2011. március 29., kedd

Az emlékezés napjai (Simon Márton: Dalok a magasföldszintről)

Simon Márton első kötete, a Dalok a magasföldszintről az olvasó tudatában egy finoman körvonalazódó önreflexív visszaemlékezésként marad meg. A szerző kísérletet tesz az elmúlás, az anya halálának, az (egykori) szerelem intimitásának hiteles lírai átültetésére. Persze jól tudjuk, hogy ezekből egyáltalán nem könnyű érvényes versvilágot létrehozni. Simon Mártonnak – úgy látszik – mégis sikerült.


Az alkotáslélektanban általánosan elterjedt az a felfogás, miszerint ahhoz, hogy valaki megírja egy hozzá közel álló személy elvesztését, kellő távlat szükséges. Az irodalomtörténet ennek alátámasztására általában a lánya halálát versben megírni képtelen Arany Jánost hozza fel példaként, aki csak ennyit írt füzetébe, miután végleg megakadtak a sorok: „Nagyon fáj! nem megy!” Simon Márton kötetére is bizonyára hasonló okok miatt kellett ennyit várni. De mindenképp megérte.

A kötet az emlékek újrarendezéséből, elemzéséből indul ki, hiszen a múltat pontosan felidézni egy bizonyos idő eltelte után nem is olyan egyszerű, mert a „fej álmok helyett tárgyakkal és rendetlenséggel teli” (Dal helyett 1), továbbá mert „Mennyi minden változott az évek alatt, ki- / cserélődtek még a jelentések is, / mint sejtjeink hétévenként állítólag teljesen” (Ez is milyen). Az elveszített személyek az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokban élednek újra. Egy kép, amin alig látszik a lírai én, egy huszonéves kávéfőző, egy spring feliratos, ibolya illatú szappan (Teendők), a sminkkészlet, két üveg parfüm (A merülés elmélete) vagy a tejpor (Életünk napjai), mind-mind az emlékezés eszközévé válik. Fontos szerepet töltenek be ebben a környezetben a színek. Például a fehér („az emlékezet fehér, mint a kabinok, amikbe / vetkőzni jársz” – Előszezon), majd a kék és annak többféle árnyalata („de akkor írni sem tudok már/ fekszem csak hirtelen fáradva el mintha úszás után / mellettem hatalmas kék sötétség” – Dal helyett 2; „Fölöttem az ég eleinte sötét, élénkebb kék, / azután egyre világosabb lett. És fölnéztem, és halványkék volt, / mint álmaimban a bugyid, amit míg lerúgsz magadról, / én a pólót rángatom rólad, még ma is” – Akit én halványkék). Tulajdonképpen a színek teszik Simon Márton versnyelvét enyhén metaforizálttá.

A versek nagy részében a barátnő hiányának nehezen tudatosuló tényével szembesülünk: „… én nem akarom / többé simogatni a képernyőt – hazudni, mert / nem őszinteségre van szükségem, hanem rád” (Előszezon). Nem az a fontos tehát, hogyan, miért került sor a szakításra, hanem a tapasztalat, miszerint az elválás után érzett hiány, a néha feléledő remény nehezen dolgozható csak fel: „Nem is a fiún lepődtem meg, illetve nem tudom, / csak fura volt, nem is lepődtem meg, az ember / hozzászokik, hogy szerelmeit előbb-utóbb megbasszák / bizonyos igazán gyönyörű estéken” (Akit én halványkék). Különösen figyelemreméltó az a közvetett vallomásos jelleg, amely a hangsúlyeltolódások által messze elkerüli a giccses megszólalás gyanúját, s így sikerül kimondani a ma már versben kimondhatatlannak gondolt „bűvös” szót: szeretlek („Kávé és kitépett lapok a számban, / mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit, / szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér, / hagyma, olaj, tojás, rend” – Életünk napjai). Aztán végül eljutunk az elfeledésig is: „átlagos éjszaka lesz alszom én is végre / mert többé semmi sem jut eszembe rólad/ csak marad a megírhatatlan szándék/ hogy kéne de már nincs mit” (Dal helyett 2).

