2013. szeptember 14., szombat

A nagy kárpáti Csák Júing

Mottók:

"Túl sok mindenre gondolunk. 
Lassacskán nem tudjuk, merre hány centi. 
Gondolkozzunk partikulárisan. Veszítsünk távlatokat. 
Mi nem vagyunk a vállalat, mi eleven személy vagyunk, 
és a vállalat nem az. Középeurópaiak vagyunk: 
az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény."
 
(Esterházy Péter: Termelési-regény)

"Hát hagyjatok már nyugton zengenem.
Mert sejtem én, hogy lyuk van Schengenen!
S ha tán nem érti szittya szlengemet,
Europe se mind temessen engemet –
 
Csókoltatom különben Schengemet!"
 
(Kovács András Ferenc: Cabaret Europayen: 
Kuplé a schengeni zengerájbul)


Vajon mit szeretne a mai, posztmodern nép: a Facebook-közösség? Nem túl nagy rejtély. Valószínűleg ugyanazt, amit az ókori Róma polgárai egykor: kenyeret és cirkuszt. (Nem lehet elégszer rácsodálkozni, mennyire változatlan az emberi természet.) A mindennapi kenyerünket egyelőre még nem Balla D. Károlytól várjuk, de a cirkuszt... Igen... a cirkusz az az ő asztala. Ezért nem szeretne felülemelkedni a hírlapírói publicisztika sematikusságán és a sztármagazinok szenzációhajhászó retorikáján. Merthogy: minek és kinek? Az árnyalt, nem fekete-fehér dichotómiákban gondolkodó nyelvhasználatra nem harap az egyébként cirkuszra éhes nép. Ezt ő is pontosan tudja, hiszen gondolkodó ember és jó magyar stiliszta. Ezért használ nagy gyakorisággal bombasztikus címeket, akárcsak tegnapi válaszában, és ezért helyez bejegyzése végére csattanót. Ennek szemmel láthatóan ő maga is örül. Együtt örül a néppel. Boldog a nagy család. Holott, mint anno az iskolapadban egy életre megtanulhattuk: a gyilkos Csattanó gaz úr. Túl sok mindent kell feláldozni az oltárán. Persze az sem jelent különösebb problémát Balla D. Károly számára, hogy ez a nyelvhasználat és ideológia bizony végtelenül leegyszerűsít és összemos dolgokat. Többek között erre próbáltam emlékeztetni előző bejegyzésemben. Úgy tűnik, hiába.

[Egyébként zárójelben megjegyzem: nyugodt szívvel veszem tudomásul, hogy alig van közöttünk nézeteltérés. Egy dolgot állítok én, egészen másra reagál ő. Így is lehet. De így meg minek? No de ne siessünk ennyire előre, jámbor emberekként, türelmesen vegyük sorra a problémákat.]

Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy Balla D. Károly nevének nyolcszori leírása egy bejegyzésben, amely mégiscsak vele vitázik, egyenlő a hadüzenettel. Ha kilencszer írom le a nevét, értelmezése szerint már készülődik a spájzban várakozó irodalmi rohamosztag. Ha tizenháromszor, akkor végképp tabusértést követek el: fel kell készülnöm, hogy szelleme megjelenik előttem. Ez esetben viszont mindenképp teszek egy Szárnypróbát a párnám alá, hogy éjszakánként elriassza a lehet, hogy túl szigorú szellemet...

Balla D. Károly írásának retorikája az ellenségképzés klasszikus mechanizmusára emlékeztet: 1.) vitapartnerére különben rá nem illő címkét ragaszt, 2.) vitapartnerét azonosítja az általa kitalált címkével, 3.) az általa kitalált címkét egy szellemesnek tűnő bonmot-val porrá zúzza, 4.) ennek örül ő, és ennek örül a nép. Ennyi. Happy End. Konyec Filjma. Ejhajahujj! [A félreértések elkerülése végett gyorsan megjegyzem: hasonló hangzása ellenére még véletlenül sem keverendő össze a csúnya orosz 'хуй' szóval!]

Csakhogy nem számol ennek a mechanizmusnak igencsak átlátszó, konstruktív voltával. Egyébként teljesen gyakorlatias okokból: ha nem vigyáz, könnyen megsérülhet a Szent Idea: a kárpátaljai magyar irodalom antiutópisztikus víziója. [Méghogy nem idealista! Csakhogy fixa ideája nem pozitív minőségű! Elmesélem röviden, miért.]

