurzív térből és egy új térbe helyezni. Nem csupán azért, mert ha elfogadjuk a lektori jelentés horizontját, folyton önellentmondásokba és művészetidegen ideológiai vitákba keveredünk, amelyek nem segítenék a Holnap is élünk szövegének megértését, de azért is, mert a folyamatos csúsztatások, túl enyhe megfogalmazások egyszerűen meggátolják, hogy a valódi problémák felszínre kerüljenek.

Miért lehet érdemes mégis áttekinteni az előbb elemzett dokumentumokat? Talán nem túlzás azt állítani, hogy a regény eddig megjelent három szövegváltozatában tetten érhetjük ezeknek a hatását.[26] Azt, hogy a cenzúra mit és hogyan változtatott meg a regényen, egy kritikai kiadásnak kell majd felderítenie (az eddigi kiadások ilyen szempontból nem eléggé következetesek és kielégítőek), itt csupán a recepció által eddig jóformán alig-alig érintett probléma felvetésére vállalkozom.

A szövegváltozatok kérdése

Az 1989-es kiadás borítója
 A Holnap is élünk a további meghurcoltatások után 1965-ben mégis megjelenhetett könyvformában. A szövegen a cenzúra hatására történt néhány változtatás, amit Kovács Vilmos öccséhez írt levelében így reflektált: „A regényen különben csekély, a lényeget nem érintő szerkesztést végeztem. Remélem, ezzel sikerült becsapnom az illetékteleneket”.[27] Azóta két újabb kiadás látott napvilágot. A kéziratot gondozó és a regény második kiadását szerkesztőként felügyelő M. Takács Lajos így kategorizálja a Kovács által 1975-ben tett változtatásokat: „Sok bekezdésnyit kihúzott hőse, Somogyi Gábor művészetről és életről filozofáló »belső monológjaiból«, de megkurtította a párbeszédeket is. Elhagyott sok fölöslegesnek ítélt jelzőt és szóismétlést. Egyes esetekben újra konkréttá és kritikus hangúvá tett olyan jellemzéseket és leírásokat, amelyek – feltehetően kiadói utasításra – csonkán és eufemisztikusan szerepeltek a 65-ös kiadásban. Hősei és leírásai szóhasználatát helyenként a magyarországi köznyelvhez közelítette.”[28] A regény 1965-ös első, majd a 2007-es harmadik kiadását is szerkesztőként jegyző Barzsó Tibor ezt a leírást a következőkkel egészítette ki: „a szerző csak helyenként állította vissza azokat a szövegrészeket, amelyeket a Kárpáti Kiadó szerkesztőbizottsága és a cenzúrahatóság követelésére kénytelen volt kihúzni regényéből az 1965-ös kiadásban. Így például kimaradtak a kárpátaljai magyar iskolák helyzetéről, a moszkvai időszámítás kényszerű alkalmazásáról, a déli harangszó betiltásáról szóló részletek, amelyek az eredeti változatban gazdagították a regény valóságtartalmát”.[29]

A tanulmány elején már említettem: az utókor perspektívájából könnyen lehet, hogy súlyt kapnak bizonyos részek, amelyek egykor, egészen más történelmi-társadalmi léthelyzetben nem tűntek különösen lényegesnek. A rendszerváltás környékén született és a demokratikus berendezkedésű Ukrajnában szocializálódott kisebbségi magyar olvasó már rendelkezhet olyan elvárási horizonttal, melyből visszatekintve kétségessé válnak számára bizonyos ideológiai konstrukciók. Ezért lehet saját identitása számára lényeges, hogy időről időre dialógusba vonja a múltban megkonstruált értelmezéseket, értékeléseket. Jelen tanulmány szűkre szabott keretein belül csupán két konkrét példán keresztül érintem a regény eufemizmus–rendszerkritikusság dichotómiájának problémáját, amellett érvelve, hogy az egykori változtatások – a szerző értelmezése ellenére – igencsak lényegesek voltak.

A Holnap is élünk második fejezetében zajlik a következő párbeszéd:

„– Ezt Adytól loptad, ebadta – szólt bele a társalgásba Miska bácsi.
– Jaj, Miska bátyám, hát kinek jutna eszébe, hogy oroszul író ukrán létedre betéve tudod Adyt – sopánkodott Tóni.
– Mintha nem tudnád, hogy Miska bácsi [a] magyarok alatt a Dunántúlon tanítóskodott és jobban tud magyarul, mint te – mondta Győző, és kacsintott.”[30]

A regény második[31] és harmadik[32] kiadásában Miska bácsi oroszul író kárpátukránként szerepel. Barzsó Tibor ezt a változtatást így kommentálta jegyzetében: „A kéziratban a szerző »ruszin író«-nak nevezte Miska bácsit. A változtatás a Kárpáti Kiadó szerkesztőbizottságának nyomatékos követelésére történt az 1965-ös kiadásban”.[33] A különbség nyilvánvaló: az első publikált szövegváltozatban egy olyan ukránról, a Szovjetunió teljes jogú állampolgáráról van szó, aki egyszerűen csak tud magyarul, a későbbi kiadásokban szereplő kárpátukrán megnevezés viszont egy olyan kisebbségre utalhat (rutén, ruszin), amely hivatalosan máig nincs elismerve Ukrajnában, s amelynek kapcsolatai a magyar kultúrával, történelemmel közismertek. A kéziratban eredetileg szereplő ruszin megnevezés változtatásának elsődleges okát Balla László lektori jelentésében találjuk: „A regényben helytelenül nevezi az író a kárpátontúli ukránokat ruszinoknak”.[34]

A harmadik fejezetben a következő gondolatokat az omnipotens elbeszélő pozíciójából ismerjük meg: „Gábor nem tud oroszul. Honnan tudna? Iskolába se jár, mert a magyar iskolákat még nem nyitották meg”.[35] A második és harmadik kiadásban ez a mondat szerepel: „Iskolába se jár, mert a magyar iskolákat bezárták”.[36] Az 1965-ben megjelent szövegváltozatban szereplő narrátor egyértelműen hisz a szovjet pozitív, optimista jövőképben: még nem nyitották ugyan meg a magyar iskolákat, de biztosan meg fogják valamikor. A későbbi változatokban viszont egyértelmű a rendszerkritika: bezárták a működő magyar iskolákat, s ezzel egy kisebbségnek az anyanyelv használatához való jogát korlátozták.

A 2007-es szövegváltozat borítója
Összehasonlítva a három publikált változatot, egészen sok olyan szöveghelyet találunk a Holnap is élünkben, amelyekben hasonlóan komoly eltérések érhetők tetten. Talán nem túlzó a kijelentés: az 1989-es változat ismeretében mást érthetünk azon a recepcióban folyamatosan felbukkanó megállapításon, hogy Kovács Vilmos kimondta regényében az igazságot a rendszerről, mint az 1965-ös szöveget tekintve. A 2007-ben megjelent változathoz Barzsó Tibor már jegyzeteket fűzött, bemutatva és kommentálva a cenzúra utasításaira tett javításokat a kéziraton. Viszont még ez sem tekinthető minden részletre kiterjedőnek: hiányoznak például azok a jegyzetek, amelyek a későbbi szövegváltozatból kihúzott művészetelméleti kérdéseket reflektálnák. Ezek a részek azonban még az 1965-ös szövegben fontos szerepet töltöttek be. Míg nem jelenik meg egy kritikai kiadás, amely pontról pontra nyomon követi a szöveg változásait, addig alighanem megmarad a befogadókban a következő kétség: vajon eleget tudunk-e a regényről, ha csupán az egyik, a rendszerváltás környékén vagy a kétezres évek elején publikált változatot olvassuk el?

Jegyzetek:

[1] A tanulmány megírása során a TÁMOP-4.2.4B/2-11/1-2012-0001 kutatási program (Campus Hungary féléves részképzés) ösztöndíjában részesültem.

[2] Hans Robert Jauss, Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja = Bevezetés az irodalom elméleteibe I., Olvasáselméletek, szerk. Dobos István, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001, 233. (Fordította: Bernáth Csilla).

[3] Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Bp., Osiris Kiadó, 2003 (2. kiad.), 331. (Fordította: Bonyhai Gábor).

[4] A szerző halálát előrevetítő Roland Barthes elhíresült esszéjének egykor provokatív ereje volt. Ma már azonban kevésbé igaz az, hogy a kritikusok „a mű magyarázatát mindig abban keresik, aki létrehozta, mintha a fikció többé-kevésbé áttetsző allegóriáján túl végső soron mindig egyetlen személy hangját hallanánk, a szerzőét, aki feltárja »titkait«”. Roland Barthes, A szerző halála = R. B., A szöveg öröme, Bp., Osiris Kiadó, 1996, 51. (Fordította: Babarczy Eszter, kiemelések az eredetiben). Mivel a szerző és az olvasó közötti viszony a jelenkori irodalmi gondolkodásban demokratizálódott, így tarthatatlanná vált Barthes egyik legsarkosabb kitétele: „az olvasó születésének ára a Szerző halála”. I. m., 55.