A másik (bár nem mindig teljesen elkülöníthető) csoportot az anya elvesztését, illetve emlékét felidéző versek alkotják (A merülés elmélete; Esti vázlat, reggel átolvasni; És ez egy; És ez kettő; Tél, pályaudvar stb.). Itt meg kell említeni József Attila Kései siratóját, amely olyan mélyen benne van irodalmi tudatunkban, hogy szinte lehetetlen kibújni a hatása alól. Ez nem olyan nagy baj, mivel Simon Márton nem egy újabb siratót ír, nem meghaladni akarja a 20. századi magyar irodalom egyik kétségtelenül legnagyobb versét, hanem továbbírni igyekszik azt saját nyelvén, saját költői eszközeivel. A legcélszerűbb, ha azt mondom: a siratót „dallá” írja át. Azért fontos itt az idézőjel, mert az olvasó a dal szó hallatán egyből valamilyen egyszerű érzelmet kifejező, rövid, slágergyanús, a rádióban agyonjátszott, megzenésített szövegre gondol. Ehelyett inkább a költő régi szinonimája (dalnok) jusson eszünkbe és egy korszerűsített, ma már nem feltétlenül köveket megmozgató költői műfaj.

A kötet egyik legszebb verse az Életünk napjai, melynek első sora („Anyámra gondolok és tejport eszem”) nem véletlenül vált a tágabb értelemben vett irodalmár-körökben szinte szállóigévé. Az érzések mintha a reggeli készítésének ügyes-bajos dolgait megidézve válnának igazán elbeszélhetővé. Az anya iránt érzett szeretet és a barátnő iránti szerelem az emlékezésben egyre inkább elkülöníthetetlen egymástól. Jambikus lejtéssel és zaklatott képekkel indul a Sokáig fehér című vers. Az anya betegsége a lírai énben a „h.-i kórház hátsó udvarán” tudatosult. Az emlékező pozíciójából a szerző azzal a felismeréssel kénytelen számolni, hogy a „részletek elvesztek, ahogy kell”. Ennek ellenére a szatyor („azt a rohadt szatyrot szorongatom,/ izzadt, fehér, üres, négyezer év alatt se bomlik el”), az ételhordás, a kórház épületének idegensége mélyen beleivódott a tízéves gyerek tudatába, akárcsak a fájdalom, amit igazából még a felnőtt távlatából sem lehet megírni. De az írás mégis valahol öngyógyítás. Ezt a József Attila lírájával is párbeszédet kezdeményező versből tudhatjuk meg: „Írok. Hátha így elfelejtelek. Hátha így felejtelek el” (Tél, pályaudvar).

Az ebben a rövid írásban bemutatott részletekből is látható, hogy Simon Márton versei mélyek és tiszták. Nem akar többet mondani, mint amit elbírnak a sorok. Ösztönösen íródnak egymás mellé a szavak. Könnyedén, egyszerűen. Ez az erénye és legnagyobb veszélye is egyben a kötetnek. Mert ha nem tud megújulni ez a versvilág, nem képes később új témákat, poétikai sajátosságokat beépíteni saját magába, könnyen önismétlővé válhat. A kísérletezés viszont új utakat nyitna, segítene, hogy a szövegek kellően eltávolodjanak a mesterektől. Ez ma éppen olyan kihívás, mint amilyen Petrinek lehetett, hogy eltávolodjon a József Attila által kitaposott úttól. De ha sikerül (és mért ne sikerülne?), egy rendkívül karakteres, eredeti költőt ismerhetünk meg. A jelek a kötet több emlékezetes versében is megmutatkoznak.

Simon Márton: Dalok a magasföldszintről, Budapest, L’Harmattan, 2010.

Megjelent: KULTer.hu (2011. március 29.)

netnapló - visszaadott versek


Valahányszor egy folyóirat visszaadja, elutasítja az írásaimat, a Rába Györggyel készült interjú alábbi részlete jut eszembe:

