2017. december 14., csütörtök

A jelen távlatából (Alkalmi feljegyzések Kovács Vilmos verseinek olvasása közben)



Második kötetében, az 1959-ben megjelent Tavaszi viharokban találhat rá az olvasó Kovács Vilmos következő soraira: „Kritikus vagy. Tolladban a mérték. / Te mondod meg, hogy mi lom s mi érték. / S hull a vers, mint vert sereg… / S suszter is vagy, ki oda nem ért még, / hogy kaptára húzza a lelkemet.”[1] Meglehetősen szokatlan, furcsa, erős sorok ezek egy költői pályája elején járó költőtől. Könnyen kelthetik azt a benyomást, hogy a szerző / a lírai én fittyet hány a kritikára és nem becsüli sokra a kritikusi véleményt. Már előre ironikusan fogadja verseskötetének visszhangját, feltűnően bizalmatlan azokkal szemben, akik nyilvánosan mondanak majd véleményt verseiről, illetve róla. A kritikusokkal szembeni fenntartás azonban később is visszatér a versekben. Talán a legismertebb példa: „Ezer lábon, fényes szálon / ereszkedik rám az álom: / vörös égő, hasas pók. / Két kritikus vasajtók / rozsdás zárán motoszkál: / szabadversem motozzák. / Macskaszemük világít. / Ágyam hantján virág nyit.”[2] Aki kicsit is járatos a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek szovjet kultúrpolitikájában, aki hallotta már mondjuk Andrej Alekszandrovics Zsdanov nevét, akinek ismerősen cseng a szocialista realizmus vagy a proletkult, és aki esetleg olvasott már korabeli cikket a kárpátaljai irodalmi életről, illetve recenziót, kritikát a megjelent könyvekről, az egészen biztos, hogy árnyaltabban érti meg Kovács Vilmos idézett sorait. Ezek a verssorok inkább egy, az adott korban elterjedt kritikus típushoz szólnak: alighanem a párt éppen aktuális utasításainak mindig eleget tevő, doktriner módon olvasó, a sematikus ábrázolásmódot, a kötelező optimizmust számon kérő kritikusoknak szór fricskát a költő, akik szívesen húznának rá minden szépirodalmi művet egyetlen kaptafára. Mindkét értelmezés lehet érvényes, az általánosabb és a korhoz kötöttebb is, ugyanakkor az utóbbi olvasat – ez a meggyőződésem – mélyebben tárja fel e líra rejtettebb értékeit. Kovács Vilmos verseinek olvasásához egyszerűen valamilyen szinten ismerni kell a kort, amelyben a költő született, és a szűkebb régiót, amelynek irodalmát, kultúráját, hagyományszemléletét máig tartó érvénnyel alakította. Másképp a versek nagy része alig érthető, zavaros célozgatásokká, a megszólalásmód, illetve a képviselt költői szerep üres pózzá válhat.

Az utóbbi napokat Kovács Vilmos versesköteteinek társaságában töltöttem. Olvasás közben főleg a következő kérdések foglalkoztattak: vajon hogyan közelíthet ehhez a költészethez egy olyan mai fiatal, aki már a rendszerváltás után szocializálódott Kárpátalján; aki csak könyvek lapjairól ismerheti a cenzúra fogalmát; akinek nem lehetnek közvetlen tapasztalatai az előző rendszerről? Ezek a kérdések azért is kerültek előtérbe nálam, mert egyre gyakrabban találkozom olyan helyi fiatallal, aki távolinak érzi magától Kovács Vilmos költészetét. Igaz, a valóban remek Verecke című versen kívül aligha ismer egyebet ebből az életműből. A töprengésre persze az is okot adott, hogy (halálos betegségével szembeni harcát feladva) immár negyven éve hagyott itt minket a költő. Születésének és halálának évfordulója pedig – a megszokott forgatókönyvek szerint zajló megemlékezéseken túl – talán arra is jó alkalom lehet, hogy felvessük, ha csak vázlatosan is, e költészet olvashatóságának kérdését.

A jelen távlatából már tisztábban látszik, mi hullik ki végleg az idő rostáján, ahogy az is, mi érdemes a megőrzésre és az újraolvasásra. Kétségtelen, Kovács Vilmos pályája elején gyakran írt olyan verseket, amelyek megfeleltek a szovjet szocialista ideológia elvárásainak. A korai szövegekben igen gyakran keverednek egymással a forradalmi hevület és az osztályharc elemei – ezek a leginkább romlandó részei az életműnek. Nem csoda hát, ha ezeket a verseket főleg a szakemberek veszik elő időnként, ők is csak azért, hogy olyan szemléleti elemeket, motívumokat, részleteket fedezzenek fel bennük, amelyek az eltávolodást előlegezik meg ettől az elvárásrendszertől.

De azokat a szenvedélyes, nagy indulati töltettel megírt, közéletinek mondott verseket sem könnyű ma megközelíteni, amelyek már az első három kötetben is a letisztulás jeleit mutatják. „Vádbeszédek ezek a versek, közéleti színezetük alatt a költőt is ért orvtámadásokra, nyílt bántásokra valló reagálás indulatai motiválnak” – írja Kovács életművének jó ismerője, Fodor Géza még az 1990-es évek elején.[3] Csupán egyetlen példát említenék: vajon mit mondhat annak az olvasónak a Lázas a Föld című kötetben található Válasz egy névtelen levélre, aki nem ismeri a Kovács Vilmos és Balla László közötti ellentétet? Felismeri-e egyáltalán ma egy fiatal azt a versben elrejtett célzást, ami a kortársaknak még egyértelmű volt? Mégpedig azt, hogy a következő idézetben Balla vezetékneve van elrejtve: „Bal lapockám alá célzol, s a vádad / dörög, mint a sortűz”[4] (kiemelés tőlem). És ha igen, vajon talál-e hozzá közel álló értéket ebben a megírás korának hangulatát közvetítő indulati megszólalásmódban?

Kovács Vilmost a Csillagfénynél megjelenése után nevezi Kiss Ferenc perlekedő költőnek.[5] Ez a kifejezés önkéntelenül is előhívja emlékezetünkből az önálló verseskötetben élete végéig nem publikált, csak posztumusz, a versválogatásokba minduntalan felvett, antológiadarabbá nemesülő Verecke vádló kérdését: „Perli-e még ezt a hont más?”[6] Azok számára viszont, akik most ismerkednek e költészettel, úgy tűnhet, hogy a perlekedő költő képe merevedett meg már nagyon régen. Mondhatnám azt is, hogy kizárólagos érvénnyel kanonizálódott, és szinte csak ez jelenik meg a költő tárgyalásakor. Nem tagadom, valóban sok olyan verset írt – karaktereseket is –, amely e kategóriához rendelhető. De felvethető a kérdés: vajon a teljes költői életmű olvasható-e a perlekedő költő fogalmán átszűrve?

A magam részéről fontosnak tartom a realista szemlélettől elrugaszkodó, a népi hagyomány elemeiből építkező, de a szürrealizmusra jellemző látomásos képalkotás-módokkal élő kísérleteket, melyeket a kárpátaljai magyar irodalom első monográfusa, Pál György is hangsúlyozott egyik tanulmányában.[7] A Bikaháton című, „misztikus, samanisztikus”, de egyben szürreális vers világa számomra a modern elemeket is befogadó és szintetizáló versépítkezést helyezi előtérbe.

„Hegy hátán hegy: púpos, csorba, / elvarázsolt, alvó csorda, / földdé döngölt ezer évek. // Elszállt lelkük, pásztorének / leng a század kormos egén. // S álmában egy tarka tehén, / hadak tiport útja mellett, / bömbös táltos bikát ellett”[8] – írja Kovács az említett vers elején. Könnyen lehet ezt allegóriaként, történelmi példázatként is olvasni, főleg, ha tudjuk, a bika-motívum milyen szövegkörnyezetben fordul elő máshol Kovácsnál. 1969-ből származó önéletrajzában például így vall: „42 évvel ezelőtt születtem Gáton, egyikében annak a száz s egynéhány kárpátaljai magyar falunak, amelyeken átgázol a hadak ezeréves útja, s amelyeket annyiszor kapott már szarvára a történelem öklelő bikája.”[9] Itt még talán működhet a perlekedés ráolvasása a műre.

