Valahol bámulatos az a szenvedély, ami egy embert az irodalomhoz fűzhet. Ezt érzem mindig, amikor könyv után nyúlok vagy pedig belefeledkezem az írásaimba. Addig firkálok a fehér papírra, mígnem értelmes mondatok kerülnek egymás mellé, és az áthúzások fölött lassan összeolvasható egy-egy valóban jó sor, rosszabb esetben szókapcsolat, amit biztos, hogy valamikor még fel tudok használni. Vagy csak úgy gondolkodom egy jó könyvön, egy jó nőn, egy elhibázott napon, egy felkavaró ímélen, magán a szerencsétlen sorsomon. És legtöbbször nevetek. Mert például a kisebbségi létet csak jókora fekete humorral lehet elviselni. De ez a téma már megint messzire vezetne. Nem is biztos, hogy érdemes most belemenni.
Ma egész álló nap szerkesztettem. Sőt tegnap is. Hihetetlen, hogy olyan 50 oldal után mennyire nehéz a szövegre koncentrálni. Figyelni a helyesírásra, a szórendre, a mondathangsúlyra, a földrajzi nevekre, a központozásra, mindenre. Aztán még egyszer el kell olvasni a javított változatot, hogy vajon nem nyúltam-e bele túlságosan az eredeti gondolatmenetbe, nem hagytam-e meg egy csábító képzavart (esetleg én magam nem gyártottam-e egyet, mert volt már rá példa!). Végül a szerkesztő kétoldali agygörccsel befejezi a napi átnézni valót. Aztán jöhet a jól megérdemelt szépirodalom.
Előbb a művészeti portálok kínálatát nézem át, később áttérek az általam kedvelt blogokra, aztán kinyitom valamelyik könyvet, amit a munka miatt félbehagytam.
Most épp Görömbei András Nagy Gáspár c. monográfiáját. Ez a 2009-ben kiadott javított változat. A könyvet magától a szerzőtől kaptam egy rendkívül megtisztelő bejegyzéssel az elején. Különben nagyon szeretem a személyes dedikációkat, valahogy ezek adják egy könyv ezidáig semmivel sem helyettesíthető intimitását (ezt még nem tudja garantálni számomra az e-book reader...). Berniczky Éva például így ajánlotta a Várkulcsát (csak reménykedni tudok abban, hogy nem veszi rossznéven, amiért itt ország-világ előtt megosztom, de nagyon a sajátomnak érzem ezt a mondatot): "...némi adalék környékünk ismeretéhez, restelkedve bár, hogy a kapuk színét nem figyelem." Ennek feloldásához persze egy kis történetet kellene mellékelnem, de egyelőre inkább fedje azt jótékony homály (tudomásom szerint mindössze hárman ösmerjük ennek a mondatnak a hátterét). Nem is ezért idéztem ide, hanem mert Berniczky Évával nem találkoztam személyesen, soha életemben egy szót, egy e-mailt sem váltottunk, számomra ő tökéletesen eggyé vált a novelláival. Ez a mondat viszont egészen más oldalát mutatta felém. Olyan emberi oldalát, amit talán sosem láthattam volna meg, akármilyen érzékenyen is olvasom őt...
Tehát Nagy Gáspár. Azt hiszem, az egyetemen egyáltalán nem hallottam róla a tanáraimtól. De ahogy most nézem, az új akadémiai kézikönyv (Magyar irodalom, 2010, főszerk.: Gintli Tibor) is meglehetősen felületesen "tudja le" Nagy Gáspárt. Eddig jobbára csupán két versét ismertem: Öröknyár: elmúltam 9 éves és A Fiú naplójából. Most legalább belemerülhetek a költészetébe. Imádok felfedezni magamnak szerzőket, imádok rácsodálkozni az irodalomra, mert mindig találok olyat, amire sohasem gondoltam volna előtte.
P. S. kíváncsian várom a szavazás végeredményét, ti. milyen orientációjú a Kárpáti Igaz Szó? (Szerintem meglehetősen kevert.)
