2010. szeptember 20., hétfő

Színészlelkű költő vagy költőlelkű színész?

Pál Dániel Levente: Ügyvezető költő a 21. században 

A társadalmi kihívások következtében a 21. században kialakult egy új költőtípus: az ún. „ügyvezető költő”. Vagy ez csak egy ügyes marketingfogás lenne? Nehéz kérdés. Nem is célom eldönteni, mennyire életképes ez a szószerkezet és a mögötte megbúvó tartalom. Egyetlen kifogásom lenne a kritika felé, mégpedig: az eddigi értelmezések jobbára az ügyvezetőre helyezték a hangsúlyt, háttérbe szorítva ezzel Pál Dániel Leventét, a lírikust.

Mindjárt a legelején szeretném tisztázni a kötetkompozíció néhány problémáját. Olvasás közben végig az a dilemma lebegett előttem, ami a Neospenóttal kapcsolatban a szakmaiság előtt lebeg már egy jó ideje: egyesek szerint sok történetet kiolvashatunk az új irodalomtörténeti kézikönyvből, mások szerint egyet sem. Veszélyes terepre merészkedett Pál Dániel Levente, hiszen ha könyvét műfajok és stílusok „karneváljaként” értelmezem, teljesen szétesik az egész kompozíció, s csak az összedobáltság érzése marad bennem az Ügyvezető… olvasása után. Másrészt viszont, ha egy benne felsejlő metatörténetre fókuszálok, és egy önmagát kereső színészlelkű költő vagy költőlelkű színész (mikor melyik kerekedik felül) lírai naplójaként olvasom, élvezetes és rendkívül összetett könyvet kapok. Az utóbbi megközelítést választottam kritikám alapjául. Az említett metatörténet pedig az „ügyvezető költő” mítosza, melyet olvasás közben le kell rombolnom ahhoz, hogy közelebb juthassak a kötetben rejlő mélyebb lírai értékekhez.

Kezdjük a 2006-ra datált Mara és Szonyecska című ciklussal. A költői én két nő között vergődik: az egyik Mara, a kissé skizoid hajlammal megvert „fallikus anya” (Mara és én, én és Mara), a másik Szonyecska, a csak nevében orosz, vérmérsékletében inkább magyar prosti. A középpontban a testiség és a szerelem egymástól elválaszthatatlan, de jellegzetesen 21. századivá transzponált kettőssége áll. A férfi és a nő leginkább szexuális tárgyként van jelen a versekben, bár olykor tanúi lehetünk mélyebb, érzelmi alapú kapcsolatok iránti igénynek (nem harag, nem gyűlölet). Feltűnnek a később is megjelenő bizarr képek, amelyek tulajdonképpen e líra frissességét adják: „az önkielégítés is gondolkodik” (Telefonszex), „Vérrel festem meg az ajtókeretet,/ beleimre akasztom könyveimet,/ gyomromat átsikálom…” (Most is mintha egy szürke szerelem).

A gyerekek szanaszét (2007) címet viselő második ciklus első verse (Pilinszky-trip) komoly lírikusi teljesítmény. Egy egész tanulmányt kellene arról írni, hogyan sikerül Pál Dániel Leventének a Pilinszky-lírából kölcsönzött képalkotást és szenzibilitást saját versvilágába átültetnie. Mert mindez valóban működni látszik, és még jól is áll neki. Lírai főhősünk utazást tesz a lényegében önmaga által konstruált emlékezetbe, a fiktív családi múltba, miközben ebben a ciklusban is a bizarr, talán brutálisnak nevezhető képiség uralkodik: „a tenger magzatvizelt kiszemelt homokomra” (a portugál törpe); „Hasba akartam volna nyomni a téglámmal, a hasa mindig jobban izgatott, mint a feje, aztán gyorsan átláttam helyzetem kilátástalanságát, a felkínálkozó lehetőséget, beletörődtem, hogy csak fejbe nyomhatom” (mielőtt minden este sokat imádkoztam). De ha megkaparom kicsit a felszínt, és nem csak az ilyen gyomorforgató mondatokra figyelek, mindjárt észreveszem a sorok között rejtőzködő költői érzékenységet, az irónia által sokszor takarásban lévő poétát (és nem a színészt): „két hónap múlva elvetélt / akinek pocakja megihletett / abban az órában kagylóimat tisztogattam” (ribizlibokor virágzik homokozóm hűlt helyén).

A harmadik szövegcsokor (annyit iszom, könnyes a májamon a pókháló, 2008) az „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni” népdalszerű, kocsmagőzös hangulatát juttatja eszembe. Ebből a ciklusból kiemelkedik a Hosszú nyelű késem című népdalparódia: „Ránézek a, ránézek a / hosszú nyelű késre. / Megfürdetem, / lefektetem, / bebújok melléje”, ezt az imitatív hangot mindenképp érdemes volna átvinni a következő kötetbe is. Tovább gondolkodhatunk a szerelem és a test filozófiáján: „Egy meztelen emberi test témája a születés, az öregedés és a halál. Két felöltöztetett test témája a szerelem érthetetlen, idétlen élménye” (Ha a sárga irigység a moziban lep el). Önkielégítéssel (Öreg cukor), alkalmi együttléttel (kétéjszakás nemkaland), boszorkánymesével (Boszorkány), beszívott létélménnyel (be vannak szíva) átitatott szövegek után jutunk el a Húsba töltött költő című szatíráig, mely Nemes Z. Márióról és a költészetét úgy-ahogy megértő (magukat sokszor túlértékelő) kritikusokról íródott.

A negyedik ciklus (sebhelyes férfitest, 2009) a leginkább kísérleti jellegű. Szerelem, szex, rengeteg nő és a saját hang továbbkeresése Baudelaire-től Adyn át Petriig. Pál Dániel Levente mintha minden szövegében kipróbálna egy új hangot, de nem vacakol vele sokáig, mire kiforrna a műalkotás, már máson gondolkodik. Ennek a „futtában-írásnak” tudható be a szövegek egymástól nagyon távol álló minősége. Jól sikerült a zárt formájú, rímes Elhagytam egy sebhelyet című vers, kevésbé a nincs neved kezdetű. Telitalálat a csutkára rágott az isten, ezzel szemben unalmas, közhelyes a drága lelked két kezemmel óvom és még folytathatnám.

A végére hagytam az Ügyvezető költő a 21. században című verset, amelyet én a kötet kontextusában legszívesebben egyfajta leltár-versként olvasok. A szerző körbenéz a világban és leltároz: neonfényt és speedet, jegyzetet és szerződéstervezetet, szerelmes sms-t és tiniportált stb., majd „lassan összeáll a kép, / összeáll, aztán újra szétesik”, akárcsak bennünk az alkotó világa. Az ügyvezető is egy szerep, olyan, mint a züllött, alkoholista vagy az állandóan a kék eget kémlelő költőé. Valaki jól tudja játszani, valaki nem annyira. De ha igazi lírára vagyunk kíváncsiak, akkor a szerepek mögé kell látnunk. Ebben a kötetben sok helyen fedeztem fel a költőt, néhány esetben viszont csak a színészig jutottam el.

Pál Dániel Leventét jó színésznek és költőnek tartom, a kötetet pedig egy intim, tabukat feszegető lírai naplónak. Ezért nem zavart olvasás közben a párbeszédek, prózai írások és versek gyakran következetlen váltakozása. Inkább a lemeztelenített, máskor kosztümbe és ósdi ruhákba öltöztetett emberi lélek érdekelt. Összességében jó könyvnek mondanám, még ha nem is hatott rám minden szöveg egyforma intenzitással.

Pál Dániel Levente: Ügyvezető költő a 21. században, Budapest, PRAE.HU – Palimpszeszt, 2010.

Megjelent: kulter.hu

Kiegészítés: PDL versei a kulter.hu-n, a Spanyolnáthában. Blogja itt érhető el.

 

Nincsenek megjegyzések: