2016. november 13., vasárnap

Előadás a gulág-konferencián

2016. november 18-án, pénteken én is felszólalok Makkosjánosiban, A Kárpát-medencéből elhurcolt magyar és német foglyok nyomában elnevezésű konferencián. Előadásomban ezúttal Mandrik Erzsébet A pokol bugyraiban és Mészáros Sándorné Elrabolt éveim a GULAGON című emlékiratai alapján elemzem a sajátos női nézőpontból közvetített tapasztalatokat. Az esemény Facebook-oldala ide kattintva érhető el.

Kapcsolódó bejegyzéseim:

Emlékírás és regényszerűség. Mandrik Erzsébet szövegeinek olvasásmódja
A malenykij robot és hatásának megjelenítése Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregényében

Továbbá ide tartozik még vázlatos áttekintésem is:

A malenykij robot jelenléte a kárpátaljai magyar irodalomban, Együtt, 2016/3.

2016. november 9., szerda

Beszélgetés Balázs Imre Józseffel

A SzIF Online-on már olvasható beszélgetésem Balázs Imre Józseffel, melyben kitérünk az erdélyiségre, a regionalitásra, a nyugati kánonra (és sok egyébre is). A szöveg IDE kattintva érhető el.

2016. szeptember 20., kedd

Finta Éva könyve

Már a MEK archívumában is elérhetővé vált Finta Éva Sáfáry Lászlóról írt monográfiája, melynek címe: Hazamegyek. Fontos lépés ez a könyv a kárpátaljai magyar kultúra múltjának feltárása, valamint az önismeret elmélyítése felé. A szerkesztés során sokat tanultam belőle.

Nemsokára napvilágot lát egy hosszabb beszélgetésem a szerzővel a könyvről, Sáfáry költészetéről, az életmű hozzáférésének nehézségeiről és sok egyébről. De addig is ott a könyv. Lehet olvasni.

2016. szeptember 19., hétfő

konferencia - A kortárs irodalomértelmezés perspektívái

2016. szeptember 21-én előadást tartok A kortárs irodalomértelmezés perspektívái elnevezésű konferencián Budapesten, a Pesti Vigadóban (a magyarnaplo.hu-n már olvasható Mórocz Gábor ajánlása).

Témám a regény és a kárpátaljai magyar irodalom viszonya a rendszerváltás utáni időszakban. Kedvcsinálónak egy rövid részlet előadásom bevezetőjéből:

Sokan  tették  már  fel  a  kérdést:  van-e  egyáltalán  kárpátaljai magyar  irodalom?  Egyre  inkább  beigazolódik  azonban,  hogy  az ilyen  típusú  kérdésfelvetés  önmagában  terméketlen,  hiszen megnyugtató  választ  aligha  találhatunk  e  lételméleti  problémára. Úgy  tűnik,  a  vita  jobbára  az  „egységes”  versus  „darabokra  szaggatott” magyar irodalom metaforikus létképzeteinek igazolása körül éled  újjá,  hol  az  egyik,  hol  a  másik  álláspont  képviselőinek kezdeményezésével. De talán több eredménnyel járhat, ha ezúttal a kérdés mögé kerülve fogalmazódik meg a dilemma: fenntartható-e olyan,  bizonyos  kanonizált  irodalmi  műalkotásokat  és  olvasatokat magába  foglaló  irodalomtörténeti  elbeszélés,  amely  a  XXI.  században  létrehozza,  és  ezzel  egyben  újraírja  a  kárpátaljai  magyar irodalom fogalmát?

2016. szeptember 18., vasárnap

netnapló - Megérkezni valahová

Idegesen indulok az Európa–Magyar Ház elé, le az utcára. Lassan fél három, és még mindig nem ért ide Nyíregyházáról Vincze Feri. Ahogy a türelem fogy, a gondolatok elkezdenek egymásra torlódni. Átlépte-e már a határt? Megtalálja-e az épületet, ahol beszélgetni fogunk? Mihez kezdek, ha valami miatt mégsem ér ide? Végigfut agyamon a rendezvény terve az ötlettől a megvalósulásig. A kárpátaljai magyar kultúra rendkívüli zártsága, a FISZ-hez címzett kérés, a közös munka ígérete, az első nehézségek. Hogy az egyik meghívott érvényes útlevél híján mégsem tud jönni. Hogy az utazás még így is bizonytalan. Hogy Feri épp az előbb telefonált, mert nem talált feketéző taxist, aki áthozná őt a határon a szokásos kétezerért. Hogy tanácstalanul indultam el Beregszász főtere felé a piacról, hiszen mennem kellett valahová, mert kétségbe estem: ezt a problémát már nem fogom tudni megoldani. Az egyre gyorsuló lépések közben, amiket a kapu irányába teszek, úgy érzem, a belső idő szétfeszíti a külső merevnek tűnő kereteit, és ami az órát figyelve mindössze két percnek tűnne máskor, az most két óra, két nap, vagy akár maga az örökkévalóság is lehet. De amikor az utcára érek, már látom, hogy Feri mosolyogva tart felém. Úgy tűnik, végre megérkezett.

A beszélgetés zökkenőmentesen indul. Feri rutinos előadó, pontosan tudja, hogyan kell megszólalni ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Az önazonosságtól hamar eljutunk a pályakezdés kérdésein át a regionalitásig. Nézem az arcokat, a szemeket, miközben ezeket a témákat feszegetjük. Van, aki szinte áhítattal figyel, jegyzetel. Olyan is akad, aki elgondolkodik. Mert jó odafigyelni mindarra, amit mond. Megérteni, továbbgondolni, beépíteni. Hogy ne csak sértődés legyen mindig, a látszólagos tehetetlenség miatt kiújuló harag, hanem közös gondolkodás, mert Kárpátaljának is nyitnia kell az eltérő gondolkodásmódok felé, ha azt akarja, hogy (fel)figyeljenek rá. Hogy a szerzőnek a szöveghez, a szerkesztőhöz és a kritikushoz való viszonyát másképp is el lehet képzelni, mint ahogyan azt nálunk szokás. Tudom persze, ez a beszélgetés nem lesz elég a változáshoz. De ha segít kilépni a megszokottból, hacsak rövid időre is, már nem történt meg hiába.

A két szépirodalmi kötet után térünk át arra a gondolatra, ami engem egy ideje talán a legjobban foglalkoztat. Feri szerint az a biztos, ha az ember folyamatos mozgásban van. Miközben példákkal tárja fel, magyarázza el, mit is takar ez a kijelentés, egy SMS-t kapok. Feri szövege mindössze ennyi: „Most vagyunk a határon, nincs nagy sor.” Felolvasom. Nevetek, ő is nevet, majd sorra mindenki, utánunk. Néhány másodpercre mintha egy nagy, katartikus kacagássá változna át a kerekasztal. Ritka pillanatok egyike ez, amikor nemcsak bizalmatlan, egymástól is távoli embereket, de közösséget érzek magam körül.

Aztán egy sátor alatt folytatjuk az eszmecserét Beregszász központjában. Sört rendelünk, pizzát és vodkát. Meg kvaszt, ami szerintem veszélyes ital. Megint előkerül egy útlevélügy, és már nagyon bosszant a téma. Persze tudom, hogy a rendszerrel van a baj, ezzel a mesterségesen túlbonyolított, kiismerhetetlen bürokráciával, meg az ellenőrzések álságosságával.

Mikor kiderül, hogy a meccset mégsem vetítik azon a helyen, átvándorlunk egy másikra, ahol két egymással szemben elhelyezett tévén nézzük, mi fog történni a pályán. A sör nagyon rossz, a meccs nem az. Örülünk a döntetlennek, de megyünk is tovább, már csak öten, a Helikon Hotel elé, Makkosjánosiba. Ahogy kiszállunk a taxiból, emlékek törnek elő öt évvel ezelőttről. Megismerkedés, hajnalokba nyúló beszélgetés, közös élmények. Jó felidézni ezeket, még akkor is, ha mindenkin meglátszanak most a fáradtság jelei.

Még kint töltünk néhány órát, anekdotázunk, majd miután elbúcsúzunk a többiektől, fent, a szobában és az erkélyen beszélgetünk, immár csak ketten, nagyívű tervekről, amelyekről tudom, hogy egy részük soha nem valósul meg. Aztán, amikor látom, hogy megszakad egy mondat a fáradtságtól, mert a szavak már nem akarnak gondolatokká összeállni, leoltom az éjjelilámpát. Korahajnalban még mozgásra riadok, de reggelig tudok aludni.

Ébredés után Feri feszülten jár-kel a szobában, a taxist akarja hívni, aki tegnap két telefonszámot is megadott neki, de sokadik próbálkozásra sem érhető el. Egy félig bibliai idézettel ütöm el a dolgot, mondván: nem lehet mindig rugódozni a sors ellen, ha a Munkács–Csap vonalon kell eljutnod Záhonyon át Budapestig, akkor nincs mit tenni. Persze az irónia mögött az áll, hogy nem merem elengedni vasárnap a beregsurányi átkelőre, mert ki tudja, meddig kell majd várnia a fuvarra, amely elvinné őt Nyíregyházára. A vonat biztosabb, mégha fél Kárpátalját is kell átszelni érte a tikkasztó hőségben.

