2011. június 18., szombat

2011. június 17., péntek

A test maszkjátéka (Ughy Szabina: Külső protézis)

Ughy Szabina keres (és talál) egy emléket vagy egy élethelyzetet, amelyben el tud mélyülni az önmegértés igényével. Versei nem merészen újítóak. Klasszikus hangot hallok ki majdnem mindegyik szövegből, ami korántsem jelent korszerűtlenséget. Mert valószínűleg ma is igaz Babits megállapítása: „a költészet akkor modern, ha költészet, és nem akkor költészet, ha modern”.



A kötet versei három ciklusba rendeződnek, melyeket egy-egy Wikipédia-idézet vezet be. A definíciók kapaszkodót nyújtanak és gátakat is emelnek egyszerre: ha mereven ragaszkodunk hozzájuk, dogmatikus megközelítést erőltetünk a kötetre, ami nem szerencsés, hiszen a versek világa ellenáll ezeknek az elméleti előismereteknek. Másrészt viszont a fogalmak tudományos jellegű tisztázása kiindulópontot jelenthet a motívumok értelmezésében.

Az első ciklus, a Ködfelszakadás az elindulás, a folyamatos úton levés és az állandó meditálás élményét közvetíti. A költői én már az elindulás kezdetén (amint meglát két monogramot a liftajtón) szembesül a vers keletkezésének rejtélyével: „A kényszer, hogy valami nyoma mindennek legyen, / vezet előre, vissza, igék, mondatok felé” (Nyomkövető). Ez az ide-oda ingázás, az emlékek felidézése és lejegyzése teremti meg a kötet atmoszféráját. Az új albérletbe költözőnek minden véletlen keltette hang, minden, máskor egyszerű, hétköznapi tevékenység szokatlanná lesz, így a bútorok „megpattanása”, a villanykapcsolók új helye, a kilincsek és vízcsapok fogása az otthon meghittségének hiányát, a megszokás nehézségét érzékelteti (Átmeneti megoldás). A hat óra ötvenhat percnél megálló, folyamatosan egy helyben kattogó másodpercmutató a változás elmaradását, a pillanatok relatív voltát juttatja eszünkbe. Az „egyedüllét ideje” a maga sajátos misztikumával képes áthatni a szobát: „ebben a szobában mindig kora este van, / esetleg esős délután és várakozás, / kényszerű ok az emlékezésre” (Almost Blue).

Az eső motívuma többször visszatér a versekben. „Az esőről kéne még beszélnem, / meg arról a párás buszablakról” (Éjszakai) – meséli egyik alapélményét a szerző. Valahogy mindig akkor kezd el esni, amikor irracionális dolog van készülőben, mondjuk éppen a szakítás: „Aztán megcsókoltál, / kint esni kezdett. / Fekete tükör lett a beton. // Szakítani akarok – / mondtad pár héttel később” (Fénykép egy mobilon). A ciklus címében is benne lévő köd pedig a szürreális gondolatokat hozza felszínre: „Ködöt eszem reggelire,/ lassan olvad a számban, / ahogy a peronon állok. / Nem hitted el nekem, hogy / a sínekben éjszaka halak úsznak…” (Parton).

A Bomlási sorok elnevezésű második ciklus a múlt örökségét helyezi új megvilágításba. A nagyapa hagyatékában lévő csésze alján található, ma már nem létező ország neve (Csehszlovákia) felidézi a lírai alanyban, hogy a történelemkönyveket átírják: új neveket kapnak az utcák is, s ezzel mintegy letagadják a múltat. Viszont „a porcelán emlékezete másképp működik”. Talán a porcelánhoz hasonlóan kellene a családi hagyományhoz is viszonyulni. Ki tudja? Az egymás után következő „bomlási sorok” bizonyára efféle célt szolgálnak: megőriznek valamit a múltból, „mintha bármi olyan lehetne, mint régen” (Metszéspont). Gyakran előtérbe kerülő fogalom a rend, ami folyton megkérdőjeleződik, ha az eseményt a ma távlatából közelíti meg a lírai én: „Fertőtlenítő, erjedt gyümölcs / és vizelet csípős-puha szaga. / Arra gondoltam, ide jutok én is, / mert ez a rend utolsó foka” (Péntek). A szövegek hossza megnő, a visszaemlékezésekbe szinte egy életút sűrűsödik, persze töredékesen, ahogy a szavak éppen megengedik (Öreg tükör). Máskor viszont a szakralitás, az isteni kerül centrumba, valamint a lét megértése a szent és a profán kettősségében: „Próbálom utolérni az átmeneteket, / ahogy a dolgok egymást váltják. / Például a reggeli fények / és a járdán talált imalap között / egy pillanatra elhallgatott minden” (Egy másik erdő). Vagy: „Ha nem tudok aludni, imádkozni szoktam. / Mormolom, rágom a Miatyánkot, / ízét vesztett rágó” (Elalvás előtt).

A kötetcímmé emelt harmadik ciklus, a Külső protézis a legkoncentráltabb, és talán ez tartalmazza a legerősebb verseket is. A mozaikokból könnyen kirakhatunk egy történetet. Rákos daganat fejlődött ki a gyermekként feltűnő lírai én térde alatt („Fürdés után a paplan alatt sokáig tapogatom / térdem alatt a dudort, csak anyu észre ne vegye” – Távoli részletek 2.). Aztán a kórházi jelenetekben tanúi vagyunk a kezelés lelki drámájának, a saját testtől való elidegenedésnek: „Percekig nézte, nézte / a meztelen tekintetet, / a test rettentő maszkjátékát, / s ezentúl, ha magára gondolt, / átváltott harmadik személybe” (Harmadik személyben). A műtét után még az olyan egyszerű művelet is megalázó, mint a fürdés. A betegség megpróbáltatásaiban az ember elveszíti emberi méltóságát: „A nővér a közös zuhanyzóba kísérte, / és alátolt egy műanyag széket. / A műtött lábára szemeteszacskót húztak, / így lógatta ki, hogy nedvesség ne érje. (…) / Mosd meg ott is, mutatta a nővér, / s ahogy felhabzott bőrén a szappan, / kezében maradt ölének gyönge szőre” (Fürdetés). Végül nem marad más, mint a saját sors elfogadása, legyen bármilyen nehéz is ez: „Megdörzsölöm szivaccsal a heget, / hátha leázik, mint a rágós tetkók a Balatonban. / De a rák tetoválása nem kopik. / A test nem felejt” (Pára).

Ughy Szabina sok lehetőséget hagyott nyitva az első kötet után. Költői világába innen nézve bármi belefér, de ezt a világot még be kell laknia az utolsó kis sarokig ahhoz, hogy hiányérzet nélkül tekintsünk műveire. Tárgyilagosan ír, de nem fél az érzelmektől és az emelkedettebb hangulatú szavaktól sem. A hibákról beszélni most még eléggé esetleges, nem tudni, mit fog továbbvinni ebből a kötetből a szerző. Később majd biztosan kiderül.

Ughy Szabina: Külső protézis, Orpheusz, Budapest, 2011.

Megjelent: kulter.hu (2011. június 14.)

Ughy Szabina blogja: http://ughyszabina.wordpress.com


2011. június 16., csütörtök

netnapló - felvételi

Túl vagyok a felvételin. Alaposan elbeszélgettünk (én és a vizsgabizottság). A vizsga sikerült. 

Most már az ösztöndíjra kell gyúrnom.

2011. június 14., kedd

Életem huszonharmadik évébe'...


Arany János négy sorát 
(Orbán Ottó korszerű 
átiratát is felhasználva)
írja át magára

Életem huszonharmadik évébe’
Zár engemet az új világ PC-be,
Nem lájkolja verseim a net népe,
Küld helyette engemet a WC-be*.

(*profánabb helyekre ezúttal nem küld)

Limerick-mánia


Balla D. Károlynak kritika helyett

Formákkal gatyázik balladé
Nemsemmi! Gigászi, hallod-é!?
Nem hogy egy jó verset
írna a kedvesnek...
Nem lenne akkor ő úgy oké?

