netnapló - vezetni tanulok

Szeptember elejétől vezetni tanulok. Nem, nem (kisebbségi) közösséget, nem valamilyen pártot, még csak nem is azokat, akik olykor azért olvasnak. Egyszerűen: személygépkocsit. Mivel én teljesen a nulláról kezdtem, így aztán előbb meg kellett tanulnom a KRESZ legfontosabb szabályait, illetve meg kellett jegyeznem a leggyakrabban előforduló jelzőtáblák jelentését, hogy a mellékutakat, az egyirányú utcákat, a megállni vagy várakozni tilos jelzéseket felismerjem. Nyugodt szívvel leírhatom: mostanra egészen jól megy az elméleti részt. 

Nem így a gyakorlat.

Mikor először ültem a volán mögé, még nem éreztem a kuplungot, a gázpedált és a sebességváltót. Hármas helyett egyből ötösbe löktem, a kettes helyett valahányszor a négyest találtam meg. Kiindulni 60 vagy 80 km/h-val akartam, mint ahogyan azt az akciófilmekben láttam. Az első fékezésem során pedig egy nagy porfelhő keletkezett az autó körül. Meg is jegyezte a tanárom: ez osztán megállás vót...

Könnyen lehet, mindössze az a problémám, hogy nem tudom megszokni az ungvári közlekedést: a szabálytalan előzéseket, a másikra tekintettel nem lévő sofőröket, a bárhol és bármikor átszaladó gyalogosokat. És persze az idegbajosokat, akik egyből hangjelzést adnak, ha nem kapcsolok rögtön. Ha például lassítok, mert nem ismerem az utat stb. Szóval: nem olyan könnyű...

* * *

De kanyarodjunk vissza az irodalomhoz. Látom, A nap verse rovatban még mindig nem változtattak a sajátos tördelési gyakorlaton. Az előző bejegyzésemben megfogalmazott egyéb észrevételekről nem is beszélve. Valahol egészen megnyugtató ez a közöny.

* * *

Balla D. Károly szimpatikus naplójegyzetet írt Szemben a gesztenyékkel címmel. Dilemmája ezúttal valóban dilemma, igazságkeresése ezúttal valóban keresés. Ez az, ami szinte teljesen háttérbe szorult az utóbbi évek jegyzeteiben, publicisztikáiban. Holott alighanem az itt tetten érhető gondolkodásmód tette őt a '90-es években kiemelkedő esszéíróvá. (Nem csak Kárpátalján, teszem hozzá rögtön.) Az előző hetekben olvastam újra KIS(ebbségi) magyar skizofrénia (1993) című kötetét. Az akkor megfogalmazott kérdések nagy része még ma is aktuális.

Most azonban csupán egyetlen, kétségtelenül túlzó megfogalmazásával foglalkoznék. Naplójegyzetében a következőt írja: "Ma már azt is teljesen rendjén valónak tartom, hogy az utóbbi 6-7 könyvemről nem hogy kritikát vagy ismertetést sem közölt egyetlen kárpátaljai orgánum sem, hanem még a puszta megjelenés tényét is elhallgatták." Legutóbbi regényével, a Tejmozival a Kárpátalja.ma hírportál három bejegyzésben foglalkozott (itt, itt és itt). Lehet azzal érvelni, hogy az egyik cikk csupán átvétel, azt is elfogadom, ha azt mondja valaki, hogy a következő mondatok mosolyt csalnak a minőségi ismertetésekhez, kritikákhoz szokott olvasók arcára: 

"Az ungvári író, költő, szerkesztő minden alkotását a jól szerkesztettség, az ötletesség és az igényesség jellemzi. A verseivel és szövegeivel intellektuálisan és érzelmileg is meg kell küzdenie az olvasónak. Ez az író-olvasó tusa a szavak, a szerkezet és tartalom szintjén is megjelenik. Balla D. másképp ír, mint ahogyan azt megszoktuk. Úgy ír, mintha a szavak, mondatok jelentésének élén táncolna, megszüntetve minden éles határt és keretet, ami meghatározza az irodalmat és az olvasót."

De azt írni, hogy művei megjelenésének még a puszta tényét is elhallgatták, véleményem szerint: erős túlzás. (Csak úgy mellesleg megjegyzem: az Együtt 2011/4. számának Új könyvek rovatába (106. o.) én magam írtam be annak idején a Tejmozit).

* * *

S ha már az Együttnél tartunk: a legfrissebb számban jelenik meg a kb. 60-80 ezer karakteresre tervezett tanulmányom első része, melyben Kárpátalja kultregényének, a Holnap is élünknek a befogadását veszem górcső alá. Szép, barokkos címet adtam neki: A megközelítés nehézségei: Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének létmódja (Szövegváltozatok és befogadástörténeti dilemmák). Kedvcsinálóként néhány részlet a tanulmányból:

"Természetéből adódóan minden értelmezés és értékelés valamilyen szinten korhoz, helyhez, illetve helyzethez kötött, így megjelenése után felül kell bírálni azt. Nincs ez másként, ha a kutatás látókörébe egy regionális kánon, jelesül a kárpátaljai magyar irodalom önképe, önértése kerül. Ebben a kánonban fontos helyet foglal el Kovács Vilmos életműve. A II. világháborút követő időszaktól egészen az 1970-es évek közepéig-végéig az ő nevéhez kötődnek azok a ma is értékelhető versek, illetve elbeszélői szövegek, amelyek megalapozták az úgynevezett kárpátaljai magyar identitást és egy napjainkig folytonosnak tekinthető hagyománytörténést (szemben az irodalmi közvéleményből lassan teljesen kikopó Balla Lászlóval, aki a rendszerváltásig nem hozott létre esztétikailag hitelesnek tekinthető művet).

[...]

A befogadás- és hatástörténet áttekintése során világossá válik: amikor a Holnap is élünkről szó esik, elsősorban a regény kálváriája kerül a középpontba, ezt követően az 1960-as, 1970-es években született magyarországi kritikák megállapításaira hivatkoznak újra és újra, míg egy zárt nagy elbeszélés részeként (tudniillik a kárpátaljai magyarság útja a rendszerváltás felé) a mű politikai tett erejét emelik ki, háttérbe szorítva a szöveget és a voltaképpeni esztétikai értékelést.