A kisbuszban, amely felvesz minket, alig van levegő. Elcsodálkozunk, hogy még mindig fér bele ember, pedig az előbb úgy tűnt, mintha már tele lett volna. Mutatom Ferinek a megbuherált hátsó ülés támláját: egy lenyitható vasdarab van felszerelve rá. Nemsokára ezen is megtalálja a helyét az egyik utas. Így utazunk, mondhatni pompásan, közel húsz percig Munkácsra, ahol másfél órát kell várnunk a következő buszra. Miután ez is elindul végre az állomásról, a város központjában még vesztegel legalább tizenöt percet. Senki sem tudja, hogy kire várunk, lehet, hogy a közelben rejtőzködő Eronim Moxra vagy Szvitelszkire, a híres könyvészre, mindenesetre nem érkezik meg, mert további felszállók nélkül folytatjuk egy ideig utunkat.

Csapra érve még tudunk beszélgetni kicsit, egyeztetni néhány fontos kérdést, de már meg is kell venni a jegyet és a feltűnően sós ízű ásványvizet, mert nemsokára nyílik az ajtó, amely a vámon át az innen induló vonathoz vezet. Megállok, kezet rázunk, én már nem megyek tovább. Mikor még utoljára, búcsúzóul a vámház lassan bezáruló ajtajára nézek, szeretném azt hinni, hogy Feri nem csak itt volt, hanem meg is érkezett valahová. Hogy ez a látogatás egy olyan történetté válik, amit el kell majd mesélni egyszer. Miközben pontosan tudom, hogy aki állandó mozgásban lel biztosságra, az valójában nem érkezik meg. De mégiscsak marad valami, ami változást készíthet elő, mert tudom azt is, hogy az irodalom beleíródik az életbe, és mert mindig születnek olyan történetek, amelyek azáltal válnak valóra, hogy meg vannak írva.
 
Megjelent: kvit.hu
Vincze Ferenc netnaplója ide kattintva érhető el.

2016. szeptember 17., szombat

Emlékírás és regényszerűség. Mandrik Erzsébet szövegeinek olvasásmódja [1]

A kárpátaljai magyar irodalomban sokak által elfogadott és viszonylag széles körben idézett, a helyi kánon kijelölésével íródott Készülődés című irodalomtörténeti esszéjében S. Benedek András a szépirodalomnak az írásbeliség fogalmával való felcserélhetősége mellett érvel, mivel – véleménye szerint – „tudatosítanunk kell önmagunkban és olvasóink számára, hogy a kisebbségi irodalom nem feltétlenül és talán nem elsősorban szépirodalom. […] Ezért beszélünk gyakran irodalom helyett írásbeliségről, amelynek határai a befogadó igényéhez idomulnak.” [2] Az idézett gondolatmenet rendkívül vitatható, ezt igyekszem érzékeltetni a következő oldalakon.

Mandrik Erzsébet két emlékirata (A pokol bugyraiban és A pokol tornácain) nyilvánvalóan része a regionális írásbeliségnek. Az viszont korántsem egyértelmű, hogy ezáltal részévé válik-e a helyi szépirodalmi kánonnak is. A magyar irodalomtörténet-írásban ismerünk ugyan példákat az effajta átmenetiségre, hiszen bár az emlékírók „nem szépírói szándékkal, irodalmi ambícióval készítették műveiket, ennek ellenére a XX. században több szerző műve szépirodalomként kanonizálódott”. [3] Hasonló olvasásmódot villant fel egyik esszéjében Jacques Derrida is: „Ha vissza kellene vonulnom egy szigetre, kétségkívül történelmi könyveket és emlékiratokat vinnék magammal, és ezeket a magam módján olvasnám, talán hogy irodalmat csináljak belőlük, legalábbis nem megfordítva, és ez igaz volna más könyvekre is (művészet, filozófia, vallás, humán- vagy természettudományok, jog stb.). De ha, anélkül hogy szeretném az irodalmat általában és önmagáért, szeretek benne valamit, ami egyáltalán nem redukálódik holmi esztétikai minőségre, a forma élvezetének valamilyen forrására, akkor ez a titok helyett van. Egy abszolút titok helyett. A szenvedés van ott.” [4] Ehhez kapcsolódik még, hogy az emlékírás kétségtelenül több szempontból rokona a regényírásnak. [5] Miután pedig a posztmodern végletesen kitágította és viszonylagosította a regény műfaji határait, valóban könnyen érvelhetünk amellett, hogy ma leginkább a befogadó értékszemléletén, a szöveggel szemben támasztott elvárásain, hagyományszemléletén múlik, hogy egy elbeszélő szöveget valaki szépirodalommá, jelesül regénnyé olvas-e vagy sem.

A rendszerváltást követően Kárpátalján megnőtt az igény a múlttal való szembenézésre, az előző rendszerben történt bűnök ábrázolására akár a szépirodalom, akár az alapvetően nem fikciós jellegű szövegek eszközeivel. A szépirodalmi alkotások közül messze kiemelkedik Nagy Zoltán Mihály kisregénye, A sátán fattya. De ez az igény hozta létre az önéletírás és memoár olyan műveit, mint Dr. Ortutay Elemér: „… holnap is felkel a nap”, Bendász Sándor: Öt év a szögesdrót mögött: egy kárpátaljai pap a Gulag munkatáboraiban, Mészáros Sándorné: Elrabolt éveim a Gulagon stb., melyek forrásértékűnek számítanak a malenkij robot kutatói körében. Ezek a szövegek a kommunikatív emlékezetben továbbélő tapasztalatokat közvetítették a radikálisan megváltozott körülmények között újjáépülő kulturális emlékezet felé. Ebbe a sorba tartozik tematikailag Mandrik Erzsébet mindkét emlékirata, melyek így műfajilag köztes helyet foglalnak el a regényes önéletírás (például Györke Zoltán: Határsáv, Cseh Sándor: Akácfák alatt), valamint a naiv elbeszélés határait átlépő visszaemlékezés-regény (Vári Fábián László: Tábori posta, Szovjet mundérban Poroszföldön, illetve az eddig publikált részletek alapján ilyen a Vásártér is) között. Ehhez a műfaji átmenetiséghez sorolhatók, és így szintén sajátos értelmezői kihívást jelentenek Balla László önigazoló és önfelmentő narratívát működtető szövegei, mégpedig A végtelenben találkoznak című regényfolyam részei, illetve memoárja, a Szegény ember vízzel főz.

Mandrik Erzsébet első emlékiratát A pokol bugyraiban címmel 1994-ben fejezte be, de csak 1996-ban jelent meg könyvformában. Az alaptörténet nagy vonalakban a következő: 1946. február 6-án egy orosz határőrtiszt téved a Mandrik-birtokra. A gazdától pálinkát követel. Mikor a tiszt a kelleténél jobban lerészegedik, a gazda kimegy a házból, mert fél, hogy a végén még összeveszés lesz az italozásból. Így viszont az orosz tiszt a még tizenötödik életévét sem betöltő Böske [6] társaságában marad. A részeg határőr kap az alkalmon: Böskét leteperi, majd megerőszakolja. A lány – mielőtt elájulna – még kiált néhányat, amit meghall az apa, aki ennek hatására ront be a házba, majd dühében puszta kézzel veri agyon a tisztet. Böske öccse segít eltüntetni a holttestet, végül az apa – tartva a súlyos büntetéstől – menekülőre fogja, a román határ felé veszi az irányt, a gyerekek sosem látják újra. Ekkor kezdődik a család hányattatása. Mivel a gyilkosság után kiérkező és razziázó katonák az apát nem találják sehol, a fiatal és törékeny Böskére hárítják át a büntetést. Erről a szöveg így tudósít: „Évek múltán, amikor már értettem és beszéltem oroszul, megtaláltam: az USZSZK Büntető Törvénykönyvének 54. paragrafusa és az SZSZKSZ Büntető Törvénykönyve 58. paragrafusa alapján állam- és népellenes tevékenységért ítéltek el ötévi szigorított börtönre, ötévi kényszermunkára és életfogytiglani száműzetésre.” [7] Böske megjár több börtönt, lágert, még Szibériába is elkerül, mielőtt kiszabadul, egy lengyel katonaorvostól született gyermekével. Mikor hazaérkezik, a nincstelenség vár rá: a Mandrik család minden birtokát elvették a szovjetek.

Ha az emlékírás műfaji tapasztalatából indulunk ki, megkerülhetetlen a szerzőség kérdése, hiszen alapvető feladat az értelmező számára, hogy meghatározza: ki, milyen pozícióból emlékezik és írja le az adott történetet. A pokol bugyraiban bevezető sorait jegyző Balogh Irén hangsúlyozza, hogy: „Ez a vallomás, amelyben nyilvánosságra hozza tragikus sorsát – majdnem ötven esztendő múltán szakadt ki belőle.” [8] Az elbeszélő nézőpontja retrospektív: a megírás pillanatából tekint vissza a múlt eseményeire, így mond el egy egyenes vonalú, célirányos történetet a megszületéstől egészen a jelen sorok megírásáig. Sehol nem merül fel kétség a szerző-elbeszélő identitásával kapcsolatban.

