2010. december 31., péntek

netnapló


Sokat töprengtem az utóbbi időben azon, hogyan oldjam fel végre szokásos (és mostanra eléggé unalmas) alkotói válságomat. Aztán úgy döntöttem (III. Richárd-féle mély elhatározással), elkezdek netnaplót írni. A blog naplóval együtt az igazi. Persze ez csak részben eredeti ötlet (a Literáról loptam; az irodalom valahogy így működik). BDK az év végére – szokásához híven – egy új bloggal rukkolt ki (ezt kivételesen meg kell dicsérnem, mert nagyon tetszik a dizájn, remélem, a tartalom is hasonlóan igényes lesz). Én sem mehetek valamilyen új projekt nélkül neki a következő évnek. Azt hiszem, egy netnapló írása ígéretes vállalkozás.

Persze ilyenkor mindig az jut az ember eszébe, milyen stílusban és nem mellékesen kinek érdemes nyilvános naplót írni. A legelején még Esterházy Péter modorában szerettem volna megcsinálni egy posztmodern, töredékes, fikcióktól sem mentes inter-, kon- és különféle textusokkal terhelt interaktív naplót (a blogot kicsit nehezebb lángra lobbantani - ajaj, ez bizony egy posztromantikus freudi elszólás, elnézést... khm... khm...). Aztán rá kellett jönnöm, ma már nincs semmi kunst (!) abban, ha valaki úgy ír, mint EP (EP maga is folyamatosan ezt csinálja; EP előtt nehezebb volt kitalálni EP-t, de most már nem sík az ilyesmi). Szóval maradok a saját stílusomnál, de azért fogok kísérletezni, kicsapongani, maszkokat magamra ölteni, meg mindent, ami ma még divatos irodalmi dolog (esetleg magam is megpróbálok divatba hozni ezt-azt).

Az olvasókkal és az őszinteséggel viszont hadilábon állok. Mert egy hasonló irodalmi próbálkozás a közhiedelemmel ellentétben nem mindig a közérthetőséget állítja elsődleges célul maga elé (még kisebbségi léthelyzetben sem!), a másik dolog pedig az, hogy nyilván a sok „bennfentes” utalás miatt egy (számítógépes szleng-kifejezéssel élve) „mezei felhasználó” nem mindig fogja érteni a lényegét annak, amit ehelyt leírok, illetve rosszul dekódolja, azaz félreérti az egészet. Ez ellen csupán egyetlen ellenszer van: tessék elkezdeni olvasni a kortárs irodalmat földön, vízen, neten (a kárpátaljait is!). Őszintének mindig szinte (vagy szinte mindig?) bántóan őszinte vagyok, az más dolog, hogy igyekszem diplomatikus is lenni. Éppen ezért (vagyis azért, hogy kicsit izgalmasabb legyen a játék), a valóságot és a fikciót saját recept szerint fogom elegyíteni, néha talán logikai bukfencek sorát is megengedem magamnak. Még nem igazán tudom. Olyan ez, mint regényt írni. Bajos. Talán kérdéseket teszek majd fel. Másoknak is. BÚÉK!

2010. december 29., szerda

Működik a "Tetszik" gomb

Egy apró hír: sikerült a blog sablonjába beilleszteni a "Tetszik" gombot, így mostantól lehet lájkolni az arra érdemes bejegyzéseket. Illetve apróbb változás történt a megosztás gomboknál is.

Mamutagyar és ukrán államiság



Ha így folytatják, nemsokára kiderül, hogy az első ukrán nyelvemlék a dinoszauruszok korából származik, hiszen egy T-Rex fogára vésték azt fel... (csak szegény diákokat sajnálom, akik elhiszik ezeket a meséket, bár... minden kor és valamennyi nemzet gyárt hasonlókat).

Kárpátaljai Hírmondó


Megjelent a Kárpátaljai Hírmondó 2010. decemberi száma, melyben a velem készült interjú majdnem teljes szövege olvasható.

2010. december 25., szombat

Hogyan viseljük el az idei karácsonyt?

Kis karácsonyi túlélő tanfolyam:


1) keressünk fel néhány havert, akik ugyanúgy unják az ünnepi "szeretetözönt", akárcsak mi:


2) vegyünk pár korsó sört:


3) rendeljünk a sörhöz egy olyan desszertet, amely sehogyan sem illik hozzá (a legtrendibb a banános-ananászos bigyó; az eredeti nevét sajnos nem jegyeztem meg):


 4) ...és miután a két egymáshoz nem illő dolog íze összekeveredett, megvan a legeredetibb karácsonyi élményünk. Egy ilyen válogatott marhaság általában segít. Kellemes túlélést mindenkinek!