Kevésbé működik azonban azoknál a verseknél, amelyek nem annyira a közösségi létezésre, mint a személyességre, az egyén elárvulására, a kozmikussá váló magányra kérdeznek rá. Két ilyet emelnék ki a Csillagfénynél című kötetből: az egyik az Éjszaka, a másik pedig az Ablak. Amikor a millió éve őrzött, szimbólumként jelenlévő Tűz ellobban a villany kattanásával, „a magától táruló ablakon / beliheg a szőrös pofájú Mindenség”[10] – vázolható fel az Éjszaka alapszituációja. Ezt a látomást a költői én vagy a társa (a nyelvtani egyes szám második személy a második versszakban értelmezhető a másikat és önmagát megszólítóként is) nem a világgal és sorssal dacoló dühvel, indulattal, hanem csak félelemmel, remegő vállakkal képes elviselni. A kötetben rögtön utána következik az Ablak című vers, amely már a központozás elhagyásával is a konvenciókhoz máskor ragaszkodó költő hagyományfelfogásában és költői szerepében történt változást hangsúlyozza. A végtelenszer elpróbált „egyszeri halál” a másik szemében egy idő után már a semmi és „a csillagbójás közöny” képzetét tükrözi. A költői én szembenéz a halál gondolatával, miközben már csak az élettől tud félni. Mégis, a másikhoz, a feltételezett társhoz való ragaszkodás gondolata még visszatér – ha csak kérdés formájában is – a halálra készülő, merülni kezdő én töprengéseiben: „de mikor merülni kezdek / kezedet miért nem találom”.[11] Azt hiszem, ez a versnyelv és -szituáció már közelebb áll a mai ízléshez, és ha most ismerkednék először Kovács művészetével, ezeken át közelíteném meg. Hiszen a kilátástalanságot, a félelmet és a létbiztonság elvesztését közvetítő versek által könnyebben megragadható a közéleti, indulatos, perlekedő költő is.

Amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy irodalmi tudatunkban szinte teljesen háttérbe szorult Kovács szerelmi lírája. Pedig például a Lázas a Föld második ciklusa (Éva, hol vagy?) tele van meghitt, érzékeny, személyes hangvételű, jól megírt szerelmes versekkel. A mai olvasó is könnyen tudna azonosulni mondjuk a szonettek értékfelfogásával: „Álltunk és tudtuk, hogy egy mozdulat kell csak, / és felbőg a folyó, a nap lángja felcsap, / s lehullnak a gátak, s megégnek a tűzön. // Tudtuk jól… De olyan tiszta volt a kék ég! / Hagytuk hát, hogy az est kössön velünk békét, / békét, mely fanyarú, akárcsak az üröm.”[12] Vagy: „Két karodban még ölelés remeg. / Ülsz, tíz körmöd a vaságyba vágva. / Itt vergődik szememben a szemed, / s rám lihegi szád tüzét a párna.”[13] Ideje lenne komolyabban venni a közéleti mellett a szerelmi lírához tartozó verseit is.

Végül pedig, ami e néhány nap versolvasása után még szembetűnt, az a hithez való viszony kérdése Kovács életművében. Talán ez a probléma mutatja meg leginkább, mennyire nem lehet a költő pályáját egyetlen állóképbe sűríteni. „Nem keresi Istent, nem perel a Teremtővel, nem is tagadja, csak »sajnálni« tudja, aki ilyen vagy olyan viszonyban van vele” – fogalmaz Penckófer János egyik tanulmányában.[14] Számomra megdöbbentő volt észlelni, hogyan jut el egy alapvetően ateista, az egyházzal és a keresztény hittel szemben verseiben is kemény kritikával élő ember odáig, hogy élete végén, a halálos betegség szorításában rátalál Istenre és a hitre. A halandóság, az emberi végesség és a visszafordíthatatlan testi leépülés felismerésének öntudatával szólítja meg az Urat halála előtt nem sokkal született Testamentumában: „Uram, emeld fel csontig nyűtt testem, / s fújd el belőle múlt lobogások / füstölgő üszkét. / Ismerd fel bennem halandó másod, / ki most fekete árnyadra estem, / s hozzá szegeznek lázvörös tüskék.”[15] Főleg erre a versre utalva írta róla Pomogáts Béla, hogy „a költői sorsnak a szakrális és metafizikai távlatát is felismerte és kifejezésre juttatta.”[16]

