2015. december 4., péntek

Megszakadó történetek (Krusovszky Dénes: A fiúk országa)

Pontos megfigyelésekből és ezekhez kapcsolódóan árnyalt nyelvhasz-nálatból indul ki Krusovszky Dénes, akárhányszor változás-folyamataiban és egymáshoz való viszonyaiban ábrázolja valamelyik történetének szereplőit első novellagyűjte-ményében, A fiúk országában. A novellák szerkezeti váza egy viszonylag egyszerű képlettel leírható: általában in medias res kezdés, utána visszatekintő, flashback narratív technikával ismerjük meg az előzményeket, majd a jelenig visszatérő történet egy hirtelen vágással megszakad. Ugyanakkor hiába a szerkezeti, poétikai hasonlóság, A fiúk országa novellái mégsem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, aligha érdemes sokáig keresni egy olyan metanarratívát, amelynek segítségével egységes történetet konstruálhatnánk a szövegekből: a beidegződött, éppen ezért gyakran elvárásként megjelenő kortárs olvasói beállítódást – tudniillik minden lazán összefüggő szöveget lehetőleg regénnyé olvasni – ennél a kötetnél kénytelenek vagyunk levetni.

Mindehhez természetesen hozzátartozik, hogy a novellákban feltűnő, illetve előtérbe kerülő identitások nem tekinthetők állandóknak, hiszen mindvégig változás-folyamatokban nyerik el szerepüket. A változásokat pedig valamilyen nem várt esemény, élmény, tapasztalat indítja be. Ilyen esemény a család széthullásának előrevetítése a Mielőtt apámat kettéfűrészelték című nyitónovellában. Az apa, aki egykor a városi strandfürdő úszómestereként dolgozott, elveszíti állását. Mivel feleslegesnek érzi magát, egyre inkább belemerül az alkoholizmusba. Felesége ezt nem tudja megbocsátani, állandó veszekedések alakulnak ki közöttük: a kiegyensúlyozott családi élet egyszer csak felbomlik. Ezt tetézi, hogy a tanácsháza földhivatali osztályán dolgozó feleség folyamatosan félrelép egy kopaszodó, pofaszakállas férfival. Mindezt a család szétesését figyelő egyik gyerek elbeszéléséből tudjuk meg. Sem ő, sem óvodás korú testvére nem érzi magát biztonságban otthon. Eleinte ugyan a narrátor igyekszik viszonylag pozitívan fogadni a helyzetet: „Volt bennem valami büszkeség is, hogy nekem most milyen nehéz, és, hogy én mostantól akkor problémás gyerek leszek” (18.). Ami mégis az egész novellát átlengi, az a félelem tapasztalata. Az öcs fél az otthontól, az apa fél a megcsalástól és a széteső családtól, az én-elbeszélő pedig fél attól, hogy az apa részegen lejáratja magát. Ilyen szempontból remekül elő van készítve a novella vége – nem véletlen, hogy kidolgozottsága alapján ez a kötet egyik legerősebb írása. Még a szöveg elején kiderül, hogy az elbeszélő gyakran kihagyta az úszásórákat, nehogy apja terhére legyen, mivel az apa „semmitől sem félt annyira, mint attól, hogy a saját tanítványai előtt esetleg nevetségessé válhat” (11.). Ehhez képest válik emlékezetessé olvasás után az a különösen groteszk kép, amint a nagyapával elsétáló két gyerek látja és hallja részeg apjukat hörögve vonaglani a bűvész mutatványában, miközben a nézőtér csak nevet a szerencsétlen férfin.

Szintén a családi biztonság hiányával találkozunk A tisztáson című novellában. A család szétesése után – az apa részegen nekihajtott egy fának, az anya lelépett Írországba egy doktorral – az elbeszélő a bácsikájánál maradt. Az egyes szám második személyű, önmegszólító narrációból megtudjuk, hogy az elbeszélő megbukott érettségi vizsgán, ezért, mintegy büntetésből egy sintértelepen kénytelen dolgozni, napi nyolc órát. Itt bontakozik ki a voltaképpeni történet: egy nap pénzt fogad el azért, hogy a rásózott macskakölykökkel kezdjen valamit. A sintértelepen, a kutyák között persze nem lehet helyük, marad a dögkút. Ekkor játszódik le az igazi „hétköznapi dráma” – ahogy egy helyen maga a szöveg is nevezi az ilyen helyzeteket. Mikor a dögkúton meglátja bácsikáját egy idegen nővel – feltehetően örömlánnyal – in flagranti, valami végleg megszakad az elbeszélőben: „Mintha megint elvettek volna tőled valamit, mintha megint el kellene átkoznod mindent és mindenkit, hogy te magad túlélhess” (49-50.). Ennek hatására biciklijével útnak indul, sebesen, becsukott szemmel a forgalmas úton. Itt viszont problémát okoz a történet hirtelen megszakadása, illetve az önmegszólító narráció és történet viszonya, ugyanis sehol sincs pozícionálva az elbeszélő, nem tudjuk meg, milyen távlatból, honnan is mesélheti el a leírás alapján sejthető „sötét” végkimenetelt.

Forradalmi légkörben játszódik az Ismeretlen égbolt, amit – bár önként kínálja magát a referenciális olvasat – egy általánosabb korhangulatként is interpretálhatunk: „ahogy lenni szokott, egy rosszkor és rossz helyen elmondott politikusi beszéddel [kezdődtek a zavargások], amit sunyi egymásra mutogatás és szőnyeg alá söprés kísért, mígnem […] valósággal kirobbant a harag és a gyűlölet, a tehetetlen düh és a szövevényesen egymásba fonódó sértettségek elegye” (52.). Az események kellős közepén találja magát két fiatal fiú, akik a futás aktusában ismernek rá önazonosságukra, mert akárhányszor megállnak, a novellák hangulatából máshol is kiérezhető fenyegetettség veszi körbe őket. Az ütközőzónába jutva, egy szétvert telefonfülkében megszólaló, valamilyen ismeretlen embernek bocsánatot adó női hang jelenti – véletlenszerűségével, illetve az eseményt tekintve: abszurditásával – az erkölcsi értelemben vett jó, a kicsinyességen felülemelkedni tudó mélyen emberi minőséget a pillanatnyilag felfordult világrendben.

A férfivá válás története elevenedik meg a kötet címadó novellájában, A fiúk országában. Az én-elbeszélő, aki esküvője előtt áll, hazatérve a kiselejtezett régi holmik között kutat, amikor is ráismer egy bársonynadrágra, amely előhívja a sorsfordító fiatalkori traumát: egykori barátnője abortuszát. Ahogyan a múltba tekintve fokozatosan tárul fel az olvasó előtt a történet, úgy kap sajátos árnyalatot a fiatal fiú sorsa: a dac, a túl felelőtlenül megélt élet, a kórházba való utazás során érzett érdektelenség szorongássá és zavartsággá változik át. Ezt kiválóan érzékelteti Krusovszky a tudat csapongásával, illetve az emlékek és gondolatok közötti logikai kapocs fellazításával. A férfivá válás pillanatát is érzékletesen készíti elő a szöveg. A kórházba érve megüti a fiú fülét a száraz, színtelen hang, amellyel a portárs kérdez vissza, mintha csak egy egyszerű foghúzásról vagy mandulaműtétről lenne szó. A folyosón pedig rácsodálkozik a személytelenségre, amely a sok nőt lengi körül itt, akik ugyanazon oknál fogva várakoznak. Ekkor gondol bele először abba, hogy valójában meg sem értheti ezt a helyzetet: „legfeljebb az együttérző parazita pozíciója lehet az” (88.) övé. Majd ezekkel a szavakkal gondolataiban válik férfivá: „Férfi vagyok, most váltam azzá, és nem korábban, a szeretkezéseink alkalmával, hanem ezekben a pillanatokban, ahogy magányosan és bután ácsorgok itt a nőgyógyászati osztály huzatos folyosóján” (88.).

