2011. május 29., vasárnap

Blogger szemle vol. 1. (Nyelvünk és Kultúránk 2011/1.; Szkholion 2010/2.)

Ahogy megígértem néked, Nyájas Olvasó, írom sorban a szemléket. A gyereknapi adagot már közzé is teszem:

Nyelvünk és Kultúránk 2011/1. 

A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága folyóiratát mindig átböngészem, mert többször is találtam már a visszaemlékezések, előadások, tanulmányok között igazi gyöngyszemeket. 

Ezúttal Balázs Géza tanulmányára hívnám fel a figyelmet (A megszakadt hagyomány – A Czuczor-Fogarasi az idő mérlegén). A kiváló nyelvész a Czuczor-Fogarasi-féle hatkötetes A magyar nyelv szótára c. monumentális (és méltatlanul a felejtés útjára hajszolt) művet veszi górcső alá. A CzF. mellett szóló érvek közül most csupán egyet idéznék: „A hangmetafizika szerint a hangoknak ha nem is jelentésük, de jelentésbefolyásoló szerepük van. Tehát bizonyos szavakban nem véletlenül szerepelnek azok, és csak azok a hangok. 

Ezzel ütközik a saussure-i közhelyszerűen idézett „a nyelvi jel önkényes” alapgondolat. Pedig ezt már maga Saussure is megkérdőjelezi, csakhogy ez a gondolat még nem került elő elég hangsúlyosan a magyar nyelvtudományban (érdekes módon az irodalomtudósok közül többen fejtegetni kezdték, Saussure halála után előkerült megjegyzései alapján a nyelv paragrammatikus voltát)”. 

A folyóirat hasábjain Sárközy Péter a nemrég elhunyt Umberto Albini olasz klasszika-filológus professzorra emlékezik, aki a magyar irodalom fáradhatatlan olaszországi népszerűsítője volt. „Umberto Albini nem volt „hungarológus” – írja a szerző. Ő klasszika-filológus volt, az ókori görög, valamint a latin irodalom és színház kiváló kutatója. Számára a magyar költészet, József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula verseinek fordítása, olaszországi népszerűsítése nem „szakmai” kérdés volt, hanem „szerelem”. 

Ritkán olvashatunk ilyen sorokat. Az irodalom az utóbbi időben végleg elveszteni látszik szerelem-, szenvedély-jellegét, s félő, hogy hajmeresztő (és meglehetősen steril) teóriák illusztrációja, unott tekintetű sznob érdekcsoportok „házi homokozója” lesz. A legszomorúbb, hogy mindez bizonyára a demokrácia, illetve a tolerancia nevében, ahogyan Pécsi Györgyi mondaná. 

Szkholion 2010/2. 

A Szkholiont is szeretem olvasni, feltéve, ha kapok belőle példányt olykor-olykor. Ezúttal a szív ügyeibe kalauzol minket a művek nagy része, igazít el Korpa Tamás előszava. A folyóirat két nagy nevet állít a középpontba: Kukorelly Endréét és Tóth Krisztináét. Az előbbi mondatot most nem ironikus célzattal írtam le, s hogy ezt mennyire komolyan gondolom, ide is idéznék néhány sort Kukorelly egyik verséből (ha úgy tetszik, „szövegéből”): „mindez elég remek/ a szív mint már meg lett mondva remeg/ mert tény már meg is jött a szél/ nyugton leszel” (Szív). No igen: ruhest du auch, Goethe, Wanderers Nachtlied, meg minden. 

Tóth Krisztinától az idei Ünnepi Könyvhétre megjelenő Pixel c. kötetéből közölnek egy részletet. A szív története: van egy közvetítőiroda, a Szívek szalonja. Ági szerelmet, illetve párt keres benne. Könnyen olvasható, reflektált, mai elbeszélés. Várjuk a kötetet. Balajthy Ágnesnek a szerzővel készült beszélgetése után talán még inkább. Tóth Krisztina nagyon erős mondatokkal, mély meggyőződéssel válaszol, pl.: „A kritikák olvasásával azonban bevallom, jó ideje felhagytam, mert úgy érzem, hogy a recenzensek csak a saját elméleti előfeltevéseik mentén olvasnak, magukra a szövegekre szinte vakok. Egyszerűen elfedi előlük a verset a teória”. Szeretem a határozott nőket, főleg akkor, ha nem viszik túlzásba a feminista-dogmát. Tóth Krisztina elutasítja az egészet, ezért is szimpatikus. No és mielőtt lezárnám ezt a szemlét, még idéznék egy méregerős félmondatot Baranyi Gergely álhideg c. verséből mindenféle kommentár nélkül: „csak érzem,/ hogy a nyakamra lehel a fék elindulás előtt”.

Nincsenek megjegyzések: