2011. május 17., kedd

„… mint megfőzni egy levest” (Czébely Gabriella: Holló hajam vánkosán)


Immár másodszor olvastam el Czébely Gabriella első verseskötetét, és még mindig a bemutatkozásában írt egyik sora jár a fejemben: „Az írás ma már annyira természetes és szükségszerű számomra, mint megfőzni egy levest”. Kiváló gondolat. Eszembe juttatta Rakovszky Zsuzsa egyik versét (Triptichon) az Egyirányú utca című kötetből, a versen belül is ezeket a sorokat: „Párnákkal magasított székünkön, két gyerek,/ megbűvölt borzadállyal nézzük a húslevesben/ csukott szemhéjjal úszó, halvány kakasfejet”. Természetesen nem szeretnék semmiféle párhuzamot vonni az alkotók között, csupán azt kívántam példázni az idézetekkel, hogy a két művelet (megfőzni egy levest és megírni egy verset) nem is áll olyan távol egymástól, mint azt első meghökkenésünkben gondolnánk.

Ez után a rövid bevezető után, azt hiszem, ideje rátérnünk Czébely Gabriella verseire. A kritikus mindig kicsit zavarban van, ha első kötetet recenzál, hiszen tisztában van azzal, hogy nem mindig születnek átütő eredmények, irodalomtörténeti jelentőségű írások az írói-költői pályák legelején. Itt említeném meg Ady első két kötetét, Csoóri Sándor és Kányádi Sándor fiatalkori verseit, de még Kosztolányi Dezső sem váltott ki hatalmas lelkesedést Négy fal között című kötetével (elég elolvasnunk az akkortájt induló Nyugat első számában Frölichné Kaffka Margit recenzióját). Éppen ezért semmi esetre sem szabad csüggednie az alkotónak akkor, ha most inkább a hibákra összpontosítok. A fejlődéshez ugyanis elsősorban őszinte bírálatra van szükség, nem pedig jócskán túlértékelő dicshimnuszra.

Nem mindig szerencsés dolog megfogalmazni a költészetről alkotott véleményünket a kötet elején. Főként akkor, ha ezzel az olvasó értelmezési távlatát szűkítjük, esetleg olyan magasra tesszük magunkkal szemben a mércét, amelyet a kritikus már eleve kétkedéssel fogad. Czébely Gabriella gondolatai után érdeklődéssel vártam a versektől szakralitást, természetességet, végül pedig mérhetetlen katarzist. Nem árt vigyázni a nagy szavakkal.

Néha előnyösebb, ha kritikusabb magával szemben a szerző, és önmaga kezd el szelektálni írásai között, hiszen nem minden vers sikerül jól, de a kötetbe érdemes a legjobb darabokat beválogatni. Kötetkompozíció szempontjából a ciklusokra való felosztás is csak akkor helyénvaló, ha tudatos. Jelen kötetben nem érzem szükségét ennek a felosztásnak, még ha olyan kevésbé körvonalazható fogalmak is emelkednek cikluscímmé, mint a Bizonyosság, az Előtted állva és a Romok alatt. Sokkal erősebb hatást ért volna el a szerző kevesebb verssel és egy olyan sorrenddel, mely a kötet címéből fölsejlő belső logikát juttatja érvényre.

Czébely Gabriella metaforikus nyelve, látomásos-vallomásos versvilága a 20. század elejére vezethető vissza. Nem könnyű ezt a hagyományt továbbvinni ma, még veszélyesebb változatlanul átvenni. Itt az olyan sorokat emelném ki, mint: „Homály fátyola lepi be/ világom sejtett réseit,/ bukdácsol az esti sötét/ a lámpák halvány fényein” (Hazaértem); „kósza szellő hogy hajamhoz érjen/ fénylő csillag arcomra ragyogjon/ fű harmata lucskosítsa térdem” (éjjeli műszak). Az ilyen sorokat ma már nem biztos, hogy le kellene írnia egy költőnek valamilyen szerepjáték, valamint ironikus, parodisztikus hangvétel nélkül. A képekkel kapcsolatban is hasonló probléma merül fel, hiszen néhány költői kép az idők során egyszerűen megkopott, s a 21. században már nem igazán lehet velük semmit mondani: „Madár se jár erre/ bokor és fa mind csupasz/ pedig a szomszéd kertben/ rügyet bont már a tavasz” (Örökség); „s míg téged az álom ringat/ az én szívem dobol vadul” (sorsom).