Két további novella foglalkozik egyén és kulturális környezet, valamint a beilleszkedési zavarok problémájával, nem azonos sikerrel. A Mélyebb rétegek elbeszélője külföldi diákként ismerkedik Prága utcáival és tereivel, illetve szintén külföldi diáktársaival tölti a szabadidejét valamelyik szórakozóhelyen. A szobatárs egy arab diák, akiről nagyon hamar kiderül, hogy nem ivott még alkoholt, valamint nem volt még nővel. Az elbeszélő mutatja meg neki, hogy léteznek felnőttfilmek, aminek később ára lesz: a pornográfia stilizált világára és ízére rákapó Ahmed valami súlyos dolgot tesz a másik cserediákkal, Nasztyával a Csehországban töltött utolsó éjszakáján. Annak ellenére, hogy az előzetes információkból sejteni lehet, mi történt a lánnyal, a szöveg túl hamar ér véget ahhoz, hogy pontosan tudni lehessen a megvalósuló bűn erejéről. Így viszont maga a történet is veszít súlyából: az olvasó részéről elmarad bármiféle azonosulás vagy elutasítás, egyedül a hiányérzet jelentkezik a túl korán jött befejezés miatt. A címben előre ígért mélyebb rétegek tulajdonképpen feltáratlanok maradnak, és a novella inkább tűnik magánérdekű beszámolónak, mint általánosabb érvényű műalkotásnak. Nem így A harmadik emberben. A késleltetés itt kifejezetten jól működik: a szöveg végéig feszültségben tartja az olvasói érdeklődést. Holott csak a legvégén tudjuk meg, ki az valójában, aki zsaroló módon beleavatkozott két férfi – egy visszahúzódó pár – magánéletébe, mely beavatkozás hosszú időn át erősítette saját identitásuk normán kívüliségét, önazonosságuk válságát.

A művészet befogadása, a művésziség mibenléte, illetve élet és művészet kapcsolata kerül középpontba három novellában. A New York-i konferencia utáni látogatás a helyi fiatal underground kultúrát népszerűsítő épületben szintén magán viseli a beszámoló jelleget (Ramszesz szeme). A történet egyes szám első személyű elbeszélője nem gondolja egészen sikerültnek a szabálytalan formákban összehegesztett vasrudakból és a rudak végeire felszúrt hagymákból készült installációt. A magánérdekűségen viszont akkor emelkedik felül a szöveg, amikor a Manhattan híd alatt – szinte elveszve a városban – az elbeszélő felnéz a hatalmas, bonyolult, már-már absztrakt acélszerkezetre, és elkezdi (meg)érteni a korábban megtekintett műalkotást. Az új vadak ennél összetettebb és árnyaltabb változástörténet. A családalapítás miatt a nyüzsgő belvárosból egy kertes házba kiköltöző fotós és angoltanár felesége elégedetlen a jelenlegi helyzettel, egyre inkább elhidegülnek egymástól, amelyhez nyilván nem kis köze van a meddőségnek. A fotós eleinte tanítványaival foglalkozik, de mivel menthetetlen dilettánsnak tartja őket, inkább más munka felé néz: helyszínelő fotós lesz. A novella nem kis tét körül forog. A központi kérdés: hogyan találja meg a fotós a mindennapi gyakorlattá silányult fényképezésben újra a művészit, és ezáltal önmagát?

Bár már Az új vadakban is történt erre kísérlet, a kötet utolsó novellája, Az éjszaka vége jut el odáig, hogy élet, halál és művészet szálait megpróbálja szorosan egybefonni. A herceg halála előtt magához hívatja a környék legkiválóbb asztalosát, Franz Rint mestert, hogy készítse el az utókor számára szánt hercegi örökséget: a halál és az élet emlékművét. A mester, akinek szakmai tudása megkérdőjelezhetetlen, eleinte ódzkodik a feladattól, míg el nem hiszi, hogy valójában ő maga is művész és műalkotásának alapanyaga (az emberi csont és koponya) a végtelen lehetőségek tárházát nyitja ki számára: a csontok egy idő után a világ körforgásának legsokoldalúbb metaforájává alakulnak át előtte. Így válik a kissé bizarr történet végére az egyszerű asztalosmesterből meg nem értett géniusz, illetve így változik át környezete szemében megbecsült mesteremberből megvetett művésszé. 
 
A fiúk országa szereplői általában meg nem értett emberek valamennyi korosztály képviseletében: fiúk, férfiak, öregemberek. A fenyegetettség és a félelem, amelyet az idegennek ható környezet áraszt feléjük – és átszövi a teljes novellagyűjteményt –, csak nehezen oldható fel egy általánosabb érvényű korrekcióra törekvő szándékban. Mégis efelé irányulnak a változástörténetek, még akkor is, ha olykor túlzottan hamar szakadnak meg.

(Krusovszky Dénes, A fiúk országa, Budapest, Magvető, 2014.)
 

2015. november 22., vasárnap

Lépések a másik felé (Oláh András: Idegen test)

Miután a saját reflexió tárgyává válik, előbb-utóbb lépéseket kell tenni a másik, az idegen felé. Nem feltétlenül csak azért, hogy – harci metaforával élve – legyőzzük a másik idegenségét és ezzel az elsajátított kitüntetett pozícióba kerüljön. Sokkal inkább azért, hogy egyáltalán nyelvet találjunk a másik felé vezető úthoz. Oláh András új verseskötetének, az Idegen testnek talán ez az egyik legfontosabb tapasztalata.

A kötet merengő hangulatát már a borító megelőlegezi, amely metaforaként nehezül a szövegekre. Bócsi Krisztián Emlékeztető macskakövek című fotója, melyen két jól kivehető emberalakú árnyék vetül az emléktáblákat magukba fogadó macskakövekre, az emlékezés dilemmáira tereli az olvasó figyelmét.

A nyitó vers egy a 20. század nagy történelmi traumáiból rendre kimaradó nemzedék tapasztalatát közvetíti ironikusan: „eleve rossz évjárat vagyunk: / az ötvenkilencesek mindenből kimaradtak / – nekünk nem jutott háború sem forradalom / sem terror sem kényszerű emigráció” (rossz évjárat). Az első ciklus, a Szemlesütve további darabjaiban igen erőteljesen van jelen a közéleti tematika, még ha az események rendszerint általános mivoltuk miatt nem is igazán azonosíthatók konkrét reáliákkal. Ami közös ezekben a versekben, hogy végig alig meghatározható hiányként jelenik meg a nagybetűs Történelem, amely a nagy elbeszélések hagyománya által alakíthatná az embert. Az Izabella királyné gyalui kastélyánál tett látogatás élményében ez kimondottan is közvetítődik: „van és volt között fényévnyi a távolság […] / kutyákat uszít ránk a felbőszült idő: / a történelem magántulajdon – nem látogatható – / a kastéllyal a múltat is ellopták” (merénylet). A megszólaló lírai én mindig időbeli távolságból tekint vissza az egyszer megtörténtre, nem a tárgyilagosság elvárásainak eleget tevő szigorral, hanem inkább kiigazító és értékelő megközelítésmóddal. Így válik egy törvénytelen ünnep hangulata, mely során a kokárdák rejtekében ünneplőket egykor a rend őreinek cinikus sorfala korlátozta, kimondott ítéletté e nemzedék számára: „jó tempóban haladtunk rossz irányba” (törvénytelen ünnep). De az idő mellett ott a tér problémája is, amely sokszor éppen idegenségével, egzotikumával hívja fel magára a figyelmet: „a zsibói katélyparkban bolyongva […] / az édenkerti szépségű – ám tájidegen / növények – látványa kezdetben lenyűgöz / már-már feledteti az / omladozó falak közül kilúgozott / történelem hiányát” – valami hiányzik.