Talán ez az alkalmi írás is érzékeltetni tudja, hogy a jelen távlatából visszatekintve mennyi felfedezni, illetve árnyalni való van még ebben a költői életműben. Sokszor leírták, elmondták már, hogy Kovács Vilmos a 20. századi kárpátaljai magyar irodalom kétségkívül legjelentősebb alakja, klasszikusa. Ugyanakkor ellentmondásosságát, vívódásait, egymást olykor kizáró vagy egymással végig feszültségben lévő értékválasztásait hiba volna leegyszerűsíteni. Ideológiai súlyokkal terhelt pályakezdését sikerült meghaladnia, és későbbi verseiben – különösen a halála előtt írottakban – már esztétikailag-poétikailag is érvényes, kiérleltnek tekinthető versvilágot teremtett. De nem lehet eléggé hangsúlyozni: elsősorban nem az önelvű irodalom érdekelte. Írásainak jelenlétével – ahogyan ő maga jellemezte egyik levelében saját felelősségvállalását – egy közösség, a kárpátaljai magyarság szószólójának szerepével azonosult a leginkább.[17] Ezért szólalt meg gyakran közéleti kérdésekben (közoktatásügyi, kulturális, kisebbségi jogi hiányosságok stb. terén hallatta a hangját), és ezért tartotta fontosnak, hogy irodalmi iskolát teremtsen. De a közéleti, perlekedő költő más, személyesebb húrokat is megszólaltatott. Ha egy fiatal ma valamiért nem talál utakat Kovács Vilmos költészetéhez, talán célszerű lenne a megmerevedett kép mögé néznie és közelebb hajolnia a szövegekhez. Ha engedi, hogy e világ a maga összetettségében hasson rá, akkor az utak is felfedik magukat, amelyeken át közelebb kerülhet ehhez az örökséghez. Az értelmezéssel együtt járó kihívások, persze, így sem kerülhetők el.

Jegyzetek:

[1] Kovács Vilmos, Töredékek = K. V., Tavaszi viharok, Kárpátontúli Területi Kiadó, Uzshorod, 1959, 15.
[2] Kovács Vilmos, A tudat szunnyadó határőrei = K. V., Csillagfénynél, Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1968, 34.
[3] Fodor Géza, Egy lakhatóbb világ felé, Arcképvázlat Kovács Vilmosról = Kovács Vilmos, Testamentum, Válogatott versek, Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1992, 136.
[4] Kovács Vilmos, Válasz egy névtelen levélre = K. V., Lázas a Föld, Kárpátontúli Területi Kiadó, Uzshorod, 1962, 22.
[5] „A látvány tehát csak ürügye egy indulatos vádbeszédnek, ami már azt is sejteti, hogy Kovács Vilmos nem ámuló, nem felfedező, hanem perlekedő költő.” Kiss Ferenc, Kovács Vilmos: Csillagfénynél, Kritika, 1969/7, 54.
[6] Kovács Vilmos, Verecke, Alföld, 1981/11, 15.
[7] Pál György, Szürrealisztikus motívumok Kovács Vilmos költészetében, Szabolcs–szatmár–beregi levéltári évkönyv, 1999/13, 261-268., link: http://www.szabarchiv.hu/drupal/sites/default/files/263-270.pdf (hozzáférés: 2017. szeptember 21.)
[8] Kovács Vilmos, Bikaháton, Tiszatáj, 1970/3, 212.
[9] Tiszatáj, 1969/11, link: http://tiszataj.bibl.u-szeged.hu/6103/1/tiszataj_1969_011_0971-0000b.pdf (hozzáférés: 2017. szeptember 21.)
[10] Kovács Vilmos, Éjszaka = K. V., Csillagfénynél, Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1968, 15.
[11] Kovács Vilmos, Ablak = I. m., 16.
[12] Kovács Vilmos, Üröm = K. V., Lázas a Föld, ua., 35.
[13] Kovács Vilmos, Mi ma is becsaptuk a törvényt = I. m., 40.
[14] Penckófer János, Bomló század tébolyában Gát és Fót között, Kovács Vilmos pályaképe, Szabolcs–szatmár–beregi szemle, 1999/1, 72-73.
[15] Kovács Vilmos, Testamentum = Vergődő szél, A kárpátaljai magyar irodalom antológiája 1953–1988, összeállította, a szöveget gondozta, a jegyzeteket és az utószót írta: M. Takács Lajos, Magvető Könyvkiadó – Kárpáti Könyvkiadó, Budapest–Ungvár, 1990, 368.
[16] Pomogáts Béla, Kovács Vilmos testamentuma, Együtt, 2007/4, 29.
[17] A kijevi magyar főkonzulátus áttelepüléssel foglalkozó alkonzuljához, 1977. május 23-án írt levelében jegyzi meg: „Egy közösség, ha magáénak tudja, szószólójának tekinti az írót, s bizonyos esetekben kényes, de megkerülhetetlen közéleti feladatokat ró rá. Így történt ez velem is.” „Lépteimet piros öklű plakátok vigyázták”, Dokumentumok Kovács Vilmosról, szerk. és közread.: M. Takács Lajos, Alföld, 1989/6, 35.  

