2011. június 4., szombat

Rímek nélkül a Pokolban (Műút, 2011/024.)

Egyre sebesebben közeledik a tavasz vége, az időjárás napról napra hihetőbben imitálja a nyári kánikulát. Mi mást is tehetne az egyszeri irodalmár ilyen 19. századi költeményekbe illően verőfényes, szép időben, minthogy olvas, szemléz? Jelesül éppen egy folyóiratot, név szerint a Műútat.
Elsőnek mindjárt a műfordításokra vetem rá magam. Az ilyesmire mindig ki van éhezve a kíváncsi olvasó, főleg, ha klasszikus művek újrafordításáról van szó (olyan kérdések torlódnak egyből egymásra, mint: hogyan viszonyul az új a régi(ek)hez, valamint az eredetihez, sikerül-e meghaladni a köztudatban elevenen élő előző változatot stb.). A folyóirat ugyanis egy részletet közöl Dante Isteni színjátékából (Pokol, VIII. ének) Nádasdy Ádám fordításában és jegyzeteivel. Azonban Babits klasszikus magyar fordítása után meglehetősen szokatlan módon a tercinák végén nincs rím: egyszerűen lekopott, eltűnt, lehagyatott. Amennyiben ezek már nem is tercinák, akkor nincs többé a sorokból felsejlő, annak idején jól bemagolt szentháromság-asszociáció? Anélkül, hogy állást kívánnék foglalni az újrafordítás „hitelességének” kérdésében, megjegyzendő, hogy az eredmény számomra felemásra sikerült: olvasóként hiányoznak Babits csengő-bongó rímei (felén-lelém, jutottam-ottan-legottan stb.). Az viszont bizonyos, hogy Nádasdy változata a mai szem (és fül) számára sokkal olvasmányosabb.
A másik kedvcsináló műfordítás-részlet Nabokov Laura modellje című utolsó, töredékben maradt regényéből való. A könyv különlegessége utóéletében van: a szerző „1977-ben egy lausanne-i klinika kórházi ágyán szigorúan meghagyta, hogy a még szinte meg sem született regényt el kell égetni, ha befejezetlenül marad”. Szerencsére Nabokov fia, Dmitri végül – a szerzői végrendelet ellenében – közreadta a kéziratos kártyákon fennmaradt töredék-művet. Dunajcsik Mátyás átgondolt, feszes mondatokkal dolgozik, a szöveg üteme is rendben van, s bár nem ismerem az eredetit, a fordításhoz fűzött gondolatok (Még egyszer, utoljára) meggyőznek arról, hogy minőségi munka került ki a kezei alól. Ezeket mintegy kiegészítendő társul Nemes Z. Máriónak a könyvről írt recenziója, melyben többek között az „utolsó”, befejezetlen szövegek olvashatósága, valamint a (neo)romantikus halálesztétikák giccskultusza kerül szóba.
Ezzel mintegy át is ugrok a kritika-rovatba. Kálmán C. György Móricz Zsigmond: Naplók, 1924-1925 című könyvéről ír továbbgondolásra érdemes megjegyzéseket (Írjunk regényt!). Két recenzió (Bagi Zsolt: Vissza az elbeszélésekhez, Szilágyi Márton: Egy könyv – két hangra) foglalkozik Bartis Attila – Kemény István beszélgető-könyvével. Továbbá Radics Viktória mutatja be Sofi Oksanen nagysikerű Tisztogatását. Ezen kívül egy-egy írás foglalkozik még Térey, Szijj Ferenc, Dunajcsik Mátyás – Plinio Avila könyvével.
Majd Bujdos Attila Tasnádi Istvánnal készült beszélgetésének rövidített változatából tudok meg ezt-azt. Például, hogy Tasnádi költőnek indult, de ezt az ambícióját később kinőtte: „Sokan vannak így ezzel: verset írnak kamaszkorukban és úgy érzik, a világon nincs fontosabb, mint ők. Ehhez a romantikus attitűdhöz jól illik a vers. Aztán ezt kinőjük. Jobb esetben. Vagy ha mondjuk valaki nagyon jó költő – de olyan pedig kevés van –, ne nője ki”. Érdekes számomra az is, hogy a kortárs drámákban előszeretettel alkalmazott élő nyelvvel, trágár nyelvhasználattal kapcsolatban az unalmat hozza összefüggésbe. Ebben azért nagyjából-egészében egyetérthetünk vele.
Aztán ott vannak még Koós István: A démonok bolygólya című képregényének részletei is. Az egyik alaptörténet a következő: Vasmarkú Kígyólelkűtől és Kőszívűtől megbízást kap arra, hogy „formát adjon a fantasztikus lénynek, kemény kézzel visszaszorítva az álmok és a tudat mélyén burjánzó lények formátlan hadát, mely a művész kezén keresztül próbált kitörni a nemlétből a lét világosságába, a szilárd formák birodalmába”. A szörny persze megszületik, és ahogy az lenni szokott, a megrendelők le akarják vele igázni a világot. A sztori mérsékelten figyelemfelkeltő a rengeteg sablonos megoldás miatt, de a karaktereket jó nézni (például Szellemlány igazán csinosra sikeredett).
Minden együtt van itt, amit egy irodalmi-művészeti folyóiratban keresnék: költészet, próza, színház, műfordítás, képregény stb. Csak a „művelt nagyközönséget” kellene valahogy olvasásra bírni.
Műút, 2011/024.
Megjelent: Kulter.hu (2011. június. 3.)

2011. június 2., csütörtök

netnapló - kinn a szabadban

Ma félig szomorú idő van kint. De sehogy sem tudom megérteni az időjárásnak ezt a fajta pesszimizmusát. Egyszer elkezd cseperegni az eső, utána pedig égetően csap le a nyári nap sugára a gyanútlanokra. Furcsa. Mindez a könyv ünnepén. Ajaj.

Mivel nem tudok jelen lenni a 82. Ünnepi Könyvhéten,  itthon rendezkedtem be egy kis szabadtéri olvasásra. Fogtam a hosszabbítót, kivezettem a kiskertbe, a szőlőlugas alá, hoztam a netbookomat, a mobilomat meg a kék nejlonbögrémet, és kiültem egy direkt erre a célra kialakított fedett kis biz-basz alá. Itt az esőcseppek úgysem érnek el, a napot pedig megszoktam a néhány hete tartó kapálás során (parasztromantika, sej-haj!).

Reggel volt még egy kis korrektúrázni való anyag, ezzel körülbelül délfelé végeztem. Azóta élvezem a természet lágy ölét: a fülembe döngő döglegyeket, a nem tudom hol, de állandóan huhogó baglyot, a letakart szalonnasütő tégláit és az esővíz tárolására  alkalmas (de nem arra alkalmazott) ízléstelenül piros hordót, amit nem tudom, miért kellett a kiskertbe kiállítani. Szóval igazi az idill. Ünnepi a hangulat. Az a néhány kíváncsi szempár, ami tízpercenként tevékenységemre vetődik az utcáról, csak hab a tortán. Vagy inkább a mesék teje. Vagy valami ehhez hasonló.

Mindenesetre tele a szív ünneppel. Folyamatosan lesem a portálok híreit, csorgatom a nyálam a könyvek után, és ábrándozom. (Meg egy hangya épp most csípett belém, csak úgy mellékesen.)

Azért én is kiveszem a részem a buliból: kaptam egy recenzálandó verseskötetet, ami a napokban jelent meg. Ez azért jó dolog. Nem?

2011. június 1., szerda

Vita a Facebookon

Tegnap írtam arról, hogy a Facebook milyen remek terep az irodalmi vitákhoz. És ma, mit ad isten, ki is bontakozott egy (kis túlzással) irodalomtörténeti jelentőségű disputa. Íme:


Szándékos figyelmetlenség miatt két mondat lemaradt, de a vitapartner kérésére most pótolom, kontextussal együtt:


2011. május 31., kedd

Blogger szemle vol. 2. (Magyar Napló 2011. május; Prae 2010/04.)