Olvasói élményt ront továbbá a nem természetes szórend („… vetül rájuk kriptafény”; „Takarja őket napfénysátor/ s hamvadnak emlékeik” - Vénasszonyok nyara). Nem egyszer hasonlóan erőltetettnek hatnak a rímek, főleg akkor, ha a szerző nem tartja fontosnak a hím- és nőrímek megkülönböztetését: „Pörögnek küllők/ fénylik a nikkel/ fém paripákon/ dombokon le-fel (…) A győztes arcán/ vörös-hevesen/ lángol az öröm/ a célegyenesben” (Tour de France).

A hibák számbavételekor igencsak megörültem, amikor néhány versben azt tapasztaltam, hogy a szerző el akar szakadni az olvasmányoktól, és korszerűbb nyelven természetesebb mondatokat szeretne papírra vetni. Itt idéznék is két versből: „Kösz. Megvagyunk. Néha/ vannak köztünk viták,/ de rég beláttuk:/ csak együtt megy tovább” (Búcsú); „Letojom őket, a süket szövegtől/ kívi-színűre zöldülök” (Zsúr). A példák is azt mutatják, hogy Czébely Gabriella költői nyelve akkor kezd el igazán élni, amikor szabadjára engedi nyelvi fantáziáját, nem akar irodalmias lenni, hanem természetesen - a szlenget sem megvetve - ír verset. Olyan természetesen, mintha csak egy levest főzne. Én úgy vélem, ezen az úton érdemes elindulnia.

Czébely Gabriella. Holló hajam vánkosán. Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 2009. – 88 o.

Csordás László

Megjelent: Partium, 2010. tél, 37-38. o.


A kötet a KMMI oldaláról is letölthető (link).

2011. május 16., hétfő

netnapló - irodalom

Valahol bámulatos az a szenvedély, ami egy embert az irodalomhoz fűzhet. Ezt érzem mindig, amikor könyv után nyúlok vagy pedig belefeledkezem az írásaimba. Addig firkálok a fehér papírra, mígnem értelmes mondatok kerülnek egymás mellé, és az áthúzások fölött lassan összeolvasható egy-egy valóban jó sor, rosszabb esetben szókapcsolat, amit biztos, hogy valamikor még fel tudok használni. Vagy csak úgy gondolkodom egy jó könyvön, egy jó nőn, egy elhibázott napon, egy felkavaró ímélen, magán a szerencsétlen sorsomon. És legtöbbször nevetek. Mert például a kisebbségi létet csak jókora fekete humorral lehet elviselni. De ez a téma már megint messzire vezetne. Nem is biztos, hogy érdemes most belemenni.

Ma egész álló nap szerkesztettem. Sőt tegnap is. Hihetetlen, hogy olyan 50 oldal után mennyire nehéz a szövegre koncentrálni. Figyelni a helyesírásra, a szórendre, a mondathangsúlyra, a földrajzi nevekre, a központozásra, mindenre. Aztán még egyszer el kell olvasni a javított változatot, hogy vajon nem nyúltam-e bele túlságosan az eredeti gondolatmenetbe, nem hagytam-e meg egy csábító képzavart (esetleg én magam nem gyártottam-e egyet, mert volt már rá példa!). Végül a szerkesztő kétoldali agygörccsel befejezi a napi átnézni valót. Aztán jöhet a jól megérdemelt szépirodalom.

Előbb a művészeti portálok kínálatát nézem át, később áttérek az általam kedvelt blogokra, aztán kinyitom valamelyik könyvet, amit a munka miatt félbehagytam.