[...]

Láthatjuk, a kordokumentumok állításai nem lépnek túl a ma teljesen párbeszédképtelennek tűnő szovjet ideológia retorikai sémáin. A regény értelmezési kereteit éppen ezért kellene mintegy kiemelni a lektori jelentés és a válaszlevél által kialakított hatalmi-diszkurzív térből és egy új térbe helyezni. Nem csupán azért, mert ha elfogadjuk a lektori jelentés horizontját, folyton önellentmondásokba és művészetidegen ideológiai vitákba keveredünk, amelyek nem segítenék a Holnap is élünk szövegének megértését, de azért is, mert a folyamatos csúsztatások, túl enyhe megfogalmazások egyszerűen meggátolják, hogy a valódi problémák felszínre kerüljenek."

* * *

Október 17-én, azaz e hét csütörtökén előadást tartok a Debreceni Egyetemen meghirdetett Határon túli magyar kultúra elnevezésű speckollégiumon: Trauma, ösztön és rend-kívüliség Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényében.  

 

Jelenleg épp erre készülök.

A nap átVERéSE

Lengyel János verse csak látszólag szerelmes vers. Valójában epigon próbálkozás. De erről majd később. Előbb vessünk egy pillantást a megjelenés kontextusára.

A Kárpátalja.ma kezdeményezését fontosnak tartom, ugyanis népszerű hírportál lévén rengeteg olvasót tudhat magáénak. Sokkal nagyobb olvasótáborral rendelkezik, mint amiről egy irodalmi folyóirat valaha is álmodni merne. A szerkesztők (akiknek a nevét az impresszum tanulsága szerint jótékony homály fedi) éles szemmel vették észre, hogy elég sok olyan kárpátaljai magyar van, aki csupán - hogy egyik kedves, elfogulatlan bírálóm lényegre tapintó, trochaikus lejtésű kifejezését használjam - "olykor olvas". Persze az így meghatározott olvasók sem a szakfolyóiratok cikkeit vagy az asztalt beszakító nagyregényeket szeretnék befogadni, hanem a sztárpletykákat, a politikai mendemondákat, a napi időjárás jelentést és a többnyire lakonikusan megfogalmazott, de bizonyára épületes Facebook-kommenteket. Ezeket az olvasókat viszont egyáltalán nem könnyű rávenni arra, hogy kortárs szépirodalmi szövegeket olvassanak, hiszen elvileg soha semmire nem marad idejük. Egy jó vers befogadása pedig - terjedelmétől függetlenül - akár órákat, napokat, heteket, hónapokat is igénybe vehet...

Ezért tekinthető fontos kezdeményezésnek a Kárpátalja.ma hírportál A nap verse rovata, és mivel az impresszumban ezt találjuk: "Szándékunk, hogy [az] olvasók visszajelzései alapján a hírportál tartalmát folyamatosan bővítsük", állandó böngészőjük lévén most magam is megfogalmazom észrevételeimet.

Nagy hiányosságnak gondolom, hogy az impresszumban nincs feltüntetve a rovat szerkesztőjének neve. Az, hogy ki és milyen szöveget választ a nap versének, nagyban függ az illető ízlésétől, műveltségétől, az irodalomról alkotott képétől, elvárási horizontjától. A rovat így bizony tökéletesen arctalan marad. Ilyen tekintetben sokkal következetesebb a Kárpátalja hetilap. (Megjegyzendő: kár, hogy a sok szempontból igényes Kárpáti Igaz Szó nem tartja szükségesnek a - kortárs - költészet folyamatos közvetítését saját olvasói felé.)
 

A másik probléma a megjelenés módja. Az én böngészőmben így jelent meg az alább elemzendő szöveg:




Ez az, amit szerintem nem lehet így csinálni. Nem azért, mert nem szabad, hanem mert ha valaki betol egy képet a versbe, az olyan, mintha valaki bunkósbottal verné szét az egészet. A szöveg összhatásához óhatatlanul hozzátartozik saját vizualitása: egy vers nem véletlenül balra vagy középre zárt, ahogyan nem véletlenül kezdődnek nagy vagy kis betűvel a sorok, nem véletlen a központozás megléte vagy hiánya sem és még stb., stb., stb.
 

De térjünk vissza bejegyzésem kiindulópontjához. 2013. szeptember 25-én a nap verse Lengyel János Merengő indulat című szövege lett. Jegyzetem elején azt állítottam, hogy ez valójában nem vers. Állításomat most itt bővebben is kifejtem.
 

Lengyel indulatos merengésének képrendszere felületes olvasásra komplexnek tűnik. Első átfutásra nekem a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, Baudelaire-től az Egy dög ugrott be. De ha közelebbről megnézzük a szöveget, látni fogjuk: az effajta merengés hamisítatlan megalománia.

A szöveg felütése - a kedves és az őt ábrázoló rég megsárgult fotó közötti metonimikus viszony említése - egyszerűen ordító közhely, amely a popzenék szövegeitől a melodrámákon át a giccses háborús filmekig ömlik ránk ma is szakadatlanul.

Ha tovább vizsgálódunk, feltűnhet: nem egészen világos, hogyan lesz a fotóból (vagy inkább az egykori lányból?) keserű folyó és nyirkos falú cella. Innen valószínűleg hiányzik az emlék tudatosítása, amely sziszifuszi büntetését töltő versenyúszóvá és egyszerre orrfolyásos rabbá teszi a lírai alanyt. Persze áttételesen: az agyban és a szívben. Így válik egyik sorról a másikra a komplexnek tűnő képrendszerből képzavar. A folytatás viszont már nem csupán zavaros, de a nagyotmondás miatt bizarrá is válik: "Nevetése halálhörgésbe torzult, / Fülembe vájja sírjait". Szinte látjuk, ahogy az utolsó halálhörgés némi vájást követően egyik sírból a másikba vándorol a füljáratban, valahol a dobhártya fölött.

A következő (komplexnek tűnő) kép sem kevésbé zavaros és bizarr: a kedves emlékének - feltehetően az indulatos lírai én által - agyonboncolt tetemére valahol keselyűk várnak ("döghúsra éhesen"), bár szerencsére ők nem annyira indulatosak. Igazán türelmes keselyűkkel van dolgunk...

De végül minden jóra fordul. Végül csak eljön a megváltás: a hústól megszabadított csontokra fehér rózsákat hint az a lírai alany, aki valaha még önmagával volt azonos, tehát szívből szeretett. Micsoda identitásválság!

A szöveg befejezése pedig felteszi az egészre a koronát. Nem amiatt, hogy a következetlen rímelés (ld. pl. a fotó/folyó asszonáncot a 2. és a 3. sorban) a szöveg végére teljesen indokolatlanul xa/xa képletűre változik. Nem is a teljesen tiszta jambikus lejtésnek köszönhetően. Hanem a szóhasználat miatt: "Mi végre lett szerelmem, / Ha sorsa néma búhalom?" Hogy micsoda? Néma búhalom? Valahogy nem tudok hitelesnek elképzelni ma osztályrészül jutott néma búhalmokat. De el tudok képzelni hajhullást, rákot, megnagyobbodott szívizmot.
 

Lengyel szövegének legnagyobb hibája szerintem, hogy agyonkoptatott romantikus toposzokat vegyít a szimbolizmusból ismerős felfokozott, gyakran bizarrnak tűnő képrendszerbe, majd az egészet egy avantgárd gesztussal összezavarja, amiből végül hiányzik a költői alkotóerő: a szöveg így nem lesz több epigon próbálkozásnál.
 

Hogy ezek után ez a szöveg valóban a nap verse lenne? Vagy inkább a nap átverése? Ennek eldöntését a lehet, hogy túl lágyszívű "olykor olvasókra" bízom.

A nagy kárpáti Csák Júing

Mottók:

"Túl sok mindenre gondolunk. 

Lassacskán nem tudjuk, merre hány centi. 

Gondolkozzunk partikulárisan. Veszítsünk távlatokat. 

Mi nem vagyunk a vállalat, mi eleven személy vagyunk, 

és a vállalat nem az. Középeurópaiak vagyunk: 

az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény."

 

(Esterházy Péter: Termelési-regény)

"Hát hagyjatok már nyugton zengenem.
Mert sejtem én, hogy lyuk van Schengenen!
S ha tán nem érti szittya szlengemet,
Europe se mind temessen engemet –
 

Csókoltatom különben Schengemet!"

 

(Kovács András Ferenc: Cabaret Europayen: 

Kuplé a schengeni zengerájbul)

Vajon mit szeretne a mai, posztmodern nép: a Facebook-közösség? Nem túl nagy rejtély. Valószínűleg ugyanazt, amit az ókori Róma polgárai egykor: kenyeret és cirkuszt. (Nem lehet elégszer rácsodálkozni, mennyire változatlan az emberi természet.) A mindennapi kenyerünket egyelőre még nem Balla D. Károlytól várjuk, de a cirkuszt... Igen... a cirkusz az az ő asztala. Ezért nem szeretne felülemelkedni a hírlapírói publicisztika sematikusságán és a sztármagazinok szenzációhajhászó retorikáján. Merthogy: minek és kinek? Az árnyalt, nem fekete-fehér dichotómiákban gondolkodó nyelvhasználatra nem harap az egyébként cirkuszra éhes nép. Ezt ő is pontosan tudja, hiszen gondolkodó ember és jó magyar stiliszta. Ezért használ nagy gyakorisággal bombasztikus címeket, akárcsak tegnapi válaszában, és ezért helyez bejegyzése végére csattanót. Ennek szemmel láthatóan ő maga is örül. Együtt örül a néppel. Boldog a nagy család. Holott, mint anno az iskolapadban egy életre megtanulhattuk: a gyilkos Csattanó gaz úr. Túl sok mindent kell feláldozni az oltárán. Persze az sem jelent különösebb problémát Balla D. Károly számára, hogy ez a nyelvhasználat és ideológia bizony végtelenül leegyszerűsít és összemos dolgokat. Többek között erre próbáltam emlékeztetni előző bejegyzésemben. Úgy tűnik, hiába.

[Egyébként zárójelben megjegyzem: nyugodt szívvel veszem tudomásul, hogy alig van közöttünk nézeteltérés. Egy dolgot állítok én, egészen másra reagál ő. Így is lehet. De így meg minek? No de ne siessünk ennyire előre, jámbor emberekként, türelmesen vegyük sorra a problémákat.]

Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy Balla D. Károly nevének nyolcszori leírása egy bejegyzésben, amely mégiscsak vele vitázik, egyenlő a hadüzenettel. Ha kilencszer írom le a nevét, értelmezése szerint már készülődik a spájzban várakozó irodalmi rohamosztag. Ha tizenháromszor, akkor végképp tabusértést követek el: fel kell készülnöm, hogy szelleme megjelenik előttem. Ez esetben viszont mindenképp teszek egy Szárnypróbát a párnám alá, hogy éjszakánként elriassza a lehet, hogy túl szigorú szellemet...

Balla D. Károly írásának retorikája az ellenségképzés klasszikus mechanizmusára emlékeztet: 1.) vitapartnerére különben rá nem illő címkét ragaszt, 2.) vitapartnerét azonosítja az általa kitalált címkével, 3.) az általa kitalált címkét egy szellemesnek tűnő bonmot-val porrá zúzza, 4.) ennek örül ő, és ennek örül a nép. Ennyi. Happy End. Konyec Filjma. Ejhajahujj! [A félreértések elkerülése végett gyorsan megjegyzem: hasonló hangzása ellenére még véletlenül sem keverendő össze a csúnya orosz 'хуй' szóval!]

Csakhogy nem számol ennek a mechanizmusnak igencsak átlátszó, konstruktív voltával. Egyébként teljesen gyakorlatias okokból: ha nem vigyáz, könnyen megsérülhet a Szent Idea: a kárpátaljai magyar irodalom antiutópisztikus víziója. [Méghogy nem idealista! Csakhogy fixa ideája nem pozitív minőségű! Elmesélem röviden, miért.]

Ha (feltéve, de meg nem engedve), esetleg, lenne rá mód, hogy elismerje például: Bakos Kiss Károly, minden (egyébként általam nem elhallgatott!) poétikai hibája ellenére sem egészen tehetségtelen, sőt, kiemelkedő verseivel érdekes színfolt a kortárs magyar lírában, akkor be kellene látnia, irodalomtörténeti víziója bizony-bizony helyenként a fennen hangoztatott értékelvűség ellenére egyenesen káros, mert túlzottan leegyszerűsítő. (Hogy Bakos Kiss kiemelkedő tehetség, nem csak én mondom, és nem csupán a "provinciális értékrendű" olvasók, hanem mondjuk a Móricz Zsigmond-ösztöndíj kuratóriuma is. Belátom, ez hamisítatlan tekintélyérv, de talán megérti, mire gondolok: ezt a díjat nem szokták mindenféle jöttment dilettánsnak odaítélni.) 

Most pedig vessünk egy pillantást arra, hogy érveimet hogyan bagatellizálja el könnyű kézzel, különben mulatságosan belegabalyodva saját homogenizáló logikájába.

Előbb kanonizátori pozícióba [pfej, de csúnya kifejezés!] helyez ("éppen ő az [ti. én], aki irodalmárrá emel olyan szerzőket, akik a műveik esztétikai értékei alapján erre nem érdemesek"), mikor erre konkrét szövegeket idézve cáfolok rá, akkor ellenérvek helyett inkább címkéz (Boborján-Jeti, dilettánsok védőszentje), aztán többször ismételt, komolyan gondolt jámborságom ellenére báránybőrbe bújt farkasnak vagy farkasbőrbe bújt báránynak állít be [hopp egy kiazmus, de el tőlem, stilisztika!], és egyszerre csak nem eléggé meggyőzően állítok különféle dolgokat, de hozzáteszi, ez különben úgyis mindegy, hiszen túl szigorú véleménye szerint: "A végeredmény az, hogy a nem létező művészi értékek a helybéli legitimálás után „felstilizált” összmagyar reprezentációt kapnak." [így, zsírossal szedve!] 

Hogy most akkor mi a ficfán fütyülő bizonytalan nemi identitású bagolyról van itt szó? Arról, kedves olvasóm, szigorúan e bukfenc-logikát követve, de a krimi műfaji kódjait becsempészve a diskurzusba, hogy bár nem én követtem el az emberölést, ezt dokumentumokkal is bizonyíthatom, mégiscsak én vagyok a gyilkos, mert valaki meghalt és fogtam már a kezemben kést. Na ezt nevezem én igazi understatementnek, elbagatellizálásnak, káros leegyszerűsítésnek, hamis, homogenizáló logikának, pártos publicisztikát megszégyenítő csúsztatásnak. Helyzetem kissé talán emlékeztet Penckófer János kitűnő kisregénye, a Hamuther hősének helyzetére. Emlékszünk, ugye: mikor Hamuth Ernőt leszállítja a Budapest felé tartó vonatról az orosz maffia, s miközben hősünket kirámolják, ő maga épp arra gondol, hogy egy külső szemlélő számára talán ő is könnyen egybemosódhat a maffia tagjaival. Körülbelül így, ilyen perspektívából lesz egyetlen ellenség-képbe sűríthető mindenki, aki nem Balla D. Károly véleményét visszhangozza kritikátlanul. A konkrétumokra hivatkozó ellenvélemény ilyen logika mentén válik szánalmas önigazolássá, a homogenizáló saját vélemény pedig így lesz egyszeriben az egyetemes magyar értékrend kizárólagos képviselőjévé (értsünk ezen bármit is).

De amíg nem hajlandó megérteni Balla D. Károly saját ideologikusságának előítéletességét, nem akarja felismerni nyelvének, retorikájának határait, és ezekre nem akar különösebben reflektálni, sőt mi több, megelégszik saját kinyilatkoztatásai publikálásával, addig önjáróvá válik minden efféle vita.

Ellenben igazán mély intellektust feltételező játékra invitált előző bejegyzésében. A feladat egyszerű: nevezzük meg, vitapartnerünk vajon kire is emlékeztet a populáris kultúra regisztereiből? Először a diktatórikus természetű király gaztetteinek örökségét feldolgozni nem képes, ezért kisebbségi komplexusokkal küszködő legkisebb királyfi jutott eszembe. De ez nem eléggé populáris, túl egyszerű lenne, elrontja a játékélményt, meg különben is, na. Balla D. Károly ettől bonyolultabb személyiség: valódi posztmodern hibrid identitás. Így ötlött fel bennem fiatalkorának két zseniális színésze. Engem intellektuális teljesítményét tekintve a végtelenig legalább kétszer elszámoló Chuck Norrisra, vitastílusát tekintve pedig az egykori férfiidolra, Jockey Ewingra emlékeztet. Nem, nem a vicces Jockeyra, hanem a fixa ideáit a családon, a barátokon, az üzletfelein átgázolva érvényesítő Jockeyra.

Minden további nélkül elhiszem, hogy Balla D. elalvás előtt a nagy kárpáti Jetire gondol, hisz magánmitológiájában jól megfér mondjuk a vérfarkassá változott öreg ruszin mellett (ld. pl. Tejmozi). De remélem, megbocsát, hogy víziója ellenére nem öltözöm be soha, és nem hitetem el vele, hogy én lennék az. Még akkor sem, ha különben magam szívből örülnék a másik boldogságának. De hát sajnos én is hiába gondolok egy komoly vitapartnerre. Be kell érnem a nagy kárpáti Chuck Ewinggal. Vagy inkább magyarosan: Csák Júinggal. Ez biztosan provinciális jelenség. C'est la vie!