„Az ember tulajdonképpen nem tudja, hogy mit ér az, amit akkor éppen ír, de amikor lekerekedik, akkor többé-kevésbé látja. Nincs sok folyóirattal közvetlen kapcsolatom, de ide tartozik a Holmi. A Holmi külön kérésére mindig több verset adok nekik azzal a kikötéssel, hogy egyszerre több mint maximum három nem jelenhet meg, továbbá két egymást követő számban nem jelenhetnek meg a versek, mert az rossz vért szül. Nem jó az, ha valaki teleír egy folyóiratot. Az utóbbi időben nem, de az évtizedek folyamán – mert most huszadik évébe lép a folyóirat – előfordult, hogy visszaadtak egyet-kettőt. Indoklás nélkül, rendkívül udvarias formában. Ennek a technikai lebonyolítása a versrovat vezetőjének a feladata, Várady Szabolcsé, akit sajnálhat a Külügyminisztérium, hogy nem használ fel, mert olyan diplomáciai remekműveket ír nekem! Ilyenkor elgondolkozik az ember. Előfordul, hogy ráeszmél, mi lehetett az, ami nekik nem tetszett, ami őket zavarta, mi lehetett a versnek a gyöngéje és akkor eldobja. Előfordult az is, hogy úgy láttam: ők nem fogták fel, hogy a vers megüti a katonamértéket és más folyóirat minden további nélkül közölte.

Vannak bizonyos elvek, amelyeket az én nemzedékem még egész fiatal korában megtanult: mire van joga a szerzőnek, és mire van joga a szerkesztőnek. A szerzőnek joga van ahhoz, hogy hova ad, kinek ad, és a szerkesztőnek joga van ahhoz, hogy mit közöl. Ezt az íratlan, becsületkódexbeli szabályt én teljesen a magaménak vallom és eszerint járok el. Ha valami vers nekik nem kell, nem szoktam ágálni ellene, ők nem szokták magyarázni. Babits sem magyarázta általában azt, ami nem tetszett neki.

Ennek megvan a maga hagyománya. A Válasz folyóirat versrovatát hosszú ideig Szabó Lőrinc szerkesztette, de volt egy periódus, amikor nem ő, hanem Weöres Sándor. Akkor Jékely Zoltán, aki saját nemzedékén belül Weöres Sándornak mintegy a riválisa volt (jóllehet nem voltak sosem vetélytársak), küldött verseket a Válasznak. Fennmaradt Weöresnek egy lektori beszámolója, amiben az áll, hogy „adjuk vissza Jékelynek ezeket a verseket és kérjünk tőle egészen újakat”. Jékely költészetéért én kamaszkorom óta rajongok, és szerintem a legnagyobb verseinek értéke semmit sem csorbult. Hogyha Jékelynek vissza lehetett adni verset, akkor nekem is vissza lehet adni.”
(Forrás: DIA)

Aztán ha azt mondják az olvasók egyes verseimre, hogy rosszak, gyengék, akkor  pedig Gottfried Benn gondolatait idézem:

„Korunk nagy lírikusai közül sem hagyott hátra senki többet hat-nyolc teljes értékű versnél; (…) ezért a hat versért a harminc- vagy ötvenévnyi aszkézis, szenvedés és küzdelem” (Gottfried Benn: Líraproblémák. Idézi: Keresztury Tibor a Petri-monográfiában). (Forrás: DIA).

2011. március 28., hétfő

VI. KAMK (plakát)

netnapló – 2000± sok


Ma reggel ment vissza a tesóm Budapestre. Mondanám, hogy hajnalban ébredtem, de csak hét előtt. Ez is eléggé rosszul esett. Főleg, hogy hajnali egyig böngésztem Balla D. Károly naplójegyzetfüzérét (2000±3). Immár másodjára ülök neki.  Bármennyire is kordokumentumokként akarom kezelni a jegyzeteket, mindig egyfajta lélektani regényt olvasok ki a kötetből. A fikcionáltság talán azért erősödik fel az értelmezésemben, mert BDK jegyzetei mögött ott látom a szelíden mosolygó anyaországi olvasót. Az (ön)irónia jól áll ugyan a szerzőnek, néhol szépen elhelyezett, hatásos poénok vannak a szövegben (még én is felnevettem egyszer-kétszer tegnap éjszaka), máskor viszont tökéletesen érdektelen dolgokat nagyít fel. Talán azért nem elég hitelesek számomra ezek a naplójegyzetek, mert túlzottan le vannak kerekítve. Egyébként érdekes könyv, de én szeretem a töredékes írásokat, a kevésbé csiszolt gondolatokat és a befejezetlenséget. Olyan dolgokat, amiken tudok még gondolkodni. Legalábbis akkor, ha naplót olvasok. De ettől még kellemes könyv. Az sem mellékes persze, hogy sok szereplőjét személyesen ismerem, és én nem egyszer mást gondolok róluk, mint amikkel itt találkozom.
 
