2018. november 18., vasárnap

Kilátás / Hosszúnap


Két nap, két helyszín, két kötet, két lapbemutató és egy könyvbemutató… Várja Önt is a Kilátás / Hosszúnap című irodalmi szimpózium!
 
Tervezett program:

2018. november 21., 13.00, Ungvár, Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán-Magyar Oktatási-Tudományos Intézet.
Megnyitó.
Berniczky Éva A tojásárus hosszúnapja című kötetéről tart előadást: Kovács Eleonóra, Fazekas Andrea és Csordás László. Utána kerekasztal-beszélgetés.
Berniczky Éva Szerencsegyökér című friss kötetének a bemutatója. (Moderál: Mónus Dóra).

2018. november 21., 19.00, Ungvár, Váralja múzeum-kávézó.
SziF és SziF Online bemutató (Vincze Ferenc, Vass Norbert és Korpa Tamás). 

2018. november 22., 15.20, Beregszász, II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola.
Brenzovics Marianna Kilátás című regényéről tart előadást: Marcsák Gergely, Horváth Attila, Nagy Tamás.
Utána kerekasztal-beszélgetés és folyóirat-bemutató. (Moderál: Mónus Dóra).


Szervezők: Szépirodalmi Figyelő, Fiatal Írók Szövetsége, Kovács Vilmos Irodalmi Társaság.

Társszervezők:
II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Magyar Tanszéki Csoport,
Ungvári Nemzeti Egyetem, Ukrán-Magyar Oktatási-Tudományos Intézet,
Kárpátaljai Magyar Diákok és Fiatal Kutatók Szövetsége.

Az esemény Facebook-oldala ide kattintva érhető el.

2018. november 16., péntek

[tanulmány] Sztereotípiák rögzítettsége és eloldozottsága

Elérhetővé vált a Székelyföld című folyóirat online felületén is Szilágyi István első regényéről, az Üllő, dobszó, harangról írt tanulmányom:


Sztereotípiák rögzítettsége és eloldozottsága 
(Szilágyi István: Üllő, dobszó, harang)

ELSŐ VÁLTOZAT VAGY ÖNÁLLÓ MŰALKOTÁS?

Igen különös jellegzetességre figyelhettünk fel a Duna Televízióban 2008. november 15-én adásba kerülő, Szabadság és béklyó című, Szilágyi István hetvenedik születésnapjára készült portréfilm megtekintésekor. Mikor a köz- és szépírói pálya áttekintése közben az egykori Utunkban közölt riportok után az első kötetek megírására és megjelenésére kerül a hangsúly, a beszélgetőtárs, Csiki László három könyvet (egy elbeszélés-gyűjteményt és két regényt) említ a pályakezdést illetően: a Jámbor vadakat, az Üllő, dobszó, harangot és a Kő hull apadó kútba címűt. Szilágyi anélkül, hogy szóba hozná a két korábbi kötetet, valamiért egyből a Kő hull…-ról, a szerzői szándékról és a korabeli írói helyzetről kezd el beszélni... [A folytatás ide kattintva érhető el.]
 

2018. november 14., szerda

Együtt 2018/5.

Az Együtt című folyóirat 2018/5. számában jelent meg tanulmányom A peremlét zátonyán címmel, mely készülő doktori értekezésem bevezetője is egyben.


Kísértés és kísérlet (Széljegyzetek a Szilágyi-olvasáshoz)

Akik olvasták Szilágyi István korszakos művét, a 2001-ben megjelent Hollóidőt, bizonyára felfigyeltek rá, milyen jelentős szerepet játszik ebben a regényben a történelem rejtekútjain kalandozva az írás, a feljegyzés aktusa, a könyv kultúrahordozó és -közvetítő szerepe, továbbá identitásformáló hatása. Az elsőhöz képest kissé zaklatott ritmusban előrehaladó második könyv, a Csontkorsók többes szám első személyű elbeszélésében van egy rövid epizód, amely a Revekről útnak induló fiak élményeit eleveníti fel a határban való készülődésről. Az emlékek közül egészen élesen villan fel újra, hogy Tentás, a kissé habókos, túlzásairól és költött történeteiről is jól ismert deák hogyan mutatta be a könyvet közelről azelőtt alig-alig látott fiataloknak a roppant nagyságú és igen értékes Világkrónikát. A szembesülés a betűk és képek özönével, az éppen meginduló sajátos befogadás folyamata egyrészt feledhetetlen közösségi élményt teremtett, másrészt elérte azt, amit könyv csak elérhet a naiv katarzis által: „Délután kezdtük el nézegetni, aztán ránk esteledett. Vállunkra terítettük takaróinkat, behúzódtunk a hodály nádfödele alá, forgattuk az öreg, récetojás színű lapokat, múlott az éjszaka. Az idegen írás cirkalmas betűit nem ismertük, bámultuk a képeket: a várak, templomok, cifra paloták rajzait sok-sok könyvoldalon. Virradatra az utolsó gyertyánk is elpötyörögte hüvelyknyi viaszát; dideregtünk, de mintha nem a hajnal hűvösétől; szemünk begyulladt, agyunk zakatolt. Mire kivilágosodott, a hodály tartófái között toporgott három-négy csikó; a többi is jött volna, ha befér, mind ott tolongott a szárnyék körül. Nem értették, mi történt velünk, feléjük sem nézünk, nem szólongatjuk őket, hagyjuk, gazdátlan bóklásszanak. Kettő is átbólintott vállunk fölött, belebámult a könyvbe; csendes fújtatásuktól hanyatt esett a gyertyaláng. Fölrebbentünk, mint kiknek messzeszaladt gondolatain rajtaütnek; becsuktuk, ládájába visszazártuk a Világkrónikát, s kitaszigáltuk a hodályból a lovakat.” Hogy miért idézem fel ilyen hosszan ezt az epizódot? Mert ehhez több elemében hasonlító, elementáris erejű élményben lehet része annak, aki Szilágyi István regényeinek világát próbálja megismerni. Az elcsendesülés, adott esetben az áhítat és a belefeledkezés olyan jellemző mozzanat, amelyet már a művekkel való korai ismerkedés előhívhat. De csak ezen a kezdeti rácsodálkozáson túllendülve kínálkozik lehetőség a komoly elmélyülésre, a heteken, hónapokon, sőt éveken át tartó, kiérlelt olvasói tapasztalatokra a gondosan egymás mellé helyezett, egymásba szőtt formai, poétikai elemeket, a rendkívül míves nyelvi megformáltságot és a finomra hangolt gondolati reflexiókat illetően. Azt hiszem, a türelem az elsősorban, amit megkíván olvasójától ez az életmű, különösen a nagyregények zárt, de zártságukban az univerzális emberi megismerését kínáló teremtett világainak sora, a háború közeledtétől tartó Felsőgidránytól és a gödörlétből kilépni nem tudó Jajdontól, a rejtélyes barlanghámor árnyékán át egészen Revekig és a plasztikusan megrajzolt, kegyetlen harcmezőkig. Évekig olvastam és jegyzeteltem a regényeket anélkül, hogy akár tanulmányt, akár lassan formálódó elemzést napvilágra hoztam volna. Úgy olvastam a Szilágyi-regényeket, mintha két vagy három életem lenne.

Az utóbbi időben elég gyakran szegezték nekem a kérdést: miért éppen Szilágyi Istvánnal foglalkozom? Ahogy egy-egy párbeszéd után szép lassan feltárul a háttér, nyilvánvalóvá válik, alapvetően két előítélet munkálkodik a kissé csodálkozó modalitással feltett kérdés mögött. Az első általánosabbnak mondható: ma valamiért nem természetes Szilágyi műveivel foglalkozni. Rejtőzködő író, nem divatos, alig van jelen az irodalmi életben – sorjáznak az ehhez hasonló feltevések, amiket már csak azért is nehéz komolyan venni az életmű szövegkörnyezetének ismeretében, mert mi sem áll távolabb Szilágyi írói alkatától, öntörvényűségétől, mint az állandó szereplés, a divatos irányok követése vagy a feltűnési lehetőségek folyamatos keresése. Ezektől szinte teljesen függetlenül legalább már az előző század hetvenes éveinek közepe óta – tulajdonképpen a Kő hull apadó kútba megjelenésétől számítva – szerepel a legkülönfélébb értékrendű kritikusok és irodalomtörténészek meghatározó elemzéseiben (hogy csak néhány nevet említsek jelzésként: többek közt Görömbei András, G. Kiss Valéria, Márkus Béla, Kulcsár Szabó Ernő, Thomka Beáta, Szirák Péter írt behatóan műveiről). Fontos hely jutott számára más-más értelmezési stratégiák mentén a népinek és a posztmodernnek nevezhető kánonban egyaránt. Ilyen alapon a nem divatos kifejezés az én felfogásomban körülbelül annyit jelent, hogy igen kevesen vannak, akik úgy hivatkoznának a Szilágyi-művekre, hogy nem olvasták azokat. Az írónak feltételezhetően – ellentétben néhány zajos sikerű kortársával az összmagyar irodalomban – nem nagy, de mindenképp minőségi olvasótábora alakult ki az évtizedek során. Külön tanulmányt érdemelne emellett az is, és most csak a felemlítésre szorítkozhatom, hány műre hatott közvetve vagy közvetlenül regényeinek világa, mondatainak különös jellege a mai magyar irodalomban Esterházy Péter Oratorium balbulumától mondjuk Vincze Ferenc Desertumáig, hogy csak a frissebb, nyilvánvaló példákat említsem. A műveiből készült fordításokat és a külföldi befogadást szintén alaposabban szemügyre kellene venni (folytatva Mester Béla részben már elvégzett munkáját) ahhoz, hogy az életmű más hagyományokkal való párbeszédkészségéről érvényes állításokat fogalmazhassunk meg. Bőven van tehát még feltárni való a Szilágyi-olvasást illetően.

