Egyre sebesebben közeledik a tavasz vége, az időjárás napról napra hihetőbben imitálja a nyári kánikulát. Mi mást is tehetne az egyszeri irodalmár ilyen 19. századi költeményekbe illően verőfényes, szép időben, minthogy olvas, szemléz? Jelesül éppen egy folyóiratot, név szerint a Műútat.
Elsőnek mindjárt a műfordításokra vetem rá magam. Az ilyesmire mindig ki van éhezve a kíváncsi olvasó, főleg, ha klasszikus művek újrafordításáról van szó (olyan kérdések torlódnak egyből egymásra, mint: hogyan viszonyul az új a régi(ek)hez, valamint az eredetihez, sikerül-e meghaladni a köztudatban elevenen élő előző változatot stb.). A folyóirat ugyanis egy részletet közöl Dante Isteni színjátékából (Pokol, VIII. ének) Nádasdy Ádám fordításában és jegyzeteivel. Azonban Babits klasszikus magyar fordítása után meglehetősen szokatlan módon a tercinák végén nincs rím: egyszerűen lekopott, eltűnt, lehagyatott. Amennyiben ezek már nem is tercinák, akkor nincs többé a sorokból felsejlő, annak idején jól bemagolt szentháromság-asszociáció? Anélkül, hogy állást kívánnék foglalni az újrafordítás „hitelességének” kérdésében, megjegyzendő, hogy az eredmény számomra felemásra sikerült: olvasóként hiányoznak Babits csengő-bongó rímei (felén-lelém, jutottam-ottan-legottan stb.). Az viszont bizonyos, hogy Nádasdy változata a mai szem (és fül) számára sokkal olvasmányosabb.
A másik kedvcsináló műfordítás-részlet Nabokov Laura modellje című utolsó, töredékben maradt regényéből való. A könyv különlegessége utóéletében van: a szerző „1977-ben egy lausanne-i klinika kórházi ágyán szigorúan meghagyta, hogy a még szinte meg sem született regényt el kell égetni, ha befejezetlenül marad”. Szerencsére Nabokov fia, Dmitri végül – a szerzői végrendelet ellenében – közreadta a kéziratos kártyákon fennmaradt töredék-művet. Dunajcsik Mátyás átgondolt, feszes mondatokkal dolgozik, a szöveg üteme is rendben van, s bár nem ismerem az eredetit, a fordításhoz fűzött gondolatok (Még egyszer, utoljára) meggyőznek arról, hogy minőségi munka került ki a kezei alól. Ezeket mintegy kiegészítendő társul Nemes Z. Máriónak a könyvről írt recenziója, melyben többek között az „utolsó”, befejezetlen szövegek olvashatósága, valamint a (neo)romantikus halálesztétikák giccskultusza kerül szóba.
Ezzel mintegy át is ugrok a kritika-rovatba. Kálmán C. György Móricz Zsigmond: Naplók, 1924-1925 című könyvéről ír továbbgondolásra érdemes megjegyzéseket (Írjunk regényt!). Két recenzió (Bagi Zsolt: Vissza az elbeszélésekhez, Szilágyi Márton: Egy könyv – két hangra) foglalkozik Bartis Attila – Kemény István beszélgető-könyvével. Továbbá Radics Viktória mutatja be Sofi Oksanen nagysikerű Tisztogatását. Ezen kívül egy-egy írás foglalkozik még Térey, Szijj Ferenc, Dunajcsik Mátyás – Plinio Avila könyvével.
Majd Bujdos Attila Tasnádi Istvánnal készült beszélgetésének rövidített változatából tudok meg ezt-azt. Például, hogy Tasnádi költőnek indult, de ezt az ambícióját később kinőtte: „Sokan vannak így ezzel: verset írnak kamaszkorukban és úgy érzik, a világon nincs fontosabb, mint ők. Ehhez a romantikus attitűdhöz jól illik a vers. Aztán ezt kinőjük. Jobb esetben. Vagy ha mondjuk valaki nagyon jó költő – de olyan pedig kevés van –, ne nője ki”. Érdekes számomra az is, hogy a kortárs drámákban előszeretettel alkalmazott élő nyelvvel, trágár nyelvhasználattal kapcsolatban az unalmat hozza összefüggésbe. Ebben azért nagyjából-egészében egyetérthetünk vele.
Aztán ott vannak még Koós István: A démonok bolygólya című képregényének részletei is. Az egyik alaptörténet a következő: Vasmarkú Kígyólelkűtől és Kőszívűtől megbízást kap arra, hogy „formát adjon a fantasztikus lénynek, kemény kézzel visszaszorítva az álmok és a tudat mélyén burjánzó lények formátlan hadát, mely a művész kezén keresztül próbált kitörni a nemlétből a lét világosságába, a szilárd formák birodalmába”. A szörny persze megszületik, és ahogy az lenni szokott, a megrendelők le akarják vele igázni a világot. A sztori mérsékelten figyelemfelkeltő a rengeteg sablonos megoldás miatt, de a karaktereket jó nézni (például Szellemlány igazán csinosra sikeredett).
Minden együtt van itt, amit egy irodalmi-művészeti folyóiratban keresnék: költészet, próza, színház, műfordítás, képregény stb. Csak a „művelt nagyközönséget” kellene valahogy olvasásra bírni.
Műút, 2011/024.
Megjelent: Kulter.hu (2011. június. 3.)