2010. december 23., csütörtök

Csordás László: Elmúlás


Mikor reggel kinézek ezen a koszos ablakon,
Te jutsz eszembe. És az, hogy nem hitted el:
Van ablak a szobámban. Elmosolyodom.
Kint cseperegni kezd az eső. Talán hiányzol.
(Azt hiszem, élveztem a sört veled, meg
Hogy főzni tanítottál, pedig tudtad jól,
Teljesen tehetségtelen vagyok ehhez.)
Zuhog. Újragondolom eddigi csókjainkat.
Lehettek volna édesebbek. Lehettek volna.
De nem voltak. Megtagadjuk egymást. Te is
Érzed, bár nem akarod bevallani magadnak.
Kidobtad a rózsát, amit tegnap neked adtam.
Szomorú voltál kissé. Most én lettem az.
Úgy látszik, tényleg ideje van az elmúlásnak.

Megjelent: Együtt 2010/4.

2010. december 21., kedd

Irodalmi sörözés

Megvolt a beígért sörözés Brenzovics Mariannával. Műhelytitkokat semmiképp nem árulok el. De itt van két kép bizonyításképp:


2010. december 20., hétfő

Anna Ahmatova: A végső búcsú


Szívem lehűlt, már alig dobogott,
Mégis könnyed volt a léptem…
Kezemen a kesztyűt valahogy,
Tán félúton, fölcseréltem…

Lépcsőfok… Csak az lett volna több!
De tudtam jól: három van összesen.
Egy őszi sóhaj az ihar mögött
Kérlelt ekkor: „Tűnj el velem!

Meguntam már e gondterhes,
Ingatag, kósza életet.”
Feleltem egyből: „Kedves, kedves,
Én is! Úgy eltűnnék veled…”

Majd a sötét házra néztem,
- Végső búcsú várt ma ránk -,
S csak a hálószoba közönyében
Pislákolt a gyertyaláng.

(Fordította: Csordás László)

Megjelent: Együtt 2010/4.

2010. december 17., péntek

Pillanatképek az ukrán parlamentből

Az ukránok tényleg nem tréfálnak, ha politikáról van szó. Bár a kisebbségi nyelvtörvényeken is hasonló vehemenciával vitatkoznának... (A videó forrása: rian.ru)

2010. december 16., csütörtök

"Csak a vers mértéke örök" (Finta Éva: Szapphó a szirten)


Nocsak! – akadt meg szemem a fenti verssoron, amikor az Együtt 2009/2. számában először olvastam a Szapphó a szirten című verset. Akkor tehát – gondoltam bele a költeménybe kissé kétkedőn – mégsem a vers lenne örök, ahogyan azt eddig mély meggyőződéssel hittem? A formakultusz végül győzedelmeskedik a tartalom rovására a Finta-lírában? Többek között e sor miatt vártam kíváncsian erre a kötetre, pontosabban azért, hogy megbizonyosodjam: hirtelen felindultságból született feltételezésem csupán egy kontextusból kiragadott mondat félreértésén alapul. Na de ne siessünk ennyire előre, nem szeretném az ókori eposzírók „in medias res” - típusú kellékeivel felcsigázni az idegeket. Azt javaslom (többek között magam számára is), üljünk le a fotelba és olvassuk figyelmesen Finta Éva legújabb kötetét.

Ami a legfontosabb: a kötet precízen kidolgozott. Ez főleg akkor szembetűnő, ha mellé tesszük a szerző előző verseskönyvét (Vissza a vízöntőbe, Bp., Széphalom Könyvműhely, 2007), mely tizenhárom év anyagát tartalmazza. A Vissza a vízöntőbe olvasásakor több olyan verset fedezhetünk fel, mely nem igazán illeszkedik egyik ciklusba sem, és így a kritikusnak akaratán kívül is azt kell gondolnia, hogy ezek csupán a hely kitöltése miatt kerültek a könyvbe. Nem így a Szapphó a szirten esetében. Igaz, a kötet kohézióját már az a tény is erősíti, hogy az itt szereplő darabok egy év leforgása (2006-2007) alatt születtek. De meg kell említeni még, hogy egyértelműen a kötet javára írandó a ciklusok nélkülözése (pontosabban a Szapphó a szirten akár egy nagy ciklusként is értelmezhető).