Ha (feltéve, de meg nem engedve), esetleg, lenne rá mód, hogy elismerje például: Bakos Kiss Károly, minden (egyébként általam nem elhallgatott!) poétikai hibája ellenére sem egészen tehetségtelen, sőt, kiemelkedő verseivel érdekes színfolt a kortárs magyar lírában, akkor be kellene látnia, irodalomtörténeti víziója bizony-bizony helyenként a fennen hangoztatott értékelvűség ellenére egyenesen káros, mert túlzottan leegyszerűsítő. (Hogy Bakos Kiss kiemelkedő tehetség, nem csak én mondom, és nem csupán a "provinciális értékrendű" olvasók, hanem mondjuk a Móricz Zsigmond-ösztöndíj kuratóriuma is. Belátom, ez hamisítatlan tekintélyérv, de talán megérti, mire gondolok: ezt a díjat nem szokták mindenféle jöttment dilettánsnak odaítélni.) 

Most pedig vessünk egy pillantást arra, hogy érveimet hogyan bagatellizálja el könnyű kézzel, különben mulatságosan belegabalyodva saját homogenizáló logikájába.

Előbb kanonizátori pozícióba [pfej, de csúnya kifejezés!] helyez ("éppen ő az [ti. én], aki irodalmárrá emel olyan szerzőket, akik a műveik esztétikai értékei alapján erre nem érdemesek"), mikor erre konkrét szövegeket idézve cáfolok rá, akkor ellenérvek helyett inkább címkéz (Boborján-Jeti, dilettánsok védőszentje), aztán többször ismételt, komolyan gondolt jámborságom ellenére báránybőrbe bújt farkasnak vagy farkasbőrbe bújt báránynak állít be [hopp egy kiazmus, de el tőlem, stilisztika!], és egyszerre csak nem eléggé meggyőzően állítok különféle dolgokat, de hozzáteszi, ez különben úgyis mindegy, hiszen túl szigorú véleménye szerint: "A végeredmény az, hogy a nem létező művészi értékek a helybéli legitimálás után „felstilizált” összmagyar reprezentációt kapnak." [így, zsírossal szedve!] 

Hogy most akkor mi a ficfán fütyülő bizonytalan nemi identitású bagolyról van itt szó? Arról, kedves olvasóm, szigorúan e bukfenc-logikát követve, de a krimi műfaji kódjait becsempészve a diskurzusba, hogy bár nem én követtem el az emberölést, ezt dokumentumokkal is bizonyíthatom, mégiscsak én vagyok a gyilkos, mert valaki meghalt és fogtam már a kezemben kést. Na ezt nevezem én igazi understatementnek, elbagatellizálásnak, káros leegyszerűsítésnek, hamis, homogenizáló logikának, pártos publicisztikát megszégyenítő csúsztatásnak. Helyzetem kissé talán emlékeztet Penckófer János kitűnő kisregénye, a Hamuther hősének helyzetére. Emlékszünk, ugye: mikor Hamuth Ernőt leszállítja a Budapest felé tartó vonatról az orosz maffia, s miközben hősünket kirámolják, ő maga épp arra gondol, hogy egy külső szemlélő számára talán ő is könnyen egybemosódhat a maffia tagjaival. Körülbelül így, ilyen perspektívából lesz egyetlen ellenség-képbe sűríthető mindenki, aki nem Balla D. Károly véleményét visszhangozza kritikátlanul. A konkrétumokra hivatkozó ellenvélemény ilyen logika mentén válik szánalmas önigazolássá, a homogenizáló saját vélemény pedig így lesz egyszeriben az egyetemes magyar értékrend kizárólagos képviselőjévé (értsünk ezen bármit is).

De amíg nem hajlandó megérteni Balla D. Károly saját ideologikusságának előítéletességét, nem akarja felismerni nyelvének, retorikájának határait, és ezekre nem akar különösebben reflektálni, sőt mi több, megelégszik saját kinyilatkoztatásai publikálásával, addig önjáróvá válik minden efféle vita.