Kovács András Ferenchez

(Egy megzavart verselő a XXI. században)

Ó mesterem! ma hozzád száll ez ének:
ládd, gáncsok néha lantom elborítják
és mint idegen gyermek, hogyha szidják,
édesapjához ragaszkodni tér meg:

úgy hozzád én. E nemzedék szemének
ócska a láng, bár új olajak szítják:
jelszavakkal mulatnak már a szittyák
s mélyebb kincset sejteni rá nem érnek.

S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, újrafestett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,

üres szavakkal, és hangos sebekkel:
egy se tudja, mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.


Ez a szonett születhetett volna Fogarason, a XX. század elején, Marosvásárhelyen a XX. század utolsó esztendejében, de  tulajdonképpen csak most íródott meg, Eszenyben, a XXI. század elején,- és  szólhatna Arany Jánoshoz vagy Babits Mihályhoz, de most épp Kovács András Ferenchez szól. Mert tényleg majdnem minden megíratott már. A másoló pedig, aki hosszas meditációt követve írja bele magát e hagyományba, áthágva ezzel időbeli és térbeli határokat, maga is a hagyománytörténés része lesz. Mert nem a vers romantikus értelemben vett eredetisége adja az erejét, hanem az áhítat. 

Néhány szó átírásával, a forma kizökkentésével egy teljesen új versvilág jött létre a fenti sorokban: "idegen gyermek" - talán kárpátaljai?, "jelszavakkal mulatnak" - szélsőséges eszmék?, "újrafestett vérzés" - ki tudja, mi ez...

Palimpszesztia - az újrakezdés


palimpszeszt [gör. palin = vissza, pszesztosz = lekaparva letisztított]: eredetileg olyan pergament, ritkábban papirusztekercs, amelyről takarékossági okokból lemosták és ledörzsölték vagy késsel lekaparták az írást. (...) A mai irodalomtudományban a palimpszeszt fogalma ennél általánosabb jelentésben használatos. A recepcióesztétika és az intertextualitás elméleteinek megfontolásai zárójelbe tették az eredetiség romantikus eredetű eszményét, mondván, minden szöveg újraírja és újraolvastatja a saját perspektívájából fontosnak bizonyuló hagyományt, mintegy rájuk települve alkot új jelenséget. A palimpszeszt szövegszerű eljárásai mindenekelőtt a művek idézet- és utalástechnikájában nyilvánulnak meg (...). Az egyéniség eszményének visszaszorulása nem a romantikus értelemben vett epigonizmus vagy az egyéniség nélküliség előtt nyitja meg az utat, hanem egy olyan gondolkodás előtt, amely a kultúrát a feledés és az emlékezet játékaként folytonos eltörlődésekben és változó újraírásokban szemléli. (Forrás: Irodalmi fogalmak kisszótára kiegészítésekkel, szerk.: Szabó B. István, Korona Kiadó, Bp., 1999. - 583. o.)
* * *
Tegnap néhány ér(t)etlen hozzászólás miatt töröltem palimpszesztjeimet. El kellett gondolkodnom rajtuk. Nincs igazuk. De most már legalább komolyabban veszem az egészet. Játék és mégsem az.

2011. június 13., hétfő

netnapló - pünkösd

Elnézést, az előbb majdnem elfelejtettem: minden kedves olvasónak (nem csak az blogom olvasóinak, hanem úgy általában) kellemes pünkösdi ünnepet kívánok. 

Én még mindig Thomas Mann-nal küszködöm, de egyszerűen nem bírom olvasni a nagyobb regényeit. Feladom. A József és testvéreit kénytelen voltam letenni, de jó pár hónapja belekezdtem A varázshegybe is, és még mindig nem látom a végét... 

Pedig megígértem egy számomra fontos embernek, hogy sok Flaubert-t fogok olvasni a nyáron. De már előre félek tőle: mi lesz, ha nem fogom azt sem élvezni? (A Bovarynét nagyon nyögvenyelősen éltem csak túl, igaz, akkor még kötelezőként olvastam...)

netnapló - vége


Frissítés: töröltem az összes palimpszesztet. Butaság volt kirakni ezeket ide.