A szerző az esszé megírása közben a Nemzeti Kulturális Alap 2017-es alkotói ösztöndíjában részesült.

Megjelent: Együtt, 2017/5.

2017. december 10., vasárnap

Mindennapi határtapasztalatok (Zelei Miklós: A kettézárt falu)

Amikor biztosan tudom, hogy át kell kelnem valamelyik határon, rendszerint összeszorul a gyomrom. Az utazással és a határátlépéssel kapcsolatos kétely, viszolygás, szorongás bele van kódolva a biztonságosnak és ismerősnek hitt otthon elhagyásába, a szabad mozgás eszményének és a szögesdrót-kerítésekkel körülölelt határvidék – ahol magam is élek – egymással ki nem békíthető, sőt, egymást kizáró realitásába. A határhoz vezető úton már töprengek: vajon mit fog kérdezni ezúttal a hol barátságos, hol kissé megvető tekintettel méregető határőr és vámos? Úti célomat firtató kérdéseikre mennyire felelhetek majd őszintén? Ki kell-e nyitnom bőröndömet és táskáimat? Az azokban tapintatlan módon kotorászó idegen kezek vajon mit hagynak végérvényesen legszemélyesebb dolgaimon? Mert az idegen kéz, amely hozzáér ruháimhoz, szendvicseimhez, könyveimhez, jegyzetfüzetemhez, tollamhoz vagy laptopomhoz, mindig hagy maga után valamilyen le- és kitörölhetetlen, bár alig észlelhető nyomot. Ezek a dilemmák alighanem hozzátartoznak a mindennapi határtapasztalatokhoz, amelyeket egy átlagos kárpátaljai átél, amikor úgy dönt, útra kel. Nem igazán ismerek olyan embert környezetemben, aki ne érzett volna még a gyomorgörcshöz, a szorongáshoz vagy a viszolygáshoz hasonlót, amikor a feltorlódott sorokban órákon át arra várt, hogy végre átléphesse a határt. De ez a tapasztalat talán nem teljesen ismeretlen a kelet-közép-európai régió keletebbre utazó tagjai számára sem. Aki kelt már át a magyar-ukrán és szlovák-ukrán határon, pontosan tudja, miről van szó. A szomorú ebben még mindig az, hogy a mai világpolitikai helyzet nemhogy a határok légiesülését idézné elő, hanem épp ellenkezőleg: a jelek szerint új határok építése és szigorúbb ellenőrzések bevezetése várható a közeljövőben. Innen nézve egyáltalán nincs könnyű helyzetben az, aki tudni szeretné, hogy ezeknek a határoknak a története mikortól nem lesz már mindennapi tapasztalat, és mikor válik végre történelemmé.