Ellenben igazán mély intellektust feltételező játékra invitált előző bejegyzésében. A feladat egyszerű: nevezzük meg, vitapartnerünk vajon kire is emlékeztet a populáris kultúra regisztereiből? Először a diktatórikus természetű király gaztetteinek örökségét feldolgozni nem képes, ezért kisebbségi komplexusokkal küszködő legkisebb királyfi jutott eszembe. De ez nem eléggé populáris, túl egyszerű lenne, elrontja a játékélményt, meg különben is, na. Balla D. Károly ettől bonyolultabb személyiség: valódi posztmodern hibrid identitás. Így ötlött fel bennem fiatalkorának két zseniális színésze. Engem intellektuális teljesítményét tekintve a végtelenig legalább kétszer elszámoló Chuck Norrisra, vitastílusát tekintve pedig az egykori férfiidolra, Jockey Ewingra emlékeztet. Nem, nem a vicces Jockeyra, hanem a fixa ideáit a családon, a barátokon, az üzletfelein átgázolva érvényesítő Jockeyra.

Minden további nélkül elhiszem, hogy Balla D. elalvás előtt a nagy kárpáti Jetire gondol, hisz magánmitológiájában jól megfér mondjuk a vérfarkassá változott öreg ruszin mellett (ld. pl. Tejmozi). De remélem, megbocsát, hogy víziója ellenére nem öltözöm be soha, és nem hitetem el vele, hogy én lennék az. Még akkor sem, ha különben magam szívből örülnék a másik boldogságának. De hát sajnos én is hiába gondolok egy komoly vitapartnerre. Be kell érnem a nagy kárpáti Chuck Ewinggal. Vagy inkább magyarosan: Csák Júinggal. Ez biztosan provinciális jelenség. C'est la vie!

2013. szeptember 12., csütörtök

Ellentámadás? Ugyan. Emlékeztető.

Tegnapi posztomra ma érkezett meg a válasz Balla D. Károly klaviatúrájából. A Facebookon "ellentámadás" címén (így, idézőjelben) értékelte "hosszú" (ezt egyébként nem idézőjelben és nem a Facebookon) blogbejegyzésemet. Nem biztos, hogy elég pontosan, teszem hozzá rögtön (nem, még így, idézőjelben sem az). Egy magamfajta jámbor szerkesztő ugyanis nem támad, csupán a virtuális margóra ír megjegyzéseket, emlékeztetőket. Ez sem támadás volt, inkább emlékeztető: a vitának is megvannak a maga szabályai, kultúrája...

Nem vagyok persze ennyire naiv, pontosan tudom, hogy aki megelégszik saját kinyilatkoztatásai publikussá tételével (ld. pl. Brenzovics Marianna hozzászólását: "nem volt szándékomban valamiféle szövetség által támogatott szárnyas írókkal eszmecserézni. csak hozzászóltam Balla D posztjához. szép estét!" - mondja egy próbaidős író...), az nem feltétlenül tartja szem előtt a másik, a megbírált, a leszólt emberi méltóságát. Magyarán azt, hogy ő, a másik sem egészen hülye. Ezt szerettem volna érzékeltetni az elefántcsonttoronnyal meg a felemlített pályakezdéssel. 

Ezt írtam tegnapi bejegyzésemben: "Ezekben [ti. a Véletlen Balett általam ismert számaiban] találkoztam a költőként bemutatott fiatal Brenzovics Mariannával, akinek szövegei nem haladták meg az akkori versdömping (a "szövegirodalom") harmad-, illetve másodvonalát." Mire Balla D. Károly válasza: "a visszatámadásai [ti. az enyémek] nem biztos, hogy célba találnak (esetemben talán inkább, de Marianna emlékezetem szerint nagyon jó, érett versekkel debütált)". Mondtam én, hogy bűnrossz, éretlen versekkel debütált? Annyit állítottam, hogy nem volt olyan élvonalbeli költő (Brenzovics Marianna stílusában: akkora ász, annyira menő), mint akkoriban mondjuk Tóth Krisztina, Kemény István és az egykori remek költő, Peer Krisztián. Hogy jobban érzékeltessem a két állítás közötti különbséget, irodalomtörténeti példához folyamodom. Áprily Lajos "nagyon jó, érett" költő volt, de valószínűleg soha nem tartozott a magyar irodalmi kánont író Nyugat költőinek élvonalába. Akárhogy is nézzük, nem tudott átlépni a másodvonalon. [Na jó, ez iróniának kicsit kevés és félre is érthető, ezért kihúzom.] De ha tévedtem, és Brenzovics Mariannát valóban "nagyon jó, érett" élvonalbeli költőként tartották volna számon a 2000-es évek elején a kortárs magyar irodalomban, akkor elnézést kérek elhamarkodott ítéletemért és legfőképp tudatlanságomért. [Inszomniás megjegyzés: ez azonban akkor sem változtatná meg a véleményem, mert azok a versek, amiket olvastam, bármennyire is töröm a fejem, mégsem voltak olyan nagyon jók. Nem voltak bűnrosszak, de nagyon jók sem.]

