2011. március 17., csütörtök

Mi undorítóbb az összhangnál? (Szvoren Edina: Pertu)


Szvoren Edinát olvasni kicsit olyan, mint amikor este, fáradtan sikerül ülőhelyet találnunk a metróban, majd helyet foglalva, fejünket lehajtva hagyjuk, hogy körbevegyen minket a camus-i közöny. Nagy lelkierő kell ahhoz, hogy ezekből az írásokból négy-ötnél többet elolvassunk egyszerre. Már az első lapokon túljutva érezzük: egy idegen világban vagyunk.

Bár a kötetben felfedezhetünk visszatérő motívumokat (az utazás, az álom, a származás, a nyál, a szőrzet stb.), a ciklusok (Balholmi lányok; ; Percek egy sün életéből) pedig segítenek valamennyire egységesen látni bizonyos dolgokat, úgy vélem, a legcélszerűbb külön, önálló, befejezett alkotásokként tekinteni az elbeszélésekre. A regényként való olvasatot maga a szerző is igyekszik elbizonytalanítani, hiszen olyan szövegek kerülnek egymás mellé (főleg a harmadik ciklusban), melyekben a sötét tónuson kívül nem igazán találhatunk érveket a folytatólagosság mellett.

Az értelmezői feszültséget nem egyszer az elbeszélő saját identitásának megkérdőjelezése, felszámolása és újrateremtése okozza. Már a kötetnyitó Jojka című elbeszélésben találkozhatunk a környezet és a szubjektum szembenállásával: „Voltak, akik a postáskisasszonyok kérlelhetetlenségéről beszélgettek, két kisgyerek pedig arról tanakodott, vajon férfi vagyok-e, vagy nő. Nem volt merszük nyíltan megkérdezni” (10.). Hasonló problémával találkozhatunk a Temetésben is: „Egy idős házaspár azzal szólította meg anyámat, hogy: ó, drágám. Aga és Cece, mutatta be őket anyám. Azok ketten rám néztek, és azt kérdezték: ő pedig a fiad? Nem, mondta anyám, a lányom” (186.). Ekkor mindjárt eszünkbe juthat az Így élünk, melyben a Mamamának nevezett anya két méter hosszú gézt teker egyik lánya mellkasára, hogy elrejtse az apa (Atyec) elől a fejlődésnek indult melleket. „Testünkre úgy tekintünk, mint ami kívülről befelé nő, s beletörődünk, mint a reggeli ónos esőkbe” (18.) – mondja többes szám első személyben a narrátor. Ezt pedig megkoronázza a Mindenki, valakit következő kijelentése: „A külsejét nem írom le, nekem mindegy, hogyan néz ki egy nő” (226.). A példák alapján arra jutottam, hogy bár lineárisan olvasva aligha tudjuk egységben látni az írásokat, a szövegek mégis előre- és/vagy visszahatnak, egymást olvassák. S végül is teljesen az olvasó türelmére, szokásaira van bízva, mennyire tudja egységesíteni az utalásokat.

Szvoren Edina játszik az olvasóval. Sosem lehetünk egészen biztosak abban, hogy adott elbeszélésben az életanyag, a valóság vagy pedig a nyelviség, a szövegszerűség-e a fontosabb. Ezt a bizonytalanságot tovább erősíti bennünk az a nyelvi biztonság, amivel a szerző elhiteti velünk: ezt csak így, ebben a formában lehetett megírni. Normális esetben meg kellene döbbennünk a csupa felszólító módban írt mondaton a kötet címadó elbeszélésében, a Pertuban, ami leginkább valamiféle 21. századi „ráolvasóként” hat: „A párkányra szerelt tüskesoron csússzon meg a fény. Szemből süssön a nap, az egyházi teniszpályák felől, hogy amikor az ablakon kinéz, ne lássa jól a hőmérőt. Legyenek kilátást akadályozó étolajfoltok azon az ablaküvegen. Nyissa ki az ablakot. Óvatlanul tenyereljen bele a galambok ellen fölszerelt tüskékbe” (37.). Eleinte valóban nem tudjuk hová tenni ezt a jelenséget. De az első bekezdés elolvasása után ráhangolódunk a különleges beszédmódra, s meglepődve nyugtázzuk: furcsa, eredeti és nagyon jó.

Hasonló hatása van a különböző nézőpontokat egymásba tükröző, hirtelen váltásokkal élő narratív technikának a Kedves, jó Ap című szövegben. Az apa (Ap), az értelmileg sérült, „szörnyszülött”, perverz hajlamoktól vezérelve megvert fiú és az anya monológjaiból egy szerencsétlenül járt család kálváriája rajzolódik ki. A zaklatott forma és tartalom ebben az esetben is erősíti egymást.

A visszafogottság, kidolgozottság, erős szuggesztivitás, líraiság, a néhol felbukkanó humor úgy látszik, elbírja, sőt hitelesíti a „nem-normális” jelenségeket, amelyeket a szerző elénk tár. Olvasás közben elementáris erővel vesz körül minket a közöny, melynek öleléséből folyamatosan ki akarunk szabadulni, éppen ezért tesszük fel a kérdést: miért idegen minden? Miért kell szexuális ellenszolgáltatást nyújtani a cukorért (Jojka)? Miért szólítják nővérüket lányfivérüknek a többiek (Így élünk)? Miért tanítja a lányának az apa, hogy Enkidu Gilgames lánya (Ácska, ocska)? Végül is ki az az Ió (Pyrus communis; Szíl, szál, szalmaszál; Érett, fáradt, meleg)? Tényleg olyan megrázó, hogy világos is lehet a fanszőrzet (Balholmi lányok)? Miért undorodik a lány a magatehetetlen anyától (Ha végeztél), az apa a vízfejű fiától (Kedves, jó Ap), és végül mindenki mindenkitől (Temetés)? Fel lehet-e fogni ép ésszel egy olyan családi gyilkosságot, melyet az öcs szemszögéből, teljesen természetes módon, némi frusztráltsággal közvetítve olvasunk (A hét vége)? Szinte mindenre rá kell kérdeznünk. Úgy gondolom, ez jó. A szerző állandóan provokál, próbára teszi jó ízlésünket, valamint a kisepikai műfajok iránti prekoncepcióinkat.