Nem így a narratopoétikailag sokkal több kérdést felvető második kötetben. A pokol tornácain három fejezetéből az első kettő végére (I. Édesapám élettörténete, II. A papó ítélete) a Mandrik Böske név kerül, míg az utolsó fejezet (III. Édesanyám életének története) a Böske néni aláírással van ellátva. Ezzel szemben a három szöveget egy könyvvé összefogó borítón a Mandrik Erzsébet név szerepel. A szövegrészek végére odahelyezett (változó) aláírások bizonyos szinten már eleve meghatározzák az elbeszélői pozíciót, valamint az olvasóhoz való viszonyt. Az Erzsébet keresztnév becézett alakváltozata, a Böske arra utal, hogy a szövegek narrátora és (alá)írója szokatlanul közel engedi magához az olvasót, bízva a jóindulatú, együttérző történetbefogadásban és -értelmezésben (hiszen Böskének a családtagok, az ismerősök nevezték a szerzőt). Az utolsó fejezet végén található Böske néni szignó viszont távolodást is sejtet az előbbi közvetlenségtől. Ebből következik, hogy a könyvet szerzőként jegyző Mandrik Erzsébet nem problémamentesen azonos önmagával, hanem a szövegben megjelenő és megszólaló Mandrik Böske és Böske néni identitáskonstrukciójából épül fel. Míg előbbi önmegnevezés csupán a narrátor és az olvasó egyfajta baráti, a jóindulat hermeneutikájában bízó közelségét jelzi, addig a későbbi szövegrésznél jelen lévő aláírásnál a vezetéknév elhagyása és a „néni” megszólítás betoldása még közelibb, családias kapcsolatot feltételez, de már hangsúlyozva a narrátor és az olvasó közötti kor- és tapasztalati különbséget is.

Kétségtelen, a második kötet családtörténeti elbeszélésként is olvasható, és mint ilyen, három történetet tár elénk: az édesapa és az édesanya történetét – melyek egyben élettörténetek is –, valamint a nagyapa (illetve a nagymama) életének egy meghatározó epizódját. „Ahhoz hasonló tragédia, mint a mi családunkban, sem azelőtt, sem azóta nem történt Kárpátalján” [9] – támasztja alá a hiperbola alakzatával élve visszaemlékezése létjogosultságát az elbeszélő. A történetek centrumában az adott fejezet címében kiemelt szereplő mellett a narrátor is jelen van, ami egy célelvű ideológiai konstrukcióval magyarázható: valamennyi szerencsétlenség, amely a Mandrik famíliával történt, egyenesen vezet Böske tragédiájához és az egykor Visk környékén mélyen tisztelt, összetartó család széteséséhez. Természetesen más-más hangsúllyal, hiszen Böske édesanyja például előbb hunyt el, mintsem a megerőszakolás traumája és a meghurcoltatás megtörtént volna.

Az Édesapám élettörténete a születéstől a halálig követi a megtett életutat. A narrátor pozíciója és szerepe változó. Azokban az epizódokban, melyekről későbbi születése folytán nem lehet személyes tapasztalata, következetesen háttérben marad. Helyette a családi legendáriumból származó részeket meséli el, úgy, hogy sajátos nézőpontja egy ideig nem befolyásolja túlzottan az önfeledt és sokszor naivnak tekinthető történetmondást. Sokáig csupán a birtokos személyjeles alak használata („édesapám”), illetve néhány kiszólás [10] jelzi a narrátor jelenlétét. Eleinte teljes mértékben a függő beszéd érvényesül, itt-ott szószerinti idézetekkel megszakítva az elbeszélést.

A szövegben Jóskaként felbukkanó fiú, aki az idő múlásával a férfi, a férj, majd az apa szerepében is megjelenik, egy erdészcsaládban születik Visken, majd nem sokkal ezt követően a család átköltözik a hegyes vidékre, Németmokrára. A gyermekkort anekdotikus jellegű események szövik át meg át, melyek általában a természet, az állatvilág és az ember kapcsolatát világítják meg. Az egyik legemlékezetesebb ilyen epizód Jóska barátsága az állítólagos kutyával, amelyről kiderül, hogy valójában egy medve.

A történetben az anekdotikusság mellett megjelenik a példázatosság. Mikor Jóska egyik barátja vízbe fúl, a halálesetet példaként állítja a nagyapa az elcsüggedt fiatal fiú elé. De erkölcsi dilemmára ad okot a nagymama alkoholizmusa is: „Jóska hazament, és látta, hogy a nagymama üvegből iszik valamit. Úgy tett, mintha nem látott volna semmit.” [11] Visken különös figurák és események veszik körül a későbbi apát: olykor egy holdkóros éjszakai sétájára riad vagy a farkaskaland borzolja idegeit hazafelé tartva télen. A babona, a népi hiedelemvilág a továbbiakban is fontos szerepet tölt be az család életében. [12]

Hogy mi a forrása a narrátor tudásának, azzal a következő részletek szembesíthetik a befogadót. Arról az időszakról ugyanis, amelyről nincs személyes tapasztalata, beszámolók alapján tud Böske. A támadó, lelőtt, majd egymásra hányt farkasokról jegyzi meg egy helyen: „Jóskának egész életére emlékezetes maradt az a nap, felnőtt korában sokszor mesélt róla.” [13] Végső soron mind az édesapa gyerekkoráról, mind pedig a haláláról szóló történetek közvetítéssel jutottak el az elbeszélőhöz. Erről tanúskodik a megállapítás: „Bujdosásának történetét Sike Lajos mondta el a rádióban, aki akkoriban még gyermek volt, ma már szerkesztő egy romániai magyar lapnál.” [14] A korlátozott tudás, illetve a függő beszéd és egyenes idézetek által közvetített történet akkor válik megterheltté – és egyben ez jelenti a kötet egyik legnagyobb esztétikai hibáját –, amikor Böske valamiféle erkölcsi magaslatot képviselő kommentátor szerepébe lép. Ettől fogva az eseményeket moralizáló prizmán átszűrve magyarázza, átvéve sok szempontból az olvasó szerepét és egyben korlátozva a kérdésfeltevések sokféleségének lehetőségét. A befogadó érzelmi világára hatni akaró sorozatos retorikai kérdések az önigazoló narratívát erősítik: az apa – különben erkölcsileg megkérdőjelezhető – döntéseinek sorozatát szeretné igazolni az orosz katonák kegyetlenkedésével, törvényt és emberiességet nem ismerő természetével vont párhuzam. Ennél a pontnál tűnik fel igazán a szöveg és az élettörténet megkonstruált volta: Jóska egy olyan idillinek festett világba születik bele, amelyben a különböző népek, az egymást követő generációk békében élnek, kölcsönösen tisztelik egymást, és meg vannak elégedve azzal, ami adatott nekik. Ezzel szemben a kegyetlen orosz katonák megjelenésével ennek az életmódnak a reménye végleg veszni látszik: tragédiák sora követi az idegen katonák ténykedéseit már a legelejétől fogva. Az apáról hírt hozó, a szövegben Gyula bátyámként emlegetett alak mondja egy helyen: „»Nekik itt Amerika volt, nekünk meg pokol. Másfél éve voltak itt, de úgy tűnt, mintha évtizedek óta tartották volna rettegésben a falut. Az emberek még a saját házukban is félve, suttogva beszélgettek. Mindentől, mindenkitől féltek addig is, amíg a nagy csapás meg nem történt, de utána még jobban«.” [15]

Az önigazoló narratíva azonban nem csupán az apa élettörténetének részeként kap szerepet. Ez ellenpontozza az anyai nagymama szigorú ítéletét, akinek véleménye szerint a családot ért tragédiáért nagyobbrészt Böske apját terheli a felelősség. A második rész (A papó ítélete) címadása viszont így kevésbé tűnik motiváltnak, hiszen nem a nagyapa kerül végül középpontba – róla a szöveg elején, elítélésekor, illetőleg megbomlott elmével való szabadulásakor esik szó csupán –, hanem az anyai nagymama. Ő az a személy, akire rászakad a család összetartásának gondja, aki mindenen keresztül kitart saját elvei mellett. Miután férjét börtönbe zárják, maga is a törvényszék elé kerül. Három vádpont alapján találják bűnösnek: Gyulát rejtegette (ő Böske testvére), a leltárba vett értékek nem voltak meg maradéktalanul, és a korszak egyik legsúlyosabb vádját is a fejére olvassák, mégpedig azt, hogy kulák. Közel az összeomláshoz a következőket mondja: „»Hol az igazság? – tépelődött nagyanyám. – A vőm bűnéért kell szenvedni. A lányom meghalt, itt maradt négy apró árva gyermek. Felkaroltam őket, neveltem, hogy tisztességes ember legyen belőlük. Munkaszerető mind, megszokták a rendet, megadják a tiszteletet mindenkinek. És most engem üldöznek, mint egy banditát. Ó, Istenem, vedd le rólunk ezt a csapást! Könyörgöm neked, Uram!«” [16] A hit az, szembeállítva a kegyetlen, új rendszer ateizmusával, amely segít túlélni. Tulajdonképpen a hit támogatja meg az üdvtörténeti narratíva megképzésének lehetőségét is: azok, akik igaz életet élnek, nehéz körülmények között bár, de környezetük által megbecsülve őszülhetnek meg, sugallja a szöveg.