Balla D. Károly esszéi szerint egyébként is "nagyon jó, érett" volt e folyóirat majd' mindegyik szerzője. A Véletlen Balettet mindig is magas árfolyamon mérte: ezekben a fiatalokban látta ugyanis - legalábbis irodalomtörténeti víziója alapján - a kárpátaljai magyar irodalom megújulásának lehetőségét. Aztán, hogy az irodalomtörténeti realitás leverte a túl magasra helyezett léceket, már más történet...

A Véletlen Balettről, három előkerült szám ismerete alapján, nem vállalkozhatom megalapozott vélemény alkotására. Nem is ez a célom. Balla D. kritikai nyelvhasználatát ellenben ismerem valamennyire. Így tudom, hogy nézeteim egy része nem fér bele az ő modernség-koncepciójába.


Balla D. olyan szerepbe képzel (a dilettánsok védőszentje - így, zsírossal szedve), amely nem biztos, hogy az enyém. Ha elolvassa az előszót, ez világossá vált volna előtte. De a kinyilatkoztatással kapcsolatos fenti véleményemet továbbra is fenntartom. Soha nem állítottam magamról, hogy tévedhetetlen lennék (elő gyorsan egy szerkesztővel, kritikussal, aki az!), lehet, hogy egyeseket túl-, másokat alulértékeltem, de én kész vagyok a folyamatos korrekcióra. A Tejmoziról például egyből tudtam, hogy jó regény, de A nyugalom mellé nem állítható. Ezt meg is írtam. Azonban nem mindig ilyen egyszerű a helyzet. Nem, nem a haveri dolgok miatt. De amikor Balla D. Károly a saját értéktételezését kéri számon rajtam, na azt már nem...

A dilettánsok védőszentje valószínűleg odaállna egy nagy pallossal a dilettáns-éden (mondjuk a Balla D. Károly által értett provinciális kárpátaljai magyar irodalom) kapujához, és nem engedné be a profin megírt, szárnyaló intellektusú kritikát. Én ellenben soha nem voltam a kritika ellensége. Csak a legelemibb dolgok miatt emeltem szót: ez pedig a méltányosság, illetve a másik, a megkritizált emberi mivoltának tiszteletben tartása. Ezért írtam tegnapi posztomban: "Lehet, hogy többet érne a stílusában visszafogott, nem lenéző, de szigorú, szövegközeli bírálat. Ez még akár egy-egy szerző fejlődését is segítené."

Amikor nemrég meghívtak a JAK-táborba, és beszélnem kellett irodalmi életünkről, én lettem volna a legboldogabb, ha egy nagy és színes kulturális hagyományba születek bele. Mint mondjuk az erdélyiek. De a felvidéki és a vajdasági kolléga is energikusan mesélt irodalmi életük nyíltabbá válásáról, a kapcsolatok kiszélesítéséről. Én pedig rezignáltan beszéltem arról, hogy az Együtt regionális jelentőségű lap, mint amilyen annak idején a Pánsíp vagy a Hatodik Síp volt. Hogy ritkán jelennek meg olyan művek, amelyek az egész magyar nyelvterület figyelmére tarthatnának számot. De néha legalább megjelennek...

Ettől még persze nem tagadom meg azt a hagyományt, amibe beleszülettem. Inkább a legjobb tudásom szerint próbálom bővíteni, illetve korszerűbbé tenni. Megérteni a múltat. Ilyesmi. Lehet, hogy néha az elfogultság csapdájába esem, de mire való a kritika, ha nem arra, hogy ezekre a csapdákra rámutasson?