Finta Éva verseit leginkább a gondolati líra felől közelíthetjük meg. Pécsi Györgyi írja a kötet borítóján lévő ajánló szövegében: „…[Finta Éva] versei egyre inkább bölcselet jelleget öltenek, ám a bölcseleti dilemmák, létértelmezések mindig személyes önvizsgálat részeként, eredményeként épülnek verssé, költészetté”. A kötet tematikája kétségtelenül sokszínű: az ókori görög-római hagyományokat megidézve, ontológiai értelmezéseket feszegetve jutunk el olyan kérdésekig, melyek többek között a saját test idegen voltát, az idő mibenlétét járják körül. Azt javaslom, emeljünk ki néhány verset a kötetből.

A Szapphó érintése című költemény indítja a verseskönyvet. A motívumok egyértelműen az ókori költőnőt idézik: a fátyol, a csillag vagy a leszboszi partra lecsapó „villámfény női alakban” olvasásakor ismerhetünk rá igazán Szapphóra. Talán rokonlélekre talált a lírai alany. Ilyen gondolatok után bizonyosan: „Úgy nézek át a tájon,/ mint Isten a nagyvilágon/ ki magának teremtette.// Ez a tévhit a nagy csoda titka./ Mindent elhisz az ember”. Mi pedig elhisszük, hogy a Finta Éva által teremtett világban minket sem hagy érintetlenül Szapphó szelleme.

Az Önvizsgálatban elgondolkodhatunk azon, hogy hiába „térít széjjel/ magnetikus erő”, valójában ott vagyunk, ahol lehetünk. Az is lehet, hogy sorsunk születésünktől fogva meg van írva. Könnyen meglehet, gondolunk bele mindannyian.

A sorskérdések alapgondolatát viszi tovább A kihagyhatatlanról című vers. Szinte – kicsit nosztalgiázva – látjuk magunk előtt a „nagyszorgalmú sorskerítők”-et, elképzeljük, ahogy az egyik ilyen istennő fonja az élet fonalát, a másik gombolyítja, a harmadik pedig ollójával csak arra vár, hogy egy vágással véget vessen földi létünknek („…odaérünk ahova érünk/ csak éppen mennyi fájdalommal…”).

A prófétai ihletettségű, tulajdonképpeni vátesz-költő szerepére kérdez rá A XXI. század költői. Ez a vers azért is érdekes, mivel felveti a művész közéletben való szerepvállalásának kérdését. Míg a 19. században természetes volt Petőfi számára, hogy „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni/ Saját fájdalmad s örömed:/ Nincs rád szüksége a világnak…” (A XIX. század költői), ma azonban jobbára iróniával, gúnnyal szemléljük a hasonló megnyilatkozásokat. A 19. században a vátesz-költő megnevezés rangnak számított, ma inkább gúnynév. Hogy miért, erre is választ találhatunk Finta Évánál: „Ó, nem poéta nincs, vagy gyáva,/ gyáva csupán a lét, a kor./ Mindnek ráléptek lábujjára,/ s most sajog és sír valahol.// Itt minden elhúzott felettünk:/ repülő, vadliba, iram,/ s mi ittragadtunk, számlálgatván,/ mennyi a versben a ficam”.

A kötetben felfigyelhetünk a klasszikus időmértékes és ütemhangsúlyos zárt formájú versek mellett a különféle, gondolatritmusokra épülő szabadversekre. Ezek közül emelkedik ki A homokóra megfordul kezdetű. Első gondolatunk mindjárt az lehetne, hogy leírható-e, megfigyelhető-e egyáltalán egy pillanat a világból, az a röpke pillanat, amikor a homokszemek leperegnek és megfordul a homokóra? Mit jelent ez a számunkra: kezdetet vagy esetleg véget? Születést, halált, netalán újjászületést? Lehet, hogy a természet végtelen körforgását? „Így porra por – keletkezünk/ kiáshatóak leszünk majd egykor mi is/ megfejthetetlenek leszünk majd egykor mi is/ mindig azt vágyjuk tudni: mi történt/ mikor azt kéne tudnunk: hogyan történt/ mikor azt kéne tudnunk: miért történt/ mikor azt kéne tudni: mi történik/ MOST mi van/ milyen az AMI/ mi milyenek/ miért ilyenek/ meddig ilyenek/ jó-e hogy ilyenek/ kell-e hogy ilyenek/ vagyunk/ legyünk/ és jó-e a jó” – kérdezhetjük magunktól a hiányos mondatok keltette feszültség erejével.