A másik előítélet, amely a fentebb említett kérdés mögött bújik meg, már sokkal speciálisabb, és a regionális kánonok közötti átjárhatóság kételye szólal meg benne, nevezetesen: miért foglalkozik egy kárpátaljai magyar irodalmár egy erdélyi magyar íróval? Megközelíthetném ezt a kérdést onnan, hogy mennyire érvényes e két igencsak merevnek tűnő kategória ma, hiszen könnyen idézőjelbe lehetne tenni bármelyik részét – ahogy tették ezt annyi sokan már meggyőző érvelés mellett. Vagy lehetne idézni sorban Szilágyi nyilatkozatait, aki az ezredfordulóra bizonyosan eljutott odáig, hogy egyértelműen összmagyar irodalomban gondolkodjon. De az erdélyi magyar író kategóriájának viszonylagossága mellett érvel Balázs Imre József is, aki izgalmas elméleti vizsgálódások után odáig jut, hogy elég határozottan kimondja: erdélyivé valamit nem írunk, hanem olvasunk. Nem azt akarom ezzel sugallni, hogy ne lenne fontos az író vagy az olvasó számára az adott régió, amelyben született és amelyhez esetenként ezer szállal kötődik, sőt. Az viszont bizonyos – és ennyiben osztom a nálam sokkal könnyebb kézzel viszonylagosító irodalmárok elképzeléseit –, hogy egy regionális hagyomány nem „öröktől fogva” és nem „magától értetődően” adott, hanem megközelítés- és olvasásmódtól függően változhatnak a határai, és a határsértés ilyen alapon nem csak lehetőség, hanem az irodalom belső dinamikájából következő követelmény is.

Ezek az elméleti felismerések persze csak mostanában konkretizálódtak ennyire határozottan bennem. Amikor évekkel ezelőtt – Görömbei András biztatására – elkezdtem Szilágyi István szépirodalmi műveit rendszeresen és a rendszerezés igényével olvasni, még leginkább az foglalkoztatott, milyen felfedezetlen vagy alig járt utakat találok majd a megközelítéshez. De nagyon hamar le kellett mondanom arról a kísértésről, hogy minden lehetséges utalást, megidézést, textuális és poétikai sajátosságot vagy irodalmi, zenei, filmművészeti és történetfilozófiai hatást felderítsek és megértsek. A rendkívül komplex életmű szerves része a rejtély, a talány és a bizonytalanság, ami a befogadót termékeny kérdések felismerésére és megfogalmazására ösztönzi, ugyanakkor szembesíti azzal, hogy a mindent megismerés és a megingathatatlan tudás illúziója nem tartható fent többé. Az olvasó így nem tehet mást, mint amit az író: kísérletezik, bízva abban, hogy ebben az előre alighanem körvonalazhatatlan folyamatban felszínre kerülhet a műalkotásokkal való szembesülés valamennyi dilemmája és öröme.

Némi kutakodás után a Szilágyi-befogadástörténetben találtam rá egy írásra, a Láng Zsoltéra a Látó első évfolyamából, amely különösségével keltette fel a figyelmemet. Az Olvasónapló, mely az Agancsbozót ürügyén íródott – hiszen magáról a regényvilágról kevés szó esik benne –, olyasmire vállalkozik, amire előtte igen kevesen: szövegelemzés helyett rekonstruálni igyekszik az olvasás érzéki tapasztalatait. Egy ekkora, hat és félszáz oldalnál vaskosabb, sűrű szedésű, fizikailag és szellemileg is súlyos könyvtárgy esetében, mint amilyen az Agancsbozót, nem mellékes, hogyan ülünk neki az olvasásnak. Annál inkább így van ez, ha figyelembe vesszük a Szilágyi Istvánnal készült interjúkat, melyek tanulsága szerint a szöveget – mivel a rendszerváltás előtt nem volt esély a megjelenésre – jócskán megterhelte mindenféle adattal, műszaki, illetve technológiai leírással, és a legkevésbé sem volt tekintettel az olvasóra. Láng Zsolt pedig az olvasóra figyel, na meg az érzékszervek működésére, a látás, a hallás, az ízlelés, a szaglás és a tapintás érzéki benyomásaira, ahogyan összeolvad az éppen olvasott szöveg és a közvetlen környezet horizontja. „Nem siettem az olvasással, felütöttem a könyvet, letettem, aztán hagytam, babrálja csupán a szél. Jó ideig a felhőket bámultam: mennyi üldözés, bekebelezés, összeolvadás, harc és megbékélés. Elmesélhetőnek látjuk a világot, így aztán két világ lesz, de ezt hovatovább aligha érzékeljük, mert történetünk törvényszerűen befedi, maga alá temeti, eltünteti azt, amiről szól” – írja. Aztán megjelennek a befogadást nehezítő problémák: a mondatok nem olyan könnyűek, hogy csak úgy az ég felé törjenek, folyamatosan elnehezülnek. „Mintha teremtőjük engedett volna a kísértésnek, a százféle alakban megjelenni tudó kísértetnek, a nyelvnek, aki arra akarja rávenni őt, hogy bedőljön a látszatoknak; engedte, hogy valamilyen – bármilyen megszokott és ismert nyelv rendje ráerőszakolja magát a rendezetlen dolgokra, s ekképp tán épp a lényeget sikkassza el: a rendezetlen dolgok valódibb rendjét. Mintha belenyugodott volna abba, hogy megmozdíthatatlan tömbök nehezednek rá, és tartják őt fogva.” Mennyire más ez, mint a revekiek rácsodálkozó naivitása a Világkrónika lapjaira: kifinomult olvasásmód, mély beleérzési képesség, és persze ott van benne a megértés vágya. Még akkor is így gondolom, ha én nem feltétlenül értek egyet az idézett mondatokkal. Számomra az Agancsbozót épp azt a tapasztalatot közvetíti elemi művészi erővel, mely szerint egy gondolatkísérlet során létrehozott művi világ és az ebben megjelenő radikális idegenség nem érthető meg, nem írható le vagy körül problémátlanul. A nehézkes mondatoknak, a mindennapi kommunikációban ki-kicsorbuló nyelvi sémáknak, a közhelyek mögé tekintésnek és a részben ezekből felépített töredezett elbeszélésnek nagyon is funkciója van, a lényeget teszi láthatóvá: a megértésnek bizony megvannak a maga korlátai.