Ugyanakkor – furcsamód – a határtapasztalatok nem mindig járnak együtt a mozgással, az otthon elhagyásával, a határok átlépésével. Ki ne ismerné a 20. századi kárpátaljai sorsot jól érzékeltető, több változatban is fellelhető anekdotát, mely azt a személyt állítja középpontba, aki ki sem mozdult otthonából, mégis több ország, illetve állam állampolgára volt, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchiában született, Csehszlovákiában tanult, a Szovjetunióban nyugdíjazták és jelenleg Ukrajnában éli életét. Ez az anekdota onnan jutott eszembe, hogy Zelei Miklós könyvében, a Kortárs Kiadó jóvoltából immár harmadik, bővített kiadásban is megjelent A kettézárt falu című riport-, illetve dokumentumkötetben – amit a szerző és a kiadó következetesen, de aligha kellően reflektálva dokumentumregényként határoz meg – szintén található ehhez hasonló élettörténet. Az 1997-ben, nem sokkal a riport után elhunyt görög katolikus pap, Ortutay Elemér így kezdi saját életútjának bemutatását: „A nevem Ortutay Elemér, ungvári gyerek vagyok, arról híres, hogy öt-hat államban éltem eddig, és mindig Ungváron laktam. Itt születtem 1916-ban, a Monarchiában. Csehszlovákiában jártam iskolába meg első szemináriumba, Magyarországon voltam kispap, Magyarországon szenteltek görög katolikus pappá, a Szovjetunióban tartóztattak le, Ukrajnában öregedtem meg, és még ma is Ungváron vagyok” (185.). Néha tehát ki sem kell mozdulni a saját, tágabban értett otthonból ahhoz, hogy határtapasztalathoz jussunk. Néha a határok mennek oda az emberhez az úgynevezett „változás szelével” együtt.

Úgy tűnik, ilyen szelek jártak a második világháborút követő években Nagyszelmenc és Kisszelmenc utcáin is. Az ikerfalu közé épített határ ugyanis, amely a nagyszelmenci részt Csehszlovákiához (majd a rendszerváltás után Szlovákiához), a kisszelmencit pedig a Szovjetunióhoz (illetve a rendszerváltást követően Ukrajnához) kapcsolta, ekkorra datálható. Hogy egy olyan nagyhatalomnak, mint amilyen a Szovjetunió volt akkoriban, miért lehetett szüksége ilyen lépésre, csak sejthetjük utólag, amit viszont biztosan tudunk: az Ungvártól nem túl messze elterülő ikerfalut kettézáró határ rokonokat, ismerősöket, barátokat választott el egymástól – sokáig úgy tűnt a helyi lakosság számára, hogy véglegesen. Egy rövid ideig még átjártak ugyan például a gazdák (megművelni a határ másik oldalán maradt földjeiket), de aztán fokozatosan felszámolták az ilyen félillegális kiskapukat is. A korabeli, a nyugat felé eleve (finoman szólva) mély bizalmatlansággal tekintő szovjet szemlélet szerint: a birodalom határa szent és sérthetetlen, aki mégis határsértésre vetemedik, annak felelnie kell tettéért. És A kettézárt faluban elmesélt történetek tanúsága szerint feleltek is érte az egyszerű, falusi emberek, könyörtelenül. A kisszelmenci Sárpátky Károlyné Jefcsák Ilona jegyzi meg egy helyen: „Az oroszok hoztak édesanyámnak cukrot, szahar, mama, szahar, én téged úgy szeretlek! Akkor édesanyám megkérdezi, és ha mennék át a határon? Akkor lelőnélek, mint egy kutyát. Már akkor magas sövény volt, befonva tövissel, átnézni se volt szabad. […] Az egyik húsvétkor valaki Nagyszelmencből részegen átdugta a fejét a sövényen, a katonák akkor is éppen ott álltak, megfogták, áthúzgálták, és három év múlva jött vissza harmincöt kilósan” (75.). De jellemző az a történet is, amit a Szelmenc ügyében 2004. április 24-i washingtoni meghallgatáson (amelynek különben teljes jegyzőkönyvét tartalmazza a kötet) Tóth Lajos, Nagyszelmenc polgármestere elmond: „A váratlanul történt határmódosítás annyira hihetetlennek tűnt nagyszüleink számára, hogy a határőrök éberségét kijátszva egy ideig még átjártak a határ túloldalán lévő földjeiket megművelni. A döbbenet akkor lett óriási, mikor a szovjet határőrök egy nap leforgása alatt hat méter magas deszkapalánkot építettek. Így történhetett meg, hogy a nagyszüleinél vakációzó kisszelmenci Rebeka örökre Nagyszelmencen maradt. A szülei már csak mennyasszonyként látták viszont, akkor is csak a határon keresztül, mivel a szovjet hatóságtól nem kaptak engedélyt, hogy részt vehessenek a lányuk esküvőjén. A deszkából épített fal azt is megakadályozta, hogy az egymástól elszakított testvérek, rokonok, ismerősök láthassák egymást” (238.). És azok, akik ennek ellenére megpróbáltak valamilyen, a határon átnyúló kapcsolatot teremteni, tehát „átmutogattak”, „átbeszéltek”, ahogy a helyiek mondták, azok meg is kapták büntetésüket. Ezeknek az intézkedéseknek a hatására aztán szép lassan gyengülni kezdett a szál a két település, a rokonok és a barátok között, egészen a Szovjetunió széteséséig, illetve bizonyos szempontból napjainkig, amikor már más, elsősorban adminisztratív jellegű problémák nehezítik a határátkelést és a kapcsolattartást.