A kötet fontos darabjának érzem továbbá a Kereszt című verset, amely egyszerre kezdeményez párbeszédet két tragikusan életét vesztett költőnő, Szapphó és Sylvia Plath emlékével. A vers befogadását tekintve nem árt, ha röviden megismerkedünk az előbb említett két alkotó halálának körülményeivel: Szapphó a legenda szerint egy beteljesületlen szerelem miatt vetette le magát Leszbosz szigetének egyik hegyéről; Sylvia Plath pedig feltehetően szerencsétlenül alakult magánélete, mély depresszióra való hajlama miatt lett öngyilkos: magára nyitotta a gázt és a sütőbe tette a fejét. Ilyen kontextusban kapnak komor értelmet a következő sorok: „A színeket elolthatjátok/ Úgyse beszél./ Függőleges felkiáltójel/ Csobban a lent./ Sappho teste így ékelte a/ Végtelent./ Sylvia Plath vízszintesekről/ Álmodozott./ A szája kék a vére ernyed/ Gáz kavarog./ Sok volt nekik az asszonylétben/ Végtelenek/ Partján járni védtelenül a/ Végleteket./ S most két irányban keresztezik/ Verssel a mát”.

Szintén a Szapphó-legendához köthető a kötet címadó verse, a Szapphó a szirten. A versforma stílusosan: szapphói strófa; az időmértékben sorba állított szavak olyan természetességgel pörögnek előttünk, mint egy művészfilm képkockái. Ezek után már világossá válik: a versforma tényleg örök. De nem úgy, ahogy első olvasásra értelmeztem. A szapphói strófában benne van az ókori lírahagyomány egy töredéke. Ezt a formát minden kor számára újra meg kell hódítani, hiszen Szapphó valóban egyfajta mérce lett és maradt mind a mai napig „asszonyi sorsa mellett”. Finta Éva azonban nem mindig tartja be szigorúan a szapphói strófa követelményeit, például a harmadik versszak adóneusát megtoldja egy hosszú szótaggal: „rajta marad s boldog” (-uu-/--), illetve az utolsó előtti versszak adóneusa is „zökkentett”: „mit üzen folyvást” (uu-/--). Ezt a költői licenciát – sok kollégámmal ellentétben – nem feltétlenül gondolom hibának, inkább amondó vagyok, hogy egy versben élet legyen, mintsem elvont képletek puszta leképezése. A Szapphó a szirten című versben pedig van élet.

Ha mindenképp hibákat keresnék a kötetben, akkor elsősorban a modorosságra hívnám fel a figyelmet. A Civilizációs keservekben ilyen sorokkal találkozhatunk: „Széthull a pillanat/ alkalom avatag arca/ Másmilyen éleket/ élveteg érveket élez”. Szerintem az ilyen megoldásokat már a fiatal Babitsnak sem tudtuk volna elnézni. Ezekkel együtt továbbra is úgy gondolom, hogy a Szapphó a szirten egy erős kötet, így tehát írásom végére érve egyértelműen ki kell mondanom: szép teljesítmény.

Finta Éva. Szapphó a szirten. Versek (2006-2007). – Bíbor Kiadó, Miskolc, 2010. – 74 o.

Csordás László
 
Megjelent: Együtt 2010/4. - 75-77. o.

Kiegészítés: Finta Éva honlapja

2010. december 14., kedd

Együtt 2010/4


Tegnap került nyomdába az Együtt 2010/4. száma, melyben egy versem (Elmúlás), egy műfordításom (Anna Ahmatova: A végső búcsú) és egy kritikám jelenik meg Finta Éva Szapphó a szirten című kötetéről ("Csak a vers mértéke örök").

2010. december 13., hétfő

"Szeretek pozitívan hozzáállni mindenhez" (az interjú rövidített változata)

Csordás László, fiatal kárpátaljai irodalmár tavaly jelentkezett először önálló műveivel, ma már két folyóirat munkatársa, kritikáit neves magyarországi irodalmi lapok közlik. Ezúttal vele beszélgettem.

- A közelmúltban diplomáztál kiemelkedő eredménnyel, mikor döntötted el, hogy az irodalommal fogsz foglalkozni?
 
- Viszonylag korán ráébredtem arra, hogy valakiben vagy megvan a literatúra iránti szeretet, vagy nincs meg. Akkor pedig kár erőltetni az olvasást. Úgy emlékszem, már tízéves koromban eldöntöttem, hogy az irodalommal szeretnék foglalkozni, de ez az elhatározás csak a középiskola után kristályosodott ki teljesen. 

- Úgy értesültem, a Debreceni Egyetemen szeretnél doktorálni. 
 
- Valóban. Az idén nem sikerült a felvételi, így most otthon ülök és próbálom kiegészíteni az egyetemi képzés után is meglévő műveltségi hiányosságaimat.