De hát éppen ettől izgalmas a Szilágyi-univerzum, mert helye van benne a kísértésnek éppúgy, mint a kísérletnek, és tulajdonképpen az olvasó kitartásán, elmélyülésén, érzékenységén, önvizsgálatán múlik, mire helyezi végül a hangsúlyt.


Megjelent: Helikon, 2018/19, 14-15. 
Újraközölve: kvit.hu (2018. 11. 11.)

2018. október 22., hétfő

Erdélyi Figyelő

Már elérhető online az Erdélyi Figyelő adása, melyben Spitzer Judit kérdezte Demeter Zsuzsát és engem Szilágyi István életművéről. Ebben a műsorban személyes tapasztalataimról is beszélek. 


2018. október 14., vasárnap

Helikon 2018/19.

Az a megtiszteltetés ért, hogy Szilágyi Istvánról írt esszém helyet kaphatott a Helikon ünnepi számában, melyben a 80. életévét betöltő írót köszöntik barátai, tisztelői. Ebből következzék egy rövid részlet: 

"A nehézkes mondatoknak, a mindennapi kommunikációban ki-kicsorbuló nyelvi sémáknak, a közhelyek mögé tekintésnek és a részben ezekből felépített töredezett elbeszélésnek nagyon is funkciója van, a lényeget teszi láthatóvá: a megértésnek bizony megvannak a maga korlátai. 

De hát éppen ettől izgalmas a Szilágyi-univerzum, mert helye van benne a kísértésnek éppúgy, mint a kísérletnek, és tulajdonképpen az olvasó kitartásán, elmélyülésén, érzékenységén, önvizsgálatán múlik, mire helyezi végül a hangsúlyt."

Kísértés és kísérlet című esszém szövege hamarosan elérhetővé válik blogomon is.


Szilágyi István 80. - Helikon-estek

A Helikon-estek rendezvénysorozat következő kiadásán Szilágyi István 80. születésnapját ünneplik Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának rendezvénytermében (Főtér 23.) október 18-án, csütörtökön 18:00 órától, ahol bemutatják a Helikon legújabb lapszámát, amely az ünnepelt előtt tiszteleg.

Az eseményen részt vesz Szilágyi István író, a Helikon folyóirat alapító főszerkesztője, illetve Csordás László, Fekete Vince, László Noémi, Márkus Béla, Papp Attila Zsolt és Szakolczay Lajos. Az est házigazdái Karácsonyi Zsolt, a Helikon folyóirat jelenlegi főszerkesztője és Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja.

Az esemény Facebook-oldala ide kattintva érhető el. 


2018. szeptember 29., szombat

2018. június 26., kedd

[szerkesztés] Simon Géza: A haza felé

Mostanában a disszertációírás miatt kevesebb szerkesztői munkát vállalok, de azért nem vonultam el teljesen. Az elmúlt félévben készült el a közreműködésemmel a Napkút Kiadó gondozásában Simon Géza terjedelmesnek mondható, A haza felé című kötete.

Az ajánlót Kulin Ferenc írta. Ebből egy rövid részlet:

"A haza felé olvasóit nem szórakoztatják regényes történetek, de nem fárasztják nevelő célzatú tanmesék és elvont teóriák sem. A kötet minden sorából saját világunk hétköznapi tényeire ismerünk, de azok rejtett összefüggéseit az író látószögéből ismerhetjük fel. Egy olyan ember látószögéből, aki – miközben zavarba ejtő műveltséggel és politikai tájékozottsággal igazodik el a világban – sérülékenyen érzékeny lélekkel minden régi és minden új emberi kapcsolatában önmagát: identitásának támasztékait keresi. És ez a szenvedélyes identitáskeresés bennünket, olvasókat is magával ragad: környezetünk mélyebb megismerésére és szigorú önvizsgálatra késztet."

A kötet ide kattintva rendelhető meg a kiadó honlapján.