A sorban a harmadik számú történet az édesanya életéről és haláláról szól. Mandrik Erzsébet A pokol bugyraiban lapjain még csupán egy féloldalnyi terjedelemben emlékszik meg a korán elhalálozott anyáról: kiemeli, hogy sokat betegeskedett, váratlanul hunyt el, és halála megtörte az édesapát, aki ennek hatására csak még keményebb lett. A pokol tornácain ehhez képest egy egész fejezetet szentel ennek a történetnek. Mivel azonban az anya sorsa közvetlenül nem kapcsolódik a későbbi családi tragédiához, ezért élettörténete sem tud önmagában szervesen beépülni a visszaemlékezésbe: ideologikus töltetű utalások és kitérések szövik át a könyvnek e részét. Ilyen a nehéz sorshelyzet előrevetítése Böske megszületésekor: „Nagyanyám elmesélte, hogy nagyon nehezen jöttem a világra. […] A szülés közben édesanyám sok vért vesztett, pedig amúgy is vérszegény volt, de mindketten megmaradtunk. Amilyen nehezen jöttem a világra, olyan nehezen alakult, rendeződött a sorsom.” [17] Az összehasonlítás az anya boldogtalan házassága és Böske saját sorsa között szintén ideologikus mellékjelentéseket hoz felszínre: „Édesanyámat nem zárták rácsok közé, mégis rab volt, mert nem volt boldog soha. Akkor lett volna boldog, ha hozzámegy ahhoz, akit tiszta szívből szeretett. Szerényebben élt volna, de boldogan.” [18]

Míg A pokol bugyraiban Mandrik Erzsébet fiatalon átélt tragédiájáról szól, éppen csak érintve a családtagok életének történetét, addig A pokol tornácain középpontjába az édesapa erkölcsisége kerül. Bár kétségtelen, hogy fontos szerepe van még az anyai nagymamának is, aki egyértelműen az édesapát okolja a család tragédiájáért. Ezzel szemben alkotja meg a narrátor azt a narratívát, amely felmentést kínál az apának bűnei alól. Előbb felteszi a kérdést az elbeszélő, hogy vajon másvalaki az apa helyzetében hogyan cselekedett volna az orosz tiszttel szemben, majd leszögezi – tudván, ha otthon marad, biztosan kivégzik –, egyszerűen nem maradt más lehetősége, mint a menekülés.

A narrátornak a második könyvben sokkal korlátozottabb a tudása, mint az elsőben, hiszen itt nem csupán saját tapasztalatairól, saját életéről nyilvánul meg, hanem másokéról alkot meg egy-egy narratívát, felhasználva a család, a rokonok és a közeli ismerősök elbeszéléseit. Míg A pokol bugyraiban lapjain elfogadhatjuk, hogy a narrátor visszatekintő perspektívája jelöl ki értékpreferenciákat és határozza meg a történet végkifejletét (ti. a hitben megtalált új élet értelmét), addig nem egészen kielégítő, hogy A pokol tornácainban közvetlenül vagy közvetetten megszólaló sok hang nem problematizálódik a narrátor számára. A szerző nem néz szembe az elbeszélés nehézségeivel: sok esetben nem különíti el saját nézőpontját a megszólaltatott vagy általa közvetített véleménytől, ezért egyszerre több, csak részben érintkező vagy egyenesen egymásnak ellentmondó történet bontakozik ki, egészen más értéktételezésekkel. Míg Böske emlékeiben a szigorú, de biztos erkölcsi érzékkel rendelkező apa képe jelenik meg, addig az anyai nagymama a bűnöst látja benne, aki felelős a családdal szemben elkövetett megtorlásokért, végül az anya élettörténetében a durva, hirtelen haragú apa jelenik meg. Ez pedig végső soron összeegyeztethetetlennek bizonyul azzal az üdvtörténeti narratívával, amelyet az elbeszélő meg akar képezni. Az igazság, amelyet a narrátor egységesnek és megkérdőjelezhetetlennek tételez, sok részigazságra hullik szét a szövegeket alaposabban olvasva és értelmezve.

Ahhoz, hogy valamely traumát – legyen az egyéni vagy kollektív – egy szöveg által közvetíteni lehessen, olyan nyelv megalkotása szükséges, amely reflektál önmagára. Enélkül valószínűleg csupán a naiv elbeszélés határai rajzolódnak ki előttünk, amelyek viszont nem képesek kellő mélységben megközelíteni a felszínre hozott dilemmákat. Ha elfogadjuk, hogy az 1990-es évek múltfeltáró és -megismerő tendenciája kanonizálta A pokol bugyraiban szövegét, elsősorban tematikai okokra hivatkozva, rendszerint mellőzve a műfaji besorolás, illetve az elbeszélés nehézségeinek kérdését, addig A pokol tornácain eleve kevesebb figyelmet kapott eddig a kárpátaljai értelmezői közösségtől. Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy a megoldatlanságok sokasága és az igen egyenetlen minőségű szöveg aligha kínál lehetőséget arra, hogy az etikai, illetőleg ideológiai mellett esztétikai-prózapoétikai vizsgálódások alapján is értékelhessük a megírt és közreadott történeteket, és esetleg regénnyé olvassuk a szövegeket.

A szövegközeli vizsgálódások alapján felszínre hozott kétségekkel együtt tehát kijelenthető: egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben helyettesíthető egy tágabb értelemben vett írásbeliség és a nyilvánvalóan sokkal szűkebb érvényű szépirodalom fogalma a regionális kánonban, pusztán az értelmező szabadságára hivatkozva. Igaz ugyan, hogy adott kultúrán belül sokféle szövegtípus megfér békésen egymás mellett, az irodalomban azonban, nevezzük bár kisebbséginek, szükséges megjelennie olyan értékrendeknek, amelyek nem csak tematikai, etikai és ideológiai, de poétikai, esztétikai vizsgálódásokat is előtérbe helyeznek. Különben aligha képzelhető el az olvasót eligazító, értékelvű regionális irodalmi kánon Kárpátalján.

[1] A szerző a tanulmány megírása során a Nemzeti Kulturális Alap Schöpflin Aladár alkotói ösztöndíjában részesült.
[2] S. Benedek András: Készülődés (A kárpátaljai magyar írás). Ungvár–Budapest, 2007, Intermix Kiadó. 7.
[3] Laczházi Gyula: Önéletrajzi narratíva és emlékírás. In Gintli Tibor (főszerk.): Magyar irodalom. Budapest, 2010, Akadémiai Kiadó. 281.
[4] Derrida, Jacques: Szenvedések. In uő: Esszé a névről. Boros János –Csordás Gábor – Orbán Jolán fordítása. Pécs, 2005, Jelenkor Kiadó. 37.
[5] Szintén Laczházi Gyula írja: „Rokonságot tart a regénnyel az emlékírás, amennyiben nem az eposz követelményei szerint idealizált, valamely absztrakt eszme szolgálatában álló egyéneket, hanem konkrét individuumok életvilágbeli tapasztalatait, konfliktusait tematizálja; és abban is, hogy a kötetlen prózai műfaj nagy stiláris szabadságot biztosít az emlékírónak, egyaránt lehetővé téve az élő beszéd fordulatainak, különböző stílusszinteknek vagy a bonyolult barokk körmondatoknak az alkalmazását”. Laczházi Gyula: i. m. 284.
[6] Az emlékirat szerint: „A keresztségben az Erzsébet nevet kaptam, de e családban és faluszerte mindenki Böskének szólított és szólít ma is”. Mandrik Erzsébet: A pokol bugyraiban. Ungvár–Budapest, 1996, Intermix Kiadó. 8.
[7] Uo. 23.
[8] Balogh Irén: Előszó. In Mandrik Erzsébet: i. m. 6.
[9] Mandrik Erzsébet: A pokol tornácain. Ungvár–Budapest, 2007, Intermix Kiadó. 66. A továbbiakban: Mandrik, 2007.
[10] Vö.: „Az udvaron nyársra húzott bárányokat sütöttek, és éppúgy forgatták a tűz fölött, mint manapság a saslikot”. Mandrik, 2007. 40. Kiemelés tőlem: Cs. L.
[11] Mandrik, 2007. 13.
[12] A népi hiedelem kapcsán érdemes utalnunk A pokol bugyraiban a tisztet kereső katonák megjelenése utáni jelenetére: „Faggattak bennünket, hol az apánk. Nem mondtunk nekik semmit. A kutya égnek emelt fejjel szakadatlanul vonított, mintha halott lett volna a háznál. Tudtuk, hogy ez nagyon rossz jel, nagy bajt, szerencsétlenséget jelent.” Mandrik Erzsébet: A pokol bugyraiban. 16.
[13] Mandrik, 2007. 40.
[14] Mandrik, 2007. 54.
[15] Mandrik, 2007. 60.
[16] Mandrik, 2007. 82.
[17] Mandrik, 2007. 112.
[18] Mandrik, 2007. 114–115.