A kortárs irodalmi fórumokat tekintve (nyomtatott és internetes orgánumokat egyaránt) megállapítható: Szvoren Edina egyre nagyobb nyilvánosságot kap. Valamennyi kritikusa megegyezik abban, hogy a Pertu az utóbbi évek legerősebb első kötete. A szerző stílusa letisztult, eredeti. Ha így folytatja, nemsokára igazán előkelő helyet foglalhat el a kánonban. Én magam viszont annak örülök leginkább, hogy Szvoren Edina nem csupán a szűk szakmai elitnek ír. Elbeszéléseit az irodalomelméleti háttértudással nem rendelkező olvasók is bátran kézbe vehetik. Abban mindenképp biztos vagyok: sokáig emlékezetes lesz számukra is ez a húsz elbeszélés. Bár a kötetben végig egy teljesen sötét világban találjuk magunkat, a szerző nem hagyja, hogy elvesszünk a közönyben. Talán a későbbiekben segít majd a metróból is feljutni, és megtalálni a napfényt.

Szvoren Edina: Pertu, Budapest, Palatinus, 2010.

Megjelent: KULTer.hu (2011. március 17.)

Szvoren Edina elbeszélései pl. a Jelenkorban, a Folyóméteren pedig a Pertu teljes anyagának elérhetősége.

Kapcsolódó bejegyzések (a KULTer.hu-n eddig megjelent írásaim):

Versbe szedett helységnevek (Balla D. Károly: Kárpáti limerikek)
Színészlelkű költő vagy költőlelkű színész? (Pál Dániel Levente: Ügyvezető költő a 21. században)
Blatnojok és prosztitutkák között (Brenzovics Marianna: Kilátás)
Hardsyle-effektus (a hardstyle-ról általában)

Csordás László: Mégis találkoztunk


Mégis találkoztunk. Két év
után most először. Köszöntem.
(Kötött pulóver volt rajtad,
kék szemfesték és egy fanyar
mosoly, mely ezelőtt csak akkor
ült ki az arcodra, mikor menekülni
próbáltál előlem.) Kérdeztem, hogy
mi újság veled. De csak színtelenül,
közhelyekkel válaszoltál. És foghegyről.
(Talán valamilyen elképzelt fellegvárból is.)
Kérdeztem, hogy nem találkozhatnánk-e
egyszer, valahol. Erre csak ennyit mondtál:
„Tudod, mennyire elfoglalt vagyok”.
Közben megállt a vonat. Te leszálltál.
És a kerekek közönyösen vittek engem
a következő állomásra.

Megjelent: Együtt 2011/1.

2011. március 16., szerda

Csordás László: Ma este


Az íróasztalon, egy alig használt
Kólásüvegben alszik a béke.
Csönd van. Körötte a gond mégis
Rebbenni próbál. De végül magába fordul.

A tévében épp egy valóságshow
Zajlik. Elnémítom a tévét.
Ma este nem vágyom erre a világra.
Ma este… nem hiányzik ez a valóság.

Megjelent: Együtt 2011/1.

2011. március 15., kedd

netnapló (március 7-14.)

2011. március 7.

Trágyázás a kertben. Ez az ún. falusi lét.

2011. március 8.

Több nőnemű ismerősömet felköszöntöttem. Másokat nem.

2011. március 9.


Eljátszottam a gondolattal, hogy egymásnak ellentmondó dolgokat fogok nyilatkozni. Így érdekesebb lesz. Lassan annyit szerepelek, mint egy politikus. Csak kevesebb pénzért (értsd: teljesen ingyen). Voltam Csapon a vízum díjának visszaigénylése végett. Ez sincs jól megoldva, de legalább visszakapom a pénzt. Valamikor.

2011. március 10.

Benne vagyok a Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk c. rovatában. Biztosan téma leszek néhány hétig a faluban... Majd bújhatok az emberek elől.

2011. március 11.

Az ungvári tévében egy stúdióbeszélgetés a blogolásról. Most először volt púder az arcomon. Haza se mertem volna menni így. Nem könnyű kamerák előtt beszélgetni, főleg nem úgy, hogy természetes is legyen az ember. Alig tudtam összerakni egy-két értelmes mondatot. Meg kell szokni. Megvolt a visszhangja a KISZ-es interjúnak, majdnem mindenki olvasta Eszenyben. Szóval most ki se lépek a házból egész hétvégén.

2011. március 12-13.

Nem írtam naplót ezekről a napokról. Bizonyára semmi sem történt velem. Már nem emlékszem pontosan. De nem léptem ki a házból. Ezt tudom.

2011. március 14.

Nemzeti dal mondó verseny Ungváron. Zsűrizés. Hazafelé a vonaton mondták, hogy láttak a tévében. Ejnye-bejnye, gondolom magamban. Közügy lett Kárpátalján az irodalom.

2011. március 14., hétfő

Együtt 2011/1.


Megjelent az Együtt 2011/1. száma, melyben két versem (Ma este, Mégis találkoztunk), egy esszém (Az e-könyvmolyok már a spájzban vannak) egy műfordításom (Anna Ahmatova: Sötét szoba) és egy jegyzetem (Áfra János versei elé) is olvasható.