2013. szeptember 11., szerda

a név, a cím, a rang... (nehéz ügy)

(1. a Szárnypróbáról) Annyi támadást (és lehetne ragozni: szurkálódást, gúnyt, sőt lenézést) mint a Szárnypróbáért, eddig még nem kaptam. A vicc az, hogy D. Gy.-nek annak idején több alkalommal és több órán át kellett győzködnie, míg végül csak beadtam a derekam: elvállaltam az antológia szerkesztését. Pontosan tudtam ugyanis, hogy az ő elképzelése (tudniillik egy "új nemzedék", a "legújabb" bemutatása) ma még megvalósíthatatlan. Azzal a feltétellel kezdtem a szerkesztéshez, hogy egy előszóban én határozhatom meg a Szárnypróba problémáit, egyáltalán pozícióját. A kötet ezért kapta a számomra teljesen vállalható Pályakezdő fiatalok antológiája alcímet (még a kárpátaljai jelzőt is kihúztam, pedig aki ismeri írásaimat, tudja, én hiszek ennek a narratívának a lehetőségében). A bevezető szintén megszületett, amit szemmel láthatóan se pro, se kontra nem olvas el senki, vagy ha éppen el is olvassák, nem hajlandóak figyelembe venni. Pedig ezzel sok félreértés, illetve támadási felület eleve kétségessé válna.

Az előszóban, áttekintve a jelenkori kárpátaljai magyar irodalom nemzedékiségének problémáit, a következőket írom: "Ez az átrendeződés (bizonyos szempontból pedig lemorzsolódás), illetve kialakulatlan nemzedék-jelleg is arra figyelmeztet, hogy megfontoltan járjunk el egy fiatalokat bemutató antológia céljainak meghatározását illetően, különösen egy ilyen körülhatárolt válogatás során, hiszen egyáltalán nem tudjuk biztosan, melyik szerző lép túl az első szárnypróbálgatáson, melyik nem ragad soha többé tollat/billentyűzetet, nem utolsósorban pedig: melyik marad örök pályakezdő" (Szárnypróba, 8. oldal, kiemelések tőlem). 

Ezt a véleményemet továbbra is fenntartom.

(2. egy meghívóról) Ha az előszó állításait figyelembe veszi, átgondolja, felteszem nem ezeket a kérdéseket szegezi nekem Lengyel János. Vagy legalábbis nem így. A kérdésekből ugyanis az tűnik ki számomra, hogy Lengyel alapjában érti félre a Szárnypróba szerepét. Mikor meghívott egy kerekasztal-beszélgetésre, azért fogadtam el, mert erről a tévedésről, félreértésről, szereptévesztő számonkérésről szerettem volna beszélni.

Közben a világhálóra került egy igencsak felstilizált meghívó: csupa írót, költőt, irodalomtörténészt ígér, és a kárpátaljai magyar irodalom "legújabb nemzedékét". Vajon mi vezette a meghívó íróját? Én reklámot sejtek mögötte, hiszen így mégiscsak többen felfigyelnek a rendezvényre, mintha szerényen csak ennyi lenne odaírva: vendégeink a Szárnypróba című, pályakezdő fiatalok írásait összegyűjtő antológia szerkesztője és szerzői. Pedig a szerénység többet ért volna, mint a nagyotmondás. De ezekről szintén az esten szerettem volna beszélni, ha közben nem...

(3. egy Facebook-bejegyzésről) ha közben nem születik meg Balla D. Károly bejegyzése a Facebookon, amire csak most áll módomban reflektálni. Az alapkérdésben, azt hiszem, nincs közöttünk vita: a meghívó szövege erősen felstilizált, többet ígér, mint amit reálisan adni képes. Ahhoz az értelmiségi szerephez azonban, amelyben Balla D. Károly és Brenzovics Marianna megszólal, lenne néhány megjegyzésem.