- Az olvasóközönség csak idén ismerhette meg a nevedet és máris két folyóirat szerkesztőbizottságának vagy a tagja. Hogyan kerültél kapcsolatba az Együtt-tel és a Partium-mal? 
 
- Szabó Tibor, az eszenyi Ritmus néptáncegyüttes vezetője által ismertem meg Bakos Kiss Károlyt. Körülbelül félévig tartó levelezés, kisebb viták után kiderült, hogy publikálják két versem az Együtt-ben. A többi már ment a maga útján.

- "A magyar irodalom égtájai - A sokágú síp Tokajban" címmel megrendezett 38. Tokaji Írótáborban hangzott el először az „Egy fiatal nemzedék körvonalai a kárpátaljai magyar irodalomban” című tanulmányod, amit a Magyar Napló októberi száma is leközölt. Úgy értesültem, meglehetősen vegyes volt a fogadtatása.
 
- Azt mondják, a kortárs irodalmat azért lehetetlen összefoglalni, mert nagyon képlékeny. Ha ezt beismerjük, akkor rájövünk: ez hatványozottan igaz a pályakezdő költők, írók műveinek a megítélésénél is. Így nem törekedhettem semmiféle teljességre. Készítettem egy áttekintést (inkább leíró, mintsem előíró megközelítéssel), amelyben kifejtem, milyen folyamatokat vélek felfedezni a mai kárpátaljai magyar irodalom fiatal alkotóinak a törekvéseiben, ill. előadásom végén felvázoltam a hiányokat és az esetleges célkitűzéseket. Aki írt már hasonló dolgozatot, tudja, mennyire lehetetlen a feladat. Egy dolog azonban biztos, a kárpátaljai magyar fiatal alkotók műveiről még nem készült hasonló, összefoglaló jellegű áttekintés. Így a későbbiekben már lesz mire hivatkoznia a tanulmányírónak, akár egyet tud érteni megállapításaimmal, akár nem.

- A tanulmányodból és más írásaidból is kiderül, hogy te hiszel a kárpátaljai magyar irodalom értékteremtő képességében. 
 
- Természetesen hiszek. Ám attól, hogy egy mű Kárpátalján született, még se jobb, se rosszabb nem lesz. Nagyon komoly problémák vannak a kárpátaljai magyar nyelvű kultúrát illetően, de én szeretek pozitívan hozzáállni mindenhez. Ez nem jelenti azt, hogy ne látnám a gondokat.

- Irodalomkritikai tevékenységed mellett magad is írsz, ha jól tudom a budapesti Apokrif nevű folyóiratban jelentek meg az első verseid. 
 
- A kritikák, tanulmányok mellett leginkább verseket, novellákat írok. Első két versemet az Együtt közölte 2009 végén. Az Apokrif című folyóiratban jobbára műfordításokat publikáltam eddig.

- Szerinted kik azok a kárpátaljai magyar írók, akik helyet követelnek maguknak az egyetemes magyar irodalomban is? 
 
- Ez egy rendkívül összetett kérdés. Először azt szükséges tisztázni, mit értünk egyetemes magyar irodalom alatt, majd pedig a kánonképzésről kellene elmélkedni, vitatkozni ahhoz, hogy meg lehessen kockáztatni egy kárpátaljai magyar alkotó elhelyezését a magyar irodalomban. A hely szűkössége miatt ezekre itt nem térhetek ki, de azt hiszem, többek között Vári Fábián László, Balla D. Károly, Berniczky Éva, Nagy Zoltán Mihály, Fodor Géza, Penckófer János bizonyosan „helyet követelhet” az egyetemes magyar irodalomban.

- A megváltozott magyarországi kultúrpolitika miatt veszélybe került az egyetlen kárpátaljai magyar irodalmi folyóirat, az Együtt fennmaradása, de veszélybe került a teljes itthoni magyar könyvkiadás is.  Mi erről a véleményed? 
 
- Ez az átmeneti periódus valóban megviseli az Együtt-et és a kárpátaljai könyvkiadást. De én bízom abban, hogy a kormányváltást követő nehéz időszak hamarosan véget ér, az átalakított támogatási rendszer pedig képes lesz betölteni elméletben már nagyon szépen felvázolt szerepét. Egyelőre azt tudom mondani: várjuk ki a végét.

- Reméljük, hogy így lesz. Köszönöm a beszélgetést!

- Lengyel János -


Megjelent: Árkád Szépirodalmi és Kulturális folyóirat

A hosszabb változat a Kárpátaljai Hírmondó év végi számában jelenik meg.