Van egy kárpátaljai szerző. Van egy regény, amely felvállalja a kárpátaljaiságot. Torz tükröt tart elénk, de csak azért, hogy rádöbbenjünk: a határon túl is van művészet, van posztmodern és vannak társadalmi problémák, amiket meg kell írni.
Elképesztő, mennyi előítélet jelenik meg az anyaországi kritikában,
amikor egy határontúli szerzőről van szó. A provinciális és a dilettáns
megjelölések enyhének is nevezhetők. Még szerencse, hogy ezt nem minden
szerző veszi komolyan. Brenzovics Marianna – nem törődve az ilyen
prekoncepciókkal – írt egy regényt, ami kiállja a posztmodern
irodalomelméleti iskolák bármelyikének „olvasáspróbáját”, ezen felül
még ízig-vérig kárpátaljai is.
Ami az “első előtti fejezet” elolvasása után szembetűnő, hogy a
nyelvezet erőteljesen lirizált, mintha emléktöredékekkel megterhelt
prózaverset olvasnánk. A szöveg csak sejtet, a felvillanó képek a címre
játszanak rá. Az álmából felébredő narrátort – aki lényegében
megegyezik az írónővel – olyan motívumok indítják az elbeszélés útján,
mint a nyíló szem, ásítás, nézés, látszás, kilátás.
Az első fejezet bepillantást enged a narrátor múltjába.
Transzcendens, teremtő erővel idéződik meg az anya, aki központi
szerepet játszik ebben és az ezt követő részben. „Anyám szerette a
kezdetet és a véget, a hirtelen halált és a vért. Amikor meghalt,
teljesen nyugodt volt. Kiszakadt a sóhaj, elkezdődött a bomlás. (…)
Néha kiemelkedik a sötét üregből. Koponyája forog, mint egy
fékezhetetlen korong. Iszonyú szívóhatással visszanyel: egyszerre látom
a napokat, összecsúszik, ami eddig kiterült, és félek, hogy
ismételtetni fognak, egy sokkal keményebb dimenzióban” (30-31.) – írja
a szerző. Brenzovics Marianna nem egy történetet, hanem egymásba
illeszthető, laza logikai kapcsolatban lévő emlékdarabkákat tár elénk
lineáris, de folyamatosan megszakadó történetmondással. Így tárul fel a
szovjet, ideológiailag szigorúan ellenőrzött oktatás naivitása, egy-egy
gyerekként elkövetett csínytevés, a nejlontasakkal iskolába járó
blatnoj (oroszul: ’menő’) fiúk közösségi normája, egy vodkamámorba és
hányásba torkolló kollégiumi buli, a szüzesség elvesztése („az a férfi,
mint egy gép, belém rakja, nagyon fáj, felsírok, abbahagyja, otthagy a
hideg fényben”, 30.) és a mindent belengő anya-hiány.
A második fejezet a jelenben szerzett tapasztalatokból indul ki. A
narrátor szinte teljesen elidegenedik az apa által teremtett otthoni
környezettől. Mintha folyamatosan keresne valamit, amiről még ő maga
sem tudja, valójában micsoda. Előtérbe kerül a szexualitás, ami a
vágyak kielégíthetetlensége révén perverzitásba vált át. Így bukkan fel
a regényben a gyermekprostitúció vagy egy pornó casting, amitől az
egyik naiv nő igazi érzéseket remélt: „Elhagyta Roberto, aki pornóval
foglalkozott. (…) Térdelhetett, úgy érezte, így jobban kibontakozhat.
Roberto egészen a torkáig nyomta, de a lány kibírta, úgy érezte,
hatással lehet a férfira. (…) A nő adta oda neki a pénzt és kísérte el
az ajtóig, ott azt tanácsolta, hogy nőjön már fel” (65.). Az emberi
kapcsolatok ebben a valóságban túl konvencionálisak, túl felszínesek
ahhoz, hogy a modernség által folyamatosan kitermelt emberi
elidegenedést fel lehessen oldani bennük: „Nincs szükségem magányra,
mert megtalálom a barátságban” (63.). A szöveg egy idő után „a regény,
amint írja önmagát” automatizmusával hat. Összekeveredik benne a
realitás, a tévéműsorok álvalósága és a női elbeszélő által kreált
fantázia-világ. Ez az összetett életvalóság az utolsó, töredékesen
hagyott fejezetben (a Jövőben) már kozmikus látomássá alakul át:
„Vasárnap van, hajnal, a kertben valaki kiált. Ez az isten… kilátás.
Madárrepülés-részlet” (155.).
A Kilátás olvasható feminista nőregényként, apa- illetve anyaregényként (sikeresen kezdeményez párbeszédet Esterházy Péter A szív segédigéi és a Harmonia caelestis
című műveivel), vallomásként, valamint önéletrajzként. A kárpátaljai
kisebbségi történelmi hagyomány és a helyi nyelvhasználat bevonása a
szövegbe az olvasótól egy bizonyos történelmi-társadalmi távlat
ismeretét kényszeríti ki. A cultural studies felől interpretálva pedig
gazdagabb lesz a szöveg asszociációs bázisa is.
Nem azt állítom, hogy a Kilátás hibátlan műalkotás. Vannak
benne kissé túlírt részek és kevésbé igényes versszerű betétek. De
Brenzovics Marianna tudatos stilizálása valamilyen sajátos bájt von a
regény egésze köré. Így aztán érdemes elolvasni. Akár többször is.
Brenzovics Marianna: Kilátás, Pozsony, Kalligram, 2010.
Megjelent: kulter.hu
(A több problémát érintő, hosszabb változat a következő Együtt-számban jelenik meg)