Abban mindketten megegyeznek, hogy az "egész gagyi", a szokásos kárpátaljai provincializmus, meg ugyan már, ne gondoljátok, hogy minket érdekel ez, csak úgy odavágunk egy-két megjegyzést, bejáratott sémát, persze szigorúan "nagymellénnyel".

Pedig néha nem ártana azt a bizonyos mellényt szűkebbre fogni, és némi empátiát tanúsítani a fiatalok iránt, ugyanis a már befutott pályatársak is voltak valamikor pályakezdők. Balla D. Károly első versgyűjteménye, az Álmodj zenét (1979, hát ez sem éppen tegnap volt!) aligha lép túl a viszonylag olvasott fiatal műkedvelői szintjén. Ungváron, a régi "zöldkapús" könyvtárban hozzájutottam a Véletlen Balett három számához (sajnos ettől többet máig nem forgattam, pedig érdeklődtem sok helyen Kárpátalján, de mindig elutasítottak: nincs meg!). Ezekben találkoztam a költőként bemutatott fiatal Brenzovics Mariannával, akinek szövegei nem haladták meg az akkori versdömping (a "szövegirodalom") harmad-, illetve másodvonalát.

Szóval azt az arisztokratikus pózt, amikor a magasban, egy elefántcsonttorony erkélyén elálló kisujjal kávézó és a kárpátaljai provincia egyszerű lakóival szóba-nem-álló többé-kevésbé befutott értelmiségi mondja meg a tutit, ezt... hogy is mondjam... idejétmúltnak gondolom. A '90-es években, a rendszerváltás után ennek még talán lehetett provokatív ereje, ma viszont csak megmosolyogtatóan üres póz. Esterházyt kicsit magamhoz igazítva: nem értem BDK-t és BM-et, nem értem, nem értem.

Lehet, hogy többet érne a stílusában visszafogott, nem lenéző, de szigorú, szövegközeli bírálat. Ez még akár egy-egy szerző fejlődését is segítené. De hát miről beszélek, amikor a hozzászólókat valójában nem érdekli az, amihez hozzászólnak...

(4. végül magamról) Bármennyire furcsa, nem azzal töltöm a szabadidőmet, hogy titulusokat találjak ki magamnak. De Brenzovics Marianna bejegyzése elgondolkodtatott: "Jaj, ne már! Csordás mióta irodalomkritikus?" Az idei JAK-táborban meg épp Herczeg Ákos mondta: nem is tudtam, hogy írtál verseket...

Mint olyan sokan, én is versírással kezdtem. Nem túl jó versekkel, amiket azért még nem tagadok meg (fent vannak a blogomon), mert a versírás fontos állomás volt fejlődésemben. Akkor még próbáltam költőként meghatározni magam. Aztán szép lassan észrevettem, hogy ez a terep nem nekem való. Majd áttértem a kritika- és tanulmányírásra. Egyelőre ezt gondolom a magam számára járható útnak.

Ha jól emlékszem, irodalomtörténésznek ebben a helyszíni tudósításban neveztek először. Akkor még ironikusan meg is jegyeztem egyik barátomnak, hogy ezek aztán jó előre megelőlegezték számomra ezt a címet. Azóta egyszer én magam is elkövettem ezt a túlzást, amikor a Hitel kért tőlem egy rövid életrajzot. Abban az életrajzi jegyzetben irodalomtörténésznek és kritikusnak nevezem magam. Amikor elküldtem, akkor gondolkodtam el azon, hogy ennek a megnevezésnek olyan súlya van, ami egy komoly munkásságot feltételez. Azóta nem serénykedem a saját titulusok gyártásával. Ha megkérdeznek, leginkább íróasztal fölé görnyedő PhD-hallgató vagyok, esetleg a négy fal közé zárt jámbor olvasószerkesztő és egyre inkább csupán alkalmi kritikus.

A fent kifejtett dolgokról azonban lehet, hogy már rég kellett volna beszélni...

1 megjegyzés:

Balla D. Károly írta...

http://vipera.balladium.hu/karpataljai-irodalomtortenesz/