2018. június 25., hétfő

netnapló – Keresztül-kasul a Felvidéken

Az indulás reggelén, május 9-én pontosan kelek, az ímélben előre megadott időpontban: irodalmi karavánon veszek részt sokadmagammal, komolyan kell venni ilyenkor az elindulást és a megérkezést. Gyorsan elvégzem a felkelés utáni rutinteendőket, összepakolok, még egyszer ellenőrzöm az úti okmányokat, kissé idegesen reggelizek, végül várom Dupka György érkezését. Így telik el félóra, lassan egy egész óra, majd úgy döntök, előveszem – életem tanácstalan pillanataiban immár sokadszor – Szilágyi István remekművét, a Kő hull apadó kútba című regényt, és Szendy Ilka rendkívül árnyalt, összetett lelki vívódásaiba, gondolattöredékeibe feledkezve ülök tovább viszonylagos nyugalommal folyosónk fotelében. És amikor már úgy döntenék, reménytelenül visszafekszem, megjelenik végre házunk előtt az autó. Javították az utat épp Eszeny közelében, korlátozták a forgalmat, ezért a késés. Irány hát gyorsan Csonkapapi, ahonnan már Nagy Zoltán Mihállyal együtt megyünk a közeli határra, hogy a túloldalon, Csarodán Vári Fábián László is csatlakozhasson hozzánk. Így lesz teljes a csapat.

Dunaszerdahelyen


A netnapló teljes terjedelmében a kvit.hu-n olvasható.

2018. június 24., vasárnap

Árok és palló (Irodalmi élet és viszonylagosság Kárpátalján)

Mióta a kárpátaljai magyar irodalom problémájáról a rendszerezés igényével gondolkodom, gyakran szembesülök az értékrendek és -rendszerek viszonylagosságával. Nemcsak abban az értelemben, hogy a mérvadónak tekintett regionális értelmezői közösségek, körök (vagy fogalmazzak kevésbé nagyvonalúan: értelmezők) által kiemelt és megőrzésre érdemesnek gondolt szövegek esetenként teljesen értéktelennek tűnnek a másik szemléleti irányvonal képviselőinek szemében. De abban is, hogy ami a kárpátaljai magyar irodalom – mint feltételezett és valamilyen módon ma is körülhatárolható entitás – öntudata számára lényeges, kiemelkedő, irodalomtörténetileg is fontos fordulópontot jelez, az mondjuk Budapestről, Kolozsvárról, Pozsonyból vagy Újvidékről nézve nemcsak hogy idejétmúltnak, megmosolyogtató ócskaságnak, anakronisztikus jelenségnek tűnhet, hanem egyszerűen csak provinciális érvényűnek.

A gyakorlatban a határok átlépése ugyanis nem mindig olyan egyszerű, mint amilyennek első pillantásra tűnik: vannak ma is szép számmal olyan szövegek és jelenségek, melyek csak egy szűk közösség számára jelentenek értéket, és vannak, amelyeket minden további nélkül képes integrálni (persze rendszerint saját szempontjai szerint) valamilyen értelmezői közösség, amelynek – legalábbis gyakran ezt tapasztalom – nem mindig vannak alapos ismeretei a sajátjától többször radikálisan eltérő regionális értékrendszerekről. Persze lehet amellett érvelni, hogy a 21. században ilyen problémák felvetése már eleve a provincializmus gyanúját vonja maga után. Számomra viszont nem egyértelmű, hogy a regionális értéktudat és a provincializmus összemosása, majd ideológiai alapú elutasítása – amelyre egészen sok példát találhatunk a rendszerváltás utáni értekezésekben és a fel-feléledő vitákban – eleve olyan értékrendszer és szemléleti mód érvényesülését idézné elő, amely a jelenleginél minden szempontból kielégítőbb, hitelesebb vagy korszerűbb lenne. A – jobb szó híján nevezzük csak így – sajátosság teljes feladása vajon együtt járna-e az egységesülés vágyott lehetőségével? Mindenképp érvénytelenítendő-e a regionális kánon, mielőtt egységes / egyetemes / összmagyar irodalomban kezdünk el gondolkodni? Párbeszédbe lépnek-e a részek, ha a közöttük lévő értékbeli és szemléleti különbségeket pusztán sztereotípiák bűvkörében maradva próbáljuk meg kiegyenlíteni?

Ehhez hasonló, meglehetősen sarkosan megfogalmazott kérdések jutnak eszembe, valahányszor egy-egy tematikus beszélgetésre, vitára, fórumra készülök fel. Mindig eljutok egy bizonyos pontig, egy voltaképpeni paradoxonig, amelyet alighanem Elek Tibor fogalmazott meg a legtalálóbban még évekkel ezelőtt: „Természetesen nincs határon túli magyar irodalom, miközben látjuk, hogy van.” Ezen viszont mindezidáig nem tudtam túllépni. Úgy tűnik, mintha ebből a körből egyszerűen nem lenne kiút – legalábbis Kárpátalja vonatkozásában. Mert hiába hangzottak el a rendszerváltástól egészen napjainkig a szebbnél szebb deklarációk, a tapasztalat még mindig azt mutatja, hogy az átjárás ebből a régióból bizony nem könnyen valósulhat meg objektív és szubjektív, irodalmi és kevésbé irodalmi okok sokasága miatt. De még mielőtt akaratlanul is belekeverednék egy könnyen fel nem oldható terminológiai vagy létbölcseleti vitába, elkerülendő a zsákutcákat, inkább a kortárs irodalmi élet mindennapi tapasztalataiból mutatnék be néhány jelenséget, amelyek a határátkelések lehetőségének megteremtése és fenntartása miatt érdemelnek elsősorban szót.

Mióta megalakult és működik a kárpátaljai Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT), végre intézményi keretek között, szervezetten is kifejthetik tevékenységüket a legfiatalabb nemzedék tagjai, amelyhez én is tartozom. Nem volt könnyű azonban eljutni a generációs önmeghatározásig és a saját szerep megtalálásáig. Az időben előttünk járó „kvázi-nemzedék”, a mai késő harmincasok-negyvenesek korosztálya ugyanis jószerivel adós maradt a jelentősnek számító művek megírásával (két kivétel azért említhető az utóbbi évekből: Bakos Kiss Károly, akinek elhallgatása előtt komoly érdemei voltak a helyi líra korszerűsítésében és Brenzovics Marianna, akinek művei új lehetőségek sorát tárták fel a prózában). 2010-ben, kezdő kritikusként a Magyar Napló hasábjain fejtettem ki véleményem e „kvázi-nemzedékkel” kapcsolatban, ma már számomra is meglepőnek tűnő magabiztossággal és naiv optimizmussal: „Bízvást mondhatom: a jelek arra engednek következtetni, hogy a helyi színezet felvállalásával – a provincializmuson felülemelkedve – értékes és az egyetemes magyar irodalom által integrálható alkotások születnek, illetve fognak születni az elkövetkező években Kárpátalján.” Ha most vállalkoznék ilyen jellegű összegzés megírására, egészen másképp, sokkal finomabban fogalmaznék. Nemcsak azért, mert azóta gyökeresen megváltoztak a kultúra, ezen belül pedig a magyar irodalom feltételei és lehetőségei Kárpátalján (az ukrajnai válságtól és elvándorlástól kezdve az anyanyelvi jogokat jelentősen szűkítő oktatási törvényig terjedően), hanem mert időközben beláttam: az irodalmárnak nem a jövendőmondás a feladata. De hogy milyen megoldatlan problémákat és súlyos hiányokat jelent e régióban az éppen előttünk járó írók, költők nemzedéki körvonalazatlansága és szervezetlensége, a végül meg nem írt művek sora, arról több tanulmányomban és kritikámban értekeztem azóta. Ezúttal csupán azt a nyilvánvaló érvet hangsúlyoznám, mert ez még mindig nem eléggé egyértelmű Kárpátalján, hogy az irodalomban, járuljon hozzá bármilyen jelző, a minőségi szövegeket semmi más nem helyettesítheti. A szakmai elmélyülés és a hagyománnyal való mély számot vetés helyett igen kevés a kisebbségi sorshelyzet publicisztikai hevületű, sematikus felpanaszlása, ahogy a valódi, értékes és érvényes szövegek helyett szintén kevésnek bizonyul az irodalmi pletyka vagy a mítoszgyártás.

Ezt felismerve jutott el a legfiatalabb nemzedék oda, hogy saját önmeghatározásához vissza kell nyúlnia egészen az alapokig, és meg kell vizsgálnia: mi az, ami ma is továbbvihető, értékes a regionális irodalmi hagyományban. Ezzel párhuzamosan szintén tudatosítania kellett, hogy a könnyen magába zárkózó helyi kultúrának szüksége van a kívülről jövő impulzusokra, a megmerevedett értékrendek felülvizsgálatához és az újabbak kialakításához pedig a más nézőpontból, egészen más előfeltevésekből érkező bírálatokra. A KVIT éppen ezért olyan alapokra igyekszik helyezni az irodalmi életet, amelyeken a saját regionális irodalmi öntudat folyamatosan ki van téve a tőle eltérő perspektívák, prekoncepciók és viták kockázatának. Arról, hogy ez miként működik a gyakorlatban, két rendezvénysorozatot említenék példaként és közös tapasztalatként.

2017-ben két, szemléletében több ponton rokonítható, de más-más célt szem előtt tartó sorozatot sikerült beindítani a Fiatal Írók Szövetsége, illetve a Magyar Írószövetség segítségével és a KVIT társszervezésével. Az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán–Magyar Oktatási–Tudományos Intézetében lassan rendszeressé váló Részek és párbeszédek a fiatal magyarországi szerzők Kárpátaljára látogatását segíti elő, míg a Budapesten, az Írószövetség székházában zajló Rész-e még? elnevezésű sorozat a kárpátaljai pályakezdő fiataloknak biztosít bemutatkozási lehetőséget a magyar fővárosban. Mivel mindkét sorozatban moderátorként, tehát egyfajta közvetítőként veszek részt, ezért egyszerre láthatom egy kicsit kívülről és belülről mind a meghívott vendégek, mind pedig a közönség részéről érkező reakciókat és sajátos reflexeket. A beszélgetéssorozat legfontosabb tapasztalata számomra az, hogy részese lehetek annak a pillanatnak, amikor a vendég rádöbben: az új, az idegen és nem feltétlenül barátságos környezetben egyszerűen nem vagy nem úgy működnek a máskor egyértelműnek tűnő utalások, célzások, mert a közönség nem vevő arra, nem feltétlenül befogadója annak, ami az otthoni/otthonos környezetben bizonyára telitalálatnak minősülne. Amikor egy pillanatra megjelenik a vendég arcán a bizonytalanság és döbbenet, amikor felismeri, hogy az univerzálisnak hitt szempont vagy nézőpont valójában mennyire korlátozott vagy viszonylagos, akkor kezdődik meg a valódi párbeszéd a részek között. A kötöttnek tűnő sztereotípiák ilyenkor mozdulnak az eloldódás irányába, és az árok, amely a régiók között tátong a mai irodalmi életben, ha nem is temetődik be, de fölötte már megjelenik egy palló, amelyen át lehet végre kelni.

