2015. november 19., csütörtök

KVITárulkozás (bevezető gondolatok a válogatáshoz)

A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság, rövidebb és talán elterjedtebb nevén a KVIT, egy fiatal kárpátaljai magyar értelmiségieket tömörítő közösség, amely immár több mint egy éve létezik, működik, csiszolódik, bővül. Fontos megjegyezni, hogy tagjaink között nem csupán vers-, próza- vagy értekező szövegeket író fiatalok vannak, hanem olyanok is, akik szívesen vesznek részt a közös gondolkodásban Kárpátalja mai kulturális helyzetéről, akiknek nem közömbös az, milyenné alakul át, illetve hogyan újul meg a helyi magyar közösség kultúrája.

Mióta megalakult a társaság, kettős célt igyekszünk szem előtt tartani. Mindenekelőtt nagy hangsúlyt helyezünk havonta egyszer vagy éppen többször megtartott műhelymunkánkra, amelyen rendszerint az addig elkészült írásokat beszéljük meg, csiszolunk rajtuk, mígnem készek lesznek a publikálásra. Illetve olyan témák köré szervezünk beszélgetéseket, amelyek egy pályakezdő számára megkerülhetetlenek. Ilyenek például: a vers születése, az irodalmi apagyilkosságok, az elbeszélés nehézségei, a húzás művészete stb. De ugyanilyen lényeges számunkra az is, hogy írásainkkal, véleményeinkkel ne csupán a szűkebb szakmán belül találkozzon az érdeklődő: arra törekszünk, hogy megszólítsuk leendő olvasóinkat minden lehetséges fórumon (többek között iskolai látogatások, író-olvasó találkozók alkalmával, valamint az internet révén; folyamatosan új anyagokkal frissülő honlapunk a www.kvit.hu címen érhető el).

Aki ismeri valamennyire a kárpátaljai magyar irodalmat, az tudja, milyen nehezen tudott kibontakozni ebben a térségben a művészi élet, mennyit kellett várni a valóban értékes és maradandó művek megszületésére, és hogy mennyire megkésve megy végbe ma is a generációváltás folyamata. Ha valaki mégsem ismerné ezt a történetet, elég ha az M. Takács Lajos által szerkesztett reprezentatív antológia címét idézem fel számára, amely metaforikusan közvetíti az 1953-tól 1988-ig terjedő korszak kárpátaljai magyar kultúrájának hangulatát: Vergődő szél. Mert ha Kovács Vilmos torzóban maradt életművére, a Forrás Stúdió ellehetetlenítésére vagy a rendszerváltás utáni személyeskedésekre és az ezekhez kapcsolódó álvitákra gondolunk, ez a metafora még mindig telitalálatnak minősül.

Társaságunk azonban nem tagadja meg ezt a súlyos hagyományt. Névválasztásunkkal is azt hangsúlyozzuk, hogy az az út, melyet Kovács Vilmos kijelölt egykor, ha nem is teljes egészében, ha nem is minden mellékúttal együtt, de folytatható. A folytatás természetesen nem azt jelenti, hogy feltétel nélkül átvesszük azt a szerepet, amelyet egykor ő épített fel vagy követői alakítottak ki maguk számára. Irodalom-felfogásunk a mai kor szellemiségéhez áll inkább közel, viszont tenni akarásunk és a kárpátaljai magyar kultúrába vetett bizalmunk hasonlóan erős, mint amilyen Kovács Vilmosé lehetett egykor. Ilyen értelemben használjuk tőle származó mottónkat is: „… mert kezdet nincs, csak folytatás van.” Mi ebben hiszünk: ez az az eszmeiség, amely közösségbe kovácsolja a társaságot.

A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság önmagában még nem tekinthet vissza gazdag múltra: az, hogy a kicsit több mint egy év fennállás mire volt elég, aligha könnyen megválaszolható. De talán nem is ez most a legfontosabb kérdés, amire válaszokat kell keresnünk: a jövő még sok rejtett értéket és megoldandó problémát tartogathat számunkra.

Jelen válogatás a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagjai által írt művekből kínál ízelítőt. Nem teljes ugyan, hiszen egy válogatás mindig hiányt hagy maga után, viszont figyelemfelkeltésnek, ígéretnek talán elég.

Megjelent: Napút 2015/6, 57-58.

2015. november 18., szerda

Kovács Vilmos ma (Egy futó pillantás)

2015. június 5-én lett volna 88 éves társaságunk névadója, Kovács Vilmos. Ebből az alkalomból talán érdemes elgondolkodni egy lényeges problémán: mi, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagjai úgy gondoljuk, nagy hátránya régiónk irodalmának, hogy jeles elődünk költeményei, elbeszélő művei kevéssé fellelhetők ma még az interneten. Pedig a fiatalok már nemigen látogatják a könyvtárakat, a legritkább esetben emelnek le régi, poros könyveket a polcról, hiszen hozzá vannak szokva ahhoz, hogy pár másodperces keresés után mindent megtalálhatnak a világhálón. Kis túlzással igazat adhatunk annak a közhelynek, amely azt állítja, hogy ami ma nem érhető el digitálisan, az tulajdonképpen nem létezik e nemzedék számára.

Természetesen van olyan része ennek az életműnek, amely ma már nem tűnik értékesnek, hiszen bizonyos szövegekre túlzottan rányomta bélyegét a korszak, amelyben azok megszülettek. Viszont kár lenne tagadni, hogy Kovács nevéhez fűződnek olyan alkotások is, amelyek maradandóságához aligha férhet kétség. Ezek újraolvasására kellene fektetni a hangsúlyt. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy szövegeinek manapság nagyon kevés az olvasója, igaz, ennek csupán egyik, de nem elhanyagolható oka a nehéz hozzáférhetőség. Holott a kárpátaljai magyar identitáskeresés szempontjából elengedhetetlen lenne a párbeszéd erről az életműről. Gondoljunk akár nemzedéki, akár generációk közötti diskurzusra.

Ezúttal, hogy megemlékezhessünk születésnapjáról, egy alig ismert, de annál fontosabb verset választottam az 1968-ban megjelent Csillagfénynél kötetből. A címe: Ablak. A szövegben megszólaló szubjektum rég túl van az illúziókon és a lázadásokon, hiszen ráébred környezetének végtelen közönyére. A halál gondolata ettől a ponttól már erősebben foglalkoztatja. A mi lesz majd, ha…? kérdése kerül előtérbe az előző kötetekből jól ismert mi van most?-tal szemben. A sorok központozás nélkül, hirtelen sorátlépésekkel futnak a végzetszerűség célképzete felé. Formailag szintén ezt hangsúlyozza a versben található egyetlen sorvégi rímpár. A két szó egymás mellé helyezve és egybeolvasva így önálló értelmet nyer: halálom / találom. Mégis, mintha egy pillanatra feltűnne a remény: ki az a tétlenül szemlélődő, titokzatos megszólított a versben? És vajon miért nem találja az én a segítő kezet, amikor már a merülés fenyegeti?

Csordás László

Kovács Vilmos:

Ablak

aztán már nincs is semmi
csak a csillagbójás közöny
abban a sötét üveges szemben
mely elnézi
hogy próbálom el tízezredszer
egyszeri halálom

én félni csak az élettől tudok
de mikor merülni kezdek
kezedet miért nem találom
 
Megjelent: kvit.hu (2015. 06. 06.)

2015. november 16., hétfő

Az ösztönlét kicsiny, kék doboza (Jenei László: Bluebox. Kiskerti tabló)

Jenei László regénye első olvasásra zavarba ejti a befogadót: a bluebox ugyanis nem egy gyors ütemben olvasható, nem is könnyen emészthető műalkotás. Komoly befogadói aktivitás szükséges ahhoz, hogy a töredékes szerkezetben, a hirtelen – olykor nem is eléggé indokoltnak tűnő, igen éles – váltásokban, az önmagára reflektáló kiszólásokban megtaláljuk azt a fonalat, amelynek segítségével végigjárhatjuk a regény labirintusát, felismerhetjük a tudatosan elhelyezett akadályokat, s végül betekintést nyerhetünk az elidegenítő hatások mögé. Mert ha ez sikerül,  egy  finom  kézzel  megalkotott,  sűrűszövésű (szöveg)világ  tárul  elénk.  Jenei regénye olyan, mint az első pillantásra szokatlannak tűnő vállalkozások általában: minél többször olvassuk el, annál jobbnak, sikerültebbnek érezzük majd.

A meglehetősen terjedelmes regényt Jenei nem bízza sem a cselekményre, sem az önfeledt történetmesélésre: a vékony cselekményszál három „főhős”, Bert, Alfred és Mark elbeszélt tudatmozgása köré szerveződik. A bluebox nyolc fejezetből áll, az első hat fejezetben mindig egy adott szereplő tudata kerül középpontba, az utolsó kettőben viszont már keverednek a nézőpontok. Ily módon az éppen kiemelt szereplő tudata vetül ki elénk, szövegszervező erőként pedig az emlékezés, a tudattalanból előtörő feldolgozatlan traumák és szabad asszociációk sora, a szexuális frusztráció, valamint a tudat ezekre irányuló reflexiója lép működésbe. A szöveg így mindvégig nyitott marad, nincsenek lezárt vagy befejezett részek. Ennek a nyitottságnak viszont ára van: a mérhetetlen viszonylagosság. Alfred Márknak odavetett félmondata mintha csak az értelmező folyamatos elbizonytalanodását példázná: „ki tudja, milyen történetbe csöppenünk éppen” (155.).

A regény tere tulajdonképpen a következő konkrétan is megnevezett két helyszínhez köthető: Bert okán a lehetőségek, illetve az állandó hajsza Budapestjéhez, valamint nagyobbrészt a Miskolc határában található egykori szénbánya vidékéhez, pontosabban a Lyukóvölgy környéki, közönyben és pusztulásban létező lakótelephez.

Az első szereplő, akinek tudatába bepillanthatunk, Bert, egy elvtelen karrierista, aki „szereti, ha nincs túl feszes kapocs tétel és bizonyíték között” (12.), hiszen ez a hozzáállás biztosítja számára a folyamatos igazodást a nála erősebbnek vélt vagy éppen magasabb pozícióban lévő emberekhez. Ettől függetlenül komoly politikai karriert szeretne magáénak tudni, de jellemtelensége nem teszi lehetővé az előrelépést a ranglétrán. Hiába magolja főnöke kedvenc gondolatait egy a munkatársai által neki készített lemezről: senki sem tiszteli munkahelyén, sehogyan sem tudja magára vonni a figyelmet. Saját gondolatait állandóan háttérbe szorítja, semmilyen hatalommal szemben nem vállalja a konfliktust, inkább a kiegyezést keresi a tőle eltérő nézeteken lévőkkel szemben. Olyannyira, hogy ez gyakran saját elveinek igen erős felülvizsgálatára készteti. Nem csoda, ha magánéletében is sorra jelentkeznek a problémák, mindaddig, míg végül arra gondol: „kiegyezett volna egy hagyományosabban rossz, korlátozottan nyílt, csöndesen zakatoló magánélettel” (13.).

Bert bátyja, Alfred egy ötvenes évei elején járó volt katonatiszt, aki leszerelés utáni nyugdíjából viszonylag fényűző módon él a Lyukóvölgy környéki lakótelepi házában. Mivel unalom veszi körül, életének részévé váltak a különféle számítógépes játékok virtuális terei, melyeket gyakran vetít rá közvetlen környezetére. A virtuális  tér  és  a  valóság  közötti  határvonalat  egyre  vékonyabbnak  hiszi,  míg  úgy érezzük: ez a határ itt-ott el is tűnik, könnyen átjárhatóvá válik. A játék azért érdekli ennyire Alfredet, mert közben találkozik „saját hatalma és energiái végességének fenyegető rémképével” (85.). Másik nagy szenvedélye a szexuális örömök hajszolása, a kielégülésig való eljutás alkalmi (fizetett) partnerek segítségével. Csupán ezekben a felületes kapcsolatokban képes ugyanis megélni a hatalmi viszonynak a katonaságból átmentett hierarchikus elrendezésében lévő tapasztalatát: „a lány is csak egy katona, akinek a parancsnokával kell azonosulnia” (92.).

A harmadik kiemelt szereplő, Alfred telekszomszédja, Mark különös művészlélek: rajztehetségét arra használja, hogy mások kielégülését segítse elő. Japán pornográf  tartalmú,  perverz  képregényeket, úgynevezett  hentaikat  tervez  és  rajzol naphosszat. Környezetéből mindössze az érdekli, hogyan formálható át egy-egy test vonalakká, illetve hogyan ábrázolható a gyönyör a hentai világában. Mark „akkor érzi jól magát, ha sikerül feljavítania a világot maga körül. A nőt nőiesebbé, a férfit férfiasabbá, az igazságot, ahogy az emberek vágyni szoktak rá, katartikussá, a hazugságot pedig megsemmisítővé teheti” (119.).

A bluebox valószerűsége akkor lepleződik le (a több mint elidegenítő fejezetcímek mellett), amikor egymás mellé helyezzük a kiemelt szereplőkhöz társított női karaktereket. Már a névadás is ironikus gesztusként hat, hiszen a párok a szövegben – nomen est omen alapon – a férfinevek nagyon hasonló hangzású női változatai:  Bert  felesége  Bertha,  Alfred  alkalmi  partnerei  az  Alfridák,  Mark  felesége pedig Martha. Ehhez kapcsolódik továbbá az a sajátosság, amely a férfiak szélsőséges jellemét igyekszik ellenpontozni a női partnerek személyében. Bertha érzékeny irodalmár, aki dolgozatot ír Mikszáthról, amely alapján férjét állandóan szembesíti a valósággal és gyenge jellemével. Az Alfridák ellenszolgáltatás fejében hagyják, hogy Alfred kiélje rajtuk százszor elképzelt, perverz vágyait, azokat, amiket egykori feleségei, Rhea és Una nem voltak képesek teljesíteni. Martha jól ismeri a realitásokat, és pontosan látja férje nyomorúságos helyzetét, kilátástalanságát. De honnan eredhet a kapcsolatoknak ez a radikális disszonanciája, illetve ilyen fokú eltérése a normalitástól?

Erre választ a múltban megélt, máig feldolgozatlan egyéni traumák jelenthetnek. Ahogyan előbbre jutunk a regényben, folyamatosan lepleződnek le a múlt sötét titkai. A traumák viszont nem önmagukban válnak fontossá. A tudat nem képes szabadulni tőlük, s a sokszori emlékezés, felidézés, újraértelmezés közben jelenik meg a konstrukció és a korrekció problémája: a regényben temérdek utalás van ezekre, amikor is egy-egy szereplő ráérez arra, hogy az adott szituációra használt kifejezése vagy helyzetértékelése nem eléggé pontos, felülírásra szorul. Bert az utcákkal kapcsolatos félelmeit vetíti ki egyik gyerekkori emlékére. A történet szerint édesanyjával sétáltak az utcán még a hetvenes években, amikor egy részeg ember bezuhant az Avas szálló eszpresszójának kirakatába, s minden csupa vér lett. A vér látványától a fiatal fiú átmeneti vakságot élt át: „Az utcákkal kapcsolatos gyermekkori félelmeit találta meg. Bár nem tudott róla, hogy efféle félelmei lennének, ideiglenesen úgy döntött, voltak” (24.). Bert a múltbéli eseménynek a jelenben történő újraértelmezésével keres magának önigazoló narratívát. Ahogyan lényegében ugyanezt teszi Alfred is. Álmaiban halott rokonaival viaskodik folyton, amit még igyekszik természetesnek venni. De volt egy álma, szintén a hetvenes évekből, amely idővel sem akar kifakulni: a szenespincében, ahová az anyja küldte, látta, amint az udvar sarkában élő Katona bácsi magáévá tesz egy cigánylányt. A fiatal tudat démonizálta a lányt, és ez a hatás megmaradt a regény jelen idejére is: „Az a démon ütemesen és színtelenül nyögött, mintha egy metronóm kattogna, és az arca halálosan rémisztő volt, egyébként is feketébe játszó tájékai harci árnyalatokat kaptak, mintha egy ördöggel birkózna a bácsi” (69.). Talán ezt az élményt is szerette volna maga átélni, amikor izgatottan ment bele felnőttként az alkalmi szexuális együttlétekbe az Alfridákkal. De Alfred nemcsak az álmokkal viaskodik. A halott lány képzete még egyetemista korából kísérti. Egykori évfolyamtársa, miközben ki akart állni udvarukból egy Lada Nivával, a falhoz nyomott egy fiatal lányt. A gázoló apja viszont kiállt a szemtanúk elé, és magára vállalta a tettet: az apa a látottak meghamisítására kényszerítette a tanúkat. Ez az esemény és az utána következő vallomás igen erősen hatott arra, ahogy Alfred valóság és fikció, megtörtént és elképzelt esemény különbségére tekint. A szövegben egy helyütt finoman jelzi is Alfred, hogy nem vesztette el minden kapcsolatát a valósággal, viszont komolyabb megbánás, lelkiismeret-furdalás nélkül relativizál egy bűntettet, amikor így elmélkedik: „a történtek ajánlott olvasata nem érintette magát az áldozatot” (79. kiemelés az eredetiben). Ráadásul Bert és Alfred számára még ott a családi múlt kitörölhetetlen szégyenfoltja: az édesapa börtönben ült, mert megerőszakolt egy fiatal lányt.

Nem kétséges: az értékek viszonylagossága lesz úrrá a regényen. Nem arról van itt szó, hogy hiányzik valamilyen felsőbb, transzcendens hatalom vagy tudat, amely helyre tudná állítani a dolgokat. A regény férfi szereplőiből szinte minden értékelési  alap  hiányzik.  Mintha  a  konvencionális  társadalmi  normák,  eleve  az erkölcsi-etikai minimum semmibevételével cselekednének: csupán a tudattalanból feltörő ösztön hajtja őket. Ebben az esetben viszont felmerülhet a kérdés: mi lehet a célja a leleplezéseknek?

Bertet nem érinti váratlanul, amikor balesete után megtudja a kórházi ágyban, hogy szeretője, Luri csak magához akarta láncolni őt a terhesség elhitetésével, de valójában rákos. Ahogyan feleségének halálhíre sem vált ki belőle különösebb érzéseket a regény végén: a hír után egyszerűen elalszik a sámlin. Mikor lelepleződik Mark előtt, hogy a hentai képregényekre beérkezett megrendelések a bosszantó szomszédjának, Alfrednek és barátainak köszönhetőek (mégpedig felesége, Martha közbenjárására), ahelyett, hogy egy pillanat alatt összeomlana az élete, felkapaszkodik egy mobiltoronyra, majd onnan – lenézve a társaságra – önkielégít. Felmerülhet ezek után az olvasóban: a leleplezések éppúgy célt tévesztenek, mint az életutak ezen a kiskerti bázison vagy – Mark találó metaforájával szólva – hatalmas laboratóriumi üvegedényben.

A regény végéhez érve könnyen tűnhet úgy számunkra, mintha a három kiemelt szereplő, Bert, Alfred és Mark az ösztönlét kicsiny kék dobozába lenne zárva, külön-külön, s e dobozok falára vetülnének ki a traumatizált egyén emlékei, ösztönei és vágyai. Erre a bezártságra játszik rá a regény címe, hiszen a bluebox itt nem csupán egy filmtechnikai trükköt, a kontextus alapján sokkal inkább egy végletesen relativizált létmódot jelenthet. Erre utalhatnak továbbá a fejezetek éles váltásai is. A kiemelt szereplők a saját kisszerű, provinciális és partikuláris világukba merevednek bele: „ebből, ami itt van a völgyben, már levezethetetlen a szépség, az itteni lét értelme a háborús technikában vetül ki, a dzsumbuj minden szeglete a mélység hiányáról, a sokféle haszontalanságról mesél” (203.). Nyilvánvaló: ebből a létmódból nem nyílik lehetőség egy üdvtörténeti narratíva felé. (Bíbor)

Megint itt

Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a blogolást. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy a Schöpflin Aladár alkotói támogatás ideje alatt kénytelen voltam kutatásaimra összponto-sítani, mivel határidőre kellett teljesítenem a szerződésben aláírt feltételeket. Egy év leforgása alatt így körülbelül 220000 karakternyi szöveg született meg. Az elkészült kéziratot még augusztus végén beküldtem az NKA-nak, azóta várok a visszajelzésre.

A másik ok, hogy idén szeptemberben folytattam a PhD-képzést a Debreceni Egyetemen. Végre sikerült összeállítanom egy olyan tématervet, amely működőképesnek mutatkozik. Jelenleg a szakirodalom áttekintésén és feldolgozásán, illetve a kiválasztott elbeszélő művek elemzésén dolgozom.

És persze sorolhatnám még: KVIT, recenziók írása, rendezvények, olvasás stb., stb., stb.

De mivel közeleg a tél, meg az ünnepek is itt vannak már a küszöb előtt, úgy gondoltam, ideje lenne összegyűjteni és feltölteni ide a 2015-ben publikált kisebb-nagyobb írásaimat, hogy végre egy helyen legyenek.