Újraközölve: Együtt, 2016/2.

2016. szeptember 16., péntek

Vandorló könyvespolc 7.

Érdekes játék egymás mellé helyezni és összevetni (vagy erősebb fogalommal élve: összeolvasni) olyan könyveket, amelyeket a kiadói stratégián (mindhárom itt tárgyalt kötet egy kiadónál, viszonylag kis időkülönbséggel jelent meg a tavalyi őszi szezonban), illetve az olvasói érdeklődésen kívül alig köt össze valami. A műfaji vizsgálódások eleinte lehet, hogy sokat ígérnek, főleg két novellagyűjtemény esetén, amelyeknél akár hasonló írói stratégiákat, kezdeményezéseket is tetten érhetünk, nem csak a ráfogás szintjén. De a „hangos memoár” ebbe a sorba se akar beleilleni. Miután pedig sem a nemzedéki, sem a poétikai összevetés szempontjai nem bizonyulnak túl erős kapaszkodónak ebben az esetben, a minden mindennel összefügg elve előtt pedig nem vagyunk hajlandók meghajolni, még mindig ott a lankadatlan olvasói érdeklődés, valamint a beismerés, hogy a többé-kevésbé erőltetett összeolvasás helyett talán mélyebb tapasztalatra tehetünk szert a sajátosságok külön kiemelésével, hangsúlyozásával.

*

Darvasi László új novellagyűjteménye már kissé enigmatikus címével magára vonja a figyelmet: Isten. Haza. Csal. De mindjárt az első végigolvasás után érteni véljük a kötet koncepcióját (és a címválasztást is): Darvasi egy-egy sokszor és sokféleképpen (el)használt, illetve kisajátított fogalmat emel a kötet adott ciklusának élére, amelyet a novellák újraértenek, újrafogalmaznak, így új jelentésrétegeket tesznek láthatóvá. Az eljárás működőképesnek bizonyul, hiszen figyelemfelkeltő hatást fejt ki, de nem lesz hatásvadász. Ezzel együtt ez a módszer irányítja is az olvasást. Nem agresszíven, csak amennyire érdekelhet minket az, mihez kezd a szerző ezekkel a középpontba állított fogalmakkal.

„A felesége mindig azt hajtogatta, nem lesz semmi baj. Mint aki imádkozik. Nem azt mondta, hogy istenem, hogy szenteltessék, hanem hogy nem lesz semmi baj” (23.) – mondja a Vicces dolgok, humoros esetek narrátora, amikor a sérült lánya iránt aggódó férfi gondolatait közvetíti felénk. Figyelemfelkeltő az a párbeszéd is, amely egy templom építése közben hangzik el az egyik munkás és az építésvezető között: „–Az ima elkészülhet-e?! / – Talán, ha meghallgatásra talál” (Papagáj, 17-18.). Az idézett részek jó példák arra, hogy lássuk, hogyan indul be az előbb említett folyamat.

A novellákban egyértelműen a groteszk minőség dominál. A legemlékezetesebb szereplők (a mindent elfeledő fiú; az önkéntelenül bólogató lány; a nyaktól lefelé teljesen megbénult apa; a személyes tárgyakban az elégetendő anyagot meglátó üstös férfi; Gizi, a mély etikai problémákon töprengő gyilkos prostituált; a takarítónőjét hidegvérrel megölő, ezzel mellékesen a pszichoanalízisnek is fricskát adó Elena), és helyzetek (az interneten saját lánya pornófilmjeit megtaláló apa elbizonytalanodása; az idős ember és a betörő között kialakuló őszinte párbeszéd; a felesége hulláját szállító Gruber kálváriája és hazatérése; a templom összeomlásakor is nyugodtan ülő takarítónő vészjósló és zavart megnyilvánulásai) is groteszk hatást keltenek. A történetek mögött, a háttérben pedig ott van a furcsa, fojtogató hazakép, a magyar vidék a kocsmáival, a széthulló családjaival, az istenkereséssel, a csalással, a félelemmel, a dühvel és az erőszakkal.

Darvasi nem könnyen emészthető kötetének szereplői a normalitás határain túlról lépnek elénk. Rendszerint bizonyos fokú testi és/vagy lelki sérülések, torzulások jellemzik őket, amelyek kihatnak létmódjukra, hangulatukra, sokszor ok-okozati kapcsolódási pontokat elrejtő vagy ilyeneket egyáltalán nem is ismerő cselekedeteikre. Ehhez jól illik az az írói technika, amely a kihagyás, az elhallgatás, a mellőzés, a megszakítottság szövegalakító (retorikai) eszközeihez nyúl. Az Isten. Haza. Csal. erős, emlékezetes írások sorát tartalmazó novellagyűjtemény egy olyan írótól, aki biztos kézzel formázza meg és teszi esztétikailag hitelessé legszokatlanabb témáit is.

*

Tizenhárom év terméséből válogat és ad közre egy kötetre való novellát a regényíróként már többszörösen bizonyított Dragomán György. A nyilatkozatokból tudható, hogy a novellák a regényekkel párhuzamosan íródtak, így akár ez is magyarázhatja, hogy a legújabb kötet, az Oroszlánkórus nem egy története már A fehér királyból vagy a Máglyából jól ismert világba vezet el ismét. A fixált gyermeki nézőpontból előadott monológszerű beszédmód, a vesszővel tagolt, összetett mondatokkal gyorsított történetmondás, a realitásoktól elszakadó, mágikusnak tételezhető elemek jelenléte eddig is fontos szerepet játszott Dragomán nagyepikai konstrukcióiban. Innen nézve is jól eltalált a kötetnyitó írás, a Vasvonó, melyben az irreális szigorral, mániákus teljesítési vággyal rendelkező apa figuráját formázza meg, aki gyermekét egy képzelt lény, „a fekete hegedűs” miatt végletes helyzetekben kötelezi gyakorlásra. De a Húslevesben felbukkanó kislány látószögének megválasztása szintén hiteles, aki egy hazugság miatt előbb édesanyja halálának traumáját éli át, majd a felnőttek beszélgetéseiből szép lassan megsejti, hogy egészen más családi tragédia van a háttérben, és az anya valójában él.

Az Oroszlánykórus horizontja viszont bizonyos szempontból tágasabb, mint a regényeké. Megfér itt a világ eseményeinek krónikáját író és gyilkossá váló különc történésztől (Szeánsz) a romániai alvilág különös figuráiig (Medvetánc) sok minden. A pont, amely összeköti az itt található történeteket, az a zenéhez való viszony. Az átlagszínvonalból a Limon con Sal emelhető ki, amely az éneklés aktusába vetett, szinte babonás hitet ágyazza be egy El Salvadorból Magyarországra jött lány saját élettörténetét feltáró monológjába: „Azt hiszem, a történetem akkor lenne az igazi, ha nem mesélném, hanem énekelném, mert az igazi hangom nem az, amin beszélek, hanem az, amin énekelek, mert az énekhangom sokkal nagyobb, mint én” (60.).

Olvasva az Oroszlánkórus darabjait, az is látszik, hogy a kisepikai forma inkább kísérleti terepül szolgál Dragomán számára. Bátrabb és invenciózusabb, de egyben bizonytalanabb, kiegyensúlyozatlanabb is az író. Szubkulturális beszédmódok életre keltésével próbálkozik, de ezek a szövegek az imitatív nyelvhasználaton túl adósok maradnak valamilyen mélyebb gondolkodásmódbeli megközelítéssel (Hevimetál, Poszthumán randi, Adrenalin), sőt néhol ez a tendencia enyhe didaxisba csap át (Adatmentés). A novella műfaji kereteit is feszegeti, tágítja, ugyanakkor a szövegek mögött rendszerint érződik egy nagyepikai forma elszalasztott lehetősége. A Karcsikát, a Rosszaságokat vagy a Cry me a river füzérként összekapcsolt, töredékes novellaciklusát inkább kisregényként továbbírva tudnám elképzelni.

Összességében Dragomán György hozza a tőle elvárt színvonalat az Oroszlánkórusban, néhány igazán szép darabbal gazdagítva a kortárs magyar irodalom novellatermését. 

