2013. november 26., kedd

A megközelítés nehézségei:

Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja (Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák) 

 

(II. rész) 

 

A korabeli magyarországi recepció és a kultuszépítés kezdete

Mielőtt rátérnénk a korabeli magyarországi recepció elemzésére, szükséges egy már-már közhelynek számító, de voltaképp nem kellően megalapozott vélemény felülvizsgálata. A Kovács Vilmos-befogadástörténetben igen elterjedt és máig makacsul tartja magát a hit, hogy a Holnap is élünk megjelenését követő magyarországi kritikai visszhang egyértelműen pozitív volt. „Megjelenése idején a regény kedvező kritikákat kapott” – írja Tóth István.[37] Ez a tendenciózus vélekedés általában egyfajta válaszként fogalmazódik meg a rendszerváltásig bizony ideológiailag terhelt, a szovjet sematikus optimizmust előíró hivatalosnak (a regionális kánont legalábbis alakítónak) tekintett kárpátaljai értékelésekkel szemben. Az 1985-ben Ungváron kiadott, a szovjet pártos nyelvhasználatot és retorikát tükröző Sugaras utakon című reprezentatívnak szánt gyűjtemény utószavában például így értelmezik Kovács Vilmos regényét: „Egyetlen nagyobb lélegzetű prózai írásában, a Holnap is élünk című regényében egy tehetségesnek tűnő, ám kallódó, mind emberi, mind művészi sorsában mélypontra kerülő művész vergődéséről ír. […] Kovács Vilmos nem szépíti hőse erkölcsi tartásának hiányát, erőtlenségét, tisztán látja annak kiégettségét. A művészi igazság ellenében mégis megpróbálja felmenteni hősét, valamilyen még csak nem is körvonalazott nemes tulajdonságok révén a pozitív hős szerepét próbálja ráruházni. Az író hősének erkölcsi tehetetlenségéért elsősorban a környezetét próbálja felelőssé tenni, ezáltal erősen szubjektív, torzító képet fest [sic! Cs. L.] Kárpátontúl társadalmának életéről, mindennapjairól a felszabadulás utáni első évtizedben. A kellő művészi motiválás nélkül megrajzolt negatív hősök tipizálási kísérlete csökkenti az egyébként olvasmányos és fordulatos cselekményű regény esztétikai színvonalát és művészi hitelét”.[38] Az idézet utolsó mondatának esztétikai szempontokat előtérbe helyező értékelésén kívül a szerkesztők szemmel láthatóan referenciálisan, mégpedig a szocreál tükrözésesztétika horizontjából olvasták a Holnap is élünket.[39] Az elmarasztalás oka pedig nem más, minthogy e horizont elvárásaihoz képest a regény, amelynek világát nem az imaginárius térbe helyezik, torzít az előírt (tudniillik a párt által előírt) valóságeszményen. Vajon feltétlenül besorolhatónak kell-e lennie egy hősnek a pozitív-negatív kettősség valamelyikébe? Vajon az életrajzi értelemben vett író és a regény szövegében megszólaló omnipotens elbeszélő közé ilyen könnyen tehető egyenlőségjel? Az 1985-ös értelmezés és a jelen irodalmi horizontja között komoly eltérés ismerhető fel, hiszen ezek a problémák ma már valószínűleg sokkal árnyaltabban jelennek meg a 21. század reflektált befogadója előtt. Ezzel együtt előfeltevésként kínálja magát a belátás: ha még a rendszerváltás előtt néhány évvel is torzító tükörként olvasta az intézményi háttérrel rendelkező, véleményformáló kárpátaljai magyar elit egy része a regényt, akkor ehhez viszonyítva érthetővé válik, miért tekinti a későbbi recepció egyértelműen pozitívnak az egykorú magyarországi kritikát.

Az első magyarországi recenzió, melynek sokat ígérő címe (A kárpátaljai magyarság regénye) máig meghatározza a Holnap is élünkhöz való olvasói viszonyulást, E. Fehér Pál tollából jelent meg az Élet és Irodalom hasábjain 1965-ben. Barzsó Tibor a címet irodalomtörténeti értékelésként fogadja el,[40] Gortvay Erzsébet pedig az imént említett olvasói viszonyulást így világítja meg: „Nem véletlen, hogy »a kárpátaljai magyarság regényeként« került be a köztudatba. Ez a könyv tudósít először provokatív hitelességgel arról, ami az itteni magyar kisebbséggel a szovjet birodalomba szakadása után történt. Ezért is részesült idehaza egészen a rendszerváltásig oly ádáz elmarasztalásban. Pedig a megbélyegző minősítések mögött egyáltalán nem kikezdhetetlen esztétikai alapelv, sokkal inkább átlátszó bizonyítványmagyarázat, a másfajta erkölcsi magatartás lehetőségének tagadása lapult”.[41] A figyelmes befogadónak feltűnhet: Gortvay Erzsébet elemzésében nem ismeri fel, hogy nem csupán az egykori megbélyegző vélemények alapultak az esztétikától igencsak távoli szempontokon, hanem az elfogadók, az igenlők is. Mert mit is jelent valójában „a kárpátaljai magyarság regénye” hangzatos fogalom? Ha az esztétika felől közelítenénk meg, akkor jelentése vagy teljesen üressé válna, vagy használhatatlanul kitágulna, hiszen alighanem be lehetne sorolni mögé valamennyi esztétikailag érvényes és tematikailag a kárpátaljai nemzetiségi léthelyzettel így vagy úgy számot vető regényünket A sátán fattyától a Kilátásig és tovább. De ha eszmei szempontból közelítünk a fogalomhoz, könnyen felmerülhet bennünk a gondolat: „a kárpátaljai magyarság regénye” kategóriát tulajdonképpen egyfajta kisajátításként használta eddig a regionális kánon érvrendszere, előbb a szovjet ideológia, majd a felejtés ellenében.[42] Ez a kisajátítás azonban inkább kedvezett a kultuszépítésnek, mint a Kovács Vilmos-i életmű értékeinek higgadt mérlegelésen és érvrendszeren alapuló vizsgálatához. Nem véletlenül jegyzi meg már az 1990-es évek elején a szellemiségét és életművét talán legjobban ismerő S. Benedek András, hogy az emlékezet szinte mesebeli hőssé formálta át Kovácsot.[43] Körülbelül tehát ebben az önértelmező diszkurzív térben helyezhető el E. Fehér Pál a Holnap is élünk kultuszának gyakori hivatkozási ponttá váló recenziója.

Irodalomtörténeti értékelésként olvasni az Élet és Irodalomban megjelent írást, véleményem szerint, nem eléggé megalapozott. E. Fehér Pál ugyanis azzal vezeti be recenzióját, hogy a Holnap is élünk írója ismeretlen számára: „AZ ÍRÓ tökéletesen ismeretlen előttünk. Ez is bizonyítja irodalmi életünk aggasztó figyelmetlenségét a határokon túli, más nyelvű irodalmakkal szorosabb közösséget vállaló magyar szellemi élet iránt”.[44] A recenzens Kovács életrajzi adatait az 1963-ban Moszkvában kiadott válogatott verseket tartalmazó orosz nyelvű kötet fülszövegéről vette át.[45] Az orosz ajánlás szerint Kovács Vilmos költői hagyományához Majakovszkij, József Attila és Szabó Lőrinc áll közel.

Hiányos orosz nyelvtudásom és még inkább hiányos kulturális ismereteim miatt nem merészkedek odáig, hogy értékeljem a fordítások minőségét, de egy kétnyelvű, kettős identitással rendelkező olvasó bizonyára találna olyan szöveghelyeket már csak a forrás- és célnyelv közötti különbségekből adódóan is, amelyek alapján tényszerűen bizonyítani lehetne: egy magyar anyanyelvű olvasó egy orosz nyelvű kötetből egyszerűen nem ismerheti meg alaposan egy magyar költő nyelvét, poétikáját, a magyar kulturális hagyományhoz való viszonyát. Itt csupán arra utalok, hogy E. Fehér az orosz változat alapján Nem hallgathatokként fordítja Kovács első kötetének címét, amely eredetileg Vallani kell címmel jelent meg Ungváron, 1957-ben. Láthatjuk, mennyi hangulati, szemléletbeli különbség van csupán egyetlen cím fordításában.[46]

Némi szövegközeli vizsgálódás után pedig nyilvánvalóvá válik: A kárpátaljai magyarság regénye elvárási horizontja és a recenzióban kifejtett álláspont között feszültség van. Ugyanis a cím értéktételezésének mond ellent E. Fehér Pál következő megállapítása: a regény „láthatólag első regény, stílusának, szerkezetének sok bizonytalan, kiforratlan vonása legalább erre utal”.[47] Majd bevallottan dokumentumként tekint a Holnap is élünkre, amely tényeket tár fel és reális képet ad a kárpátaljai magyarságról.

Sokkal visszafogottabban értékel a Kovácsot jól ismerő és az akkoriban rendkívül zárt regionális magyar szellemi életre tisztább rálátással rendelkező Kiss Ferenc, már írásának általánosító, határozatlan névmással kiemelt címével is: Egy kárpát-ukrajnai magyar író regénye. A Kárpátaljáról származó irodalomtörténész abból indul ki, hogy ez a regionális irodalom évről évre egyre inkább érdemes a magyarországi kritikusi és olvasói figyelemre, hiszen már jelennek meg olyan szépirodalmi alkotások az 1960-as években, amelyek értékelhető minőségűnek bizonyulnak. Ezek közül emelkedik ki a Holnap is élünk.

Kiss Ferenc megállapításainak nagy része ma is megállja a helyét. Szempontjai közül ugyanis nem szorulnak háttérbe a szigorú esztétikai-poétikai konstatálások. Ezek szerint Kovács regénye műfaját tekintve kevertnek tekinthető (elbeszélői és lírai nyelv keveredik benne), epikai értelemben vett valódi cselekménye nem igen van, inkább „költői–publicisztikai mondandóit” beszéli ki benne az író.[48] Kiss azonban nem hallgatja el kifogásait sem: a párbeszédek sokszor tűnnek erőltetettnek, a gondolatok nem mindig eléggé kiforrottak, mert hiányzik belőlük a keresés és a ráeszmélés. A pejoratív értelmű vidékiség és az ebből fakadó nem eléggé meggyőző konfliktusok, valamint a publicisztika szintjén megrekedő, a kelleténél banálisabb részletek egyértelműen rontanak a művészi hatáson.

