Ughy Szabina keres (és talál) egy emléket vagy egy élethelyzetet, amelyben el tud mélyülni az önmegértés igényével. Versei nem merészen újítóak. Klasszikus hangot hallok ki majdnem mindegyik szövegből, ami korántsem jelent korszerűtlenséget. Mert valószínűleg ma is igaz Babits megállapítása: „a költészet akkor modern, ha költészet, és nem akkor költészet, ha modern”.
A kötet versei három ciklusba rendeződnek, melyeket egy-egy Wikipédia-idézet vezet be. A definíciók kapaszkodót nyújtanak és gátakat is emelnek egyszerre: ha mereven ragaszkodunk hozzájuk, dogmatikus megközelítést erőltetünk a kötetre, ami nem szerencsés, hiszen a versek világa ellenáll ezeknek az elméleti előismereteknek. Másrészt viszont a fogalmak tudományos jellegű tisztázása kiindulópontot jelenthet a motívumok értelmezésében.
Az első ciklus, a Ködfelszakadás az elindulás, a folyamatos úton levés és az állandó meditálás élményét közvetíti. A költői én már az elindulás kezdetén (amint meglát két monogramot a liftajtón) szembesül a vers keletkezésének rejtélyével: „A kényszer, hogy valami nyoma mindennek legyen, / vezet előre, vissza, igék, mondatok felé” (Nyomkövető). Ez az ide-oda ingázás, az emlékek felidézése és lejegyzése teremti meg a kötet atmoszféráját. Az új albérletbe költözőnek minden véletlen keltette hang, minden, máskor egyszerű, hétköznapi tevékenység szokatlanná lesz, így a bútorok „megpattanása”, a villanykapcsolók új helye, a kilincsek és vízcsapok fogása az otthon meghittségének hiányát, a megszokás nehézségét érzékelteti (Átmeneti megoldás). A hat óra ötvenhat percnél megálló, folyamatosan egy helyben kattogó másodpercmutató a változás elmaradását, a pillanatok relatív voltát juttatja eszünkbe. Az „egyedüllét ideje” a maga sajátos misztikumával képes áthatni a szobát: „ebben a szobában mindig kora este van, / esetleg esős délután és várakozás, / kényszerű ok az emlékezésre” (Almost Blue).
Az eső motívuma többször visszatér a versekben. „Az esőről kéne még beszélnem, / meg arról a párás buszablakról” (Éjszakai) – meséli egyik alapélményét a szerző. Valahogy mindig akkor kezd el esni, amikor irracionális dolog van készülőben, mondjuk éppen a szakítás: „Aztán megcsókoltál, / kint esni kezdett. / Fekete tükör lett a beton. // Szakítani akarok – / mondtad pár héttel később” (Fénykép egy mobilon). A ciklus címében is benne lévő köd pedig a szürreális gondolatokat hozza felszínre: „Ködöt eszem reggelire,/ lassan olvad a számban, / ahogy a peronon állok. / Nem hitted el nekem, hogy / a sínekben éjszaka halak úsznak…” (Parton).
A Bomlási sorok elnevezésű második ciklus a múlt örökségét helyezi új megvilágításba. A nagyapa hagyatékában lévő csésze alján található, ma már nem létező ország neve (Csehszlovákia) felidézi a lírai alanyban, hogy a történelemkönyveket átírják: új neveket kapnak az utcák is, s ezzel mintegy letagadják a múltat. Viszont „a porcelán emlékezete másképp működik”. Talán a porcelánhoz hasonlóan kellene a családi hagyományhoz is viszonyulni. Ki tudja? Az egymás után következő „bomlási sorok” bizonyára efféle célt szolgálnak: megőriznek valamit a múltból, „mintha bármi olyan lehetne, mint régen” (Metszéspont). Gyakran előtérbe kerülő fogalom a rend, ami folyton megkérdőjeleződik, ha az eseményt a ma távlatából közelíti meg a lírai én: „Fertőtlenítő, erjedt gyümölcs / és vizelet csípős-puha szaga. / Arra gondoltam, ide jutok én is, / mert ez a rend utolsó foka” (Péntek). A szövegek hossza megnő, a visszaemlékezésekbe szinte egy életút sűrűsödik, persze töredékesen, ahogy a szavak éppen megengedik (Öreg tükör). Máskor viszont a szakralitás, az isteni kerül centrumba, valamint a lét megértése a szent és a profán kettősségében: „Próbálom utolérni az átmeneteket, / ahogy a dolgok egymást váltják. / Például a reggeli fények / és a járdán talált imalap között / egy pillanatra elhallgatott minden” (Egy másik erdő). Vagy: „Ha nem tudok aludni, imádkozni szoktam. / Mormolom, rágom a Miatyánkot, / ízét vesztett rágó” (Elalvás előtt).
A kötetcímmé emelt harmadik ciklus, a Külső protézis a legkoncentráltabb, és talán ez tartalmazza a legerősebb verseket is. A mozaikokból könnyen kirakhatunk egy történetet. Rákos daganat fejlődött ki a gyermekként feltűnő lírai én térde alatt („Fürdés után a paplan alatt sokáig tapogatom / térdem alatt a dudort, csak anyu észre ne vegye” – Távoli részletek 2.). Aztán a kórházi jelenetekben tanúi vagyunk a kezelés lelki drámájának, a saját testtől való elidegenedésnek: „Percekig nézte, nézte / a meztelen tekintetet, / a test rettentő maszkjátékát, / s ezentúl, ha magára gondolt, / átváltott harmadik személybe” (Harmadik személyben). A műtét után még az olyan egyszerű művelet is megalázó, mint a fürdés. A betegség megpróbáltatásaiban az ember elveszíti emberi méltóságát: „A nővér a közös zuhanyzóba kísérte, / és alátolt egy műanyag széket. / A műtött lábára szemeteszacskót húztak, / így lógatta ki, hogy nedvesség ne érje. (…) / Mosd meg ott is, mutatta a nővér, / s ahogy felhabzott bőrén a szappan, / kezében maradt ölének gyönge szőre” (Fürdetés). Végül nem marad más, mint a saját sors elfogadása, legyen bármilyen nehéz is ez: „Megdörzsölöm szivaccsal a heget, / hátha leázik, mint a rágós tetkók a Balatonban. / De a rák tetoválása nem kopik. / A test nem felejt” (Pára).
Ughy Szabina sok lehetőséget hagyott nyitva az első kötet után. Költői világába innen nézve bármi belefér, de ezt a világot még be kell laknia az utolsó kis sarokig ahhoz, hogy hiányérzet nélkül tekintsünk műveire. Tárgyilagosan ír, de nem fél az érzelmektől és az emelkedettebb hangulatú szavaktól sem. A hibákról beszélni most még eléggé esetleges, nem tudni, mit fog továbbvinni ebből a kötetből a szerző. Később majd biztosan kiderül.
Ughy Szabina: Külső protézis, Orpheusz, Budapest, 2011.
Megjelent: kulter.hu (2011. június 14.)
Ughy Szabina blogja: http://ughyszabina.wordpress.com