Mindenesetre nagy kár, hogy kevés alkotónk vezet ehhez hasonló naplót. Pedig szívesen olvasnám őket. És más műfajok is hiányoznak. Nemrég fedeztem fel a MEK-en Kabdebó Lóránt tartalmas beszélgető-könyvét (A műhely titkai). 
 
Az ehhez hasonló irodalmi beszélgetések jól mutatnának az Együtt fórum-rovatában. Igaz, riportok vannak. De a beszélgetés egészen más. Ebből a szempontból hiánypótló Penckófer János beszélgetése Vári Fábián Lászlóval a Jég és korbácsban. Ehhez viszont kevesen tudnak hozzáférni. Több ilyen kellene. A Magyar Napló egyik legélvezetesebb rovata a Nyitott Műhely. Szerintem nálunk is jól fogadnák ezt a műfajt.

Közben hallgatom a Kossuthot a neten. Mezőgazdaság, sajtnak látszó készítmények, kettős állampolgárság Ukrajnában, ösztöndíjmustra. Nem lenne rossz most így hirtelen egy középkategóriás kutatói ösztöndíj. Kihúzna az anyagi gondokból…

Aztán nekilátok a napi tananyagnak. Minél többet tanulok, annál inkább érzem, hogy nem ismerem elég jól az irodalmat. Rengeteg klasszikusnak számító könyvet nem érkeztem még elolvasni. És akkor hol van a kortárs irodalom?

Ma sajnos lehűlt a levegő. Nem tudok kiülni a lépcsőre netezni. Bent meg unalmas.

2011. március 27., vasárnap

netnapló - Miami Vice Eszenyben

Ma akkora hévvel ültem neki a naplóírásnak, hogy azt hittem, végre megjön az ihletem is hozzá. Sajnos nem igazán jött meg. Órákig csak egy mondat járt a fejemben: „Ma k****ra nem megy az írás”. (Öncenzúra. Kivételesen megelőzöm a bajt.)

Nos, akkor. Mi is történt a héten? Úgy néz ki, beköszönt lassan a tavasz. Ez egyfelől igencsak üdvözlendő dolog, hiszen ilyenkor zöldell a fű, süt a nap, párosodnak a madarak stb., másrészről viszont egy csomó házimunkát tartogat a falusi ember számára ez az évszak. Ez alól a magukat értelmiséginek kikiáltó fiatal titánok sem kivételek (ez a titános dolog nem az én ötletem, de ismerjük az irodalmi szabályszerűségeket: megtisztítunk egy-két talált tárgyat, oszt akko' minden rendben).

Tegnap reggel például egész nap földet kellett lapátolni (fel akarjuk tölteni a kertet, mert füvet fogunk vetni). Ilyen munkák után gondol a szegény irodalmár mondjuk Szolzsenyicinre. Ha nekem mindössze egy fél napig kellett lapátolnom a földet, és most hullok össze a fáradtságtól, akkor a kényszermunkatáborokban hogyan bírták ki ezt az emberek évekig? Tanulság: olvassuk Szolzsenyicint.

Más. A héten Eszeny kicsit felpezsdült. Kijött az SZBU. Én személy szerint sajnos nem sokat észleltem az egészből, mivel épp az Irodalmi Jelent olvastam kint a lépcsőn.  Élveztem a verőfényt. Egyesek szerint viszont Eszeny néhány órára olyan lett, mint a Miami Vice. Embercsempészet, üldözés, minden. Egy lövés is eldördült (állítólag csak gumilövedéket használtak...). Még szerencse, hogy nem nézem a Miami Vice-t. Így nem tudom elképzelni se, milyen lehetett. Vagy hogy pont olyan volt-e, mint amilyennek a kicsit túlzónak tűnő beszámolók leírják. 
(* A napló lezárása után gugliztam egyet. Szóval kb. ilyen lehetett:)
Miami Vice (Forrás: gmt.dtsh.hu)
Mindenesetre „az élet csak úgy megy, hogyha zajlik”, tanultuk meg jó pár éve Polgárjenő úrtól. És ezt azóta sem tudta cáfolni senki.
Aki esetleg nem ismerné az ominózus felvételt:


Ma reggel szalonnasütés kint a szabadban. Jó ez nagyon az izomlázas deréknak. Meg egy kis Pelevin is jut még délutánra (A Sárga nyíl). Meg egy fél sör beteg idegemnek.