Van azonban egy szembetűnő sajátosság, ami összeköti a két nagyjából egy időben közzétett recenziót. E. Fehér Pál után Kiss Ferenc is megállapítja a regényről: „Érezzük, hogy dokumentummal van dolgunk”.[49]

A Holnap is élünkről szóló következő írás nem magyarországi lapban, hanem a pozsonyi székhelyű Irodalmi Szemlében jelent meg 1966-ban, tehát egy évvel a regény publikálása után. Ez a dolgozat azért lehetne fontos a kárpátaljai önértelmezés számára, mert egy másik kisebbségi léthelyzetben lévő irodalmi értékrendszerből érkezik a korabeli reflexió. Géczi Lajos azonban megelégszik a könyvismertetéssel: előbb felvázolja az 1960-as évek kárpátaljai magyar irodalmi helyzetét, majd ebbe a környezetbe helyezve kivonatolja a regény tartalmát. Talán csak egyetlen lényeges meglátása van: az író „megpróbált korának hű krónikása lenni. Minden szépítgetés nélkül villantja föl a legutóbbi két évtized legfájóbb emlékeit, de nem akar sebeket tépni”.[50] Amit jelen tanulmány már problémaként felvetett az általánosító retorikával és az igazság kimondásával kapcsolatban, erre a recenzióra is érvényesnek tekinthető.

Tudomásom szerint ez az a három korabeli recenzió, amelyet Kovács Vilmos maga is ismert, és könnyen elképzelhető, hogy a kifogások egy része visszahatott saját műfaji-stilisztikai gondolkodásmódjára. Az újabb kiadások alapjául szolgáló átdolgozott szövegváltozat ugyanis bizonyos szempontból ökonomikusabbnak tekinthető és az sem mellékes, hogy a feltűnő stilisztikai hibák szintén javításra (vagy kihúzásra) kerültek. Az 1965-ös kiadásban még ez a mondat olvasható: „Az asszony fehér fogain melegfényű kacagás búgott, és szemében oszladozni kezdett a közöny”.[51] A legújabb szövegváltozatban már ez áll: „Az asszony szemében oszladozni kezdett a közöny”.[52] Szintén az első kiadásban szerepel ez a mondat: „Az éjszaka az ablakokból lopott fényből hidat ver a vízen”.[53] A 2007-es szövegváltozatban már így szerepel ugyanez: „Az éjszaka ablakfényből hidat ver a vízen”.[54]

A felhozott példák alapján kijelenthető: az átdolgozás műfaji-stilisztikai szempontból egyértelműen jobb minőségűvé tette a regény szövegét.

Az újra felfedezett Holnap is élünk

Mint ismeretes, a Holnap is élünket rövid idővel megjelenése után kivonták a könyvárusi forgalomból. Kevés kivételtől eltekintve a közkönyvtárakból is eltűnt. Éppen ezért nem könnyű ma megmondani, hányan olvashatták abban az időben a regényt, illetve az milyen hatást fejtett ki a kárpátaljai magyar identitás önértelmezésének szempontjából. Mivel irodalomszociológiai felmérések nem készültek (pontosabban: nem készülhettek) e témában, ezért kritikusan kell hozzáállni a későbbi kultusz által megkonstruált emlékezethez. Mérsékletre int Márkus Béla is, mivel „aligha (volna) igazolható, hogy […] a hatás valamit is változtatott (volna) a kultúra, benne az irodalom intézményi keretein, a politikai ideológia irányítási módszerein, az állami oktatás keretein. A múlt és a jelen közötti közvetítési kísérlet folytatás nélkül maradt; a regény a malenkij robot ügyét, az elhurcolt kárpátaljai magyarok dolgát a kommunikatív emlékezetből nem tud(hat)ta a kulturális emlékezet részévé emelni”.[55]

Az irodalomtörténészek ugyan nem feledkeztek meg egészen a regényről, de komolyabb újraolvasási, újraértelmezési igény egészen 1987-ig nem jelentkezett. Az értelmezők leginkább a korai recenziók igen hamar sémává váló megállapításait ismételték meg újra és újra. A megjelenése pillanatától Magyarországon mértékadónak tekintett és a kárpátaljai magyar kulturális hagyománnyal 1945 után először szembenéző, tárgyilagos, az „ezer évig nem volt itt semmi” elvét elutasító tanulmányban Kovács Vilmos költői teljesítményét emeli ki S. Benedek András. A Holnap is élünk sokat vitatott regényként szerepel és mindössze néhány mondat található róla. A leginkább lényeges megállapítás (tematikai pozícionálás), ami a későbbi recepcióban is felbukkan, az, hogy Kovács regénye elsősorban kisebbségi regény.[56] Némi módosítással ugyanez az értékelés került be A magyar irodalom története 1945-1975 című többszerzős akadémiai irodalomtörténet negyedik, a határontúli magyar irodalommal foglalkozó részébe.[57]

Szakolczay Lajos kettős portréjában még azt írja, hogy Kovács „a prózában is költészetével egyenértékű alkotással jelentkezett”.[58] Ezt a megállapítást azonban nem támasztja alá szövegelemzéssel. Néhány évvel később Szakolczay a megjelent köteteket áttekintő dolgozatában már felhívja a figyelmet arra, hogy Kovács életműve voltaképpen egyenetlennek tekinthető és a szerző korai halála miatt bizonyos szempontból torzóban maradt. A Holnap is élünket műfajilag lírai dokumentumregényként határozza meg és etikai vonatkozásban tartja értékesnek, nem hallgatva el ezúttal esztétikai hibáit sem.[59]

A regényt a rendszerváltás előtt pár évvel Wintermantel István fedezi fel újra. Talált tárgyként hivatkozik a könyvre, amit az Országos Széchényi Könyvtárban ülve olvasott végig, ugyanis az Magyarországon egyetlen könyvkereskedésben sem volt kapható akkoriban. Wintermantel perspektívája azért fontos, merthogy ő már (időbeli) távolságtartással tekint a Holnap is élünkre. Véleménye szerint a regény évtizedek múltán is ugyanolyan friss, akárcsak megjelenése pillanatában lehetett. Majd tematikai-ideológiai olvasatát adja a műnek. A szovjet valóságba ágyazva, referenciálisan olvasva számára a legfontosabb érték, hogy „a láger-témát nem önmagában, hanem már múltként, frissebb élményének csak egyik motívumaként kezeli, úgy, hogy a nemzetiségi lét történelmi közegében a lágerekkel elvileg leszámoló, megújuló jelen problematikus pillanatát ábrázolja.”[60] Ez az újraolvasási stratégia valószínűleg ma azért nem tűnik hitelesnek, mert politikai és nem eszétikai-művészi szempontokat helyez előtérbe. A legfőbb probléma ezzel éppen az, hogy értékzavarhoz vezet: a Holnap is élünk témáját egyetemesnek értékeli ugyan, de néhány oldallal később a Sugaras utakon című antológiában megjelent tanulmányt hasznosnak, Balla Lászlót pedig a legjelentősebb „kárpát-ukrajnai” prózaírónak titulálja. A mai szövegközeli vizsgálódások (akárcsak e tanulmányt tekintve is) ezt az értékelést nem támasztják alá.

A magyarországi elvárási horizont és a kisebbségi magyar irodalom problémájáról

Hogy megértsük, miért emeli ki (nem egyszer kizárólagos érvénnyel) a korabeli magyarországi értelmezői nyelv a valóságfeltárást, az igazság kimondását, illetőleg a dokumentum-jelleget, meg kell vizsgálnunk a nemzetiségi irodalmak felé irányuló korabeli elvárási horizontot. A kárpátaljai magyar irodalomról monografikus igénnyel megírt magyarországi értelmezés, Pál György A magyar irodalom Kárpátalján (1945-1990) című könyve, a mi szempontunkból későn, a rendszerváltás környékén jelent meg.[61] A korábbi szétszórt és meglehetősen egyenetlen kritikai visszhangból pedig nem könnyű következtetni. Ellenben a romániai magyar irodalom értékeinek kézikönyv alapú számbavétele elég korán megindult, éppen ezért tanulságos lehet egy ilyen monográfia és az irodalomtörténet-írás ilyetén szemléletének későbbi bírálata alapján rekonstruálni (ha csak vázlatosan és szükségszerűen sommásan is) ezt a bizonyos horizontot.

Bertha Zoltán és Görömbei András szintézise, A hetvenes évek romániai magyar irodalma, 1983-ban jelent meg. E könyv szemléletében tetten érhető az az értelmezői gyakorlat, amely számunkra megvilágító erejű lehet. Bertha és Görömbei egy különálló (bár a magyar nemzeti kultúra szerves részének tekintett) nagy elbeszélés révén véli tárgyalhatónak a hetvenes évek romániai magyar irodalmának tendenciáit. Mindkét szerző az ún. népi kánon képviselője. Kiindulási alapjuk, hogy az irodalomban tükröződik a nemzetiségek és a diaszpóra „történelmi és jelenkori élete”.[62] E szempontból egy nemzetiségi irodalom nagykorúvá válását a nemzetiség „közösségi megmaradást és kibontakozást akaró feladatvállalása, a sajátosság méltóságát és értékét valló nemzetiségi magatartásformájának kimunkálása teremti meg”.[63] Ebből a horizontból kétféle vonulat látszik elkülönülni. Az egyik, amely a társadalmi elkötelezettséget és a közösségi gondokat közvetlenebbül szólaltatja meg, míg a másikban „elvontabban, általánosítottabb paradigmaként szólal meg ez az igény”.[64]

A diszkurzív poétikán iskolázott értelmezők közül Szirák Péter bírálta következetes érveléssel e szemlélet értéktételezését. Szilágyi István Kő hull apadó kútba és Agancsbozót című regényeit elemezve rámutatott arra, hogy elsősorban az ún. népi kánon folytonosságát szem előtt tartó értelmezői körök igyekeztek biztosítani az anyaországi és nemzetiségi irodalmak közötti kommunikációt. Ez a kommunikáció viszont igen hamar konzerválódott és az értelmezői nyelveknek nagyon sokáig nem jött létre szabadabb, tagoltabb összjátéka.[65] A későbbi perspektívából már látszik, hogy e népi kánon nem ismerte fel bizonyos művek poétikai újításait, így nem is tulajdonított azoknak kánonformáló hatást (példaként Tolnai Ottó, Grendel Lajos és Szilágyi István műveit említi).

A történelmi-társadalmi körülményektől függetlenített, önelvű műalkotás eszményének horizontjából közelíti meg a határontúli magyar irodalmakkal kapcsolatba hozható kánonképzést Boka László. Ennek a kánonnak a létét a későpozitivista hagyományhoz csatolja, majd rámutat arra, hogy az 1990-es évek közepéig „az író alakja által, illetve annak kollektív életkörülményei, környezete és történelmi szituáltsága szerint határozták meg elsődlegesen az »utódállamokban« születő művek tulajdonságait”.[66] Régiónként organikus egységben láttatták az irodalmakat, ugyanis végletesen rögzítettnek gondolták a történelmi keretet. Az esztétikai tapasztalat pedig a tematikus allúziók és a rejtett parabolikus kényszer miatt szorult háttérbe. Ez az értelmezői horizont a történelmi helyzethez igazította feladatelveit, ezzel nyíltan irodalmiságon túli, meglehetősen ideologikus szerepet várva el a határontúli irodalmaktól. Boka László meggyőzően bizonyítja, hogy még a legfontosabb alapfogalmak körül is terminológiai zavarok vannak: a nemzetrész, a kisebbség, a nemzetiség vagy az etnikum meghatározása egyáltalán nem könnyű.

Úgy vélem, egyetlen szempont totalizálása sem járható út az irodalomban. A népi kánont ért bírálatoknak abban feltétlenül igazat kell adnunk, hogy mindenkor az értelmezői nyelveknek és értékeknek a sokszínűsége lenne kívánatos. Az irodalom története nem feltétlenül értelmezhető egyetlen narratíva mentén. Könnyen lehet, hogy előbbre jutnánk, ha a kánonok kizárólagossága és versengése helyett egyszerre több értékrend létét is elfogadnánk. Éppen ezért a határontúli magyar irodalmak értelmezésénél használt értékfogalmakat minduntalan felül kellene vizsgálni. A kárpátaljai magyar irodalomra tekintve ez hatványozottabban igaz, ugyanis felé irányuló magyarországi rendszerező irodalomtörténeti érdeklődés a legutóbbi időkig leginkább a népi kánon képviselőitől érkezett.

Jegyzetek:

[37] Tóth István, Kovács Vilmos Holnap is élünk című regénye megjelenésének körülményeiről, Hitel, 1995/4, 99.

[38] Petro Lizanec–Gortvay Erzsébet–Vaszócsik Vera, A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom rövid áttekintése = Sugaras utakon: A kárpátontúli magyar nyelvű irodalom antológiája (1945-1985), összeállította: Petro Lizanec–Gortvay Erzsébet–Vaszócsik Vera, Uzshorod, Kárpáti Kiadó, 1985, 326.

[39] Esztétikailag hasonló kifogást fogalmazott meg a regénnyel szemben a kisebbségi magyar irodalmakat áttekintő összefoglalásában Görömbei András is: „Nem hibátlan mű ez, a főszereplő kivételével nincsenek kidolgozott jellemei, s dialógusai nem képesek az egyéniségek összetett megmutatására”. Görömbei András, Kisebbségi magyar irodalmak (1945-2000), Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001, 315.

[40] „Az anyaországi irodalmi újság, az Élet és Irodalom 1965. X. 2-i száma »a kárpátaljai magyarság regénye«-ként értékelte Kovács Vilmos művét, s az így is maradt meg a köztudatban, valamint a magyar irodalomtörténetben”. Barzsó Tibor, Egy regény kettős évfordulója, Együtt, 2005/3, 81.

[41] Gortvay Erzsébet, Ecsetvonások a Kovács Vilmos-i eszményképhez, Együtt, 2007/4, 46.

[42] Az (irodalmi) felejtés és kisajátítás kérdésével legutóbb Szegedy-Maszák Mihály foglalkozott részletesen. Elméleti alapvetései közül megfontolandó: „Változó korok más-más igényekkel vesznek tudomást a múlt értékeiről, különbözőképpen választanak az örökségből. […] Ki is lehet sajátítani műveket, még a legnagyobb szerzők alkotásait is. […] A kisajátítást olykor úgy is föl lehet fogni, mint ellenhatást a feledtetésre.” Szegedy-Maszák Mihály, Felejtés és kisajátítás az irodalomban = Sz.-M. M., A mű átváltozásai, Pozsony, Kalligram, 2013, 132.

[43] „Kovács Vilmosnak még nevét sem írhatták le otthon évekig-évtizedekig. A közösség azonban nem felejt s a megőrző emlékezet szinte mesebeli hőssé formálta »a költőt«, az első és sokáig az egyetlen kárpátaljai íróembert, aki 1945 után hitelesen tudott szólni helyettük, értük. Nem csoda hát, hogy most, amikor újra megjelenhetnek írásai, mindenki saját »legendáját« akarja látni”. S. Benedek András, Vilmos, Hatodik Síp, 1993/1, 34.

[44] E. Fehér Pál, A kárpátaljai magyarság regénye, Élet és Irodalom, 1965. október 2. (IX. évf., 40. szám), 4.

[45] Вильмош Ковач, Весенняя буря, (стихи, перевод с венгерского), Москва, Советский писатель, 1963. A válogatott verseket tartalmazó kötet címének jelentése magyarul: ’Tavaszi vihar’. Kovács egyébként 1959-ben adta ki második verseskötetét Ungváron, a Kárpáti Területi Könyvkiadó gondozásában Tavaszi viharok címmel.

[46] Az orosz fülszövegben „Нельзя молчать” szerepel, ami kb. annyit jelent, hogy ’Nem szabad hallgatni’. Az orosz fordítás még megtartotta a Vallani kell általánosító jellegét. E. Fehér Pál értelmezése ezek szerint pontatlan, hiszen Kovács akkoriban közösségi-etikainak olvasott felszólítását önkényesen személyes vallomás-igénnyé teszi. A fülszöveg viszont kortörténeti dokumentumként is felkeltheti az értelmező figyelmét, mert itt olvashatunk először arról, hogy Kovács első regénye már a nyomdai előkészítés fázisában van („же печатается”). Munkacíme ekkor viszont még egészen más volt: „Сердце в пределах нормы” (tkp. ’A szív normálisan működik’).

[47] E. Fehér Pál, U. o. Kiemelés az eredetiben.

[48] Vö. Kiss Ferenc, Egy kárpát-ukrajnai magyar író regénye, Tiszatáj, 1965/11, 896.

[49] Kiss Ferenc, U. o. Kiemelés tőlem: Cs. L.

[50] Géczi Lajos, holnap is élünk, Irodalmi Szemle, 1966/9, 842.

[51] Kovács, 1965, 4. Kiemelés tőlem: Cs. L.

[52] Kovács, 2007, 6.

[53] Kovács, 1965, 6. Kiemelés tőlem: Cs. L.

[54] Kovács, 2007, 6.

[55] Vö. Márkus Béla, Irodalom erkölcsi szempontból, Hitel, 2004/3, 114.

[56] Vö. Kovács Vilmos–Benedek András, Magyar irodalom Kárpát–Ukrajnában, II. rész, Tiszatáj, 1970/12, 1147-1148. A tanulmányban közölt lábjegyzet szerint a Kovács Vilmosról szóló részt (S.) Benedek András írta.

[57] S. Benedek András–Kovács Vilmos, A kárpát-ukrajnai magyar irodalom = A magyar irodalom története 1945-1975, IV. köt., A határon túli magyar irodalom, szerk. Béládi Miklós, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982, 167.

[58] Szakolczay Lajos, Két portré. Balla László. Kovács Vilmos, Tiszatáj, 1969/2, 131.

[59] „A Holnap is élünk értéke abban van, hogy nagy tisztaságigénnyel íródott. Az erkölcsi kitárulkozás szabadságában”. Szakolczay Lajos, Líra és erkölcs. Kovács Vilmosról = Sz. L. Dunának, Oltnak, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984, 208. Szakolczay a kiszámítottságot, a felhőtlen optimizmust és a lírai betétek nem mindig átgondolt használatát kifogásolja.

[60] Wintermantel István, A megújulás ellentmondásos pillanata, Mozgó Világ, 1987/11, 115.

[61] Pál György, A magyar irodalom Kárpátalján (1945-1990), Nyíregyháza, Szabolcsi Téka 13., 1990.

[62] Vö. Bertha Zoltán–Görömbei András, A hetvenes évek romániai magyar irodalma, Budapest, Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Budapesti Szervezete, 1983, 3.

[63] Bertha–Görömbei, I. m., 4.

[64] Bertha–Görömbei, I. m., 7.

[65] Szirák Péter, Példázatok a szabadság nélküli rend fokozatairól. A Szilágyi-olvasás = Tanulmányok Szilágyi Istvánról, szerk. Márkus Béla, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2003, 150-151.

[66] Boka László, Kánonok metszéspontjain: érték/határ/érték. Gondolatok az erdélyi irodalom önreflexív stratégiáiról, helyzetértelmezéseiről, kánonmodelljeiről = B. L., Egyszólamú kánon?, Budapest, Gondolat Kiadó, 2012, 59. 

2013. november 16., szombat

A tűzre vetett Radnóti

Forrás: muemlekek.info
Olvasom a napisajtóban, hogy könyvégetést rendeztek Magyarországon, 2013-ban. Az internetre tegnap feltöltött (így bárki számára elérhető) beszámoló szerint ezek az emberek az erkölcsi fertő ellen léptek fel. 

A beszámolóban a Biblia egyes részeire hivatkoznak szemléletük alátámasztására. A könyvégetést pedig tabunak tartják, amit ideje megsérteni. 

A képek tanulsága szerint ezek a fiatalok büszkén állják körbe az égő halmot. Úgy érzik: jót cselekednek. Egyik-másik fényképről tisztán kivehető, hogy az erkölcsi megtisztulás címén egy FHM-szám mellett Radnóti Miklós Összes versei és versfordításai szintén a máglyára került.

Azt az ideológiát, amelyben a halkszavú, vallásos és az erőltetett menetben is haláláig embernek megmaradó Radnóti művei égnek el nemzetrombolás, pornográfia és bolsevizmus címén, nem akarom megismerni.

Fülemben csengenek a Töredék zseniális sorai: "Oly korban éltem én e földön, / mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, / az áruló, a rabló volt a hős, - / s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest". Szégyen, hogy a 21. században még le kell írnom: nem szeretnék egy ilyen korban élni.

A magyar kultúrát féltő kisebbségi léthelyzetben élő magyarként, irodalmárként határozottan tiltakozom ez ellen a szégyenteljes, kultúraellenes, barbár tett ellen. Azt hiszem, ez az erkölcsi minimum.

2013. október 24., csütörtök

A megközelítés nehézségei:

Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja (Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák)[1]


(I. rész)

A befogadástörténeti szemléletről, vázlatosan

Együtt, 2013/5.
Miért szükséges áttekinteni időről időre egy-egy könyv befogadástörténetét? Az irodalomtudomány már az előző század második felében túllépett azon a módszertani naivitáson, amely még előszeretettel hirdette, hogy a múlt önmagában, mintegy objektíve hozzáférhető a későbbi értelmező számára. A Hans-Georg Gadamer által kidolgozott filozófiai hermeneutika, majd az ennek nyomán születő és az irodalomtörténeti látásmódra máig hatást gyakorló Hans Robert Jauss-féle recepcióesztétika alapvetően változtatta meg a hagyományhoz való viszonyt. A hangsúly a szerzőről elsősorban a befogadóra helyeződött. Eszerint a megértés folyamata nem merülhet ki a szerzői invenció rekonstruálásával, a műalkotások életrajzi adatoknak való megfeleltetésével, a referenciális olvasat totalizálásával. Jauss alapvető tanulmányában így fogalmazza meg a recepcióesztétika szemléletmódjának lényegét: „egy adott irodalmi mű minősége és rangja nem az életrajzi vagy történelmi keletkezési körülményektől függ, s nem is kizárólag a műfajfejlődés sorrendiségében elfoglalt helyétől, hanem a hatás, a befogadás és az utóélet nehezen megfogható kritériumaitól”.[2]

Mindez abból a felismerésből ered, miszerint a szerző egyáltalán nem biztos, hogy jobban érti az általa létrehozott műalkotást, értelmezése önmagában semmivel sem előrébb való, mint egy másik, a hagyományt párbeszédbe vonó értelmezés. „Minden kornak a maga módján kell értenie a hagyomány szövegeit, mert azok a hagyomány egészébe tartoznak, melyhez dologi érdekeltség fűzi, s amelyben önmagát igyekszik megérteni. […] A szövegek értelme nemcsak alkalmanként, hanem mindig fölötte áll a szöveg szerzőjének. Ezért a megértés nem pusztán reprodukáló, hanem egyben mindig alkotó viszonyulás” – mondja Gadamer.[3] Nyilvánvalóvá vált, hogy a szerzői tekintély helyett jobb, ha az érvekkel alátámasztott és kritikai szemléletű megközelítés, a hatás és a befogadás elemzése kerül az értelmezés látóterébe. Ez persze még egyáltalán nem jelenti a szerző halálát,[4] de mindenekfelettiségének, az irodalomtörténeti hagyományban igen sokáig elfoglalt autoriter pozíciójának megkérdőjelezését már sokkal inkább.

A történeti megértés, melynek problémájával mindannyiszor szembe találja magát az egy korábban született irodalmi műalkotást értelmező olvasó, összetett folyamat. A folyamat jellegéből adódóan a mindig mozgásban lévő jelen irodalmi horizontja közeledik a múlt horizontjához. A találkozás során párbeszéd alakul ki a hagyományok között, melynek révén módosulnak az előfeltevések: rendszerint az eddigiektől eltérő értelmezés születik. A múlt horizontja a hatás- és a befogadástörténet vizsgálata alapján férhető hozzá. A saját hagyományban állva feltett megismerő természetű kérdés (tudniillik mit gondoltak adott műalkotásról adott korban) önmagában nem előíró ugyan, de a párbeszéd folyamán kritikaivá válik: felszínre kerülnek a recepció nyilvánvaló tévedései, a félreértések, az ideológiai konstrukciók, az értékelési zavarok és a kisajátító tendenciák éppúgy, mint az éles szemmel észrevett problémák. Mivel a horizontok folyamatosan változnak, így a kérdésirányok is módosulnak: könnyen előfordulhat, hogy egy feltűnő új nemzedék számára egészen másként hat egy olyan műalkotás, mely évekkel ezelőtt még nagy figyelmet kapott bizonyos ideológiai-aktuálpolitikai felhangjai miatt. Az sem zárható ki teljesen, hogy máról visszatekintve közel sem tűnik olyan jelentősnek adott mű, mint azt példának okáért a rendszerváltást megelőzően hitték. De nem szabad elfelejteni: ennek ellenkezője szintén igaz lehet. Bizonyos szemléleti, esztétikai-poétikai problémák megléte, melyeket az egykorú recepció saját korlátaiba ütközve nem ismert fel (vagy valamilyen kényszerítő tényező függvényében nem vehetett figyelembe), a jelen hagyománnyal való párbeszédképességét tekintve olyan kanonikus erejű ajánlást is előhívhat, mely elhalványíthatja adott irodalomtörténeti korszak más, esetlegesen túlértékelt műveit.

Értékelési zavarok a regionális kánonban

Természetéből adódóan minden értelmezés és értékelés valamilyen szinten korhoz, helyhez, illetve helyzethez kötött, így megjelenése után felül kell bírálni azt. Nincs ez másként, ha a kutatás látókörébe egy regionális kánon, jelesül a kárpátaljai magyar irodalom önképe, önértése kerül.[5] Ebben a kánonban fontos helyet foglal el Kovács Vilmos életműve. A II. világháborút követő időszaktól egészen az 1970-es évek közepéig-végéig az ő nevéhez kötődnek azok a ma is értékelhető versek, illetve elbeszélői szövegek, amelyek megalapozták az úgynevezett kárpátaljai magyar identitást és egy napjainkig folytonosnak tekinthető hagyománytörténést (szemben az irodalmi közvéleményből lassan teljesen kikopó Balla Lászlóval, aki a rendszerváltásig nem hozott létre esztétikailag hitelesnek tekinthető művet).[6] Pomogáts Béla mértéktartó értékelése ma is helytállónak tűnik: „Lehet, hogy Kovács Vilmos nevét csupán egy vékony kötetre való vers őrzi meg, ezeket a verseket azonban számon kell tartanunk a huszadik század magyar költészetének megbecsült korpuszában”.[7]

Bár Pomogáts nem említi idézett dolgozatában, a kortárs értelmező számára komoly kihívást jelent Kovács Vilmos egyetlen regényének, a Holnap is élünknek az újraolvasása. Ami nyilvánvaló: a mű nem kerülhető meg ma sem, hiszen megjelenését követően ez a regény irányította elsőként a magyarországi közvélemény figyelmét a kárpátaljai magyar irodalomra, kiterjedtnek tekinthető recepciója van, gyakran hivatkoznak rá irodalmi körökben, valamint tananyaggá vált Kárpátalján és néhány magyarországi intézményben.

Felmerülhet a kérdés: miért szükséges az értékelések újragondolása a 21. század olvasója számára? A befogadás- és hatástörténet áttekintése során világossá válik: amikor a Holnap is élünkről szó esik, elsősorban a regény kálváriája kerül a középpontba, ezt követően az 1960-as, 1970-es években született magyarországi kritikák megállapításaira hivatkoznak újra és újra, míg egy zárt nagy elbeszélés részeként (tudniillik a kárpátaljai magyarság útja a rendszerváltás felé) a mű politikai tett erejét emelik ki, háttérbe szorítva a szöveget és a voltaképpeni esztétikai értékelést.[8] Így aztán könnyen találhatunk repedéseket az értelmezések falán, példának okáért: a Holnap is élünk eddig napvilágot látott három szövegváltozata jelentékeny pontokon tér el egymástól – mint azt a továbbiakban látni fogjuk – és egyáltalán nem mindegy, hogy az 1965-ös vagy a 2007-es változat alapján jelentünk ki bármit is.

További problémák jelennek meg az értelmezői nyelvek retoricitásával, nyilvánvaló túlzásaival, valamint gyakorta körvonalazatlan, definiálatlan fogalomhasználatával kapcsolatban. Jellemzőnek tekinthető a recepció egyik vonulatára Nagy Zoltán Mihály írásának szenvedélyes és a szöveg felett elsikló, erősen általánosító retorikája: „mondjon bármit néhány finnyás szakmabeli, ez a mű az és olyan, aminek és amilyennek egy regénynek lennie kell: cselekményében izgalmasan fordulatos, tartalmában elme-mélyig elgondolkodtató, stílusát tekintve istenadta természetességgel, ugyanakkor szerzői megtervezettséggel olvasmányos”.[9] Aligha hihető, hogy ez a retorika termékeny és párbeszédképes lenne, szűk horizontjának veszélyeiről nem is beszélve: még a regény kézbe kerülése előtt frusztráltsággal tölti el az olvasót, hiszen eleve kizárja és megbélyegzi mindenféle kritikai megközelítés létjogosultságát. A Nagy Zoltán Mihály által felhozott szempontok pedig nem eléggé meggyőzőek: a fordulatos cselekményszövés, az elgondolkodtató tartalom, illetve az olvasmányosság ugyanúgy ismérvei lehetnek a szórakoztató és a populáris irodalomnak (pl. krimi, kalandregény, sci-fi stb.).