De – azt hiszem – nemcsak ennek a fiatal kárpátaljai nemzedéknek, hanem a kortárs összmagyar irodalomnak is alapvető érdeke, hogy rendszeres, nívós irodalmi élet alakuljon ki Kárpátalján. Hiszen így talán elkerülhetővé válik a mostani pályakezdő fiatalok számára két csapda, amely folyamatosan újratermeli a frusztrációt, és amely ott leselkedik e régió valamennyi letérőjén, mellékutcáján: mégpedig a gyakran képzetlen, az irodalomról lényegében csak sémákban gondolkodni képes helyi olvasókhoz alkalmazkodó provinciális szemlélet eluralkodása, valamint a történelem során már nem először politikai hátszéllel fölerősített epigonizmus előretörése.

Úgy vélem, ha sikerül ezekről a problémákról nyíltan és őszintén beszélni, vitatkozni, akkor van esélye a minőségi magyar irodalomnak Kárpátalján. Ha nem, akkor maradnak továbbra is a pletykák, a mítoszok, a szép deklarációk és a kínosan mosolygó arcok.

(A szerző az esszé megírása során a Nemzeti Kulturális Alap 2017-es alkotói ösztöndíjában részesült.)

Első közlés: Magyar Napló, 2018/1, 22-23.
Újraközölve: Együtt, 2018/2., 42-45., illetve: kvit.hu

2018. június 11., hétfő

Irodalmi Kilátó



Magyarország Beregszászi Konzulátusa és a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet Irodalmi Kilátó címmel indít író-olvasó találkozókat a kárpátaljai, magyarországi és más határon túli magyar írók, költők és szerkesztőségek bemutatása céljából. Elsőként a Magyar Napló szerkesztősége mutatkozik be az Ünnepi Könyvhét apropóján június 14-én.

Időpont: 16.00 (közép-európai i. sz.) Magyarország Beregszászi Konzulátusa kérésére módosult.

Helyszín: Magyarország Beregszászi Konzulátusának különterme

Vendégek: Jánosi Zoltán, főszerkesztő; Zsiga Kristóf, a Magyar Napló Kiadó ügyvezetője; Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, az Irodalmi Magazin főszerkesztője; Bíró Gergely, a prózarovat szerkesztője valamint Mórocz Gábor, a kritikai és tanulmány rovat szerkesztője.

Moderátor: Csordás László, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság elnöke

Közreműködik: Tarpai Viktória színművész

Az eseményen átadják a konzulátus Gulácsy-kiállítótermét.

Az esemény Facebook-oldala ide kattintva érhető el.

2018. június 7., csütörtök

89. Ünnepi Könyvhét

Ma indul a 89. Ünnepi Könyvhét. Egyéb elfoglaltságaim miatt sajnos nem tudok ott lenni a forgatagban. Viszont idén két kötet szerkesztésében vettem részt, amelyek felkerültek a könyvheti listára. Finta Éva friss verseskönyve, A tékozlás genezise IDE kattintva, az Együtt antológiája, a Viszontlátás II. pedig IDE kattintva olvasható.





2018. május 6., vasárnap

IRODALMI KARAVÁN

A Szlovákiai Magyar Írók Társasága tisztelettel meghívja Önt az

IRODALMI KARAVÁN

című rendezvényére, amelyen kárpátaljai írók, költők mutatkoznak be.


Program

2018. május 9., szerda, Dunaszerdahely: 18.00 - Irodalmi est Dupka Györggyel, Vári Fábián Lászlóval, Csordás Lászlóval és Nagy Zoltán Mihállyal. Moderátor: Zirig Árpád költő, író (Helyszín: CUVÉE BORBÁR, Komenský u. 6331/1D, Dunaszerdahely)

2018. május 10., csütörtök, 9.00 - Rendhagyó irodalomóra a Magyar Tanítási Nyelvű Magángimnáziumban Dunaszerdahelyen; 18.00 - Irodalmi est a rimaszombati közönséggel. Helyszín: Csillagház tanácsterme. Moderátor: Hajdú István író, a Fundament Polgári Társulás vezetője

2018. május 11., péntek, Kassa: 11.20 Rendhagyó irodalomóra a Szakkay József Szakközépiskolában

Támogatja: Az Emberi Erőforrások Minisztériuma

2018. március 15., csütörtök

[Át-néző] Mértékek, formák, hagyományok (Zalán Tibor verse elé)

Zalán Tibor itt közölt verséből Berzsenyi Dániel alakja lép elénk, egé­szen éles kontúrokkal. Különben mindjárt a cím megelőlegezi eziránti vára­kozásunkat. Emellett persze a forma megválasztása is őt idézi, bár némi fe­szültség azért felfedezhető a szapphói versszak, illetve a széles körben elter­jedt vélekedés között: Berzsenyit inkább az alkaioszi strófa meghonosítója­ként szoktuk emlegetni. És valóban: leginkább maradandó verseit többnyire ebben a formában írta. Viszont ha felütjük verseinek gyűjteményes kötetét, láthatjuk - s ez az imént említett feszültséget rögtön látszólagossá teszi -, hogy a megidézett költő bizony a szapphói strófához is előszeretettel nyúlt.

A Kései Berzsenyi-estékben az öreg, komor, zárkózott költő, a hajdani „niklai remete” irodalomtörténetileg jól ismert figurája lép színre ismét, aki már nemigen tud örülni az élet apró dolgainak, a gazdaságnak, a szőlő­nek és a bornak, akinek már csak nagy nehézségek árán megy az írás, hiszen mellette „hallgat a Múzsa”. Hiába van körülvéve a mindennapokban az ismert és számára kedves motívumokkal, a vén Horáccal, a zúgó Boreasszal, a Lollihoz íródó levéllel - a „jó dactilusok” helyett csak az unalmas körmölés és a beletörődés marad számára az öregedés visszafor­díthatatlanságába és a fokozatos elkedvetlenedésbe...

Zalán verséből a magányossághoz is verset író költő szelleme dereng fel az olvasó előtt egy pillanatra, és az „Égi csendesség’ fedező homálya” - ahogyan Berzsenyi maga nevezi érzékletesen a jelenséget a Magányosság egyik jellemző sorában -, amely mindmáig körüllengi ezt a hagyományt, amit valójában olyan kevéssé ismerünk, amit valójában olyan ritkán emle­getünk fel, ha a magyar versre és verselésre terelődik a szó. Pedig emleget­ni kellene. De olvasni is, írni is róla. Vagy legalább többet gondolkodni ezen a hagyományom.
Csordás László
 
A jegyzet és a hozzá kapcsolódó vers az Együtt 2018/1. számában olvasható.

2018. március 13., kedd

[moderálás Kassán] A szélrózsa 10 iránya, az E-MIL tavaszi körútja

Könyvek, vidékek. A szélrózsa 10 iránya címmel szervezi meg tavaszi felolvasó-körútját az Erdélyi Magyar Írók Ligája. A március 20. és 23. között sorra kerülő eseménysorozat három országban zajlik, több mint harminc résztvevővel.

Az eseménysorozat társszervezői: Besztercei George Coşbuc Megyei Könyvtár, Fogarasi Magyar Közösségi Ház, JATE-Klub, Petőfi Művelődési Társaság, Rovás MaJel Központ, dr. Szász Pál Egyesület, Arany János Művelődési Egyesület. 


Március 22., CSÜTÖRTÖK
Kassa
Meghívottak: Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Varga László Edgár. Moderátor: Csordás László.
Rovás MaJel Központ (Erzsébet u. 42), 19 óra


A teljes program ide kattintva érhető el.  

 

2018. március 3., szombat

A Műút a könyvtárba vezet

A Műút a könyvtárba vezet rendezvénysorozatának következő vendége: Csordás László kritikus, irodalomtörténész, az ungvári Együtt - a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja folyóiratának szerkesztője 

Beszélgetőtárs Jenei László író, a Műút szerkesztője

Időpont: 2018. március 6., 16:30;
Helyszín: II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár (Miskolc, Görgey A. u. 11.);

Támogató: NKA

Az esemény Facebook-oldala ide kattintva érhető el.


2018. január 10., szerda

Magyar Napló 2018/1.

Megjelent a Magyar Napló 2018/1. száma, benne pedig a KVIT-válogatást bevezető esszém Árok és palló - Irodalmi élet és viszonylagosság Kárpátalján címmel. Következzék ebből egy rövid részlet kedvcsináló gyanánt:

"[...] Ezt  felismerve  jutott  el  a  legfiatalabb  nemzedék oda, hogy saját önmeghatározásához vissza kell nyúlnia egészen az alapokig, és meg kell vizsgálnia: mi az, ami ma is továbbvihető, értékes a regionális irodalmi  hagyományban.  Ezzel  párhuzamosan  szintén tudatosítania kellett, hogy a könnyen magába zárkózó helyi  kultúrának  szüksége  van  a  kívülről  jövő  impulzusokra, a megmerevedett értékrendek felülvizsgálatához és az újabbak kialakításához pedig a más nézőpontból, egészen más előfeltevésekből érkező bírálatokra. A KVIT éppen ezért olyan alapokra igyekszik helyezni az irodalmi életet, amelyeken a saját regionális irodalmi öntudat folyamatosan ki van téve a  tőle  eltérő  perspektívák,  prekoncepciók  és  viták kockázatának. [...]"