Az, hogy a határt esetlegesen és erőszakkal húzták meg, nem törődve az ott élő emberek sorsával, jellemző a sztálini rendszerre. Mégis érdekes, ahogy a kötetben megszólalók visszatérően emlegetik „Ignác Janit”, Kisszelmenc akkori polgármesterét, vagy ahogy Kárpátalján ma is nevezi a köznyelv, bíróját, aki a legenda szerint dobbantott egyet, majd azt mondta az oroszoknak, hogy „Tu je gránic!” (’Itt a határ!’), és a határ oda épült. Könnyen lehet, hogy valamilyen előny reményében a bíró valóban együttműködött ilyen formán is a szovjetekkel, de ami biztos, nem sokkal később őt szintén maga alá gyűrte a rendszer, sok más emberrel együtt.

Zelei Miklós kitartóan követi a rendszer változásait, egészen máig, és kritikával illeti a látszólagos tehetetlenséget, a mindent behálózó korrupciót, a nagypolitika közömbösségét vagy éppen a nagyon is jellemző politikusi hozzá nem értést. Míg a kötet nagy részét kitevő riportokban a szerző következetesen háttérben marad, és csak implicit módon – elsősorban az anyag válogatásában és elrendezésében – van jelen, hogy a megszólalók minél szabadabban mondhassák el saját történeteiket, mintegy monológ formájában, addig a kiegészítésként csatolt szövegekben már nem marad rejtve a szerző személyes meggyőződése, véleménye, az ügy iránti mérhetetlen kitartása sem. Zelei kitartóan gyűjt össze mindent, ami számára hozzáférhetővé válik a témával kapcsolatban, és hol az adott dokumentumot, hírt, újságcikket teszi közzé a kötetben mindenféle kommentár nélkül, hol pedig a legszemélyesebb véleményét osztja meg az olvasóval egy-egy eseménnyel, fejleménnyel kapcsolatosan. Talán ezeknél a részeknél lett volna szükség szigorúbb rostálásra, válogatásra, hiszen nem mindegyik szövegrész képes – már csak megformálása, illetve súlya, pontosabban súlytalansága miatt sem – felemelkedni a kötet általános színvonalához. De ahogy kirajzolódik A kettézárt falu saját, közel sem probléma nélküli keletkezés- és kiadástörténete ezeken a lapokon, úgy válik egyre inkább megkérdőjelezhetetlenné a szerző kitartása és elismerésre méltóvá az ügy iránti elkötelezettsége. Minden túlzás nélkül kimondhatjuk: az, hogy nem maradt helyiérdekű Nagy- és Kisszelmenc mélyen igazságtalan sorsa, nem kis részben köszönhető Zelei Miklósnak.