Egy mai olvasó a következő megfogalmazáshoz is csupán fenntartásokkal közelíthet: „az egykor »a kárpátaljai magyarság regénye«-ként emlegetett mű immár három évtized után is első a képzeletbeli kárpátaljai toplistán. Az akkori szépprózai teljesítményt sajnálatosan nem tudták meghaladni sem a Kárpáti Kiadó gyéren megjelengető kötetei, sem a peresztrojkán túli időszámítás után, az egy ideje magyarországi támogatással napvilágot látott »eredeti alkotások«. Megközelíteni is csupán Nagy Zoltán Mihály A Sátán fattya című kisregényének sikerült”.[10] Nem csak arról van itt szó, hogy a tanulmány mélyen hallgat azokról az előfeltevésekről, melyekből nyilvánvalóvá válhatna, miért is került idézőjelbe az „eredeti alkotások” szintagma. De szintén hiányoznak azok a szempontok, amelyek alapján összehasonlítható és értékhierarchiába állítható lenne két eltérő történelmi-társadalmi léthelyzetben (az idézetben tárgyalt Kovács Vilmos-regény a Szovjetunióban cenzurális körülmények között, míg Nagy Zoltán Mihályé a rendszerváltást követően az önálló, demokratikus berendezkedésű Ukrajnában) született, eltérő tematikai és még inkább gyökeresen más poétikai stratégiákkal építkező műalkotás. A megállapítás időbevetettségét, meghaladását az is példázza, hogy azóta Penckófer Jánostól (Hamuther) egészen Berniczky Éváig (Méhe nélkül a bába) és Brenzovics Mariannáig (Kilátás) olyan regények jelentek meg a kárpátaljai magyar irodalomban, melyek újraírják a rendszerváltás előtt kialakult regionális kánon gondolkodás- és értésmódját.

A regény megjelenése körüli viták: az elmarasztaló lektori jelentés, a válaszlevél és az értéktételezések
 
Az 1965-ös kiadás borítója
Az elemzések tekintélyes része foglalkozik a Holnap is élünk megjelenési körülményeivel. M. Takács Lajos és Barzsó Tibor az általa szerkesztett szövegváltozat utószavában, illetve utóbbi külön dolgozatokban is,[11] Tóth István szintén külön tanulmányban.[12] Botlik József egy teljes fejezetet szentelt a témának kismonográfiájában.[13] Az ezekben a munkákban hivatkozott dokumentumok egy tekintélyes része a nagyközönség számára is hozzáférhetővé vált, amikor az Alföld (M. Takács Lajos szerkesztésében és közreadásában)[14] és a Kortárs (Kovács Éva fordításában)[15] folyóiratok publikálták azokat. Illetve valamennyi kortörténeti dokumentum, amely egyáltalán szóba jöhet, megtalálható Botlik József már említett kismonográfiájának függelékében.[16] A legfontosabb ezek közül alighanem Balla László lektori jelentése és az erre válaszul írt Kovács Vilmos-levél, amit a szerző a Kárpáti Kiadónak címzett.

Az említett szövegek kétségtelenül kordokumentum-értékkel bírnak, de a regény hatástörténetét tekintve: ezeket helyettesítő szereppel is ellátták a későbbi értelmezők. Így viszont könnyen olybá tűnhet, hogy a jelentés és a válaszlevél a tulajdonképpeni hiányzó egykorú kárpátaljai recenziók és kritikák helyett kerül az értelmezési horizontba, ami azonban komoly dilemmára ad okot.

A recenzió és a kritika ugyanis – műfajuk szerint – publikálásra szánt szövegek, melyeknek általában az értékelés és a közvetítés (akár az olvasó, akár a szerző felé, akár is-is) a funkciója. A lektori jelentés ellenben egy jóval szűkebb közösségnek, elsősorban adott kiadó munkatársainak és a szerzőnek íródik, rendszerint nem publikálásra szánt anyag. Így amikor ezeket a dokumentumokat vizsgáljuk, a korban használatos kritikai nyelv és értékelés diszkurzív tere helyett sokkal inkább az egyén és az akkori hatalmi beszédmódhoz való viszony látszik döntőnek. Annál is inkább fontos ezen előfeltevések felől megvizsgálni e dokumentumok állításait, mert gyakran tűnhet úgy, hogy a rendszerváltást követő elemzéseket egyszerűen sarokba szorítja ez az örökség: az újraolvasás lehetőségeinek és a regény esztétikai-poétikai értékeinek vizsgálata helyett feladatuknak a regény és szerzője megvédését tekintik a lektori jelentés állításaival szemben. Miért nem tekinthető egészen problémamentesnek ez a hozzáállás?

Balla László szerkesztői véleménye a hatalmi nyelv kizárólagosságát és a szocialista realizmus sematikus eszmerendszerének számonkérését tükrözi, ezt támasztja alá gyakran ismételt frázisa (és ennek különféle variációi): a művészet egyedül helyes eszmei vonala. A jelentés logikája a következőképpen összegezhető: Balla véleménye szerint a regény rossz. Nem feltétlenül azért rossz, mert nyelvileg nem eléggé igényesen megformázott vagy esztétikai-poétikai hibák sorába botlunk a szövegben, hanem teljesen művészetidegen okok miatt: „Számos, eszmei szempontból néha egyenesen káros állítást hordoz”.[17] Mivel a Holnap is élünk a szovjet ideálokat, a párt irodalomban és művészetben betöltött szerepét, illetve a szocialista realizmust nem fogadja el kritika nélkül, így – Balla logikája szerint – „[m]űvészi szempontból a regény alulmarad a szerző képességein”.[18] Majd a lektor e prekoncepciók mentén sorra veszi a legsúlyosabb ideológiai hibákat, a regény imaginárius természetű szövegét végig referenciálisan olvasva: a legegyszerűbb tükrözésesztétikai elvek szerint (pozitív-negatív hősök ellentéte, forma és tartalom egységének sematikus elve) kéri számon a szövegen és annak szerzőjén[19] a Balla által meglehetősen leegyszerűsítve felfogott valóságeszményt. Balla László perspektívája az ún. „szovjet magyar” mesterségesen létrehozott, a magyar kulturális hagyomány folytonosságát a szovjet párthatalmi érdekeknek behódolva elvető ember kategóriájával írható le.[20] Mondatainak súlya a mögöttes hatalmi erők eltűnésével egyre inkább könnyűvé, a rendszerváltás után pedig önmaga paródiájává válik. A lektori jelentés értelmezői horizontja éppen ezért ma nem párbeszédképes, aligha lehetséges az általa kijelölt mederben maradva értékelni a regényt. Mégsem tekinthetünk el egészen meglététől, hiszen Kovács Vilmos válaszlevelében átveszi ezt a retorikát, sőt a Holnap is élünk szövegváltozatainak legfőbb problémája éppen az, hogy a performatív nyelvi aktusként is működő részleteket, a későbbi recepció által kiemelt politikai tett-jelleget érintő változtatásokat a szövegen alighanem a lektori jelentés alapján teszi meg a szerző.

Arra, hogy Kovács Vilmos válaszlevele nem tekinthető gáncstalannak, Tóth István is felhívja a figyelmet: „Aki olvasta a regényt, tanúsíthatja, hogy az elmarasztaló jelentés vádjai nem állják meg a helyüket. Kovács Vilmos […] a kiadó vezetőinek címzett levelében ezt tételesen is cáfolja. Kényszerű védekezésből, úgy, hogy maga is igénybe veszi a kor pártos demagógiától átjárt nyelvezetét, öblös hanghordozását. […] [A] cél nyilvánvalóan a regény útjának egyengetése volt.”[21] Ezt az értelmezői gyakorlatot tekintem a Kovács Vilmos-recepció egyik önellentmondásának, a tanulmányban már előbb említett okok miatt. Ha ugyanis elfogadjuk Tóth István állításait, miszerint egyrészt a jelentés vádjai nem állják meg a helyüket, másrészt a cél szentesíti az eszközt, akkor könnyen átesünk a ló túloldalára: a Holnap is élünkről azt kellene a vádak ellenében bebizonyítani, hogy valójában pártos könyv, hisz a szovjet pozitív jövőképben és a szocialista realizmus szellemében íródott. Tulajdonképpen ezt igyekszik bizonygatni Kovács Vilmos válaszlevele, remélve a regény kiadását.

A levélnek csupán két súlyos megállapításával foglalkozom, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni ma sem. A Holnap is élünkkel kapcsolatban gyakran hozzák fel példának, hogy ez az első kárpátaljai magyar regény, amely beszél a munkaképes férfilakosság elhurcolásáról. Kovács erről így ír levelében: „A regényben érintettem azt a tényt, hogy Kárpátontúl férfi lakosságát erőszakkal elvitték munkára a keleti országrészbe. A szakvélemény felveti a kérdést: kell-e erről írni? Szerintem feltétlenül. És miért? // A nyugati reakció a mai napig felhasználja ezt a tényt saját céljaira […]. És mindezt úgy magyarázza, mint amely a szovjethatalom természetéből adódik. […] A pártdokumentumok szellemében, amelyek felfedik és elítélik a sztálini személyi kultusz túlkapásait, kötelességemnek tartottam regényemben megemlíteni a magyar férfiak elhurcolásának tényét. […] Nem szabad hagyni megerősödni azt a változatot, hogy mindez a szovjethatalom, a szocializmus természetéből következik, hanem mindezt a személyi kultusz túlkapásainak a számlájára kell írni”.[22] A szovjet rendszerben elkövetett emberellenes bűntettekről (a malenykij robottól a gulágig) a rendszerváltás után könyvtárnyi szakirodalom született. A jelenkori történészek meggyőzően érvelnek amellett, hogy a népirtások a szovjet diktatórikus berendezkedés belső logikájából következtek. De hasonló következtetésre juthatunk Szolzsenyicin életművét tanulmányozva. Persze erről az 1960-as évek elején aligha lehetett volna beszélni a megerősödő cenzurális körülmények miatt.[23]

A másik, ennél is súlyosabb megállapítás viszont az úgynevezett „magyar nacionalizmusról” esik: „A magyar nacionalizmus bírálata jelentős helyet foglal el a regényben, jól ismerem történelmi gyökereit és filozófiai alapját. […] Pellengére állítom a hamis magyar hazafiságot is, leleplezem és kinevetem az úgynevezett Szent István-i gondolatot, a fasiszta ideológia hordozóját, amelynek célja az ezeréves határok visszaállítása”.[24] Nem szükséges hosszan érvelni amellett, hogy a Szent István-i gondolatnak, melynek az Intelmekből gyakran idézett passzusa épp az idegenek befogadását, valamint az egynyelvű ország gyengeségét és esendőségét taglalja, nem sok köze van a faji alapú megkülönböztetéshez és a fasiszta ideológiához.[25]

Láthatjuk, a kordokumentumok állításai nem lépnek túl a ma teljesen párbeszédképtelennek tűnő szovjet ideológia retorikai sémáin. A regény értelmezési kereteit éppen ezért kellene mintegy kiemelni a lektori jelentés és a válaszlevél által kialakított hatalmi-diszkurzív térből és egy új térbe helyezni. Nem csupán azért, mert ha elfogadjuk a lektori jelentés horizontját, folyton önellentmondásokba és művészetidegen ideológiai vitákba keveredünk, amelyek nem segítenék a Holnap is élünk szövegének megértését, de azért is, mert a folyamatos csúsztatások, túl enyhe megfogalmazások egyszerűen meggátolják, hogy a valódi problémák felszínre kerüljenek.