A második ciklus már címével (Partszélre vetve) bibliai kontextust és a példázatosság műfaji kódjai felől olvasható horizontot tár elénk. Nem véletlen, hogy ezekben a versekben megnő a társadalmiság felé irányuló érzékenység, illetve új, modern környezetbe, így újraértelmezésre kerülnek a Szentírásból ismert történetek, általában a lírai én által valamelyik bibliai szereplő felöltött maszkjának monológ-típusú elmélkedésében. Mindent átható életérzés elkövetői perspektívában a tolvajlás: „loptam a nőt az ágyat és a kéjt / s lopom az áramot is mely életben tart” (tolvajballada). Ez a vers egyébként Király Zoltán Tolvajballadájára íródott, felelve annak záró kérdésére („mindent összeharácsoltam. / magamtól mit lophatnék?”): már a vér, a szív, az idegpályák, a csontok, a hús is másé, sőt az emlékek sem ismerősek többé a tolvaj számára. Áldozati szerepben azonban a kifosztottság, a szegénység megélése jelenik meg, amely a cikluscímbe emelt létmetafora továbbgondolásával éri el végső határát: „partszélre vetve pusztult magányosan / valami eszement önkorlátozásba zárva” (gyász). Az emlékezés és a felejtés határán egyensúlyoz a lírai én, amikor kedves emlékeit sorra veszi az egykori menhelyes cigánylányról, aki a kölcsönös odafigyelés során a lázadó kiskamaszt felelősségteljes apaszerepbe helyezte. Ma viszont nem tudni, mi lehet vele, de felismerve sorsának lehetőségeit, marad a sejtés: „segélyből él a férje olykor megveri / idegen testként utazik ezen a földi járaton” (idegen test). Megjelennek a ciklus verseiben a szociolírára jellemző témabeli sajátosságok, amelyek etikai jellegű kérdésfeltevésekkel párosulnak. E keveredés fontos alapelemét a hit keresése jelenti: egy rokkant fiatalembert öngyilkosságba kerget a „goromba” pillanat (pazarlás), míg Isten mégiscsak jelen van valahol és a keresés aktusa által talán fel is lelhető (az őrizetes, kevés). De a keresés tapasztalata után ott a felismerés: hiába jár ismerős környéken, mert a „kettőslelkűek vadonában” végül is idegennek érzi magát a lírai én. Most például éppen Boldizsár bibliai ihletettségű szerepében: „nem ismerem ezt a várost / idegen vagyok – betolakodó… / […] – vajh művének Isten mondd örül-e még” (Boldizsár monológja). A lírai én eljut egészen a testi örömök tudatos elfojtásáig és a megtérés öröméig, az egyszerűség és alázat útjára lépve ezzel (Giovanni di Bernardone megtérése). A hit megtalálása azonban még nem némítja el teljesen a kétely hangjait (még akkor sem, ha a szituáció szerint a versben megszólaló én maga Isten fia): „amikor kellene nem vagy sehol / néha hallom még ahogy Barabást kiált a tömeg / – mintha mikrofonpróba volna csak – / de spongyát rá: hisz mióta világ a világ / mégiscsak egyetlen túlélőd vagyok” (ingerküszöb).

A következő ciklusban (Fogolycsere) már megjelenik a szerelem tematikája, illetve a két idegen test közeledésének és távolodásának a dinamikája. A fő kérdésfeltevés: hogyan találjon ismét önmagára két ember, akiknek egykor közük volt egymáshoz? E kérdés köré szerveződik a kapcsolat kezdetének, a szakításnak, az emlékezésnek és az újbóli egymásra találásnak a folyamata. A szerelem és a testi közellét áttételes módon, a természeti jelenségek megszemélyesítése révén válik érzéki kölcsönhatássá: „letéptem rólad az éjszakát / a hajnal verítékétől átnedvesedve / vadul kóstolgattalak” (kikoptak). Majd ez a kölcsönhatás a szakítás után megmarad két régi tett, illetve két idegen test oda-vissza ható cserefolyamatának: „– elengedtelek hát s elengedtél te is: / nem volt ez más mint szimpla fogolycsere” (fogolycsere). A zárójelbe tett kapcsolat újraértékeli az együtt eltöltött időt. Ami egykor hosszabbnak és állandóbbnak tetszett, ma már bizonyítottan csak egy állomás volt a lírai én életében: „ideiglenes lakód voltam / – átszállóvendég –” (zárójelben). Mikor már végleg eltűnik a másik testi közelsége, akkor válik igazán nyilvánvalóvá a tapasztalat: akit eddig ismerősnek, némiképp sajátnak is hihettünk, valójában idegen, és ami eddig közelségnek számított, valójában áthidalhatatlan távolság volt. Egy ilyen tapasztalat horizontjából szólal meg a magamtól féltelek kötetcímmé emelt tapasztalata: „idegen test voltál – keresztfa s nem oltár –.” A kapcsolat alapját jelentő „mi” végül is egy leleplezett illúziónak bizonyult: „semmi kétség: a többes / szám első személy hamis” (a végzet). Az emlékezés azonban mégis vádat ébreszt a lírai énben: ki a hibás a mellékvágányra tévedt kapcsolat miatt? A másiknál eltöltött vendéglét soha nem válik otthonossággá, mégis az újbóli egymásra találás felül tudja írni a racionális érveket, és a testi közelségtől feléledő vágy elsöprő erővel közelíti egymáshoz a két idegen testet: „»ne itt« – suttogod vakon / mégis engedelmesen hanyatlasz / a konyhaasztalra s hagyod / hogy elkóborolt utasod legyek” (hajnali kávé).

A Menedék ciklus versei általánosabb létkérdésekre, illetve létdilemmákra keresnek válaszokat. A halál, a magány, a pusztulás hatja át a szövegeket. Megjelenik a megbontott anyag képe, mint a test metaforája, amely merészebb képzettársításokat enged meg, mint az eddigi versek test-képei. Mégis – tematikai sokfélesége ellenére – azt kell mondanom, ez a kötet leginkább egyenetlen színvonalú ciklusa. Ígéretét – érvényes válaszokat kínálni a léttel kapcsolatos dilemmákra – aligha képes beváltani. A versekben megjelenő létmetaforák többsége ugyanis egyszerűen üres, illetve banális marad: „rongyos kifestőkönyv az élet / s benne kitört hegyű ceruza vagy” ([tested megbontott anyag]) vagy: „de lejárt bankkártya maradsz csupán / amit elnyel az éhes automata” (menetrend szerint). Hasonlóan üresek és hiteltelenek az itt olvasható zárt formákban megírt versek. Oláh András sokkal jobban érzi a szabadvers ütemét, gondolati ritmusát, összességében teherbírását, mint az ütemhangsúlyos, rímes-asszonáncos versekét. Ez utóbbiak inkább tűnnek a ciklusban stílusimitációnak, mint önálló műalkotásnak (végállomás; határviták). Az erőltetett alliterációk sem működnek igazán: „a romokon szerelmet szerelnek / reménytelen szeretők” (belenőve a csöndbe). Összességében csupán egy-két vers képes felemelkedni a kötet általános színvonalához. Ilyen a környezet pusztulását finom megszemélyesítésekkel érzékeltető pusztulóban: „a sövénykerítés mögött tetszhalott kert / s ahol tanya állt most romok: / ami használható volt széthordták rég”. Valamint a tartós jelenlétre, megőrzésre biztosított formalinban áztatott test képét középpontba állító menedék: „tested szemérmetlen egykedvűséggel / ázik a formalinban valahol / egy kutatólaboratóriumban”.

Az utolsó ciklusban (A nagyapák csöndje) ismét a történelem kerül előtérbe, de ezúttal nem egyéni vagy nemzedéki megtapasztalásként, hanem elsősorban a családi legendáriumra való emlékezés közvetítésével. A kisgyerek, aki a padláson kutat a régi kacatok között mindenféle kincsek után, még nem tudja felfogni, csupán a felnőtt távlatából válik világossá számára, mekkora értéket hagy veszni „a spárgával gondosan összekötözött / levelek és képeslapok” sokaságával szemben tanúsított érdektelenséggel, amely a könnyed, átgondolatlan szelektálás során okoz mérhetetlen és helyrehozhatatlan károkat (az elvesztett titkok). De a történelmi igazságtalanságok sem tudnak feledésbe merülni az egyéni sorsra való emlékezésben. A diktatúrák félelmetes hatalma, a tudatlansággal párosuló rosszakarat, az ellenségképzés és a rendszer belső logikájának önellentmondásai vezettek nem egyszer a jóvátehetetlen sorstörésekhez: „s néhány emelet magasból földet érve / kijózanodtál: szánakozó mosollyal / figyelted az egy tőről fakadók örömét / amikor a párnád alatt találtak rózsafűzért / hisz még arra sem figyeltek hogy református vagy” (a nagyapák csöndje). Úgy tűnik, áthidalhatatlan távolság van az én és a te, illetve a saját és a másik között mind időben, mind pedig térben. Olyan távolinak tetsző a másik világa, hogy a múltra való emlékezés és a saját elfogultságokkal való perlekedés sem tudja mindig megszólítani az idegent: bár hatással bír a másik a jelenre, végül mégis csak hozzáidegenedik a hallgatáshoz, a csöndhöz (távolságok). Így válik a múlt feldolgozása egy közel sem egyszerű és egyértelmű családtörténet részévé.
 
Oláh András verseskötete végig érvényes nyelvet keres ahhoz, hogy megragadhassa az én és a másik, a saját és az idegen (test) között folyamatosan újraképződő, horizontálisan és vertikálisan szélesedő tapasztalatokat. Így jut el a nemzedéki gondoktól a (bibliai) hagyomány megszólításán át a szerelemig, a testi vágyig, az általánosabb létdilemmákig és az emlékezés problémájáig. A verseket olvasva úgy érezhetjük néha – még ha a ciklusok szigorúan megszerkesztettek is –: ez a keresés nem biztos, hogy mindig elég tudatos és kellően reflektált. Ahogyan az sem lehet kétséges előttünk: nem mindig éri el a célját. De már maga a megtett út is azt jelzi, az idegenség párbeszédbe vonása fontos része lesz ennek a lírának.

(Oláh András: Idegen test, Budapest, Hungarovox Kiadó, 2013.)
 
Megjelent: Magyar Napló, 2015/8, 63-65. Újraközölve: Együtt, 2015/5, 47-51.

2015. november 19., csütörtök

KVITárulkozás (bevezető gondolatok a válogatáshoz)

A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság, rövidebb és talán elterjedtebb nevén a KVIT, egy fiatal kárpátaljai magyar értelmiségieket tömörítő közösség, amely immár több mint egy éve létezik, működik, csiszolódik, bővül. Fontos megjegyezni, hogy tagjaink között nem csupán vers-, próza- vagy értekező szövegeket író fiatalok vannak, hanem olyanok is, akik szívesen vesznek részt a közös gondolkodásban Kárpátalja mai kulturális helyzetéről, akiknek nem közömbös az, milyenné alakul át, illetve hogyan újul meg a helyi magyar közösség kultúrája.

Mióta megalakult a társaság, kettős célt igyekszünk szem előtt tartani. Mindenekelőtt nagy hangsúlyt helyezünk havonta egyszer vagy éppen többször megtartott műhelymunkánkra, amelyen rendszerint az addig elkészült írásokat beszéljük meg, csiszolunk rajtuk, mígnem készek lesznek a publikálásra. Illetve olyan témák köré szervezünk beszélgetéseket, amelyek egy pályakezdő számára megkerülhetetlenek. Ilyenek például: a vers születése, az irodalmi apagyilkosságok, az elbeszélés nehézségei, a húzás művészete stb. De ugyanilyen lényeges számunkra az is, hogy írásainkkal, véleményeinkkel ne csupán a szűkebb szakmán belül találkozzon az érdeklődő: arra törekszünk, hogy megszólítsuk leendő olvasóinkat minden lehetséges fórumon (többek között iskolai látogatások, író-olvasó találkozók alkalmával, valamint az internet révén; folyamatosan új anyagokkal frissülő honlapunk a www.kvit.hu címen érhető el).

Aki ismeri valamennyire a kárpátaljai magyar irodalmat, az tudja, milyen nehezen tudott kibontakozni ebben a térségben a művészi élet, mennyit kellett várni a valóban értékes és maradandó művek megszületésére, és hogy mennyire megkésve megy végbe ma is a generációváltás folyamata. Ha valaki mégsem ismerné ezt a történetet, elég ha az M. Takács Lajos által szerkesztett reprezentatív antológia címét idézem fel számára, amely metaforikusan közvetíti az 1953-tól 1988-ig terjedő korszak kárpátaljai magyar kultúrájának hangulatát: Vergődő szél. Mert ha Kovács Vilmos torzóban maradt életművére, a Forrás Stúdió ellehetetlenítésére vagy a rendszerváltás utáni személyeskedésekre és az ezekhez kapcsolódó álvitákra gondolunk, ez a metafora még mindig telitalálatnak minősül.

Társaságunk azonban nem tagadja meg ezt a súlyos hagyományt. Névválasztásunkkal is azt hangsúlyozzuk, hogy az az út, melyet Kovács Vilmos kijelölt egykor, ha nem is teljes egészében, ha nem is minden mellékúttal együtt, de folytatható. A folytatás természetesen nem azt jelenti, hogy feltétel nélkül átvesszük azt a szerepet, amelyet egykor ő épített fel vagy követői alakítottak ki maguk számára. Irodalom-felfogásunk a mai kor szellemiségéhez áll inkább közel, viszont tenni akarásunk és a kárpátaljai magyar kultúrába vetett bizalmunk hasonlóan erős, mint amilyen Kovács Vilmosé lehetett egykor. Ilyen értelemben használjuk tőle származó mottónkat is: „… mert kezdet nincs, csak folytatás van.” Mi ebben hiszünk: ez az az eszmeiség, amely közösségbe kovácsolja a társaságot.

A Kovács Vilmos Irodalmi Társaság önmagában még nem tekinthet vissza gazdag múltra: az, hogy a kicsit több mint egy év fennállás mire volt elég, aligha könnyen megválaszolható. De talán nem is ez most a legfontosabb kérdés, amire válaszokat kell keresnünk: a jövő még sok rejtett értéket és megoldandó problémát tartogathat számunkra.

Jelen válogatás a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagjai által írt művekből kínál ízelítőt. Nem teljes ugyan, hiszen egy válogatás mindig hiányt hagy maga után, viszont figyelemfelkeltésnek, ígéretnek talán elég.

Megjelent: Napút 2015/6, 57-58.

2015. november 18., szerda

Kovács Vilmos ma (Egy futó pillantás)

2015. június 5-én lett volna 88 éves társaságunk névadója, Kovács Vilmos. Ebből az alkalomból talán érdemes elgondolkodni egy lényeges problémán: mi, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagjai úgy gondoljuk, nagy hátránya régiónk irodalmának, hogy jeles elődünk költeményei, elbeszélő művei kevéssé fellelhetők ma még az interneten. Pedig a fiatalok már nemigen látogatják a könyvtárakat, a legritkább esetben emelnek le régi, poros könyveket a polcról, hiszen hozzá vannak szokva ahhoz, hogy pár másodperces keresés után mindent megtalálhatnak a világhálón. Kis túlzással igazat adhatunk annak a közhelynek, amely azt állítja, hogy ami ma nem érhető el digitálisan, az tulajdonképpen nem létezik e nemzedék számára.

Természetesen van olyan része ennek az életműnek, amely ma már nem tűnik értékesnek, hiszen bizonyos szövegekre túlzottan rányomta bélyegét a korszak, amelyben azok megszülettek. Viszont kár lenne tagadni, hogy Kovács nevéhez fűződnek olyan alkotások is, amelyek maradandóságához aligha férhet kétség. Ezek újraolvasására kellene fektetni a hangsúlyt. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy szövegeinek manapság nagyon kevés az olvasója, igaz, ennek csupán egyik, de nem elhanyagolható oka a nehéz hozzáférhetőség. Holott a kárpátaljai magyar identitáskeresés szempontjából elengedhetetlen lenne a párbeszéd erről az életműről. Gondoljunk akár nemzedéki, akár generációk közötti diskurzusra.

Ezúttal, hogy megemlékezhessünk születésnapjáról, egy alig ismert, de annál fontosabb verset választottam az 1968-ban megjelent Csillagfénynél kötetből. A címe: Ablak. A szövegben megszólaló szubjektum rég túl van az illúziókon és a lázadásokon, hiszen ráébred környezetének végtelen közönyére. A halál gondolata ettől a ponttól már erősebben foglalkoztatja. A mi lesz majd, ha…? kérdése kerül előtérbe az előző kötetekből jól ismert mi van most?-tal szemben. A sorok központozás nélkül, hirtelen sorátlépésekkel futnak a végzetszerűség célképzete felé. Formailag szintén ezt hangsúlyozza a versben található egyetlen sorvégi rímpár. A két szó egymás mellé helyezve és egybeolvasva így önálló értelmet nyer: halálom / találom. Mégis, mintha egy pillanatra feltűnne a remény: ki az a tétlenül szemlélődő, titokzatos megszólított a versben? És vajon miért nem találja az én a segítő kezet, amikor már a merülés fenyegeti?

Csordás László

Kovács Vilmos:

Ablak

aztán már nincs is semmi
csak a csillagbójás közöny
abban a sötét üveges szemben
mely elnézi
hogy próbálom el tízezredszer
egyszeri halálom

én félni csak az élettől tudok
de mikor merülni kezdek
kezedet miért nem találom
 
Megjelent: kvit.hu (2015. 06. 06.)

2015. november 16., hétfő

Az ösztönlét kicsiny, kék doboza (Jenei László: Bluebox. Kiskerti tabló)

Jenei László regénye első olvasásra zavarba ejti a befogadót: a bluebox ugyanis nem egy gyors ütemben olvasható, nem is könnyen emészthető műalkotás. Komoly befogadói aktivitás szükséges ahhoz, hogy a töredékes szerkezetben, a hirtelen – olykor nem is eléggé indokoltnak tűnő, igen éles – váltásokban, az önmagára reflektáló kiszólásokban megtaláljuk azt a fonalat, amelynek segítségével végigjárhatjuk a regény labirintusát, felismerhetjük a tudatosan elhelyezett akadályokat, s végül betekintést nyerhetünk az elidegenítő hatások mögé. Mert ha ez sikerül,  egy  finom  kézzel  megalkotott,  sűrűszövésű (szöveg)világ  tárul  elénk.  Jenei regénye olyan, mint az első pillantásra szokatlannak tűnő vállalkozások általában: minél többször olvassuk el, annál jobbnak, sikerültebbnek érezzük majd.

A meglehetősen terjedelmes regényt Jenei nem bízza sem a cselekményre, sem az önfeledt történetmesélésre: a vékony cselekményszál három „főhős”, Bert, Alfred és Mark elbeszélt tudatmozgása köré szerveződik. A bluebox nyolc fejezetből áll, az első hat fejezetben mindig egy adott szereplő tudata kerül középpontba, az utolsó kettőben viszont már keverednek a nézőpontok. Ily módon az éppen kiemelt szereplő tudata vetül ki elénk, szövegszervező erőként pedig az emlékezés, a tudattalanból előtörő feldolgozatlan traumák és szabad asszociációk sora, a szexuális frusztráció, valamint a tudat ezekre irányuló reflexiója lép működésbe. A szöveg így mindvégig nyitott marad, nincsenek lezárt vagy befejezett részek. Ennek a nyitottságnak viszont ára van: a mérhetetlen viszonylagosság. Alfred Márknak odavetett félmondata mintha csak az értelmező folyamatos elbizonytalanodását példázná: „ki tudja, milyen történetbe csöppenünk éppen” (155.).

A regény tere tulajdonképpen a következő konkrétan is megnevezett két helyszínhez köthető: Bert okán a lehetőségek, illetve az állandó hajsza Budapestjéhez, valamint nagyobbrészt a Miskolc határában található egykori szénbánya vidékéhez, pontosabban a Lyukóvölgy környéki, közönyben és pusztulásban létező lakótelephez.

Az első szereplő, akinek tudatába bepillanthatunk, Bert, egy elvtelen karrierista, aki „szereti, ha nincs túl feszes kapocs tétel és bizonyíték között” (12.), hiszen ez a hozzáállás biztosítja számára a folyamatos igazodást a nála erősebbnek vélt vagy éppen magasabb pozícióban lévő emberekhez. Ettől függetlenül komoly politikai karriert szeretne magáénak tudni, de jellemtelensége nem teszi lehetővé az előrelépést a ranglétrán. Hiába magolja főnöke kedvenc gondolatait egy a munkatársai által neki készített lemezről: senki sem tiszteli munkahelyén, sehogyan sem tudja magára vonni a figyelmet. Saját gondolatait állandóan háttérbe szorítja, semmilyen hatalommal szemben nem vállalja a konfliktust, inkább a kiegyezést keresi a tőle eltérő nézeteken lévőkkel szemben. Olyannyira, hogy ez gyakran saját elveinek igen erős felülvizsgálatára készteti. Nem csoda, ha magánéletében is sorra jelentkeznek a problémák, mindaddig, míg végül arra gondol: „kiegyezett volna egy hagyományosabban rossz, korlátozottan nyílt, csöndesen zakatoló magánélettel” (13.).

Bert bátyja, Alfred egy ötvenes évei elején járó volt katonatiszt, aki leszerelés utáni nyugdíjából viszonylag fényűző módon él a Lyukóvölgy környéki lakótelepi házában. Mivel unalom veszi körül, életének részévé váltak a különféle számítógépes játékok virtuális terei, melyeket gyakran vetít rá közvetlen környezetére. A virtuális  tér  és  a  valóság  közötti  határvonalat  egyre  vékonyabbnak  hiszi,  míg  úgy érezzük: ez a határ itt-ott el is tűnik, könnyen átjárhatóvá válik. A játék azért érdekli ennyire Alfredet, mert közben találkozik „saját hatalma és energiái végességének fenyegető rémképével” (85.). Másik nagy szenvedélye a szexuális örömök hajszolása, a kielégülésig való eljutás alkalmi (fizetett) partnerek segítségével. Csupán ezekben a felületes kapcsolatokban képes ugyanis megélni a hatalmi viszonynak a katonaságból átmentett hierarchikus elrendezésében lévő tapasztalatát: „a lány is csak egy katona, akinek a parancsnokával kell azonosulnia” (92.).

A harmadik kiemelt szereplő, Alfred telekszomszédja, Mark különös művészlélek: rajztehetségét arra használja, hogy mások kielégülését segítse elő. Japán pornográf  tartalmú,  perverz  képregényeket, úgynevezett  hentaikat  tervez  és  rajzol naphosszat. Környezetéből mindössze az érdekli, hogyan formálható át egy-egy test vonalakká, illetve hogyan ábrázolható a gyönyör a hentai világában. Mark „akkor érzi jól magát, ha sikerül feljavítania a világot maga körül. A nőt nőiesebbé, a férfit férfiasabbá, az igazságot, ahogy az emberek vágyni szoktak rá, katartikussá, a hazugságot pedig megsemmisítővé teheti” (119.).

A bluebox valószerűsége akkor lepleződik le (a több mint elidegenítő fejezetcímek mellett), amikor egymás mellé helyezzük a kiemelt szereplőkhöz társított női karaktereket. Már a névadás is ironikus gesztusként hat, hiszen a párok a szövegben – nomen est omen alapon – a férfinevek nagyon hasonló hangzású női változatai:  Bert  felesége  Bertha,  Alfred  alkalmi  partnerei  az  Alfridák,  Mark  felesége pedig Martha. Ehhez kapcsolódik továbbá az a sajátosság, amely a férfiak szélsőséges jellemét igyekszik ellenpontozni a női partnerek személyében. Bertha érzékeny irodalmár, aki dolgozatot ír Mikszáthról, amely alapján férjét állandóan szembesíti a valósággal és gyenge jellemével. Az Alfridák ellenszolgáltatás fejében hagyják, hogy Alfred kiélje rajtuk százszor elképzelt, perverz vágyait, azokat, amiket egykori feleségei, Rhea és Una nem voltak képesek teljesíteni. Martha jól ismeri a realitásokat, és pontosan látja férje nyomorúságos helyzetét, kilátástalanságát. De honnan eredhet a kapcsolatoknak ez a radikális disszonanciája, illetve ilyen fokú eltérése a normalitástól?

Erre választ a múltban megélt, máig feldolgozatlan egyéni traumák jelenthetnek. Ahogyan előbbre jutunk a regényben, folyamatosan lepleződnek le a múlt sötét titkai. A traumák viszont nem önmagukban válnak fontossá. A tudat nem képes szabadulni tőlük, s a sokszori emlékezés, felidézés, újraértelmezés közben jelenik meg a konstrukció és a korrekció problémája: a regényben temérdek utalás van ezekre, amikor is egy-egy szereplő ráérez arra, hogy az adott szituációra használt kifejezése vagy helyzetértékelése nem eléggé pontos, felülírásra szorul. Bert az utcákkal kapcsolatos félelmeit vetíti ki egyik gyerekkori emlékére. A történet szerint édesanyjával sétáltak az utcán még a hetvenes években, amikor egy részeg ember bezuhant az Avas szálló eszpresszójának kirakatába, s minden csupa vér lett. A vér látványától a fiatal fiú átmeneti vakságot élt át: „Az utcákkal kapcsolatos gyermekkori félelmeit találta meg. Bár nem tudott róla, hogy efféle félelmei lennének, ideiglenesen úgy döntött, voltak” (24.). Bert a múltbéli eseménynek a jelenben történő újraértelmezésével keres magának önigazoló narratívát. Ahogyan lényegében ugyanezt teszi Alfred is. Álmaiban halott rokonaival viaskodik folyton, amit még igyekszik természetesnek venni. De volt egy álma, szintén a hetvenes évekből, amely idővel sem akar kifakulni: a szenespincében, ahová az anyja küldte, látta, amint az udvar sarkában élő Katona bácsi magáévá tesz egy cigánylányt. A fiatal tudat démonizálta a lányt, és ez a hatás megmaradt a regény jelen idejére is: „Az a démon ütemesen és színtelenül nyögött, mintha egy metronóm kattogna, és az arca halálosan rémisztő volt, egyébként is feketébe játszó tájékai harci árnyalatokat kaptak, mintha egy ördöggel birkózna a bácsi” (69.). Talán ezt az élményt is szerette volna maga átélni, amikor izgatottan ment bele felnőttként az alkalmi szexuális együttlétekbe az Alfridákkal. De Alfred nemcsak az álmokkal viaskodik. A halott lány képzete még egyetemista korából kísérti. Egykori évfolyamtársa, miközben ki akart állni udvarukból egy Lada Nivával, a falhoz nyomott egy fiatal lányt. A gázoló apja viszont kiállt a szemtanúk elé, és magára vállalta a tettet: az apa a látottak meghamisítására kényszerítette a tanúkat. Ez az esemény és az utána következő vallomás igen erősen hatott arra, ahogy Alfred valóság és fikció, megtörtént és elképzelt esemény különbségére tekint. A szövegben egy helyütt finoman jelzi is Alfred, hogy nem vesztette el minden kapcsolatát a valósággal, viszont komolyabb megbánás, lelkiismeret-furdalás nélkül relativizál egy bűntettet, amikor így elmélkedik: „a történtek ajánlott olvasata nem érintette magát az áldozatot” (79. kiemelés az eredetiben). Ráadásul Bert és Alfred számára még ott a családi múlt kitörölhetetlen szégyenfoltja: az édesapa börtönben ült, mert megerőszakolt egy fiatal lányt.

Nem kétséges: az értékek viszonylagossága lesz úrrá a regényen. Nem arról van itt szó, hogy hiányzik valamilyen felsőbb, transzcendens hatalom vagy tudat, amely helyre tudná állítani a dolgokat. A regény férfi szereplőiből szinte minden értékelési  alap  hiányzik.  Mintha  a  konvencionális  társadalmi  normák,  eleve  az erkölcsi-etikai minimum semmibevételével cselekednének: csupán a tudattalanból feltörő ösztön hajtja őket. Ebben az esetben viszont felmerülhet a kérdés: mi lehet a célja a leleplezéseknek?

Bertet nem érinti váratlanul, amikor balesete után megtudja a kórházi ágyban, hogy szeretője, Luri csak magához akarta láncolni őt a terhesség elhitetésével, de valójában rákos. Ahogyan feleségének halálhíre sem vált ki belőle különösebb érzéseket a regény végén: a hír után egyszerűen elalszik a sámlin. Mikor lelepleződik Mark előtt, hogy a hentai képregényekre beérkezett megrendelések a bosszantó szomszédjának, Alfrednek és barátainak köszönhetőek (mégpedig felesége, Martha közbenjárására), ahelyett, hogy egy pillanat alatt összeomlana az élete, felkapaszkodik egy mobiltoronyra, majd onnan – lenézve a társaságra – önkielégít. Felmerülhet ezek után az olvasóban: a leleplezések éppúgy célt tévesztenek, mint az életutak ezen a kiskerti bázison vagy – Mark találó metaforájával szólva – hatalmas laboratóriumi üvegedényben.

A regény végéhez érve könnyen tűnhet úgy számunkra, mintha a három kiemelt szereplő, Bert, Alfred és Mark az ösztönlét kicsiny kék dobozába lenne zárva, külön-külön, s e dobozok falára vetülnének ki a traumatizált egyén emlékei, ösztönei és vágyai. Erre a bezártságra játszik rá a regény címe, hiszen a bluebox itt nem csupán egy filmtechnikai trükköt, a kontextus alapján sokkal inkább egy végletesen relativizált létmódot jelenthet. Erre utalhatnak továbbá a fejezetek éles váltásai is. A kiemelt szereplők a saját kisszerű, provinciális és partikuláris világukba merevednek bele: „ebből, ami itt van a völgyben, már levezethetetlen a szépség, az itteni lét értelme a háborús technikában vetül ki, a dzsumbuj minden szeglete a mélység hiányáról, a sokféle haszontalanságról mesél” (203.). Nyilvánvaló: ebből a létmódból nem nyílik lehetőség egy üdvtörténeti narratíva felé. (Bíbor)

Megint itt

Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a blogolást. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy a Schöpflin Aladár alkotói támogatás ideje alatt kénytelen voltam kutatásaimra összponto-sítani, mivel határidőre kellett teljesítenem a szerződésben aláírt feltételeket. Egy év leforgása alatt így körülbelül 220000 karakternyi szöveg született meg. Az elkészült kéziratot még augusztus végén beküldtem az NKA-nak, azóta várok a visszajelzésre.

A másik ok, hogy idén szeptemberben folytattam a PhD-képzést a Debreceni Egyetemen. Végre sikerült összeállítanom egy olyan tématervet, amely működőképesnek mutatkozik. Jelenleg a szakirodalom áttekintésén és feldolgozásán, illetve a kiválasztott elbeszélő művek elemzésén dolgozom.

És persze sorolhatnám még: KVIT, recenziók írása, rendezvények, olvasás stb., stb., stb.

De mivel közeleg a tél, meg az ünnepek is itt vannak már a küszöb előtt, úgy gondoltam, ideje lenne összegyűjteni és feltölteni ide a 2015-ben publikált kisebb-nagyobb írásaimat, hogy végre egy helyen legyenek.

2015. április 22., szerda

Áthúzni, letörni, eltörölni

Egyre nagyobb visszhangot vált ki a fekete festékkel lefújt kétnyelvű falunévtáblák, a lefújt és letört magyar nyelvű útjelzőtáblák ügye Kárpátalján. Nem véletlenül, hiszen egy ilyen eset nagyon hamar túllép önmagán: egyszeriben szimbolikus gesztussá válik. Ahogyan maga a tett, úgy az azt meg-, illetve elítélő reakció is. Egyfajta próbatétel ez: megmutatja, hol jár a mai zavaros körülmények között Ukrajna a választott európai úton.

A napisajtóban eddig megjelent cikkek zöme a következő kérdést veti fel: vajon részegek vandalizmusa vagy pedig fizetett provokáció eredménye volt ez a barbár tett? Úgy gondolom, ez a kérdésfeltevés pontatlan, éppen a lényeget nem érinti, egyáltalán nem közvetíti a helyzet súlyosságát. Hiszen könnyen belátható, hogy a részegség (nem indokként, sokkal inkább indikátorként) vagy az előre eltervezett fizetett provokáció voltaképpen egy gyökérből ered, mégpedig a másik, a számukra idegen mélységes gyűlöletéből. Ezt támasztja alá, hogy a helységnévtáblákon lévő ukrán nyelvű feliratok érintetlenek maradtak, csupán a magyar nyelvű részeket igyekeztek áthúzni, letörni, összességében eltörölni (a támadás több magyar ajkú települést is érintett).

A mániákus vak gyűlölet nagyon veszélyes dolog, ezt a történelmi tapasztalatok már számtalanszor bebizonyították. A gyűlölködés lehetetlenné teszi a józan érvelést, sőt már a párbeszédre való törekvést is. Párbeszéd nélkül aligha létezhet valódi megismerés (egymás kölcsönös megismerése és megértése), megismerés nélkül pedig hiába is várunk a toleranciára. Holott ezek lennének az európaiság fogalmának – néha mégoly megragadhatatlannak is tűnő és folytonosan válságba kerülő – alapértékei. Semmiképp nem a rombolás, a másik nyelvi identitásának és történelmi tudatának vandál módon történő meggyalázása, sőt ha egyetlen lépéssel tovább megyünk, létének kétségbe vonása.

A megismerés, a megértés, a tolerancia, a szabadság nem eleve adottak, ezeket tanulni kell (megbecsülni is), különösen egy olyan országban, amelynek csak a rendszerváltás utáni történelmében mennyi zavaros, az európai értékekkel összeegyeztethetetlen dolog történt és történik jelen pillanatban is. A tanulási folyamat persze nem fájdalommentes, különösen itt, Kelet-Közép-Európában, hiszen ehhez félre kellene tenni a mélyen gyökerező előítéletek egy jelentős részét, félre a gyűlölködés retorikáját és civilizált emberek módjára szembenézni a történelem, valamint a kollektív és egyéni emlékezet legsúlyosabb traumáival is. Ami egyáltalán nem könnyű, de mindenképp szükséges, elkerülhetetlen folyamat.

Amíg ez a folyamat nem indul el a hétköznapok tapasztalatainak szintjén, addig üressé válnak az európaisághoz való közeledés egyébként szépen hangzó retorikai fordulatai. Addig jórészt megbántás és megbántottság, sértés és sértettség lesz úrrá az ukrajnai mindennapokon. Meg persze a félelem attól, hogy vajon mi történik holnap.

2015. március 9., hétfő

Hazudnál-e múltat magadnak? (Dragomán György: Máglya)

Dragomán György a Máglyában folytatja az előző regény, A fehér király által kijelölt utat, és ismét a közelmúlt történelméhez fordul témáért. De míg az előző kötet a diktatúra természetét vizsgálta egy fiatal, kamaszodó fiú szemszögéből és kialakulóban lévő értékvilágából, addig a Máglya a rendszerváltás pillanatának dilemmáit tárja elénk – ezúttal főként egy fiatal lány és Nagymamája távlatából. Ez a kétféle távlat viszont távol áll egymástól, és a feszültség az emlékek előtörésével egyre csak nő: a szakadék a perspektívák között megszüntethetetlennek látszik végig a regényben. Erre csak ráerősít, hogy a Nagymama monológjai tipográfiailag is elkülönülnek a szöveg többi részétől.

A történet kezdetén fény derül Emma közel sem egyszerű sorsára: autóbalesetben vesztette el szüleit nemrég, és csak az intézetben szerez tudomást még élő Nagymamájáról (akit szintén Emmának hívnak), amikor az eljön érte, hogy elvigye magához. A lány a hazafelé tartó úton végig szorong, ahogy új otthonában sem találja eleinte a helyét: „Nem vagyok otthon, máshol vagyok, ennél a furcsa öregasszonynál vagyok, aki elrabolt és azt hazudta, hogy ő a Nagymamám, nem lett volna szabad higgyek neki, az én hibám az egész, ha nem hittem volna neki, akkor minden rendben lenne, minden olyan lenne, mint amilyen régen volt” (72.). Nem érti, hogy az emlékmű előtt miért néz rá rossz szemmel egy idegen nő, miután meglátja Nagymamáját, ahogy azt sem, miért nevezik besúgónak az osztályban vele egykorú új társai. Sok a titkolózás a Nagyapa halála körül, ahogyan a szülei és nagyszülei közötti korán megromlott viszony is tisztázatlan számára, legalábbis egyelőre. A fiatal lány végképp összezavarodik, hiszen környezete olyasmikre tesz utalást állandóan, amikről neki nincs ismerete, személyes tudása, de arra hamar rájön: terhes családi örökséggel kell szembenéznie. Ekkor fonódik össze a regényben a családtörténet és a történelem.

A regény jelen ideje zavaros, átmeneti korszak. Már ki lehet dobni és el lehet égetni a régi rendszerhez tartozó tárgyakat, de még elevenen él az emberek tudatában az előző rendszer képe. A rendszerváltást ugyanis forradalom előzte meg, melynek során az éppen megbukó hatalom képviselői utoljára még erőt demonstráltak: belelőttek a tömegbe, ártatlan civilek – közöttük fiatalkorúak – halálát okozva ezzel. Ez az a trauma, amely a fellázadt tömeg kollektív tudatában jelen van. A forradalom vezetői úgy gondolják, az ő oldalukon van az igazság. Joguk van ahhoz, hogy megkeressék a bűnösöket és megbüntessék őket (a mártírhalált halt emberek nevében is). Ezt a közönséges forradalmi logikát, illetve önjelölt igazságosztó-szerepet problematizálja és árnyalja a Máglya úgy, hogy emberek, sorsok és választások alapján bemutatja: nem olyan biztos, hogy ítélkezhetünk bárki felett a végletekig leegyszerűsített „a jó” és „a rossz” kategóriái szerint.

A narrátornak a történethez viszonyítható távlata alapján az elbeszélés két szintjét különböztethetjük meg a regényben. Az első szinten Emma, a fiatal lány jelenik meg, aki egyben központi alakja az elbeszélésnek, amely a regény jelen idejében közvetíti a saját és másoktól átvett tapasztalatokat. Emma a történet kezdetén a tanú szerepében nyilvánul meg: nincs még erős, megkérdőjelezhetetlen identitástudata. Sokszor saját testét is idegennek érzi: „Pucér vagyok, a tükröt nézem, ahogy a repedt fele mozaikosra töri a testem. Olyan, mintha összekeveredtek volna a darabjai. […] Én vagyok és nem én vagyok” (255.). Így tehát amikor tükörben látja meg meztelen testét, illetve amikor különféle szúrásokkal kísérletezik, aligha tekinthető azonosnak önmagával. Ennek azonban nem csupán hátrányai, de előnyei is vannak az elbeszélést tekintve. Emma előfeltevései még nem merevedtek normává, sőt inkább közvetett benyomásoknak tekinthetők értékképzetei is, amelyekkel nem feltétlenül tud azonosulni, állandóan elbizonytalanodik. Emlékei vannak ugyan eszmékről, ideákról, de ő maga még nem foglal állást ezekben a kérdésekben (gondoljunk csak az Apa felidézett véleményére a jelszavakról és jelmondatokról, valamint ehhez fűzött ironikus megjegyzésére a hazugság elsajátításáról, illetve a Nagymama serénykedésére, hogy unokáját megtanítsa rendesen hazudni). Ez a fajta bizonytalanság, identitáskereső attitűd járul hozzá ahhoz, hogy Emma én-elbeszélői és függő beszédből építkező elbeszélésmódja hitelesen közvetítsen egymásnak ellentmondó, egymást kizáró nézőpontokat és párhuzamosan futó történeteket. Az egyik szembetűnő ilyen változás, hogy a kezdetben ellenséges viszony ellenére érzelmileg azonosul osztálytársa, Krisztina tragédiájával, aki a tüntetésen vesztette el ikertestvérét. Sőt az áldozat pozíciójában ketten elmélkednek azon, hogy van-e joguk élni egyáltalán.  

Nem ilyen egyszerű és egyértelmű a Nagymama története. Először is sok a titok a Nagyapa öngyilkossága körül. Hiszen miért vetne véget életének egy olyan ember a rendszerváltás idején, aki mindig is a rendszer ellensége volt, aki még a hírhedt (és A fehér királyból már jól ismert) Duna-csatorna átnevelő táborát is megjárta? A Nagymama kerül gyanúba titokzatos múltja miatt: „Nagyapám egész élete arról szólt, hogy nemet mondjon, csak ahhoz, hogy ezt megtehesse, valaki másnak igent kellett mondani” (360.). Múltja ott kísért a mindennapokban: a megvető pillantásokban, a kirekesztő légkörben és persze a regény egyik csúcspontjának nevezhető „vendégváró” részben.

A feldolgozatlan – és talán feldolgozhatatlan – múlt kérdéséhez kapcsolódik az elbeszélés másodlagos szintje: a Nagymama önmegszólító narrációval előadott monológ-típusú megnyilvánulásai. A visszatekintő perspektívából előadott monológokat motivikus kapcsolódási pontok indítják be. Amikor az idősebb Emma meglátja unokája kabátjára tűzve a sárga csillagot, eszébe jut, hogy látta ezt már egykori kedves barátnőjén, Bertukán. Amikor a fiatal lány szerelmére terelődik a szó, ő is egykori szerelmére gondol. Ezek a monológok aztán kissé önjáróvá alakulnak át, bár a motiváció világos: a Nagymama lelkét nyomja valami, amit el akar mondani. Csakhogy már nem tudja megkülönböztetni a kitalált, feltételezett múltat a valóditól. Nem tudja azt sem biztosan: elárulta-e barátnője búvóhelyét az egyenruhásnak, vagy csak jöttek a katonák és mindenkit feltettek a lágerbe tartó vonatra?

Hogy ezek a kitérők ne feszítsék szét a regény kereteit, egy hitelesítő írói fogással él Dragomán. A Nagymamáról kiderül: egykor elmegyógyintézetben kezelték. Innen nézve egészen másképp viszonyulunk az elbeszélés elsődleges szintjét megszakító monológokhoz. Könnyen érvelhetünk amellett, hogy műfajként éppen ellentétje a fiatal Emma mindent befogadó és közvetítő elbeszélésmódjának: a traumatizált Nagymama nem képes feldolgozni a múltat, sok év után sem tud megbékélni azokkal az eseményekkel, amelyek még fiatalkorában történtek meg vele.

Viszont nem hallgathatjuk el azt sem, hogy aggodalmat kelthet bennünk a regény befejezésének megoldatlansága. A tanú pozíciójából kitörő, egyszer csak a (szuper)hős szerepében tetszelgő fiatal lány alakja ugyanis hamis, hiteltelen. Az olvasó nem győz csodálkozni azon, hogy az előbb még identitásválságban lévő fiatal Emma milyen hamar alkot határozott véleményt több kényes és összetett etikai kérdésben. Az sem tisztázott, honnan kap annyi erőt ez a törékeny, hallgatag, reszkető lány Nagymamája megmentéséhez, hogy mindent félretéve kockára tegye életét. Arról nem is beszélve, hogy egy ehhez hasonló parkolási jelenet talán egy Die Hard típusú akciófilmbe is beillene: „odanyúlok a kézifékhez, benyomom a végén a gombot és felrántom a kart, a salakszállító sikoltva, recsegve, nyikorogva oldalra pördül, majdnem felborul, de aztán mégse, nekifarol a szobor talapzatának, majdnem kidönti, de aztán mégse, egymás után repülnek le róla a koporsók, egymás után hasadnak kétfelé a kockaköveken, egymás után öntik magukból mindenfelé a dossziékat és az iratokat” (442.).

A befejezés nyilvánvaló túlzásai ellenére a Máglya egy időszerű és fontos regény. Gördülékeny nyelven megírt, jól olvasható műalkotás. Az sem mellékes, hogy olyan etikai kérdések kerülnek benne előtérbe, amelyek a mai közbeszédben is jelen vannak és legtöbbször a tabu határait feszegetik. Mert ki az áldozat és ki a tettes egy olyan rendszerben, amely eleve hazugságra, besúgásra és sunyiságra épül? Kinek van joga egyáltalán ítélkezni a másik felett? Az, aki nem lett része a rendszernek, vajon hogyan kerülte el a „beavatódást”? Egyáltalán van-e olyan ember, aki nem kompromittálódott a diktatúra hosszú évtizedei alatt? Kinek kell rettegnie és ki járhat felszegett fejjel a rendszerváltás után? A válaszok nem mindig a jóindulat hermeneutikája mentén fogalmazódnak meg. Mindenki gyanús egy kicsit. Ahogy az sem kétséges: a szabadság törékenyebb, mint gondolnánk.

Megjelent: SzIF Online