Magyar Napló 2011. május

A Magyar Napló az egyetlen havonta megjelenő irodalmi folyóirat, amit járatok. Természetesen ennek viszonylag prózai okai vannak: a korábbi lapszámok nem érhetők el ingyenesen az interneten (ez azért bosszantó, mert központi lapról van szó). 

A májusi számban felfigyelhetünk Filep Tamás Gusztáv és Seres Attila közös tanulmányára, melynek címe: Erdélyi magyar írók előadó körútja a Felvidéken 1937-ben egy magyar diplomáciai jelentés tükrében. Ebből kiderül, hogy a protokolláris rendezvényeken nem igen kerülhetett sor „a neuralgikus nemzeti, politikai és társadalmi problémákra vonatkozó, vagy alkotói, esztétikai kérdéseket taglaló" vitákra, „igazán nyílt és termékeny eszmecserék vagy viták inkább szűkebb körben, a terített asztalnál alakultak ki”. (Ma sincs ez másképp, ha egyáltalán kialakulnak olykor-olykor még érdemi viták.) A tanulmány jelzi, hogy ezeknek a beszélgetéseknek nagy részét sajnos nem ismerjük. Egyedüli kivétel az érsekújvári előadást követő vacsora (az Érsekújvár és Vidéke részletesen beszámolt róla), melyen a felvidéki irodalom helyzete került terítékre. Molter Károly nyers őszinteséggel adta tudtára mindenkinek, hogy szerinte a felvidéki magyar irodalom fejlődését a túlzott rétegeződés és a dilettantizmus elterjedése gátolja (ezt akár párhuzamosíthatnánk is a kárpátaljai magyar irodalommal). De nem csupán ezért szerettem volna kiemelni ezt a tanulmányt, hanem Tamási Áron eredeti hozzászólása miatt is. A Molter által említett problémák megvitatásakor kibontakozó vitában Tamásit szintén megszólították, mondaná el véleményét. Erre ő: „Úgy látszik, én mégsem vagyok politikus természet… Mert ha politikus természet lennék, már négyszer-ötször felugrottam volna a helyemről, s beleszóltam volna magam is a vitába. De én csak hallgattam, s szívtam a szivaromat… Most is csak azért szólalok meg, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fogok mondani”. Remek humora volt Tamási Áronnak, talán nekünk sem válna kárunkra a több humor és a kevesebb sértődés. 

A Nyitott Műhely vendége ezúttal Jankovics Marcell volt, akit rajzfilmrendezői tevékenységéről, közelebbről a huszonkét éven át készülő Madách Az ember tragédiája animációs feldolgozásáról kérdezett Csontos János. A beszélgetésből kiderül, hogy egy igencsak eredeti interpretáció jelenik meg nemsokára DVD-n, hiszen Lukács Györgytől Hitleren át Kafkáig, Einsteintől James Bondig, az angol királynőtől Marylin Monroe-ig sok 20. századi szereplő feltűnik (ha csak néhány pillanatra is) valamelyik színben. Kedvcsinálóként nézzünk meg néhány részletet: 








Prae 2010/04. 


A negyedévente megjelenő Prae c. folyóirat legutóbbi („e-”-nek keresztelt) száma meglehetősen bonyolult úton-módon jutott el hozzám. Még itt éktelenkedik rajta az árcédula: 34 hrivnya. No igen, nyissa csak ki bátran a pénztárcáját, ha már ilyen „úri huncutságokat” szeretne olvasni az istenadta kárpátaljai. 

E-szám: a kialakulóban lévő internetes irodalom egyértelműen égető probléma, a róla való párbeszéd pedig megkerülhetetlen, ha nem mindjárt az egyik leglényegesebb napjainkban. 