*

Eleinte könnyed esti olvasmánynak tűnik, majd időről időre töprengésre késztet Réz Pál „hangos memoárja”, a Bokáig pezsgőben. Végig lehet olvasni ezt a könyvet nagyon gyorsan irodalmi anekdota- és pletykagyűjteményként, pörgetve egymás után a lapokat. Egy-egy jellemző történet vagy megjegyzés erejéig megtalálható itt a 20. századi magyar irodalmi élet színe-java. Egy igen impozáns névsor állítható össze Németh Lászlótól Ottlik Gézáig és Nagy Lászlótól Petri Györgyig. De úgy is olvashatjuk a kötetet, lassítva a tempót, hogy odafigyelünk a finomabb és árnyaltabb megjegyzésekre, amelyek az életút fontosabb állomásait, illetve a legközelebbi ismerősök, barátok tetteit, műveit kommentálják. A kétféle olvasat persze nem feltétlenül zárja ki egymást, de más-más típusú tapasztalatokat tesz hozzáférhetővé.

Réz Pál hanyag eleganciával, olykor kissé rezignáltan mesél, de mindig hitelesen. Beszélgetőpartnere, Parti Nagy Lajos pedig igyekszik szigorúan venni vállalt feladatát, azaz mederben tartani a könnyen megáradó, néhol parttalannak tűnő történetmondást. Ha Réz esetleg elbizonytalanodik saját pozícióját illetően, akkor Parti Nagy az, aki túllendíti ezen a fázison a beszélgetést. Az eredmény: egy izgalmas kísérlet. A műfaj: nehezen körvonalazható. Mert mi is a Bokáig pezsgőben? Memoár? Élet(út)interjú? Vallomás(sorozat)? Különböző időpontban készült rádióbeszélgetések lejegyzett változata? Beszélgetőkönyv? Több is, más is egy-egy ilyen kategóriánál.

A szerkesztő az az ember az irodalmi életben, akinek a nevére jellemzően nem emlékszünk. Az irodalomtörténészét, a kritikusét, a műfordítóét még csak-csak megjegyezzük, de a szerkesztőét már nem. Rendszerint a háttérbe szorul: az író, a költő árnyékában dolgozik. Pedig a színfalak mögött pótolhatatlan munkát végez: a szerzővel együttműködve teszi jobbá a kéziratot, és elévülhetetlen érdemeket szerez – különösen diktatúrák idején – szerzők (újra)felfedezésében, publikálásának elősegítésében. Anélkül, hogy egy pillanatra is kisebbíteném egyéb tevékenységét, Réz Pál elsősorban szerkesztőként érdekes és fontos a magyar irodalomban. Először is ott a szakmáját a legapróbb részletekig lelkiismeretesen végző profi, a hajdani Szépirodalmi Könyvkiadó, illetve a nemrég megszűnt Holmi legendás szerkesztője, aki nem veti meg a filológusi aprómunkát, aki képes többször is utánanézni egy évszámnak, ha a helyzet úgy kívánja, és akit nyugtalanít, ha a levonatban egy név valamelyik betűje megváltozik. Ezzel párhuzamosan ott az ember, akinek élete szétválaszthatatlanul összefonódik az irodalommal, akinek határozott véleménye van egy-egy szerzőről és műről, aki emberileg kerül közel nagy írókhoz, és hat rájuk. Erről így vall a kötetben található legfrissebb, 2015 nyarán készült beszélgetésben: „Tulajdonképpen az volt a szerepem, hogy összehoztam embereket. Barátságokat köttettem olyan emberekkel, akik nem voltak barátok, de volt közöttük egy titkos kapcsolat. Az, hogy minden jelentős író volt a lakásomon és én is a lakásán, hogy ismertem a gyerekeit és udvaroltam a feleségének és hülyéskedtünk együtt, elég volt nekem. Megismertem az irodalom, úgy is mondhatom, hogy az alkotás működésének technikáját, hogy például egy viszonyból vagy szerelemből, ami az orrom előtt bontakozott ki, hogy abból mi lesz a műben, hogyan lesz az életből irodalom. […] Úgy látszik, erre születtem.” (314.)

Különleges olvasmány a Bokáig pezsgőben, amellyel a Magvető újraindította Tények és Tanúk elnevezésű sorozatát. Méltó kezdete egy remélhetőleg hosszú életű kezdeményezésnek.


Darvasi László, Isten. Haza. Csal., Budapest, Magvető, 2015.
Dragomán György, Oroszlánkórus, Budapest, Magvető, 2015.
Réz Pál, Bokáig pezsgőben, Budapest, Magvető, 2015.

Újraközölve Három könyvről röviden címmel: Együtt, 2016/4. 

2016. március 1., kedd

Szembesülve az idővel (Vári Fábián László: Ereimben az idő)


Az érettség metaforája, amelyet a költői oeuvre-ben gondolkodó, az életrajzot és a szövegeket egymásra vonatkoztató, egybeolvasó irodalomtörténet-írás, valamint kritika némely változata a különböző pályaszakaszok elkülönítésére és értékélésére használ általában, kevésbé vagy egyáltalán nem illik Vári Fábián Lászlóra. Az önálló kötettel viszonylag későn, csupán a rendszerváltást követően színre lépő költő ugyanis már akkor komoly szakmai tapasztalatokkal és tudással mutatkozott be a szélesebb olvasóközönségnek. A pályakezdés nehézségeiről, az útkeresésről pedig jobbára csupán közvetett tudásunk van (gondolok itt elsősorban a visszaemlékezésekre, az interjúkra, a költő által később írt esszékre, valamint a Tábori posta egyes részeire), továbbá az sem mellékes, hogy a zsengék, a korai versek szövegei ma még alig hozzáférhetőek. Ezért számomra úgy tűnik, Vári Fábián László költészete nem annyira időben, pályaszakaszokra bonthatóan, mint inkább térben változik: az a szövegkorpusz, amelynek alapjait az első kötet fektette le, csak lassan, átgondolt és kimunkált újabb darabokkal bővítve gyarapodik életművé. Nem fejlődéssel van tehát dolgunk, hanem inkább változásokkal. Még akkor is, ha ezek nem tűnnek olyan látványosnak, mint a 20. század második felében a költői hagyomány, illetve szerep leépítését, alapjainak újragondolását célzó költői irányzatok, beszédmódok és technikák.

Vári Fábián költészete nagy tekintélyt tulajdonít az általa választott hagyománynak: rá épít alapzatot, majd ebből merít erőt. A párbeszéd során ugyanis, amelyet a szélesebb értelemben vett költői tradícióval folytat, nem csupán hatás keletkezik, hanem ennél szervesebb folyamat veszi kezdetét, mégpedig a beépülés. Azokat az elemeket, versformákat, motívumokat, költői képeket, amelyeket saját (szöveg)világában elhelyez, a népköltészeten, a legendákon, a mítoszokon, a Biblián, a magyar történelmen át a műköltészet népinek nevezett kortárs irányzatáig terjedően, mind-mind a hagyományból veszi át, majd igazítja magához, valamint a korhoz, amelyben él. Az előző versgyűjteménynek, a 2010-ben megjelent Jég és korbácsnak a végén közölt beszélgetésben (Verset, ne ocsmány varangyot!) van egy fontos, a recepcióban ezidáig kevéssé hangsúlyozott megállapítása, amely jól szemlélteti a költő viszonyulását a hagyományhoz. Vári Fábián úgy véli, hogy az alkotó „munkája közben korok és világok vándora”. A vándor pedig nem csupán idegenként jár-kel az ismeretlenben – vihetjük tovább a gondolatot –, hanem megfigyel, feljegyez, tanul és elsajátít. Ezzel sajáttá, otthonossá teheti korok és világok mára már gyakran elhagyatottnak, kihűltnek tűnő, folytathatatlannak vélt szemléletét, poétikáját. Költészete ilyen szempontból alternatívát is jelent a ma fősodorbelinek számító depoetizáló tendenciák mellett: az ősi vagy régi műfajok világa, a népi hagyomány – dacára a válságoknak, amelyeket egyébként a költő maga szintén észlel – nem merült ki, folytatható, sok még a kiaknázatlan lehetőség.

Az életmű felosztása pályaszakaszokra ugyan nem egyszerű, de ez még nem jelenti, hogy minden más rendszerezésnek is mereven ellenállnának a szövegek. Az 1990-es évektől sorra megjelenő gyűjteményeket ugyanis tematikai és motivikus kapcsolódási pontok szervezik verseskötetekké. Mivel valamennyi eddig publikált kötet gyűjtemény, azaz válogatás a régebbi és újabb termésből, ezért felértékelődnek bennük az olyan jegyek, amelyek az összeállítást, a kompozíciót állítják előtérbe. Egy-egy verseskötet elemzésekor éppen ezért mindenekelőtt a szervezőerőként ható paratextusokat érdemes kiemelni, egészen pontosan a kötet-, a ciklus- és verscímeket, az ajánlásokat, valamint ezek egymáshoz való viszonyát.

Összehasonlítva a Jég és korbács című kötettel, már első olvasásra megállapítható: ha az előző gyűjteményben a pusztulás motívuma került középpontba, addig az idővel való szembesülés képzete irányítja az Ereimben az idő verseire a figyelmet. Két nyilvánvaló példát érdemes már itt kiemelni az újraközlés gesztusát illetően: mennyire más fénytörésben jelenik meg az olvasó előtt az Antall Istvánnak (Mítosztöredék) vagy a Görömbei Andrásnak (Jégangyal) ajánlott vers, ha tudjuk, az előző kötet megjelenése óta ők már eltávoztak az élők soraiból.