Most épp Görömbei András Nagy Gáspár c. monográfiáját. Ez a 2009-ben kiadott javított változat. A könyvet magától a szerzőtől kaptam egy rendkívül megtisztelő bejegyzéssel az elején. Különben nagyon szeretem a személyes dedikációkat, valahogy ezek adják egy könyv ezidáig semmivel sem helyettesíthető intimitását (ezt még nem tudja garantálni számomra az e-book reader...). Berniczky Éva például így ajánlotta a Várkulcsát (csak reménykedni tudok abban, hogy nem veszi rossznéven, amiért itt ország-világ előtt megosztom, de nagyon a sajátomnak érzem ezt a mondatot): "...némi adalék környékünk ismeretéhez, restelkedve bár, hogy a kapuk színét nem figyelem." Ennek feloldásához persze egy kis történetet kellene mellékelnem, de egyelőre inkább fedje azt jótékony homály (tudomásom szerint mindössze hárman ösmerjük ennek a mondatnak a hátterét). Nem is ezért idéztem ide, hanem mert Berniczky Évával nem találkoztam személyesen, soha életemben egy szót, egy e-mailt sem váltottunk, számomra ő tökéletesen eggyé vált a novelláival. Ez a mondat viszont egészen más oldalát mutatta felém. Olyan emberi oldalát, amit talán sosem láthattam volna meg, akármilyen érzékenyen is olvasom őt...

Tehát Nagy Gáspár. Azt hiszem, az egyetemen egyáltalán nem hallottam róla a tanáraimtól.  De ahogy most nézem, az új akadémiai kézikönyv (Magyar irodalom, 2010, főszerk.: Gintli Tibor) is meglehetősen felületesen "tudja le" Nagy Gáspárt. Eddig jobbára csupán két versét ismertem: Öröknyár: elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából. Most legalább belemerülhetek a költészetébe. Imádok felfedezni magamnak szerzőket, imádok rácsodálkozni az irodalomra, mert mindig találok olyat, amire sohasem gondoltam volna előtte. 

Na, csak sikerült átvennem az esszéisztikus hangnemet Csoóritól. Még a gondolatfűzés nem az igazi, de majd dolgozom rajta.

P. S. kíváncsian várom a szavazás végeredményét, ti. milyen orientációjú a Kárpáti Igaz Szó? (Szerintem meglehetősen kevert.)

2011. május 15., vasárnap

netnapló - hej, Debrecen

Kedden vonatra ültem, majd kíváncsisággal és némi félsszel telítve megérkeztem Debrecenbe. 

Mit mondjak? Szép város. Zöld. Minden olyan más, mint Budapesten. Itt is idegennek éreztem magam. (Hol nem?) De azért szerintem Debrecen otthonosabb város.

Az utazás ezúttal sem volt mentes a meglepetésektől. Az első, amit még a vonaton éltem át: szembesülni kényszerültem azzal, hogy a Telenor kártyámon nincs egy fillér sem. Irány az újságárus. Ezt követően felültem a villamosra. Régi típusú volt, nem mondta be a megállók neveit. Egy szép nagy kör megtételével visszajutottam egészen a vonatállomásig. (De legalább megnéztem a várost.)

Aztán másodszori nekifutásra sikerült eljutnom az egyetemre. Az ügyintéző késett, fél kettő helyett csak háromkor nyitott ki az irodája. Addig a Kulter szerkesztőivel söröztem. Különben ők kalauzoltak a Debreceni Egyetem számomra teljesen ismeretlen folyosóin.

Estére kiderült, hogy kell a diplomafordítás (méghozzá sürgősen), amíg ezt nem juttatom el valahogy, addig a jelentkezésem tárgytalan. A rokonoknak köszönhetően kapcsolatba léptem az itthoniakkal, sikerült egy fordítót találni, aki elvállalta a munkát.

Hajnalban vonatra ültem, alighogy megérkeztem, irány a fordító háza. Szerencsére már várt. Csütörtök délutánra készen is volt a munkával, a közjegyző kb. 10 perc alatt hitelesítette. Péntek hajnalban megint a vonaton találtam magam.

Debrecenben eléggé hűvös volt reggel. Péntek 13. Előre féltem ettől a naptól. A Telenor megint megtréfált, de ezúttal hiába fizettem 1500 Ft-ot az egyik ABC-ben, egyszerűen nem akart működni. Valamilyen egyenlegfeltöltés-maszlagot játszott le újra és újra. Nem igazán használok magyar kártyát, nem értek az ilyesmihez. Úgyhogy magam jártam utána mindennek. Találkoztam a leendő vezető tanárommal. A fordítást megmutattam az ügyintézőnek,  aki elfogadta azt. A csekket befizettem, a nyilatkozat is megfelelő volt, végül megvettem a borítékokat (tényleg nem olcsó a bélyeg…). Elvileg most már teljesen rendben vagyok. Legalábbis a jelentkezést illetően. Várom a felvételi vizsgát.