Miért lehet érdemes mégis áttekinteni az előbb elemzett dokumentumokat? Talán nem túlzás azt állítani, hogy a regény eddig megjelent három szövegváltozatában tetten érhetjük ezeknek a hatását.[26] Azt, hogy a cenzúra mit és hogyan változtatott meg a regényen, egy kritikai kiadásnak kell majd felderítenie (az eddigi kiadások ilyen szempontból nem eléggé következetesek és kielégítőek), itt csupán a recepció által eddig jóformán alig-alig érintett probléma felvetésére vállalkozom.

A szövegváltozatok kérdése

Az 1989-es kiadás borítója
 A Holnap is élünk a további meghurcoltatások után 1965-ben mégis megjelenhetett könyvformában. A szövegen a cenzúra hatására történt néhány változtatás, amit Kovács Vilmos öccséhez írt levelében így reflektált: „A regényen különben csekély, a lényeget nem érintő szerkesztést végeztem. Remélem, ezzel sikerült becsapnom az illetékteleneket”.[27] Azóta két újabb kiadás látott napvilágot. A kéziratot gondozó és a regény második kiadását szerkesztőként felügyelő M. Takács Lajos így kategorizálja a Kovács által 1975-ben tett változtatásokat: „Sok bekezdésnyit kihúzott hőse, Somogyi Gábor művészetről és életről filozofáló »belső monológjaiból«, de megkurtította a párbeszédeket is. Elhagyott sok fölöslegesnek ítélt jelzőt és szóismétlést. Egyes esetekben újra konkréttá és kritikus hangúvá tett olyan jellemzéseket és leírásokat, amelyek – feltehetően kiadói utasításra – csonkán és eufemisztikusan szerepeltek a 65-ös kiadásban. Hősei és leírásai szóhasználatát helyenként a magyarországi köznyelvhez közelítette.”[28] A regény 1965-ös első, majd a 2007-es harmadik kiadását is szerkesztőként jegyző Barzsó Tibor ezt a leírást a következőkkel egészítette ki: „a szerző csak helyenként állította vissza azokat a szövegrészeket, amelyeket a Kárpáti Kiadó szerkesztőbizottsága és a cenzúrahatóság követelésére kénytelen volt kihúzni regényéből az 1965-ös kiadásban. Így például kimaradtak a kárpátaljai magyar iskolák helyzetéről, a moszkvai időszámítás kényszerű alkalmazásáról, a déli harangszó betiltásáról szóló részletek, amelyek az eredeti változatban gazdagították a regény valóságtartalmát”.[29]

A tanulmány elején már említettem: az utókor perspektívájából könnyen lehet, hogy súlyt kapnak bizonyos részek, amelyek egykor, egészen más történelmi-társadalmi léthelyzetben nem tűntek különösen lényegesnek. A rendszerváltás környékén született és a demokratikus berendezkedésű Ukrajnában szocializálódott kisebbségi magyar olvasó már rendelkezhet olyan elvárási horizonttal, melyből visszatekintve kétségessé válnak számára bizonyos ideológiai konstrukciók. Ezért lehet saját identitása számára lényeges, hogy időről időre dialógusba vonja a múltban megkonstruált értelmezéseket, értékeléseket. Jelen tanulmány szűkre szabott keretein belül csupán két konkrét példán keresztül érintem a regény eufemizmus–rendszerkritikusság dichotómiájának problémáját, amellett érvelve, hogy az egykori változtatások – a szerző értelmezése ellenére – igencsak lényegesek voltak.

A Holnap is élünk második fejezetében zajlik a következő párbeszéd:

„– Ezt Adytól loptad, ebadta – szólt bele a társalgásba Miska bácsi.
– Jaj, Miska bátyám, hát kinek jutna eszébe, hogy oroszul író ukrán létedre betéve tudod Adyt – sopánkodott Tóni.
– Mintha nem tudnád, hogy Miska bácsi [a] magyarok alatt a Dunántúlon tanítóskodott és jobban tud magyarul, mint te – mondta Győző, és kacsintott.”[30]

A regény második[31] és harmadik[32] kiadásában Miska bácsi oroszul író kárpátukránként szerepel. Barzsó Tibor ezt a változtatást így kommentálta jegyzetében: „A kéziratban a szerző »ruszin író«-nak nevezte Miska bácsit. A változtatás a Kárpáti Kiadó szerkesztőbizottságának nyomatékos követelésére történt az 1965-ös kiadásban”.[33] A különbség nyilvánvaló: az első publikált szövegváltozatban egy olyan ukránról, a Szovjetunió teljes jogú állampolgáráról van szó, aki egyszerűen csak tud magyarul, a későbbi kiadásokban szereplő kárpátukrán megnevezés viszont egy olyan kisebbségre utalhat (rutén, ruszin), amely hivatalosan máig nincs elismerve Ukrajnában, s amelynek kapcsolatai a magyar kultúrával, történelemmel közismertek. A kéziratban eredetileg szereplő ruszin megnevezés változtatásának elsődleges okát Balla László lektori jelentésében találjuk: „A regényben helytelenül nevezi az író a kárpátontúli ukránokat ruszinoknak”.[34]

A harmadik fejezetben a következő gondolatokat az omnipotens elbeszélő pozíciójából ismerjük meg: „Gábor nem tud oroszul. Honnan tudna? Iskolába se jár, mert a magyar iskolákat még nem nyitották meg”.[35] A második és harmadik kiadásban ez a mondat szerepel: „Iskolába se jár, mert a magyar iskolákat bezárták”.[36] Az 1965-ben megjelent szövegváltozatban szereplő narrátor egyértelműen hisz a szovjet pozitív, optimista jövőképben: még nem nyitották ugyan meg a magyar iskolákat, de biztosan meg fogják valamikor. A későbbi változatokban viszont egyértelmű a rendszerkritika: bezárták a működő magyar iskolákat, s ezzel egy kisebbségnek az anyanyelv használatához való jogát korlátozták.

A 2007-es szövegváltozat borítója
Összehasonlítva a három publikált változatot, egészen sok olyan szöveghelyet találunk a Holnap is élünkben, amelyekben hasonlóan komoly eltérések érhetők tetten. Talán nem túlzó a kijelentés: az 1989-es változat ismeretében mást érthetünk azon a recepcióban folyamatosan felbukkanó megállapításon, hogy Kovács Vilmos kimondta regényében az igazságot a rendszerről, mint az 1965-ös szöveget tekintve. A 2007-ben megjelent változathoz Barzsó Tibor már jegyzeteket fűzött, bemutatva és kommentálva a cenzúra utasításaira tett javításokat a kéziraton. Viszont még ez sem tekinthető minden részletre kiterjedőnek: hiányoznak például azok a jegyzetek, amelyek a későbbi szövegváltozatból kihúzott művészetelméleti kérdéseket reflektálnák. Ezek a részek azonban még az 1965-ös szövegben fontos szerepet töltöttek be. Míg nem jelenik meg egy kritikai kiadás, amely pontról pontra nyomon követi a szöveg változásait, addig alighanem megmarad a befogadókban a következő kétség: vajon eleget tudunk-e a regényről, ha csupán az egyik, a rendszerváltás környékén vagy a kétezres évek elején publikált változatot olvassuk el?

Jegyzetek:

[1] A tanulmány megírása során a TÁMOP-4.2.4B/2-11/1-2012-0001 kutatási program (Campus Hungary féléves részképzés) ösztöndíjában részesültem.

[2] Hans Robert Jauss, Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja = Bevezetés az irodalom elméleteibe I., Olvasáselméletek, szerk. Dobos István, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001, 233. (Fordította: Bernáth Csilla).

[3] Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Bp., Osiris Kiadó, 2003 (2. kiad.), 331. (Fordította: Bonyhai Gábor).

[4] A szerző halálát előrevetítő Roland Barthes elhíresült esszéjének egykor provokatív ereje volt. Ma már azonban kevésbé igaz az, hogy a kritikusok „a mű magyarázatát mindig abban keresik, aki létrehozta, mintha a fikció többé-kevésbé áttetsző allegóriáján túl végső soron mindig egyetlen személy hangját hallanánk, a szerzőét, aki feltárja »titkait«”. Roland Barthes, A szerző halála = R. B., A szöveg öröme, Bp., Osiris Kiadó, 1996, 51. (Fordította: Babarczy Eszter, kiemelések az eredetiben). Mivel a szerző és az olvasó közötti viszony a jelenkori irodalmi gondolkodásban demokratizálódott, így tarthatatlanná vált Barthes egyik legsarkosabb kitétele: „az olvasó születésének ára a Szerző halála”. I. m., 55.

[5] Fontos lenne mélyebben is megvitatni azt az irodalomtörténeti problémát, amelyet Szirák Péter a „kánonok regionalitása”, illetve a „regionalitás kanonizáltsága” kiasztikus szerkezetű viszonnyal határozott meg. Vö. Szirák Péter, A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban = Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, szerk. Görömbei András, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000, 32. A kárpátaljai magyar irodalom kanonizáltságának kérdése különösen nehéz, hiszen az utóbbi időben megjelent összefoglaló és egy lehetséges kánon kijelölésének igényével íródott munkák (például Grendel Lajos, A modern magyar irodalom története, Pozsony, Kalligram, 2010., illetve a Gintli Tibor főszerkesztésével kiadott Magyar irodalom, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2010.) nem foglalkoznak kárpátaljai magyar alkotókkal. Jelen tanulmány viszont alapul épp a regionális kánon (a kárpátaljai magyar irodalom) önértését vette, így a magyarországi kritikát is mintegy visszahatásként fogja fel az önértelmezés folyamatában. Azonban tudatosítani kell: ez csupán egy lehetséges perspektívából megalkotott elbeszélés, mely reflektál saját határaira és nem törekszik totalitásra.