Az Ereimben az idő első ciklusa, ahogyan a kötetnyitó vers is az Alagút végén címet kapta. Régi irodalmi toposzt elevenít fel ezzel és értelmez újra Vári Fábián László. Az ember valahonnan valahová el akar jutni az alagúton keresztül, nincs megállás, sem pihenő, a cél a kijutással válik megközelíthetővé, a lényeg az átmenetiség. Ugyanakkor az alagút végének képzete a klinikai halál állapotából felébredő betegek elbeszéléseihez is kapcsolódik. Beszámolóikból ismerjük a következő szinesztéziát: ebben az átmeneti állapotban rendszerint egy alagútban jártak, amelynek végén fényességre lettek figyelmesek, amelyből meleg, forróság áradt. Egyesek szerint ez támaszthatja alá, hogy a halál után is van élet. A versben azonban váratlan módon nem a fény várja az alagút végére érőt, hanem a hideg és a természet kiüresedése: „Az alagút végén / hideg lesz nagyon. / Szellőt, madarat / nem ringat a lomb”. Ezzel együtt az ember saját útjának végéhez ér. Átalakuláson megy keresztül, de utolsó mozdulatával is védekezni próbál. Árnyék-létében még összegömbölyödik. A születés és a halál előtti pillanatok így válnak hasonlóvá egymáshoz. A méhben lévő magzat természetes pózának képe és az alagútból kiérő ember védekező reflexe fonódik itt össze. De nem lesz azonos a két kiemelt pillanat, mivel az útjának végéhez érő ember már komoly, feldolgozásra váró, de teljes mértékben megismerhetetlen múlttal rendelkezik. Ezért is idézi fel a költő Thomas Mann József és testvérei című regénytetralógiájának híres kezdősorát egyetértően: „Valóban mélységes / mély a múltnak kútja”. A múlt feltárásának, megismerésének szándéka hívja elő a kötetben a teremtés-, eredet- és családtörténetek különféle változatait.

A bibliai Édenkertbe vezet a Gikhon partjain világa. A név, amely a négy paradicsombéli folyó egyikét takarja, Mózes első könyvében valóban felbukkan, igaz, más írásmódban. A Genezis 2. részének 13. verse így hangzik Károly Gáspár fordításában: „A második folyóvíz neve pedig Gihon; ez az, a mely megkerüli az egész Khús földét.” A bibliai teremtésmítosznak tehát fontos része a nevezett folyó, amely az öntözés által a bőséghez, a jóléthez járul hozzá. Látható, hogy ehhez a hagyományhoz nyúl vissza Vári Fábián László versében, ugyanakkor tovább is írja azt, amikor az emberiség szempontjából lényeges fordulópontot tételez fel, és az idő kimérésére utal a Gikhon partjainál: „ott méretett ki a korszakok hossza, / akkor zizegett fel / az idő szíve.” A szentséget pedig profán módon ellenpontozza már az első versszakban: a világot teremtő Úr a jövő programozójaként jelenik meg benne. Antropomorfizmus ez, hiszen emberi tulajdonságokkal ruházza fel az emberfeletti hatalommal rendelkezőt. Az idők során sokféleképpen ábrázolt Isten (legalább a megértő öregúrtól a bosszúállóig terjedő skálán) miért ne lehetne a 21. században egy olyan programozó, aki főművét úgy tervezi meg, hogy az saját maga észlelje a „durva hibát”? A kortárs populáris kultúrában ennek az ábrázolásmódnak már egy ideje megvannak az előzményei, elég itt a nagysikerű sci-fire, a Mátrix-trilógiára utalni.

Az eredetmagyarázó- és családtörténeti elbeszélés típusának összekapcsolása a kötet címadó verse, az Ereimben az idő. Az első három versszakban a lírai én saját korát emeli ki az objektív idő kötelékeiből egy hasonlat által és a ködös mítoszi időbe helyezi: „Oly vén vagyok már, mint a tenger.” Majd a hasonlattal azonosulva magyarázza saját eredetét. Ősei így tulajdonképpen nem különülnek el a természeti képződményektől, jelenségektől: „Anyám szikla volt, apám a szél.” Ezzel igazolja: a lírai én elválaszthatatlan része az örök változásnak, átalakulásnak, ahogyan az állandóságnak is: „Anyám elfogyván sivatag lett. / Lépkedek rajta, mégsem lelem.” Valamint: „Apám nélkül holt víz a tenger, / ezért nem szűnhet ő soha.” Később fény derül arra, min alapul a hasonlat, hiszen a lírai én sorra a „váltott gyerek” jellemzőit ismeri fel magán. Ettől függetlenül úgy tűnik, a családtörténet folytatása már biztosított, a gyermekek megtalálták párjukat, akik „létrehozzák majd másukat”. De az utolsó két strófa mégis a bizonytalanságot, a véletlent veti fel a Föld és az ember sorsszerűségében: hiába próbálja bebiztosítani magát bárki, ha a végzet eleve másképp rendeltetett el.

Ehhez illeszkedik áttételesen a mágikus szövegek tradícióját élesztgető Ráolvasás című képvers, amelyhez lábjegyzetet fűz a költő. Ebből kiderül, hogy a nyílhegy formájú versszöveg felmondása reggeli-esti imával termékenységhez és javakhoz segíti az adott személyt. Végletesen varázstalanított korunkban szükség van a szavak mágikus erejébe vetett hitre, mert feketeség, tisztátalanság veszi körül az embert, sugallja a ráolvasás és a Babits Mihályt parafrazeáló Fekete rímek. Egyedül Jézus sebeit látja még makulátlannak a lírai én. Magányában megjelenő és tudatán a hatalmat átvenni akaró démonja elűzéséhez is őt hívja segítségül: „írni tudom csak: Jézusom, űzd el” – szól keserűen a Magányomat magamra. Egy őszeleji álomban már a halál (A Földről régóta), majd a Hold kelésével a vég és a bukás (Az angyal és a hold) képzete tűnik fel. A remény azonban még megtartó erővel bír (Tarts meg), hiszen a világ dolgainak elrendezésébe vetett bizalom nem szűnik meg könnyen: „Helyére kerül végül minden, / végül – tán nem lesz tűzözön.” (Végül)

Bevallottan a Halál ellen rendeződnek csoportba a második ciklus darabjai. Mindegyik itt szereplő vers jellegzetesen ajánlással van ellátva. Az élő és már örökre eltávozott barátoknak, mestereknek ajánlott költemények József Attilától (Nyolcsorosok) és Nagy Gáspártól (Útravaló) S. Benedek Andrásig (Ítélet után), Utassy Józseftől (Az Úr kegyelméből) Jókai Annáig (Jó, hogy az éjjel) egyrészt a tiszteletadás jelei, másrészt pedig az emlékezet megőrzését hangsúlyozza ezzel Vári Fábián. Ezek közül néhány alkotást továbbá valamilyen konkrét alkalom hívott életre. Születésnapra íródott például az Oláh Jánosnak (Attól fogva), a Hajdu Lajosnak (Vers a halál ellen) és a Jánosi Zoltánnak (Sóstói úti fák) címzett darab. A ciklusban a vallomásos jelleg dominál, így értékválasztásként is olvashatóak a benne szereplő versek és ajánlások.

Ebből a sorból emelkedik ki magasan a Zoltán fiának ajánlott Változatok a halotti beszédre. Ismeretes, hogy a Halotti beszéd az első fennmaradt, magyarul írt összefüggő szövegemlékünk, és mint ilyen, értelmezése nem csak a szakembereknek, de a költői képzelet számára is kihívást jelent. A sikeres átköltések évszázadokat ívelnek át, miközben párbeszédet teremtenek régi és mai világok között. A 20. századi magyar irodalomban több olyan maradandónak bizonyuló átdolgozás is született, amely egyenes vagy átvitt értelemben, de valóban halotti beszédnek nevezhető. Ehhez a vonalhoz kapcsolódik Vári Fábián László, amikor több szálon követi a szövegemléket, Kosztolányi Dezső, de különösen Márai Sándor és Bella István Halotti beszédét. A Máraiéval az is rokonítja, hogy mindkét szöveg erőteljesen ajánlja fel az életrajzi olvasás lehetőségét, így perspektívájuk között is könnyen vonható párhuzam: Márai az emigráns-, míg Vári Fábián a kárpátaljai kisebbségi léthelyzetből tekint a magyar kultúrára, és próbálja meg a múltból származó darabkákra, szilánkokra hagyatkozva megkonstruálni saját emlékezetét. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Változatok a halotti beszédre (a szöveghagyomány retorikai jellegzetességeivel összehasonlítva) nem igazán az egyházi értelemben vett sermo vagy magyar megnevezéssel élve, temetési beszéd, és így aligha tekinthető csupán átköltésnek. Sokkal találóbb lehet itt a ráírás vagy palimpszeszt írói technika említése. A versben még itt-ott áttetszenek ugyan a halotti beszédnek a magyar irodalmi hagyományhoz köthető jegyei, de műfajilag már látomással, családtörténeti elbeszéléssel, leltárral, vallomással és ezek változataival van dolgunk. Ezt jelentheti és támaszthatja alá a négy nagyobb egységből (változatból) álló vers pontos címadási szándéka is. Az alapszituáció a következő: a költő, aki végigtekint családfáján és ősei múltján, megszólítja fiát, majd tudatosítani igyekszik mindkettejükben, hogy az efféle „históriák” általában nem üdvtörténetként érnek véget. Az önsorsrontás, a meddőség, a nyelvváltás és országvesztés emléke a jelen távlatnélküliségével „torzképek, víziók, fátumok” formájában jár elő kísérteni újra és újra. Hiába szeretne ő maga írni valami esztétikailag szebbet vagy etikai értelemben véve jobbat, ha tudata ezek után nem képes a vágyott alkotás létrehozására: „A papíron vérszennyes piktogramok – / enervált vers-abortátumok” jelennek meg csupán. Megfogalmazódik bennünk a kérdés: mit tehet ilyenkor a költő, aki jobbára csak az íráshoz ért?