Ellentámadás? Ugyan. Emlékeztető.

Tegnapi posztomra ma érkezett meg a válasz Balla D. Károly klaviatúrájából. A Facebookon "ellentámadás" címén (így, idézőjelben) értékelte "hosszú" (ezt egyébként nem idézőjelben és nem a Facebookon) blogbejegyzésemet. Nem biztos, hogy elég pontosan, teszem hozzá rögtön (nem, még így, idézőjelben sem az). Egy magamfajta jámbor szerkesztő ugyanis nem támad, csupán a virtuális margóra ír megjegyzéseket, emlékeztetőket. Ez sem támadás volt, inkább emlékeztető: a vitának is megvannak a maga szabályai, kultúrája...

Nem vagyok persze ennyire naiv, pontosan tudom, hogy aki megelégszik saját kinyilatkoztatásai publikussá tételével (ld. pl. Brenzovics Marianna hozzászólását: "nem volt szándékomban valamiféle szövetség által támogatott szárnyas írókkal eszmecserézni. csak hozzászóltam Balla D posztjához. szép estét!" - mondja egy próbaidős író...), az nem feltétlenül tartja szem előtt a másik, a megbírált, a leszólt emberi méltóságát. Magyarán azt, hogy ő, a másik sem egészen hülye. Ezt szerettem volna érzékeltetni az elefántcsonttoronnyal meg a felemlített pályakezdéssel. 

Ezt írtam tegnapi bejegyzésemben: "Ezekben [ti. a Véletlen Balett általam ismert számaiban] találkoztam a költőként bemutatott fiatal Brenzovics Mariannával, akinek szövegei nem haladták meg az akkori versdömping (a "szövegirodalom") harmad-, illetve másodvonalát." Mire Balla D. Károly válasza: "a visszatámadásai [ti. az enyémek] nem biztos, hogy célba találnak (esetemben talán inkább, de Marianna emlékezetem szerint nagyon jó, érett versekkel debütált)". Mondtam én, hogy bűnrossz, éretlen versekkel debütált? Annyit állítottam, hogy nem volt olyan élvonalbeli költő (Brenzovics Marianna stílusában: akkora ász, annyira menő), mint akkoriban mondjuk Tóth Krisztina, Kemény István és az egykori remek költő, Peer Krisztián. Hogy jobban érzékeltessem a két állítás közötti különbséget, irodalomtörténeti példához folyamodom. Áprily Lajos "nagyon jó, érett" költő volt, de valószínűleg soha nem tartozott a magyar irodalmi kánont író Nyugat költőinek élvonalába. Akárhogy is nézzük, nem tudott átlépni a másodvonalon. [Na jó, ez iróniának kicsit kevés és félre is érthető, ezért kihúzom.] De ha tévedtem, és Brenzovics Mariannát valóban "nagyon jó, érett" élvonalbeli költőként tartották volna számon a 2000-es évek elején a kortárs magyar irodalomban, akkor elnézést kérek elhamarkodott ítéletemért és legfőképp tudatlanságomért. [Inszomniás megjegyzés: ez azonban akkor sem változtatná meg a véleményem, mert azok a versek, amiket olvastam, bármennyire is töröm a fejem, mégsem voltak olyan nagyon jók. Nem voltak bűnrosszak, de nagyon jók sem.]

Balla D. Károly esszéi szerint egyébként is "nagyon jó, érett" volt e folyóirat majd' mindegyik szerzője. A Véletlen Balettet mindig is magas árfolyamon mérte: ezekben a fiatalokban látta ugyanis - legalábbis irodalomtörténeti víziója alapján - a kárpátaljai magyar irodalom megújulásának lehetőségét. Aztán, hogy az irodalomtörténeti realitás leverte a túl magasra helyezett léceket, már más történet...

A Véletlen Balettről, három előkerült szám ismerete alapján, nem vállalkozhatom megalapozott vélemény alkotására. Nem is ez a célom. Balla D. kritikai nyelvhasználatát ellenben ismerem valamennyire. Így tudom, hogy nézeteim egy része nem fér bele az ő modernség-koncepciójába.

Én magam ugyanis nem hordok bőrdzsekit, a legritkább esetben hallgatok csak rockzenét, metállt vagy worldmusicot (a hardcore-t és a hardstyle-t, azt igen, azt szeretem!), ritkán eszem pizzát, a hamburgert sem kedvelem különösebben, mint ahogy nem tartozik kedvenceim közé a vasárnapi töltött káposzta és a savankás házibor sem. Motorkerékpározni nem szoktam, inkább részesítem előnyben a gyalogszert (legfölebb, ha iránybuszon). De ha bevernek sárral, azt nem szoktam szó nélkül tűrni.

Balla D. olyan szerepbe képzel (a dilettánsok védőszentje - így, zsírossal szedve), amely nem biztos, hogy az enyém. Ha elolvassa az előszót, ez világossá vált volna előtte. De a kinyilatkoztatással kapcsolatos fenti véleményemet továbbra is fenntartom. Soha nem állítottam magamról, hogy tévedhetetlen lennék (elő gyorsan egy szerkesztővel, kritikussal, aki az!), lehet, hogy egyeseket túl-, másokat alulértékeltem, de én kész vagyok a folyamatos korrekcióra. A Tejmoziról például egyből tudtam, hogy jó regény, de A nyugalom mellé nem állítható. Ezt meg is írtam. Azonban nem mindig ilyen egyszerű a helyzet. Nem, nem a haveri dolgok miatt. De amikor Balla D. Károly a saját értéktételezését kéri számon rajtam, na azt már nem...

A dilettánsok védőszentje valószínűleg odaállna egy nagy pallossal a dilettáns-éden (mondjuk a Balla D. Károly által értett provinciális kárpátaljai magyar irodalom) kapujához, és nem engedné be a profin megírt, szárnyaló intellektusú kritikát. Én ellenben soha nem voltam a kritika ellensége. Csak a legelemibb dolgok miatt emeltem szót: ez pedig a méltányosság, illetve a másik, a megkritizált emberi mivoltának tiszteletben tartása. Ezért írtam tegnapi posztomban: "Lehet, hogy többet érne a stílusában visszafogott, nem lenéző, de szigorú, szövegközeli bírálat. Ez még akár egy-egy szerző fejlődését is segítené."

