Érdekes játék egymás mellé helyezni és
összevetni (vagy erősebb fogalommal élve: összeolvasni) olyan könyveket,
amelyeket a kiadói stratégián (mindhárom itt tárgyalt kötet egy
kiadónál, viszonylag kis időkülönbséggel jelent meg a tavalyi őszi
szezonban), illetve az olvasói érdeklődésen kívül alig köt össze valami.
A műfaji vizsgálódások eleinte lehet, hogy sokat ígérnek, főleg két
novellagyűjtemény esetén, amelyeknél akár hasonló írói stratégiákat,
kezdeményezéseket is tetten érhetünk, nem csak a ráfogás szintjén. De a
„hangos memoár” ebbe a sorba se akar beleilleni. Miután pedig sem a
nemzedéki, sem a poétikai összevetés szempontjai nem bizonyulnak túl
erős kapaszkodónak ebben az esetben, a minden mindennel összefügg elve
előtt pedig nem vagyunk hajlandók meghajolni, még mindig ott a
lankadatlan olvasói érdeklődés, valamint a beismerés, hogy a
többé-kevésbé erőltetett összeolvasás helyett talán mélyebb
tapasztalatra tehetünk szert a sajátosságok külön kiemelésével,
hangsúlyozásával.
*
Darvasi László új novellagyűjteménye már kissé enigmatikus címével magára vonja a figyelmet: Isten. Haza. Csal.
De mindjárt az első végigolvasás után érteni véljük a kötet
koncepcióját (és a címválasztást is): Darvasi egy-egy sokszor és
sokféleképpen (el)használt, illetve kisajátított fogalmat emel a kötet
adott ciklusának élére, amelyet a novellák újraértenek, újrafogalmaznak,
így új jelentésrétegeket tesznek láthatóvá. Az eljárás működőképesnek
bizonyul, hiszen figyelemfelkeltő hatást fejt ki, de nem lesz
hatásvadász. Ezzel együtt ez a módszer irányítja is az olvasást. Nem
agresszíven, csak amennyire érdekelhet minket az, mihez kezd a szerző
ezekkel a középpontba állított fogalmakkal.
„A felesége mindig azt hajtogatta, nem
lesz semmi baj. Mint aki imádkozik. Nem azt mondta, hogy istenem, hogy
szenteltessék, hanem hogy nem lesz semmi baj” (23.) – mondja a Vicces dolgok, humoros esetek narrátora,
amikor a sérült lánya iránt aggódó férfi gondolatait közvetíti felénk.
Figyelemfelkeltő az a párbeszéd is, amely egy templom építése közben
hangzik el az egyik munkás és az építésvezető között: „–Az ima
elkészülhet-e?! / – Talán, ha meghallgatásra talál” (Papagáj, 17-18.). Az idézett részek jó példák arra, hogy lássuk, hogyan indul be az előbb említett folyamat.
A novellákban egyértelműen a groteszk
minőség dominál. A legemlékezetesebb szereplők (a mindent elfeledő fiú;
az önkéntelenül bólogató lány; a nyaktól lefelé teljesen megbénult apa; a
személyes tárgyakban az elégetendő anyagot meglátó üstös férfi; Gizi, a
mély etikai problémákon töprengő gyilkos prostituált; a takarítónőjét
hidegvérrel megölő, ezzel mellékesen a pszichoanalízisnek is fricskát
adó Elena), és helyzetek (az interneten saját lánya pornófilmjeit
megtaláló apa elbizonytalanodása; az idős ember és a betörő között
kialakuló őszinte párbeszéd; a felesége hulláját szállító Gruber
kálváriája és hazatérése; a templom összeomlásakor is nyugodtan ülő
takarítónő vészjósló és zavart megnyilvánulásai) is groteszk hatást
keltenek. A történetek mögött, a háttérben pedig ott van a furcsa,
fojtogató hazakép, a magyar vidék a kocsmáival, a széthulló
családjaival, az istenkereséssel, a csalással, a félelemmel, a dühvel és
az erőszakkal.