[5] Fontos lenne mélyebben is megvitatni azt az irodalomtörténeti problémát, amelyet Szirák Péter a „kánonok regionalitása”, illetve a „regionalitás kanonizáltsága” kiasztikus szerkezetű viszonnyal határozott meg. Vö. Szirák Péter, A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban = Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, szerk. Görömbei András, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000, 32. A kárpátaljai magyar irodalom kanonizáltságának kérdése különösen nehéz, hiszen az utóbbi időben megjelent összefoglaló és egy lehetséges kánon kijelölésének igényével íródott munkák (például Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története, Pozsony, Kalligram, 2010., illetve a Gintli Tibor főszerkesztésével kiadott Magyar irodalom, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2010.) nem foglalkoznak kárpátaljai magyar alkotókkal. Jelen tanulmány viszont alapul épp a regionális kánon (a kárpátaljai magyar irodalom) önértését vette, így a magyarországi kritikát is mintegy visszahatásként fogja fel az önértelmezés folyamatában. Azonban tudatosítani kell: ez csupán egy lehetséges perspektívából megalkotott elbeszélés, mely reflektál saját határaira és nem törekszik totalitásra.

[6] A kárpátaljai magyar irodalom sokáig kétszemélyesként volt elkönyvelve a magyarországi kritikában. Görömbei András a rendszerező irodalomtörténész távlatából a következőképp különbözteti meg (és ezzel mintegy értékeli) Balla László és Kovács Vilmos regényírói munkásságát: [Balla László] „Az összetettebb társadalmi vagy magánéleti kérdéseket kerüli. […] Írói alkatának talán az ifjúsági regények romantizáló lehetősége felel meg leginkább”. Görömbei András, Kisebbségi magyar irodalmak (1945-2000), Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001, 313. Néhány oldallal később a Holnap is élünket így értékeli: „a kárpátaljai magyarság több egzisztenciális és morális problémáját vetette föl, mint az egész ottani magyar próza együttvéve. […] Modern, tömörítő átvetítésekkel mutatja meg a múlt és a jelen összefüggéseit”. Görömbei, I. m., 315-316.

[7] Pomogáts Béla, Kovács Vilmos testamentuma, Együtt, 2007/4, 29.

[8] Erre az alapállásra jó példa lehet Barzsó Tibor retorikája: „Nagy hiba lenne csupán esztétikai mércével mérni ezt a fogyatékosságoktól sem mentes alkotást. Az akkori valóságba beágyazva kell értékelnünk jelentőségét, azt, hogy művészi eszközökkel ábrázolta a szovjet uralom alá került kárpátaljai magyarság sanyarú helyzetét, ki merte mondani az igazságot az égbekiáltó igazságtalanságokról”. Barzsó Tibor, Egy regény kálváriája, Együtt, 2007/4, 41. Az igazság kimondásának és a szövegváltozatok problémájának kérdése természetesen nem ilyen egyszerű, emellett érvelek jelen tanulmányban is.

[9] Nagy Zoltán Mihály, Küzdelem egy lakhatóbb világért, Együtt, 2007/4, 34.

[10] Tóth István, Kovács Vilmos Holnap is élünk című regénye megjelenésének körülményeiről, Hitel, 1995/4, 94.

[11] M. Takács Lajos, Regénysors, írósors, sorsregény = Kovács Vilmos, Holnap is élünk, borító, szöveggondozás, utószó, bibliográfia: M. Takács Lajos, Debrecen–Ungvár, Csokonai Kiadó–Kárpáti Kiadó, 1989 (2. kiad.), 207-214. Illetve: Barzsó Tibor, Utószó = Kovács Vilmos, Holnap is élünk, sajtó alá rendezés, jegyzetek és utószó: Barzsó Tibor, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2007 (3. kiad.), 225-228. Valamint: Barzsó Tibor, Egy regény kettős évfordulója, Együtt, 2005/3, 79-82. és Barzsó Tibor, Egy regény kálváriája, Együtt, 2007/4, 36-42.

[12] Tóth István, I. m., 92-100.

[13] Botlik József, A hűség csapdájában, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2003, 105-120.

[14] „Lépteimet piros öklű plakátok vigyázták” Dokumentumok Kovács Vilmosról, szerk. és közread. M. Takács Lajos, Alföld, 1989/6, 30-35.

[15] Kovács Vilmosné szül. Teke Éva, Így éltünk Kárpátalján, Kortárs, 2002/2-3, 82-95. (Itt olvasható Balla László vezető szerkesztői szakvéleménye, illetve Kovács Vilmos levele a kiadóhoz, melyben válaszol a kifogásokra.)

[16] Botlik József, A hűség csapdájában, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2003, 175-229.

[17] Balla László, Vezető szerkesztői szakvélemény Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényéről, Ford. Kovács Éva, Kortárs, 2002/2-3, 82. (Kiemelések tőlem, Cs. L.)

[18] Balla, I. m., 83. Hogy miképpen tehető egyenlőségjel a felsorolt szempontok és a művészi szempont közé, alighanem rejtély a szocialista pártideológusok hatalmi nyelvét csak a könyvek lapjairól ismerő befogadó számára.