Amikor nemrég meghívtak a JAK-táborba, és beszélnem kellett irodalmi életünkről, én lettem volna a legboldogabb, ha egy nagy és színes kulturális hagyományba születek bele. Mint mondjuk az erdélyiek. De a felvidéki és a vajdasági kolléga is energikusan mesélt irodalmi életük nyíltabbá válásáról, a kapcsolatok kiszélesítéséről. Én pedig rezignáltan beszéltem arról, hogy az Együtt regionális jelentőségű lap, mint amilyen annak idején a Pánsíp vagy a Hatodik Síp volt. Hogy ritkán jelennek meg olyan művek, amelyek az egész magyar nyelvterület figyelmére tarthatnának számot. De néha legalább megjelennek...

Ettől még persze nem tagadom meg azt a hagyományt, amibe beleszülettem. Inkább a legjobb tudásom szerint próbálom bővíteni, illetve korszerűbbé tenni. Megérteni a múltat. Ilyesmi. Lehet, hogy néha az elfogultság csapdájába esem, de mire való a kritika, ha nem arra, hogy ezekre a csapdákra rámutasson?

Utóirat... irat...  ír...

Mindezzel együtt, higgadt fejjel átgondolva, lehet, hogy eltúloztam a Facebook-bejegyzések súlyát és ezeket a posztokat. Csak már olyan régóta gyűlnek és gyűlnek bennem az igaztalan megjegyzések, a félvállról odalökött mondatok (mind jobb-, mind baloldalról), hogy elegem lett. Felment bennem a pumpa. A piszkálódásokat nehezebb megszokni, mint gondoltam. Mindegy. Megyek vissza az íróasztalhoz és folytatom a munkámat. Ez a legtöbb, amit az irodalomért tehetek.

a név, a cím, a rang... (nehéz ügy)

(1. a Szárnypróbáról) Annyi támadást (és lehetne ragozni: szurkálódást, gúnyt, sőt lenézést) mint a Szárnypróbáért, eddig még nem kaptam. A vicc az, hogy D. Gy.-nek annak idején több alkalommal és több órán át kellett győzködnie, míg végül csak beadtam a derekam: elvállaltam az antológia szerkesztését. Pontosan tudtam ugyanis, hogy az ő elképzelése (tudniillik egy "új nemzedék", a "legújabb" bemutatása) ma még megvalósíthatatlan. Azzal a feltétellel kezdtem a szerkesztéshez, hogy egy előszóban én határozhatom meg a Szárnypróba problémáit, egyáltalán pozícióját. A kötet ezért kapta a számomra teljesen vállalható Pályakezdő fiatalok antológiája alcímet (még a kárpátaljai jelzőt is kihúztam, pedig aki ismeri írásaimat, tudja, én hiszek ennek a narratívának a lehetőségében). A bevezető szintén megszületett, amit szemmel láthatóan se pro, se kontra nem olvas el senki, vagy ha éppen el is olvassák, nem hajlandóak figyelembe venni. Pedig ezzel sok félreértés, illetve támadási felület eleve kétségessé válna.

Az előszóban, áttekintve a jelenkori kárpátaljai magyar irodalom nemzedékiségének problémáit, a következőket írom: "Ez az átrendeződés (bizonyos szempontból pedig lemorzsolódás), illetve kialakulatlan nemzedék-jelleg is arra figyelmeztet, hogy megfontoltan járjunk el egy fiatalokat bemutató antológia céljainak meghatározását illetően, különösen egy ilyen körülhatárolt válogatás során, hiszen egyáltalán nem tudjuk biztosan, melyik szerző lép túl az első szárnypróbálgatáson, melyik nem ragad soha többé tollat/billentyűzetet, nem utolsósorban pedig: melyik marad örök pályakezdő" (Szárnypróba, 8. oldal, kiemelések tőlem). 

Ezt a véleményemet továbbra is fenntartom.

(2. egy meghívóról) Ha az előszó állításait figyelembe veszi, átgondolja, felteszem nem ezeket a kérdéseket szegezi nekem Lengyel János. Vagy legalábbis nem így. A kérdésekből ugyanis az tűnik ki számomra, hogy Lengyel alapjában érti félre a Szárnypróba szerepét. Mikor meghívott egy kerekasztal-beszélgetésre, azért fogadtam el, mert erről a tévedésről, félreértésről, szereptévesztő számonkérésről szerettem volna beszélni.

Közben a világhálóra került egy igencsak felstilizált meghívó: csupa írót, költőt, irodalomtörténészt ígér, és a kárpátaljai magyar irodalom "legújabb nemzedékét". Vajon mi vezette a meghívó íróját? Én reklámot sejtek mögötte, hiszen így mégiscsak többen felfigyelnek a rendezvényre, mintha szerényen csak ennyi lenne odaírva: vendégeink a Szárnypróba című, pályakezdő fiatalok írásait összegyűjtő antológia szerkesztője és szerzői. Pedig a szerénység többet ért volna, mint a nagyotmondás. De ezekről szintén az esten szerettem volna beszélni, ha közben nem...

(3. egy Facebook-bejegyzésről) ha közben nem születik meg Balla D. Károly bejegyzése a Facebookon, amire csak most áll módomban reflektálni. Az alapkérdésben, azt hiszem, nincs közöttünk vita: a meghívó szövege erősen felstilizált, többet ígér, mint amit reálisan adni képes. Ahhoz az értelmiségi szerephez azonban, amelyben Balla D. Károly és Brenzovics Marianna megszólal, lenne néhány megjegyzésem.