Balogh Endre átgondolt és problémaérzékeny esszében (Hosszú az internet, rövid az élet) tekinti át a rendszerváltás utáni ún. folyóiratboom, valamint az internet elterjedésével kialakuló különféle médiumok szerepét a mai magyar irodalmi életben. Bár maga az internet nem törölte el a nyomtatott lapok iránti érdeklődést, mindenképp fontos pozíciót jelölhet ki számára az azonnali kommentlehetőség, a gyors reagálás. Míg a napilapok nem adhattak teret mindenkinek, addig ez a hálózati kommunikációban már nem jelent különösebb gondot: „egyes viták átkerülnek internetes irodalmi folyóiratok cikkeihez írt kommentekbe, online médiumok fórumaira, vagy akár a Facebookra. Az itt megjelent rövidebb eszmefuttatásokból a későbbiekben sokszor tanulmány születik”. Áttekintve a legfontosabb problémákat (támogatás, digitalizálás, offline vs. csak online elérhető anyagok közzététele, hitelesség stb.) a szerző arra a végkövetkeztetésre jut, hogy bár demokratikusabb lett a média, még nem lett sokkal több a valóban minőségi kritikaírással foglalkozó ember. Lényeges, hogy „a tudományos jellegű tartalmak éppúgy helyet kapjanak az új médiumokban, mint a könnyű kézzel megírt, tájékoztató jellegű kritikák”. Balogh Endre esszéjében rövid értékelés kíséretében megtalálhatók a legfontosabb internetes irodalmi fórumok nevei is, amelyek hasznos kiindulópontot jelenthetnek bármilyen e tárgyban folytatott chateléshez, facebook-hozzászóláshoz, netalán szakdolgozat-íráshoz. 

Kálmán C. György a tőle megszokott könnyedséggel, laza eleganciával folytatja az ÉS-ben 2010 júniusában publikált dolgozatát (Az élő net-irodalom néhány változata). 

Facebook-irodalom, minő különös hangzású, elsőre talán művészetidegen fogalom! Ám a tapasztalatok mégis azt mutatják, hogy a közösségi portál alapvetően kiváló terep a vitára (ezt már fentebb is említettük). A legnagyobb probléma egyelőre abban mutatkozik, hogy az internet nyilvánossága bizony-bizony eléggé korlátozott (ezzel együtt még mindig szabadabb, mint a kávéházak, szalonok, egyetemi folyosók stb. nyilvánossága). „Az viszont biztos, hogy az internet az irodalmi szövegekkel való találkozás lényeges helyszíne lett”. 

S hogy milyen átalakuláson megy keresztül az alkotó személye a hálózat közegében, hogyan születik meg egy mű a Facebookon? Ezekről és még sok egyébről informálódhat az, aki megveszi a 2010/04-es lapszámot. Nem írhatok most többet. Szinte a szívem szakad meg, de más is adjon érte pénzt, ne csak én…

2011. május 30., hétfő

Coming soon!

Jön!
Jön!
Jön!

Együtt 2011/2.


A tartalomból:

Vári Fábián László, Nagy Zoltán Mihály, Zselicki József, Tar Béla, Lőrincz P. Gabriella, Csordás László, Kántás Balázs, Fodor-Nagy Gergely, Arvo Valton versei, Bartha Gusztáv, Kovács Eleonóra prózája, Pomogáts Béla, Fodor Géza, Penckófer János, Pallagi László tanulmánya, Lechner Ilona, Antall István recenziója, Dupka György kultúrkrónikája... 

2011. május 29., vasárnap

Blogger szemle vol. 1. (Nyelvünk és Kultúránk 2011/1.; Szkholion 2010/2.)

Ahogy megígértem néked, Nyájas Olvasó, írom sorban a szemléket. A gyereknapi adagot már közzé is teszem:

Nyelvünk és Kultúránk 2011/1. 

A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága folyóiratát mindig átböngészem, mert többször is találtam már a visszaemlékezések, előadások, tanulmányok között igazi gyöngyszemeket. 