[19] Tipikus félreolvasási stratégia ez, amikor a szereplők személyét és állításait azonosítják a szerző személyével és állításaival. A narratológia és mindenekelőtt Gerard Genette kutatásai nyomán (pl. Figures III.) tudjuk, hogy ez sokkal bonyolultabb folyamat, hiszen ehhez az azonosításhoz több tényezőt (elbeszélői perspektíva, narrátor és narráció, elbeszélés és elbeszélt történet viszonya stb.) is figyelembe kell venni.

[20] Erről a kategóriáról Balla László így ír visszaemlékezésében: „a kárpátaljai magyarok fejlett szocialista társadalomban, a kommunizmus építésének magasabb fokán élnek, mint magyarországi testvéreik, ezért ők azoktól némelyest különböző, sajátos magyarok, »szovjet magyarok«, erre büszkék és ragaszkodnak életformájukhoz.” Balla László, Szegény ember vízzel főz. Életem: a Kárpáti Igaz Szó, Együtt, 2002/3, 48.

[21] Tóth István, I. m., 98.

[22] Kovács Vilmos levele a kiadóhoz, regényéről, ford. Kovács Éva, Kortárs, 2002/2-3, 89-90.

[23] Hogy a cenzúra és a párt elvárásainak nyomása alatt alkotó Kovács mennyire torzított saját szemléletén a publikálásra szánt dokumentumok bizonysága szerint, ezt a kérdést Botlik József kismonográfiája is érinti: „A nagy valóság című cikk az író özvegye szerint: »Nem őszinte írás. Amikor férjemet alkotói létében a pártszervek és a hatóságok szorongatták, védekezésül mindig túlzottan hangsúlyozta édesapja kommunista múltját és a saját, erős baloldali meggyőződését.« Kovács Vilmos egyébként így tett a különböző időszakokban készült önéletrajzaiban is, és a szovjet rezsim elvárásainak megfelelően eltorzította szülőfaluja, valamint Kárpátalja valódi történetét, korabeli viszonyait és helyzetét”. Botlik József, A hűség csapdájában, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2003, 13.

[24] Kovács Vilmos levele… 90.

[25] Penckófer János alapos tanulmányában már érinti ezeket a kérdéseket a Holnap is élünk szövegét elemezve, de ő a művészi értékek és a politikum keveredését végül pozitívan értékeli, utalván arra, hogy a regény tabunak számító témával foglalkozott abban a korban, éppen ezért „megjelenése önmagában számít pozitív politikai tettnek, annak ellenére, hogy a tüzetesebb vizsgálódás más elgondolásokhoz is vezethet. […] E kiragadott részletek [ti. a Szent István-i gondolatról] a szövegkörnyezetben, ha lehet, még egyértelműbben hangsúlyozzák azt, hogy Somogyi Gábor saját népe »ellen« szól, de mindezen túl a szerző elérte célját: egyáltalán beszélt arról, amiről beszélni főbenjáró bűnnek számított”. Penckófer János, Bomló század tébolyában Gát és Fót között (Kovács Vilmos pályaképe), Szabolcs-szatmár-beregi szemle, 1999/1, 68-69. (Kiemelés az eredetiben.)

[26] A szövegváltozatok: Kovács Vilmos, Holnap is élünk, Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1965. (A továbbiakban: Kovács, 1965.). Kovács Vilmos, Holnap is élünk, borító, szöveggondozás, utószó, bibliográfia: M. Takács Lajos, Debrecen–Ungvár, Csokonai Kiadó–Kárpáti Kiadó, 1989 (2. kiad.). (A továbbiakban: Kovács, 1989.). Kovács Vilmos, Holnap is élünk, sajtó alá rendezés, jegyzetek és utószó: Barzsó Tibor, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2007 (3. kiad.). (A továbbiakban: Kovács, 2007.)

[27] Idézi M. Takács Lajos, Regénysors, írósors, sorsregény = Kovács, 1989, 209.

[28] M. Takács Lajos, I. m., 213. (Kiemelés tőlem, Cs. L.)

[29] Barzsó Tibor, Utószó = Kovács, 2007, 225.

[30] Kovács, 1965, 11-12. (Kiemelés tőlem, Cs. L.)

[31] Vö. Kovács, 1989, 11.

[32] Vö. Kovács, 2007, 11.

[33] Kovács, 2007, 229.

[34] Balla, I. m., 84.

[35] Kovács, 1965, 28. (Kiemelés tőlem, Cs. L.)

[36] Vö. Kovács, 1989, 25. Illetve: Kovács, 2007, 24. (Kiemelés tőlem, Cs. L.)

1 megjegyzés:

Balla D. Károly írta...

Problémafelvetéseid izgalmasak, tárgyilagos hozzáállásod és szakmai felkészültséged imponáló, gratulálok. Várom a folytatást.