Abban mindketten megegyeznek, hogy az "egész gagyi", a szokásos kárpátaljai provincializmus, meg ugyan már, ne gondoljátok, hogy minket érdekel ez, csak úgy odavágunk egy-két megjegyzést, bejáratott sémát, persze szigorúan "nagymellénnyel".

Pedig néha nem ártana azt a bizonyos mellényt szűkebbre fogni, és némi empátiát tanúsítani a fiatalok iránt, ugyanis a már befutott pályatársak is voltak valamikor pályakezdők. Balla D. Károly első versgyűjteménye, az Álmodj zenét (1979, hát ez sem éppen tegnap volt!) aligha lép túl a viszonylag olvasott fiatal műkedvelői szintjén. Ungváron, a régi "zöldkapús" könyvtárban hozzájutottam a Véletlen Balett három számához (sajnos ettől többet máig nem forgattam, pedig érdeklődtem sok helyen Kárpátalján, de mindig elutasítottak: nincs meg!). Ezekben találkoztam a költőként bemutatott fiatal Brenzovics Mariannával, akinek szövegei nem haladták meg az akkori versdömping (a "szövegirodalom") harmad-, illetve másodvonalát.

Szóval azt az arisztokratikus pózt, amikor a magasban, egy elefántcsonttorony erkélyén elálló kisujjal kávézó és a kárpátaljai provincia egyszerű lakóival szóba-nem-álló többé-kevésbé befutott értelmiségi mondja meg a tutit, ezt... hogy is mondjam... idejétmúltnak gondolom. A '90-es években, a rendszerváltás után ennek még talán lehetett provokatív ereje, ma viszont csak megmosolyogtatóan üres póz. Esterházyt kicsit magamhoz igazítva: nem értem BDK-t és BM-et, nem értem, nem értem.

Lehet, hogy többet érne a stílusában visszafogott, nem lenéző, de szigorú, szövegközeli bírálat. Ez még akár egy-egy szerző fejlődését is segítené. De hát miről beszélek, amikor a hozzászólókat valójában nem érdekli az, amihez hozzászólnak...

(4. végül magamról) Bármennyire furcsa, nem azzal töltöm a szabadidőmet, hogy titulusokat találjak ki magamnak. De Brenzovics Marianna bejegyzése elgondolkodtatott: "Jaj, ne már! Csordás mióta irodalomkritikus?" Az idei JAK-táborban meg épp Herczeg Ákos mondta: nem is tudtam, hogy írtál verseket...

Mint olyan sokan, én is versírással kezdtem. Nem túl jó versekkel, amiket azért még nem tagadok meg (fent vannak a blogomon), mert a versírás fontos állomás volt fejlődésemben. Akkor még próbáltam költőként meghatározni magam. Aztán szép lassan észrevettem, hogy ez a terep nem nekem való. Majd áttértem a kritika- és tanulmányírásra. Egyelőre ezt gondolom a magam számára járható útnak.

Ha jól emlékszem, irodalomtörténésznek ebben a helyszíni tudósításban neveztek először. Akkor még ironikusan meg is jegyeztem egyik barátomnak, hogy ezek aztán jó előre megelőlegezték számomra ezt a címet. Azóta egyszer én magam is elkövettem ezt a túlzást, amikor a Hitel kért tőlem egy rövid életrajzot. Abban az életrajzi jegyzetben irodalomtörténésznek és kritikusnak nevezem magam. Amikor elküldtem, akkor gondolkodtam el azon, hogy ennek a megnevezésnek olyan súlya van, ami egy komoly munkásságot feltételez. Azóta nem serénykedem a saját titulusok gyártásával. Ha megkérdeznek, leginkább íróasztal fölé görnyedő PhD-hallgató vagyok, esetleg a négy fal közé zárt jámbor olvasószerkesztő és egyre inkább csupán alkalmi kritikus.

A fent kifejtett dolgokról azonban lehet, hogy már rég kellett volna beszélni...

Posztszocializmus és kultúraköziség

Határontúli folyóiratok szerkesztőinek kerekasztal-beszélgetése Szigligeten, a 25. JAK-táborban (a kép forrása: tiszatajonline.hu)

Az idei JAK-táborban

Már felkerült a JAK honlapjára az idei tábor programja. Augusztus 28-án, szerda este Szigligeten Barlog Károly (Híd), Szalay Zoltán (Irodalmi Szemle), Balázs Imre József (Korunk) és Szabó Róbert Csaba (Látó) mellett én (Együtt) is részt veszek egy kerekasztal-beszélgetésen, melynek témája: Posztszocializmus és kultúraköziség. A határontúli folyóiratok szerkesztőivel Herczeg Ákos fog beszélgetni.

netnapló - Visegrádon, az erdőben: az élet, az irodalmi

Nem biztos, hogy jó címet adtam ennek a netnaplónak, hiszen túl laza, sokat ígér, amit persze önmaga sem vesz komolyan. Szóval pontosítok. II. FISZ-tábor: saját szemmel. Kaptam ugyanis egy megtisztelő meghívást az idei FISZ-táborba, amit természetszerűleg el is fogadtam.

Maga az út kész borzalom volt. A határon valamiféle szigorított schengeni ellenőrzésbe futottam bele (és még azt mondja valaki, hogy ma már nincsenek határok), az irataimat ellenőrző hölgy meglehetősen hitetlenkedett úticélomat illetően: vajon valóban oda megyek-e, ahova és erről van-e írásos bizonyítékom? No igen, már azt hittem, visszafordít. És ne felejtsem el a "véget-érni-nem-akaró" vonatút báját a rekkenő hőségben... Hozzá pedig az átépítési munkálatok miatt órákat késő járatokat, és a percekkel lekésett kompot Nagymarosnál. Este fél hét körül érkeztem meg a visegrádi táborba.

A tábor, ahová megérkeztem.

Vacsora után elhelyezkedés ("fészkelődés") a 8-as számú faház egyik emeleti szobájában. Majd az esti program. Kritikustusa 3 kritikussal és 3 kötettel. Az itt kivesézettek közül Korpa Tamásé, az Egy híd térfogatáról épp utazásom előtt érkezett meg hozzám, így ezt már (meg)ismertem egy kicsit.