[6] A kárpátaljai magyar irodalom sokáig kétszemélyesként volt elkönyvelve a magyarországi kritikában. Görömbei András a rendszerező irodalomtörténész távlatából a következőképp különbözteti meg (és ezzel mintegy értékeli) Balla László és Kovács Vilmos regényírói munkásságát: [Balla László] „Az összetettebb társadalmi vagy magánéleti kérdéseket kerüli. […] Írói alkatának talán az ifjúsági regények romantizáló lehetősége felel meg leginkább”. Görömbei András, Kisebbségi magyar irodalmak (1945-2000), Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001, 313. Néhány oldallal később a Holnap is élünket így értékeli: „a kárpátaljai magyarság több egzisztenciális és morális problémáját vetette föl, mint az egész ottani magyar próza együttvéve. […] Modern, tömörítő átvetítésekkel mutatja meg a múlt és a jelen összefüggéseit”. Görömbei, I. m., 315-316.

[7] Pomogáts Béla, Kovács Vilmos testamentuma, Együtt, 2007/4, 29.

[8] Erre az alapállásra jó példa lehet Barzsó Tibor retorikája: „Nagy hiba lenne csupán esztétikai mércével mérni ezt a fogyatékosságoktól sem mentes alkotást. Az akkori valóságba beágyazva kell értékelnünk jelentőségét, azt, hogy művészi eszközökkel ábrázolta a szovjet uralom alá került kárpátaljai magyarság sanyarú helyzetét, ki merte mondani az igazságot az égbekiáltó igazságtalanságokról”. Barzsó Tibor, Egy regény kálváriája, Együtt, 2007/4, 41. Az igazság kimondásának és a szövegváltozatok problémájának kérdése természetesen nem ilyen egyszerű, emellett érvelek jelen tanulmányban is.

[9] Nagy Zoltán Mihály, Küzdelem egy lakhatóbb világért, Együtt, 2007/4, 34.

[10] Tóth István, Kovács Vilmos Holnap is élünk című regénye megjelenésének körülményeiről, Hitel, 1995/4, 94.

[11] M. Takács Lajos, Regénysors, írósors, sorsregény = Kovács Vilmos, Holnap is élünk, borító, szöveggondozás, utószó, bibliográfia: M. Takács Lajos, Debrecen–Ungvár, Csokonai Kiadó–Kárpáti Kiadó, 1989 (2. kiad.), 207-214. Illetve: Barzsó Tibor, Utószó = Kovács Vilmos, Holnap is élünk, sajtó alá rendezés, jegyzetek és utószó: Barzsó Tibor, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2007 (3. kiad.), 225-228. Valamint: Barzsó Tibor, Egy regény kettős évfordulója, Együtt, 2005/3, 79-82. és Barzsó Tibor, Egy regény kálváriája, Együtt, 2007/4, 36-42.

[12] Tóth István, I. m., 92-100.

[13] Botlik József, A hűség csapdájában, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2003, 105-120.

[14] „Lépteimet piros öklű plakátok vigyázták” Dokumentumok Kovács Vilmosról, szerk. és közread. M. Takács Lajos, Alföld, 1989/6, 30-35.

[15] Kovács Vilmosné szül. Teke Éva, Így éltünk Kárpátalján, Kortárs, 2002/2-3, 82-95. (Itt olvasható Balla László vezető szerkesztői szakvéleménye, illetve Kovács Vilmos levele a kiadóhoz, melyben válaszol a kifogásokra.)

[16] Botlik József, A hűség csapdájában, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2003, 175-229.

[17] Balla László, Vezető szerkesztői szakvélemény Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényéről, Ford. Kovács Éva, Kortárs, 2002/2-3, 82. (Kiemelések tőlem, Cs. L.)

[18] Balla, I. m., 83. Hogy miképpen tehető egyenlőségjel a felsorolt szempontok és a művészi szempont közé, alighanem rejtély a szocialista pártideológusok hatalmi nyelvét csak a könyvek lapjairól ismerő befogadó számára.

[19] Tipikus félreolvasási stratégia ez, amikor a szereplők személyét és állításait azonosítják a szerző személyével és állításaival. A narratológia és mindenekelőtt Gerard Genette kutatásai nyomán (pl. Figures III.) tudjuk, hogy ez sokkal bonyolultabb folyamat, hiszen ehhez az azonosításhoz több tényezőt (elbeszélői perspektíva, narrátor és narráció, elbeszélés és elbeszélt történet viszonya stb.) is figyelembe kell venni.

[20] Erről a kategóriáról Balla László így ír visszaemlékezésében: „a kárpátaljai magyarok fejlett szocialista társadalomban, a kommunizmus építésének magasabb fokán élnek, mint magyarországi testvéreik, ezért ők azoktól némelyest különböző, sajátos magyarok, »szovjet magyarok«, erre büszkék és ragaszkodnak életformájukhoz.” Balla László, Szegény ember vízzel főz. Életem: a Kárpáti Igaz Szó, Együtt, 2002/3, 48.

[21] Tóth István, I. m., 98.

[22] Kovács Vilmos levele a kiadóhoz, regényéről, ford. Kovács Éva, Kortárs, 2002/2-3, 89-90.

[23] Hogy a cenzúra és a párt elvárásainak nyomása alatt alkotó Kovács mennyire torzított saját szemléletén a publikálásra szánt dokumentumok bizonysága szerint, ezt a kérdést Botlik József kismonográfiája is érinti: „A nagy valóság című cikk az író özvegye szerint: »Nem őszinte írás. Amikor férjemet alkotói létében a pártszervek és a hatóságok szorongatták, védekezésül mindig túlzottan hangsúlyozta édesapja kommunista múltját és a saját, erős baloldali meggyőződését.« Kovács Vilmos egyébként így tett a különböző időszakokban készült önéletrajzaiban is, és a szovjet rezsim elvárásainak megfelelően eltorzította szülőfaluja, valamint Kárpátalja valódi történetét, korabeli viszonyait és helyzetét”. Botlik József, A hűség csapdájában, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2003, 13.

[24] Kovács Vilmos levele… 90.

[25] Penckófer János alapos tanulmányában már érinti ezeket a kérdéseket a Holnap is élünk szövegét elemezve, de ő a művészi értékek és a politikum keveredését végül pozitívan értékeli, utalván arra, hogy a regény tabunak számító témával foglalkozott abban a korban, éppen ezért „megjelenése önmagában számít pozitív politikai tettnek, annak ellenére, hogy a tüzetesebb vizsgálódás más elgondolásokhoz is vezethet. […] E kiragadott részletek [ti. a Szent István-i gondolatról] a szövegkörnyezetben, ha lehet, még egyértelműbben hangsúlyozzák azt, hogy Somogyi Gábor saját népe »ellen« szól, de mindezen túl a szerző elérte célját: egyáltalán beszélt arról, amiről beszélni főbenjáró bűnnek számított”. Penckófer János, Bomló század tébolyában Gát és Fót között (Kovács Vilmos pályaképe), Szabolcs-szatmár-beregi szemle, 1999/1, 68-69. (Kiemelés az eredetiben.)

[26] A szövegváltozatok: Kovács Vilmos, Holnap is élünk, Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1965. (A továbbiakban: Kovács, 1965.). Kovács Vilmos, Holnap is élünk, borító, szöveggondozás, utószó, bibliográfia: M. Takács Lajos, Debrecen–Ungvár, Csokonai Kiadó–Kárpáti Kiadó, 1989 (2. kiad.). (A továbbiakban: Kovács, 1989.). Kovács Vilmos, Holnap is élünk, sajtó alá rendezés, jegyzetek és utószó: Barzsó Tibor, Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2007 (3. kiad.). (A továbbiakban: Kovács, 2007.)

[27] Idézi M. Takács Lajos, Regénysors, írósors, sorsregény = Kovács, 1989, 209.

[28] M. Takács Lajos, I. m., 213. (Kiemelés tőlem, Cs. L.)

[29] Barzsó Tibor, Utószó = Kovács, 2007, 225.

[30] Kovács, 1965, 11-12. (Kiemelés tőlem, Cs. L.)

[31] Vö. Kovács, 1989, 11.

[32] Vö. Kovács, 2007, 11.

[33] Kovács, 2007, 229.

[34] Balla, I. m., 84.

[35] Kovács, 1965, 28. (Kiemelés tőlem, Cs. L.)

[36] Vö. Kovács, 1989, 25. Illetve: Kovács, 2007, 24. (Kiemelés tőlem, Cs. L.)

2013. október 16., szerda

Merre halad az a bizonyos karaván?

Napi penzumként beszámolót írni kulturális eseményről: valószínűleg nem tartozik a legizgalmasabb elfoglaltságok közé. Szinte íratlan szabály (újságírói etika?), hogy mindenképp meg kell említeni valamennyi fellépő nevét, s ha egy kiemelkedő - oda nem feltétlenül illő - hivatalos személy jelenik meg a rendezvényen, akkor az övét is. Ezen túl általában olyan protokolláris eseménysorozatból kell kihozni valamit, ami egyébként se változatosnak, se eredetinek, se eseménydúsnak nem tekinthető. Ilyenkor - igencsak leegyszerűsítve - két út áll a beszámoló írója előtt: 

1) vagy elkezd valaki értelmezni, kommentálni, értékelni, ezzel együtt pedig kihagyni feleslegesnek vélt részeket, másrészt viszont kiemelni, továbbgondolni lényegesnek tűnő mozzanatokat, metaforákat, félmondatokat stb., míg végül a beszámoló érdekesebb lesz, mint maga az eredeti esemény volt valójában;

2) vagy száraz stílusban, a feljegyzett adatokhoz görcsösen ragaszkodva, esetleg általános megjegyzéseket megengedve magának, kissé talán unottan számol be valaki adott eseményről, s az írás unalmasabb lesz, mint maga az esemény; 

Az első (a nehezebbik) utat inkább az írók, az esszéírók és a valódi zsurnaliszták választják, a másodikat azok, akik kedvelik a névsorolvasást, a felsorolást, el akarnak számolni egy pályázattal vagy csak ezt kéri tőlük a főnök. Én már mindkét változattal próbálkoztam. Több-kevesebb sikerrel.

Nagyjából ezek a gondolatok jutottak eszembe olvasván a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet beszámolóját a VII. Együtt Írótáborról. S mivel az utóbbi időben felerősödött bennem a lappangó kritikusi ösztön, ezt az írást sem hagyhatom szó nélkül.