A kettézárt falu lapjain ugyanakkor nem csak a határral kettéválasztott ikerfalu jelenig tartó sorsmetszete jelenik meg. A háttérben mindig ott van a kárpátaljai magyarság tragédiája, a malenkij robotra, illetve a különféle szovjet lágerekbe származási alapon elhurcolt férfilakosság szenvedéstörténete is. Ezúttal csupán egyetlen epizódot emelnék ki ebből. Az Kárpátalján is meglehetősen széles körben ismert, hogy Gálocs polgármestere ellenállt a hatalomnak, és egyetlen embert sem engedett elhurcolni a faluból a „háromnapos munkára”. Az viszont már kevésbé tudott, hogy mi lett a polgármester, Bakajsza József sorsa. Erről a kötetben fia, Bakajsza Árpád beszél: „Ötvenben vitték el, és ötvenöt tavaszán vagy nyarán küldött Lembergből egy lengyel származású orvosnő egy levelet anyámnak. Értesítettek bennünket arról, hogy ha élve haza akarjuk hozni apámat, menjünk el érte, súlyos beteg. Nem írták, hogy mi a baja. […] Elhoztuk, akkor bizonyosodtunk meg, hogy az állától a feje tetejéig egy arasznyi távolságot bevéve, a koponyája úgy hajlott, horpadt, mint a gumilabda. Apám fejében egy ép csont nem volt. […] Kínlasztották, ameddig meg nem zavarodott. Akkor elérték a céljukat, mert úgy már nem veszélyes. De még akkor sem küldték haza, akkor sem engedték el” (142.).

Zelei Miklós kötetében a kitartás és a remény mellett ott a szembesülés a sokszor teljesen igazságtalan realitásokkal. A szerző beszámolói, cikkei, interjúi alapján saját maga tapasztalta meg, milyen nehéz elérni bármit a jelenben is, sok évvel a második világháború, illetve a rendszerváltás után az ikerfalu ügyével kapcsolatban. Mert akárhányszor tűnik úgy, hogy legalább az egyszerűsített határátkelés kérdése megoldódik végre, hamarosan kiderül, hogy korai az öröm: vagy a megígért határnyitás húzódik el, vagy a szlovákiai csokilobbi éri el a határ zárva tartását egy időre. De ha épp nincs más, akkor a schengeni vízummal kapcsolatban jelentkezik valamilyen probléma, hogy a szervezett bűnözés mindent átható, vigyázó tekintetére már ki se térjek…

A kötetben újraközölt (eredetileg a Magyar Hírlap 2007. november 24-i számában megjelent) Benzinkút a tömegsír fölött című cikkében Zelei Miklós nagyon tömören és világosan foglalja össze tapasztalatait a kisebbségi léthelyzetről: „Mindösszesen ennyi a kisebbségi lét. A lényege, hogy újra és újra a nulláról kell elindulni” (325.). Mégis (vagy éppen ezért) fontos – és számomra ezt jelenti leginkább A kettézárt falu –, hogy valaki, aki ezt közvetíteni is képes, újra és újra útra keljen, mert a kisebbségi lét mindennapi határtapasztalatai nem szabad, hogy rejtve maradjanak, vagy hogy a feledésbe merüljenek. Ezekről akkor is beszélni, írni kell, ha éppen tisztán látszik: nem sok remény van a változásra.

(Zelei Miklós, A kettézárt falu, dokumentumregény, harmadik, javított, bővített kiadás, Kortárs Kiadó, Budapest, 2017.)

Megjelent: Együtt, 2017/4., illetve: kvit.hu (2017. 09. 24.)

A szerző a recenzió megírása során a Nemzeti Kulturális Alap 2017-es alkotói támogatásában részesült.