A napokban jeleztek vissza a Nemzeti Kulturális Alaptól, hogy elfogadták még tavaly nyáron beküldött szakmai beszámolómat, amit a Schöpflin Aladár alkotói támogatás elszámolásához írtam. Ezzel, úgy tűnik, lezárult egy körülbelül másfél éves periódus, amely idő alatt a kárpátaljai magyar regénykánon szerkezetét, műfaj-problémáit, elbeszélhetőségét vizsgáltam. Terveim szerint az elkészült anyagot kismonográfiává bővítem, Újraíródó kánon címmel.
Az első részlet, amely már a készülő munkából való, az Irodalmi Szemle 2016/2., Kárpátaljával foglalkozó tematikus számában kapott helyet. Ebből idézek kedvcsinálónak:
A kárpátaljai magyar irodalomban sokak által elfogadott és viszonylag széles körben idézett, a helyi kánon kijelölésével íródott Készülődés című irodalomtörténeti esszéjében S. Benedek András a szépirodalomnak az írásbeliség fogalmával való felcserélhetősége mellett érvel, mivel – véleménye szerint – „tudatosítanunk kell önmagunkban és olvasóink számára, hogy a kisebbségi irodalom nem feltétlenül és talán nem elsősorban szépirodalom. […] Ezért beszélünk gyakran irodalom helyett írásbeliségről, amelynek határai a befogadó igényéhez idomulnak.” Az idézett gondolatmenet rendkívül vitatható, ezt igyekszem érzékeltetni a következő oldalakon.
Mandrik Erzsébet két emlékirata (A pokol bugyraiban és A pokol tornácain) nyilvánvalóan része a regionális írásbeliségnek. Az viszont korántsem egyértelmű, hogy ezáltal részévé válik-e a helyi szépirodalmi kánonnak is. (...)[A tanulmány címe: Emlékírás és regényszerűség (Mandrik Erzsébet szövegeinek olvasásmódja)]
Az Irodalmi Szemle friss számát egyébként már szemlézte a Bumm.sk, nemrég pedig a Litera ajánlotta (Berniczky Éva novellájával) olvasóinak.