Ezúttal Balázs Géza tanulmányára hívnám fel a figyelmet (A megszakadt hagyomány – A Czuczor-Fogarasi az idő mérlegén). A kiváló nyelvész a Czuczor-Fogarasi-féle hatkötetes A magyar nyelv szótára c. monumentális (és méltatlanul a felejtés útjára hajszolt) művet veszi górcső alá. A CzF. mellett szóló érvek közül most csupán egyet idéznék: „A hangmetafizika szerint a hangoknak ha nem is jelentésük, de jelentésbefolyásoló szerepük van. Tehát bizonyos szavakban nem véletlenül szerepelnek azok, és csak azok a hangok. 

Ezzel ütközik a saussure-i közhelyszerűen idézett „a nyelvi jel önkényes” alapgondolat. Pedig ezt már maga Saussure is megkérdőjelezi, csakhogy ez a gondolat még nem került elő elég hangsúlyosan a magyar nyelvtudományban (érdekes módon az irodalomtudósok közül többen fejtegetni kezdték, Saussure halála után előkerült megjegyzései alapján a nyelv paragrammatikus voltát)”. 

A folyóirat hasábjain Sárközy Péter a nemrég elhunyt Umberto Albini olasz klasszika-filológus professzorra emlékezik, aki a magyar irodalom fáradhatatlan olaszországi népszerűsítője volt. „Umberto Albini nem volt „hungarológus” – írja a szerző. Ő klasszika-filológus volt, az ókori görög, valamint a latin irodalom és színház kiváló kutatója. Számára a magyar költészet, József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula verseinek fordítása, olaszországi népszerűsítése nem „szakmai” kérdés volt, hanem „szerelem”. 

Ritkán olvashatunk ilyen sorokat. Az irodalom az utóbbi időben végleg elveszteni látszik szerelem-, szenvedély-jellegét, s félő, hogy hajmeresztő (és meglehetősen steril) teóriák illusztrációja, unott tekintetű sznob érdekcsoportok „házi homokozója” lesz. A legszomorúbb, hogy mindez bizonyára a demokrácia, illetve a tolerancia nevében, ahogyan Pécsi Györgyi mondaná. 

Szkholion 2010/2. 

A Szkholiont is szeretem olvasni, feltéve, ha kapok belőle példányt olykor-olykor. Ezúttal a szív ügyeibe kalauzol minket a művek nagy része, igazít el Korpa Tamás előszava. A folyóirat két nagy nevet állít a középpontba: Kukorelly Endréét és Tóth Krisztináét. Az előbbi mondatot most nem ironikus célzattal írtam le, s hogy ezt mennyire komolyan gondolom, ide is idéznék néhány sort Kukorelly egyik verséből (ha úgy tetszik, „szövegéből”): „mindez elég remek/ a szív mint már meg lett mondva remeg/ mert tény már meg is jött a szél/ nyugton leszel” (Szív). No igen: ruhest du auch, Goethe, Wanderers Nachtlied, meg minden. 

Tóth Krisztinától az idei Ünnepi Könyvhétre megjelenő Pixel c. kötetéből közölnek egy részletet. A szív története: van egy közvetítőiroda, a Szívek szalonja. Ági szerelmet, illetve párt keres benne. Könnyen olvasható, reflektált, mai elbeszélés. Várjuk a kötetet. Balajthy Ágnesnek a szerzővel készült beszélgetése után talán még inkább. Tóth Krisztina nagyon erős mondatokkal, mély meggyőződéssel válaszol, pl.: „A kritikák olvasásával azonban bevallom, jó ideje felhagytam, mert úgy érzem, hogy a recenzensek csak a saját elméleti előfeltevéseik mentén olvasnak, magukra a szövegekre szinte vakok. Egyszerűen elfedi előlük a verset a teória”. Szeretem a határozott nőket, főleg akkor, ha nem viszik túlzásba a feminista-dogmát. Tóth Krisztina elutasítja az egészet, ezért is szimpatikus. No és mielőtt lezárnám ezt a szemlét, még idéznék egy méregerős félmondatot Baranyi Gergely álhideg c. verséből mindenféle kommentár nélkül: „csak érzem,/ hogy a nyakamra lehel a fék elindulás előtt”.