(Lásd a frissítést a bejegyzés végén!) Azt hiszem, nem szerencsés ilyen állapotban publikálni egy cikket a művelődési intézet honlapján. Az írás tele van helyesírási hibával és pontatlan megfogalmazásokkal. Ezekből szemezgetve: szerzőként Fucsh (sic!) Andrea van feltüntetve Fuchs helyett, az írótábor megnevezésének írásmódja hullámzó, Jókai Anna Kossuth-díjas "író írónő"-ként (sic!) szerepel, a "vezérmotívumul" választott gondolatok atyja pedig ss-sel írja családnevét. (Leszögezem: nem tartozom azok közé, akik Wass Albert neve hallatán felszisszennek, bár kultuszáról hasonlókat gondolok, mint amit Márkus Béla kifejtett a Kortárs hasábjain.) Nem egészen világos az sem, ki miért kapja a titulusát a fiatalok közül: Ámorth Angelika és Pák Diána még pályakezdő íróként, illetve pályakezdő költőként, míg a szintén szárnypróbás Kovács Eleonóra és Marcsák Gergely már íróként, költőként (és utóbbi rockzenészként is) szerepel. Én pedig irodalomtörténészként vagyok megnevezve kritikus helyett. Ezeket a pontatlanságokat körülbelül 15-20 perc kontrollszerkesztéssel ki lehetett volna szűrni. Mivel azonban ezek benne maradtak, így támadhatóvá válik a cikk, a honlap, a szervezet és maga az írótábor is, amely különben tényleg jól sikerült. (Péntek estétől vasárnap reggelig vettem részt a táborban, így erről az időszakról tudok csak véleményt formálni.)

A beszámoló szerint: "Csordás László Brenzovics Marianna egyik kisregényére írt paródiáját olvasta fel." Ez így nem igaz, mert bár valóban felolvastam a Kilátás-paródiámat egy korábbi rendezvényen Beregszászon, de nem itt és nem ekkor. Nagyszőlősön a Szárnypróbáról beszéltem. Arról, hogy Kárpátalján valamiért nem tudják értelmezni a pályakezdő szót, s hogy ezért stilizálják fel a fiatalok próbálkozásait egyrészt, másrészt pedig ezért küldik rájuk két-három írás megjelenése után az irodalmi rohamosztagot. Szerintem egyik sem helyes.

Mindenesetre az, hogy "a karaván halad", pozitívumnak tekinthető. S ha ez az írótábor nem csak felolvasókörút lesz egy beszámolóval a végén, hanem rövid időn belül alkotásra és a problémák megbeszélésére alkalmas helyszín is, akkor talán sikerül egy olyan közösséget teremteni a most még szétszórt fiatalokból, akik valóban nemzedékként határozhatnák meg magukat. Ehhez azonban az kell, hogy ne csak a teljesítmény, de mindenekelőtt a minőség legyen a szemünk előtt. 

Mondom mindezt egyszerre kicsit kívülről és kicsit belülről is.

Frissítés (2013. 10. 24.)

Közben megjelent egy javított, bővített változat a KMMI honlapján, amelyben kijavították a fentebb szóvá tett hibákat, így bejegyzésemnek ez a része érvényét veszítette.

2013. október 14., hétfő

netnapló - vezetni tanulok

Szeptember elejétől vezetni tanulok. Nem, nem (kisebbségi) közösséget, nem valamilyen pártot, még csak nem is azokat, akik olykor azért olvasnak. Egyszerűen: személygépkocsit. Mivel én teljesen a nulláról kezdtem, így aztán előbb meg kellett tanulnom a KRESZ legfontosabb szabályait, illetve meg kellett jegyeznem a leggyakrabban előforduló jelzőtáblák jelentését, hogy a mellékutakat, az egyirányú utcákat, a megállni vagy várakozni tilos jelzéseket felismerjem. Nyugodt szívvel leírhatom: mostanra egészen jól megy az elméleti részt. 

Nem így a gyakorlat.

Mikor először ültem a volán mögé, még nem éreztem a kuplungot, a gázpedált és a sebességváltót. Hármas helyett egyből ötösbe löktem, a kettes helyett valahányszor a négyest találtam meg. Kiindulni 60 vagy 80 km/h-val akartam, mint ahogyan azt az akciófilmekben láttam. Az első fékezésem során pedig egy nagy porfelhő keletkezett az autó körül. Meg is jegyezte a tanárom: ez osztán megállás vót...

Könnyen lehet, mindössze az a problémám, hogy nem tudom megszokni az ungvári közlekedést: a szabálytalan előzéseket, a másikra tekintettel nem lévő sofőröket, a bárhol és bármikor átszaladó gyalogosokat. És persze az idegbajosokat, akik egyből hangjelzést adnak, ha nem kapcsolok rögtön. Ha például lassítok, mert nem ismerem az utat stb. Szóval: nem olyan könnyű...

* * *

De kanyarodjunk vissza az irodalomhoz. Látom, A nap verse rovatban még mindig nem változtattak a sajátos tördelési gyakorlaton. Az előző bejegyzésemben megfogalmazott egyéb észrevételekről nem is beszélve. Valahol egészen megnyugtató ez a közöny.

* * *

Balla D. Károly szimpatikus naplójegyzetet írt Szemben a gesztenyékkel címmel. Dilemmája ezúttal valóban dilemma, igazságkeresése ezúttal valóban keresés. Ez az, ami szinte teljesen háttérbe szorult az utóbbi évek jegyzeteiben, publicisztikáiban. Holott alighanem az itt tetten érhető gondolkodásmód tette őt a '90-es években kiemelkedő esszéíróvá. (Nem csak Kárpátalján, teszem hozzá rögtön.) Az előző hetekben olvastam újra KIS(ebbségi) magyar skizofrénia (1993) című kötetét. Az akkor megfogalmazott kérdések nagy része még ma is aktuális.

Most azonban csupán egyetlen, kétségtelenül túlzó megfogalmazásával foglalkoznék. Naplójegyzetében a következőt írja: "Ma már azt is teljesen rendjén valónak tartom, hogy az utóbbi 6-7 könyvemről nem hogy kritikát vagy ismertetést sem közölt egyetlen kárpátaljai orgánum sem, hanem még a puszta megjelenés tényét is elhallgatták." Legutóbbi regényével, a Tejmozival a Kárpátalja.ma hírportál három bejegyzésben foglalkozott (itt, itt és itt). Lehet azzal érvelni, hogy az egyik cikk csupán átvétel, azt is elfogadom, ha azt mondja valaki, hogy a következő mondatok mosolyt csalnak a minőségi ismertetésekhez, kritikákhoz szokott olvasók arcára: 
"Az ungvári író, költő, szerkesztő minden alkotását a jól szerkesztettség, az ötletesség és az igényesség jellemzi. A verseivel és szövegeivel intellektuálisan és érzelmileg is meg kell küzdenie az olvasónak. Ez az író-olvasó tusa a szavak, a szerkezet és tartalom szintjén is megjelenik. Balla D. másképp ír, mint ahogyan azt megszoktuk. Úgy ír, mintha a szavak, mondatok jelentésének élén táncolna, megszüntetve minden éles határt és keretet, ami meghatározza az irodalmat és az olvasót."
De azt írni, hogy művei megjelenésének még a puszta tényét is elhallgatták, véleményem szerint: erős túlzás. (Csak úgy mellesleg megjegyzem: az Együtt 2011/4. számának Új könyvek rovatába (106. o.) én magam írtam be annak idején a Tejmozit).

* * *

S ha már az Együttnél tartunk: a legfrissebb számban jelenik meg a kb. 60-80 ezer karakteresre tervezett tanulmányom első része, melyben Kárpátalja kultregényének, a Holnap is élünknek a befogadását veszem górcső alá. Szép, barokkos címet adtam neki: A megközelítés nehézségei: Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja (Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák). Kedvcsinálóként néhány részlet a tanulmányból:

"Természetéből adódóan minden értelmezés és értékelés valamilyen szinten korhoz, helyhez, illetve helyzethez kötött, így megjelenése után felül kell bírálni azt. Nincs ez másként, ha a kutatás látókörébe egy regionális kánon, jelesül a kárpátaljai magyar irodalom önképe, önértése kerül. Ebben a kánonban fontos helyet foglal el Kovács Vilmos életműve. A II. világháborút követő időszaktól egészen az 1970-es évek közepéig-végéig az ő nevéhez kötődnek azok a ma is értékelhető versek, illetve elbeszélői szövegek, amelyek megalapozták az úgynevezett kárpátaljai magyar identitást és egy napjainkig folytonosnak tekinthető hagyománytörténést (szemben az irodalmi közvéleményből lassan teljesen kikopó Balla Lászlóval, aki a rendszerváltásig nem hozott létre esztétikailag hitelesnek tekinthető művet).

[...]

A befogadás- és hatástörténet áttekintése során világossá válik: amikor a Holnap is élünkről szó esik, elsősorban a regény kálváriája kerül a középpontba, ezt követően az 1960-as, 1970-es években született magyarországi kritikák megállapításaira hivatkoznak újra és újra, míg egy zárt nagy elbeszélés részeként (tudniillik a kárpátaljai magyarság útja a rendszerváltás felé) a mű politikai tett erejét emelik ki, háttérbe szorítva a szöveget és a voltaképpeni esztétikai értékelést.

[...]

Láthatjuk, a kordokumentumok állításai nem lépnek túl a ma teljesen párbeszédképtelennek tűnő szovjet ideológia retorikai sémáin. A regény értelmezési kereteit éppen ezért kellene mintegy kiemelni a lektori jelentés és a válaszlevél által kialakított hatalmi-diszkurzív térből és egy új térbe helyezni. Nem csupán azért, mert ha elfogadjuk a lektori jelentés horizontját, folyton önellentmondásokba és művészetidegen ideológiai vitákba keveredünk, amelyek nem segítenék a Holnap is élünk szövegének megértését, de azért is, mert a folyamatos csúsztatások, túl enyhe megfogalmazások egyszerűen meggátolják, hogy a valódi problémák felszínre kerüljenek."
* * *

Október 17-én, azaz e hét csütörtökén előadást tartok a Debreceni Egyetemen meghirdetett Határon túli magyar kultúra elnevezésű speckollégiumon: Trauma, ösztön és rend-kívüliség Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényében.  
 
Jelenleg épp erre készülök.