Utóirat... irat...  ír...

Mindezzel együtt, higgadt fejjel átgondolva, lehet, hogy eltúloztam a Facebook-bejegyzések súlyát és ezeket a posztokat. Csak már olyan régóta gyűlnek és gyűlnek bennem az igaztalan megjegyzések, a félvállról odalökött mondatok (mind jobb-, mind baloldalról), hogy elegem lett. Felment bennem a pumpa. A piszkálódásokat nehezebb megszokni, mint gondoltam. Mindegy. Megyek vissza az íróasztalhoz és folytatom a munkámat. Ez a legtöbb, amit az irodalomért tehetek.

2013. szeptember 11., szerda

a név, a cím, a rang... (nehéz ügy)

(1. a Szárnypróbáról) Annyi támadást (és lehetne ragozni: szurkálódást, gúnyt, sőt lenézést) mint a Szárnypróbáért, eddig még nem kaptam. A vicc az, hogy D. Gy.-nek annak idején több alkalommal és több órán át kellett győzködnie, míg végül csak beadtam a derekam: elvállaltam az antológia szerkesztését. Pontosan tudtam ugyanis, hogy az ő elképzelése (tudniillik egy "új nemzedék", a "legújabb" bemutatása) ma még megvalósíthatatlan. Azzal a feltétellel kezdtem a szerkesztéshez, hogy egy előszóban én határozhatom meg a Szárnypróba problémáit, egyáltalán pozícióját. A kötet ezért kapta a számomra teljesen vállalható Pályakezdő fiatalok antológiája alcímet (még a kárpátaljai jelzőt is kihúztam, pedig aki ismeri írásaimat, tudja, én hiszek ennek a narratívának a lehetőségében). A bevezető szintén megszületett, amit szemmel láthatóan se pro, se kontra nem olvas el senki, vagy ha éppen el is olvassák, nem hajlandóak figyelembe venni. Pedig ezzel sok félreértés, illetve támadási felület eleve kétségessé válna.

Az előszóban, áttekintve a jelenkori kárpátaljai magyar irodalom nemzedékiségének problémáit, a következőket írom: "Ez az átrendeződés (bizonyos szempontból pedig lemorzsolódás), illetve kialakulatlan nemzedék-jelleg is arra figyelmeztet, hogy megfontoltan járjunk el egy fiatalokat bemutató antológia céljainak meghatározását illetően, különösen egy ilyen körülhatárolt válogatás során, hiszen egyáltalán nem tudjuk biztosan, melyik szerző lép túl az első szárnypróbálgatáson, melyik nem ragad soha többé tollat/billentyűzetet, nem utolsósorban pedig: melyik marad örök pályakezdő" (Szárnypróba, 8. oldal, kiemelések tőlem). 

Ezt a véleményemet továbbra is fenntartom.

(2. egy meghívóról) Ha az előszó állításait figyelembe veszi, átgondolja, felteszem nem ezeket a kérdéseket szegezi nekem Lengyel János. Vagy legalábbis nem így. A kérdésekből ugyanis az tűnik ki számomra, hogy Lengyel alapjában érti félre a Szárnypróba szerepét. Mikor meghívott egy kerekasztal-beszélgetésre, azért fogadtam el, mert erről a tévedésről, félreértésről, szereptévesztő számonkérésről szerettem volna beszélni.

Közben a világhálóra került egy igencsak felstilizált meghívó: csupa írót, költőt, irodalomtörténészt ígér, és a kárpátaljai magyar irodalom "legújabb nemzedékét". Vajon mi vezette a meghívó íróját? Én reklámot sejtek mögötte, hiszen így mégiscsak többen felfigyelnek a rendezvényre, mintha szerényen csak ennyi lenne odaírva: vendégeink a Szárnypróba című, pályakezdő fiatalok írásait összegyűjtő antológia szerkesztője és szerzői. Pedig a szerénység többet ért volna, mint a nagyotmondás. De ezekről szintén az esten szerettem volna beszélni, ha közben nem...