Darvasi nem könnyen emészthető kötetének
szereplői a normalitás határain túlról lépnek elénk. Rendszerint
bizonyos fokú testi és/vagy lelki sérülések, torzulások jellemzik őket,
amelyek kihatnak létmódjukra, hangulatukra, sokszor ok-okozati
kapcsolódási pontokat elrejtő vagy ilyeneket egyáltalán nem is ismerő
cselekedeteikre. Ehhez jól illik az az írói technika, amely a kihagyás,
az elhallgatás, a mellőzés, a megszakítottság szövegalakító (retorikai)
eszközeihez nyúl. Az Isten. Haza. Csal. erős, emlékezetes
írások sorát tartalmazó novellagyűjtemény egy olyan írótól, aki biztos
kézzel formázza meg és teszi esztétikailag hitelessé legszokatlanabb
témáit is.
*
Tizenhárom év terméséből válogat és ad
közre egy kötetre való novellát a regényíróként már többszörösen
bizonyított Dragomán György. A nyilatkozatokból tudható, hogy a novellák
a regényekkel párhuzamosan íródtak, így akár ez is magyarázhatja, hogy a
legújabb kötet, az Oroszlánkórus nem egy története már A fehér királyból vagy a Máglyából
jól ismert világba vezet el ismét. A fixált gyermeki nézőpontból
előadott monológszerű beszédmód, a vesszővel tagolt, összetett
mondatokkal gyorsított történetmondás, a realitásoktól elszakadó,
mágikusnak tételezhető elemek jelenléte eddig is fontos szerepet
játszott Dragomán nagyepikai konstrukcióiban. Innen nézve is jól
eltalált a kötetnyitó írás, a Vasvonó, melyben az irreális
szigorral, mániákus teljesítési vággyal rendelkező apa figuráját
formázza meg, aki gyermekét egy képzelt lény, „a fekete hegedűs” miatt
végletes helyzetekben kötelezi gyakorlásra. De a Húslevesben
felbukkanó kislány látószögének megválasztása szintén hiteles, aki egy
hazugság miatt előbb édesanyja halálának traumáját éli át, majd a
felnőttek beszélgetéseiből szép lassan megsejti, hogy egészen más
családi tragédia van a háttérben, és az anya valójában él.
Az Oroszlánykórus horizontja
viszont bizonyos szempontból tágasabb, mint a regényeké. Megfér itt a
világ eseményeinek krónikáját író és gyilkossá váló különc történésztől (Szeánsz) a romániai alvilág különös figuráiig (Medvetánc) sok minden. A pont, amely összeköti az itt található történeteket, az a zenéhez való viszony. Az átlagszínvonalból a Limon con Sal emelhető
ki, amely az éneklés aktusába vetett, szinte babonás hitet ágyazza be
egy El Salvadorból Magyarországra jött lány saját élettörténetét feltáró
monológjába: „Azt hiszem, a történetem akkor lenne az igazi, ha nem
mesélném, hanem énekelném, mert az igazi hangom nem az, amin beszélek,
hanem az, amin énekelek, mert az énekhangom sokkal nagyobb, mint én”
(60.).
Olvasva az Oroszlánkórus darabjait,
az is látszik, hogy a kisepikai forma inkább kísérleti terepül szolgál
Dragomán számára. Bátrabb és invenciózusabb, de egyben bizonytalanabb,
kiegyensúlyozatlanabb is az író. Szubkulturális beszédmódok életre
keltésével próbálkozik, de ezek a szövegek az imitatív nyelvhasználaton
túl adósok maradnak valamilyen mélyebb gondolkodásmódbeli
megközelítéssel (Hevimetál, Poszthumán randi, Adrenalin), sőt néhol ez a tendencia enyhe didaxisba csap át (Adatmentés).
A novella műfaji kereteit is feszegeti, tágítja, ugyanakkor a szövegek
mögött rendszerint érződik egy nagyepikai forma elszalasztott
lehetősége. A Karcsikát, a Rosszaságokat vagy a Cry me a river füzérként összekapcsolt, töredékes novellaciklusát inkább kisregényként továbbírva tudnám elképzelni.
Összességében Dragomán György hozza a tőle elvárt színvonalat az Oroszlánkórusban, néhány igazán szép darabbal gazdagítva a kortárs magyar irodalom novellatermését.
*
Eleinte könnyed esti olvasmánynak tűnik, majd időről időre töprengésre késztet Réz Pál „hangos memoárja”, a Bokáig pezsgőben. Végig
lehet olvasni ezt a könyvet nagyon gyorsan irodalmi anekdota- és
pletykagyűjteményként, pörgetve egymás után a lapokat. Egy-egy jellemző
történet vagy megjegyzés erejéig megtalálható itt a 20. századi magyar
irodalmi élet színe-java. Egy igen impozáns névsor állítható össze
Németh Lászlótól Ottlik Gézáig és Nagy Lászlótól Petri Györgyig. De úgy
is olvashatjuk a kötetet, lassítva a tempót, hogy odafigyelünk a
finomabb és árnyaltabb megjegyzésekre, amelyek az életút fontosabb
állomásait, illetve a legközelebbi ismerősök, barátok tetteit, műveit
kommentálják. A kétféle olvasat persze nem feltétlenül zárja ki egymást,
de más-más típusú tapasztalatokat tesz hozzáférhetővé.
Réz Pál hanyag eleganciával, olykor kissé
rezignáltan mesél, de mindig hitelesen. Beszélgetőpartnere, Parti Nagy
Lajos pedig igyekszik szigorúan venni vállalt feladatát, azaz mederben
tartani a könnyen megáradó, néhol parttalannak tűnő történetmondást. Ha
Réz esetleg elbizonytalanodik saját pozícióját illetően, akkor Parti
Nagy az, aki túllendíti ezen a fázison a beszélgetést. Az eredmény: egy
izgalmas kísérlet. A műfaj: nehezen körvonalazható. Mert mi is a Bokáig pezsgőben? Memoár?
Élet(út)interjú? Vallomás(sorozat)? Különböző időpontban készült
rádióbeszélgetések lejegyzett változata? Beszélgetőkönyv? Több is, más
is egy-egy ilyen kategóriánál.
A szerkesztő az az ember az irodalmi életben, akinek a nevére jellemzően nem emlékszünk.
Az irodalomtörténészét, a kritikusét, a műfordítóét még csak-csak
megjegyezzük, de a szerkesztőét már nem. Rendszerint a háttérbe szorul:
az író, a költő árnyékában dolgozik. Pedig a színfalak mögött
pótolhatatlan munkát végez: a szerzővel együttműködve teszi jobbá a
kéziratot, és elévülhetetlen érdemeket szerez – különösen diktatúrák
idején – szerzők (újra)felfedezésében, publikálásának elősegítésében.
Anélkül, hogy egy pillanatra is kisebbíteném egyéb tevékenységét, Réz
Pál elsősorban szerkesztőként érdekes és fontos a magyar irodalomban.
Először is ott a szakmáját a legapróbb részletekig lelkiismeretesen
végző profi, a hajdani Szépirodalmi Könyvkiadó, illetve a nemrég
megszűnt Holmi legendás szerkesztője, aki nem veti meg a
filológusi aprómunkát, aki képes többször is utánanézni egy évszámnak,
ha a helyzet úgy kívánja, és akit nyugtalanít, ha a levonatban egy név
valamelyik betűje megváltozik. Ezzel párhuzamosan ott az ember, akinek
élete szétválaszthatatlanul összefonódik az irodalommal, akinek
határozott véleménye van egy-egy szerzőről és műről, aki emberileg kerül
közel nagy írókhoz, és hat rájuk. Erről így vall a kötetben található
legfrissebb, 2015 nyarán készült beszélgetésben: „Tulajdonképpen az volt
a szerepem, hogy összehoztam embereket. Barátságokat köttettem olyan
emberekkel, akik nem voltak barátok, de volt közöttük egy titkos
kapcsolat. Az, hogy minden jelentős író volt a lakásomon és én is a
lakásán, hogy ismertem a gyerekeit és udvaroltam a feleségének és
hülyéskedtünk együtt, elég volt nekem. Megismertem az irodalom, úgy is
mondhatom, hogy az alkotás működésének technikáját, hogy például egy
viszonyból vagy szerelemből, ami az orrom előtt bontakozott ki, hogy
abból mi lesz a műben, hogyan lesz az életből irodalom. […] Úgy látszik,
erre születtem.” (314.)
Különleges olvasmány a Bokáig pezsgőben, amellyel a Magvető újraindította Tények és Tanúk elnevezésű sorozatát. Méltó kezdete egy remélhetőleg hosszú életű kezdeményezésnek.
Darvasi László, Isten. Haza. Csal., Budapest, Magvető, 2015.
Dragomán György, Oroszlánkórus, Budapest, Magvető, 2015.
Réz Pál, Bokáig pezsgőben, Budapest, Magvető, 2015.
Megjelent: SzIF Online (2016. 03. 16.)
Újraközölve Három könyvről röviden címmel: Együtt, 2016/4.