Például azt, hogy Lágyabb énekekben oldja fel a sötét tónust, a keserűséget és a kilátástalanságot, ahogyan azt a következő ciklusban teszi. A kiemelt szókapcsolatról Arany János balladájának, A walesi bárdoknak egy részletére asszociálhatunk. Az agg bárd könyörtelenül kemény, őszinte éneke, majd máglyára küldése után adja parancsba Edward király: „Ha! lágyabb ének kell nekünk”. De ezzel ellenszegülve a bárdok inkább önként és dalolva vállalják a vértanúhalált. A ballada allegóriaként olvasva a mindenkori hatalom elvárásai és a művész szerepértelmezése közötti feloldhatatlan ellentétet példázzák. Egyben Arany persze a bárdköltői szerep lehetőségeivel is számol, ami különben Vári Fábiántól sem idegen. Az Ereimben az idő szövegkörnyezetében azonban kissé módosul a szintagma jelentése. A Fekete rímek célirányosan utal is erre: „fekete versből tüdővér habzik / fekete rímek hiába rínak / lágyabb poézis kellene írnak”. A vágy – és nem parancs –, amely arra irányul, hogy a vers vagy az ének (a kettő gyakran szinonima Vári Fábiánnál) olykor lágyabb is lehetne – hiszen az enyhítő hatás szintén része a poézisnek –, nem önfeladással és saját költői szerepének megtagadásával kell találkozzon, hanem új lehetőségekkel.

A szerelmi líra lehetőségeit ma nem könnyű meghatározni, ahogyan a Lágyabb énekek ciklusban is láthatjuk. Azok az eszmények, amelyek az emelkedett hangvételű vallomások, udvarlási rítusok, szerelmi játékok hitelességét voltak hivatva alátámasztani egykor, akár néhány évtizede is, a női és férfi szerepek átértékelésével nagyrészt érvényüket veszítették mára. Azt hiszem, a szerelmes versben kopnak el manapság leginkább a szavak és kifejezések, a hasonlatok és metaforák, az őszinte gesztusok pedig nagyon hamar modoros pózzá merevülhetnek, ha nem sikerül érvényes nyelvet találni a másik, valamint a választott téma, a szerelem, az intim kapcsolatok megközelítéséhez. Érzi ezt Vári Fábián is, amikor önironikusan a következőt írja a bűnbeeséshez visszanyúló vallomásában: „Már megint a régi vers íródik” (Már megint a régi). E versek közül azok emelkednek ki, amelyek a pátoszt a visszafogottsággal, az erőteljesen retorizált dikciót az élőbeszédhez közelítő megszólalásmóddal keverik. Ilyen a Szabó Lőrinc motívumaira íródott Kócsag-dalok második részének szép, a nyelvi határokkal, korlátokkal szembesülő indítása: „Hogy szólhatnék hozzád méltó módon? / Csak most tanulom tündér-nyelvedet. / Készletemben minden igém ódon, / és gyök szakad és toldalék pereg” (Mire vagy jó?). Ha ezt sikerül továbbvinni a későbbiekben, hiszen az idézett részlet időhatározójából erre következtethetünk, akkor olyan tartalékok kerülhetnek felszínre e lírában, amelyek eddig jórészt takarásban voltak.

Rögtönzött, illetve alkalmi, például a Kortárs folyóirat költőversenyeire írt verseket (ilyen a Petőfi-motívumokat variáló Őszi panaszok és a Csokonai-átköltés, a Ha majd a halál), imitációkat (Népdal, Udvarló ének, Lehoztak a vizek) és szójátékokon alapuló paródiát (Kata-strófák) tartalmaz a kötet záró ciklusa, a Versek a Lúdas Matyiból. A könnyed, jókedélyű, játékos kedvű költő karaktere rajzolódik ki az olvasó előtt ezeken a lapokon. Biztosra vehető, hogy az Ereimben az idő általánosan mély, borongós, sötét jellegét igyekszik oldani egy-egy ilyen szöveg. Ezzel együtt hangsúlyossá válnak az erotikus, a priapikus, illetve a pajkos természetű versek: „Átkozott tengerpart, Malmö, / welcome-drink helyett egy halnő? // (…) Kedvesem, velem ne viccelj, / popódra minek a pikkely?” (Északi románc). Máshol az életet igenli és a duhaj, mulatozó időtöltést magasztalja a lírai én, főként a bordal műfajában: „Most bódítson a bor! / Szememre szoknya hull, / ágyékomban a tájoló / pörögni kezd vadul. // (…) Noénak üzenem, / hát nyílj meg, Genezis: / bár furcsa volt és szaggatott, / de bordal volt ez is” (Ha leszállván a nap). Alkalomadtán pedig az ironikus és önironikus él tűnik ki, akárcsak ebben a négysorosban: „Súlyos bronzpakett. / Némi pénz, pia jár vele, / és másnap reggel sem fáj / az ünnepelt alfele” (A díj).

Ez a kötet jól mutatja, hogy túlzottan leegyszerűsítő Vári Fábián Lászlót pusztán a népi- vagy a váteszköltő kategóriájába szorítani. Alakuló életműve gazdagabb és sokrétűbb. Úgy gondolom, itt lenne az ideje a sorra megjelenő válogatások után egy összegyűjtött verseket tartalmazó kötet összeállításának, hogy egyberostálva lássuk az eddigi életművet, kiegészítve a legújabb költeményekkel. A még előkészületben lévő, de nemsokára megjelenő, róla, illetve műveiről szóló monográfia és ez a kötet együtt a versek újraolvasását ösztönözné, és persze segítene tetten érni a költőszerep változásait, hangsúlyeltolódásait térben és időben.

Magyar Napló, Budapest, 2015.

Megjelent a Bárka 2015/6-os számában.

Forrás: Bárkaonline

2016. február 28., vasárnap

Az első részlet az Újraíródó kánonból

A napokban jeleztek vissza a Nemzeti Kulturális Alaptól, hogy elfogadták még tavaly nyáron beküldött szakmai beszámolómat, amit a Schöpflin Aladár alkotói támogatás elszámolásához írtam. Ezzel, úgy tűnik, lezárult egy körülbelül másfél éves periódus, amely idő alatt a kárpátaljai magyar regénykánon szerkezetét, műfaj-problémáit, elbeszélhetőségét vizsgáltam. Terveim szerint az elkészült anyagot kismonográfiává bővítem, Újraíródó kánon címmel.

Az első részlet, amely már a készülő munkából való, az Irodalmi Szemle 2016/2., Kárpátaljával foglalkozó tematikus számában kapott helyet. Ebből idézek kedvcsinálónak:

A kárpátaljai magyar irodalomban sokak által elfogadott és viszonylag széles körben idézett, a helyi kánon kijelölésével íródott Készülődés című irodalomtörténeti esszéjében S. Benedek András a szépirodalomnak az írásbeliség fogalmával való felcserélhetősége mellett érvel, mivel – véleménye szerint – „tudatosítanunk kell önmagunkban és olvasóink számára, hogy a kisebbségi irodalom nem feltétlenül és talán nem elsősorban szépirodalom. […] Ezért beszélünk gyakran irodalom helyett írásbeliségről, amelynek határai a befogadó igényéhez idomulnak.”  Az idézett gondolatmenet rendkívül vitatható, ezt igyekszem érzékeltetni a következő oldalakon. 

Mandrik Erzsébet két emlékirata (A pokol bugyraiban és A pokol tornácain) nyilvánvalóan része a regionális írásbeliségnek. Az viszont korántsem egyértelmű, hogy ezáltal részévé válik-e a helyi szépirodalmi kánonnak is. (...)

[A tanulmány címe: Emlékírás és regényszerűség (Mandrik Erzsébet szövegeinek olvasásmódja)]

Az Irodalmi Szemle friss számát egyébként már szemlézte a Bumm.sk, nemrég pedig a Litera ajánlotta (Berniczky Éva novellájával) olvasóinak.