(3. egy Facebook-bejegyzésről) ha közben nem születik meg Balla D. Károly bejegyzése a Facebookon, amire csak most áll módomban reflektálni. Az alapkérdésben, azt hiszem, nincs közöttünk vita: a meghívó szövege erősen felstilizált, többet ígér, mint amit reálisan adni képes. Ahhoz az értelmiségi szerephez azonban, amelyben Balla D. Károly és Brenzovics Marianna megszólal, lenne néhány megjegyzésem.

Abban mindketten megegyeznek, hogy az "egész gagyi", a szokásos kárpátaljai provincializmus, meg ugyan már, ne gondoljátok, hogy minket érdekel ez, csak úgy odavágunk egy-két megjegyzést, bejáratott sémát, persze szigorúan "nagymellénnyel".

Pedig néha nem ártana azt a bizonyos mellényt szűkebbre fogni, és némi empátiát tanúsítani a fiatalok iránt, ugyanis a már befutott pályatársak is voltak valamikor pályakezdők. Balla D. Károly első versgyűjteménye, az Álmodj zenét (1979, hát ez sem éppen tegnap volt!) aligha lép túl a viszonylag olvasott fiatal műkedvelői szintjén. Ungváron, a régi "zöldkapús" könyvtárban hozzájutottam a Véletlen Balett három számához (sajnos ettől többet máig nem forgattam, pedig érdeklődtem sok helyen Kárpátalján, de mindig elutasítottak: nincs meg!). Ezekben találkoztam a költőként bemutatott fiatal Brenzovics Mariannával, akinek szövegei nem haladták meg az akkori versdömping (a "szövegirodalom") harmad-, illetve másodvonalát.

Szóval azt az arisztokratikus pózt, amikor a magasban, egy elefántcsonttorony erkélyén elálló kisujjal kávézó és a kárpátaljai provincia egyszerű lakóival szóba-nem-álló többé-kevésbé befutott értelmiségi mondja meg a tutit, ezt... hogy is mondjam... idejétmúltnak gondolom. A '90-es években, a rendszerváltás után ennek még talán lehetett provokatív ereje, ma viszont csak megmosolyogtatóan üres póz. Esterházyt kicsit magamhoz igazítva: nem értem BDK-t és BM-et, nem értem, nem értem.

Lehet, hogy többet érne a stílusában visszafogott, nem lenéző, de szigorú, szövegközeli bírálat. Ez még akár egy-egy szerző fejlődését is segítené. De hát miről beszélek, amikor a hozzászólókat valójában nem érdekli az, amihez hozzászólnak...

(4. végül magamról) Bármennyire furcsa, nem azzal töltöm a szabadidőmet, hogy titulusokat találjak ki magamnak. De Brenzovics Marianna bejegyzése elgondolkodtatott: "Jaj, ne már! Csordás mióta irodalomkritikus?" Az idei JAK-táborban meg épp Herczeg Ákos mondta: nem is tudtam, hogy írtál verseket...

Mint olyan sokan, én is versírással kezdtem. Nem túl jó versekkel, amiket azért még nem tagadok meg (fent vannak a blogomon), mert a versírás fontos állomás volt fejlődésemben. Akkor még próbáltam költőként meghatározni magam. Aztán szép lassan észrevettem, hogy ez a terep nem nekem való. Majd áttértem a kritika- és tanulmányírásra. Egyelőre ezt gondolom a magam számára járható útnak.

Ha jól emlékszem, irodalomtörténésznek ebben a helyszíni tudósításban neveztek először. Akkor még ironikusan meg is jegyeztem egyik barátomnak, hogy ezek aztán jó előre megelőlegezték számomra ezt a címet. Azóta egyszer én magam is elkövettem ezt a túlzást, amikor a Hitel kért tőlem egy rövid életrajzot. Abban az életrajzi jegyzetben irodalomtörténésznek és kritikusnak nevezem magam. Amikor elküldtem, akkor gondolkodtam el azon, hogy ennek a megnevezésnek olyan súlya van, ami egy komoly munkásságot feltételez. Azóta nem serénykedem a saját titulusok gyártásával. Ha megkérdeznek, leginkább íróasztal fölé görnyedő PhD-hallgató vagyok, esetleg a négy fal közé zárt jámbor olvasószerkesztő és egyre inkább csupán alkalmi kritikus.

A fent kifejtett dolgokról azonban lehet, hogy már rég kellett volna beszélni...