A faház.

Másnap 11-től kritikai műhely Szilágyi Zsófia vezetésével, rengeteg kérdéssel a pályakezdéstől a kritikusi értékszemléletig. A műhelyek során szétszálaztunk, -szedtünk két kritikát: egy alapvetően rosszat és egy alapvetően jót. Ez a műhely volt az egyik alapélményem, amiért mindenképp érdemes volt elmenni a táborba. A másik pedig a vendégek fellépése.

Kovács András Ferenc magával ragadó humorával és a KAF-univerzum feltérképezésével (ha lehetséges ilyen egyáltalán) sikeresen vonta be a közönséget a játékba (ti. a szépirodalomba). Oravecz Imre és Barnás Ferenc sokkal inkább távolságtartó volt. Sajnos Téreyt és Bartist nem láttam, az előbbiről lekéstem, az utóbbi beszélgetésen pedig hazautazásom miatt nem vehettem részt.

Én, elvonulva.

És persze a magánbeszélgetések, amelyekben mindenki kapott hideget és meleget... Én ezt, szemben néhány beszámolóval, nem gondolom rossznak, sőt: természetes velejárója az irodalmi életnek a tekintélyek megkérdőjelezése. Aztán ha valaki esetleg bután elfogult, vagy csak hozzá nem értő, arra úgyis visszaüt az effajta megnyilatkozás. De nem kellene tovább mélyíteni az amúgy is tekintélytisztelő (és ettől kissé a sznobériára és belterjességre hajlamos) magyar irodalmi élet árkait. Ha nincs tekintélyrombolás, nincs változás sem. Persze a rombolást nem nyakló nélkülinek és pláne nem önmagáért valónak, vagy valamilyen kívülről jövő divathoz való igazodásnak kell felfogni. De ezek a kérdések már igencsak messzire vezetnek...

A malenykij robot és hatásának megjelenítése

Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregényében

Talán nem túlzás azt állítani, hogy A sátán fattya Nagy Zoltán Mihály főműve. Azok az alkotások, amik előtte születtek, e mű mellett szinte előtanulmánynak tűnnek. Amik utána – beleértve a folytatásokat (Tölgyek alkonya, A teremtés legnehezebb napja) is – esztétikailag nem érik el A sátán fattyában megütött mércét. Egyesek remekműként emlegetik, mások, például Elek Tibor vagy Márkus Béla, akik rámutattak a szöveg gyengébb pontjaira, ők is elismeréssel szólnak róla. Mindenesetre valamennyi kritikusa az egyetemes magyar irodalom értékének tekinti. Ez a könyv meghozta írója számára a sikert, előbb elnyerte az Év Könyve díjat, később pedig megkapta érte a József Attila-díjat is. A sátán fattya eddig több kiadást élt meg, legutóbb a Magyar Napló gondozásában került a könyvesboltok polcaira. Emellett különféle átdolgozások születtek belőle: Schober Ottó színpadra írta át, Csaba Klári pedig rádióra alkalmazta. Ha igazak előzetes értesüléseim, már folynak a filmforgatókönyv elkészítésének munkálatai, így könnyen lehet, hogy néhány év múlva a mozivászonról vagy a televízió képernyőjéről köszön vissza a kárpátaljai magyar kultúra egyik legfontosabb műalkotása.

Vajon miben rejlik e mű kiemelkedő sikere? A kisregény titka valószínűleg a történelmi léttapasztalat hiteles művészi feldolgozásában keresendő, ugyanis megrendítő erővel jelennek meg benne – természetesen áttételes narratív szerkezetben – a malenykij robot, a kényszermunka, valamint a kolhozosítás visszásságai. Nem új téma ez a kárpátaljai magyar irodalomban. Kovács Vilmos 1965-ben megcsonkítva kiadott, kálváriát megjárt és később betiltott sorsregényében, a Holnap is élünkben már említi a férfilakosság tömeges elhurcolását. Legutóbb pedig Vári Fábián László visszaemlékezés-regényében, a Tábori postában olvashattunk erről. Az apa ezt mondja benne a fiának: „február 23-a nekünk nem ünnepünk. Ugye tudsz arról, hallhattál már róla eleget, hogy amikor a szovjet katonák hozzánk bevonultak, elvitték az embereket. Elvittek engem is, aki mindössze nyolc évvel lehettem idősebb, mint most te vagy. Naponta haltak körülöttem a társaim az éhség, a hideg és a betegségek miatt.” Ebből az idézetből is látható, hogy a szovjet diktatórikus berendezkedés, a szolyvai gyűjtőtábor borzalma az ötvenes években született generáció emlékezetében mindmáig elevenen él. Bár a hivatalos kultúrpolitika sokáig tiltotta a nyílt szembenézés lehetőségét, otthon, a szűk családi körben valamennyi fiatal úgy nőtt fel, hogy a szülők-nagyszülők elbeszéléseiből megismerkedhettek a bevonuló szovjet katonák – hogy eufemizmussal éljek – immoralitásával, azzal, hogy a 20. században egyáltalán létrejöhettek ezek a népirtó, emberi sorsokat tönkretevő táborok. Nagy Zoltán Mihály mély erkölcsi-etikai dilemmákkal néz szembe, olyan kérdéseket tesz fel, amelyek a történelem abszurditásaival szembesítik az olvasót. Esszémben most arra teszek kísérletet, hogy a kisregényt a malenykij robot hatása, ezzel együtt a saját sors idegensége felől olvassam.

A sátán fattya én-regény. A főhősnő, Tóth Eszter monológjából ismerjük meg a történetet. A teljes monológ egyetlen, hosszú mondat. 1944 decemberének első vasárnapján tizenhárom szilasi asszony kerekedik fel – a tizennegyedik maga Tóth Eszter –, hogy meglátogassák a katonák által gyűjtőtáborba hurcolt férfiakat. Az anya elbocsátó-óvó szavaiból megsejthető a környék vadsága, a veszély előrevetítése: „rosszféle emberek bitangolnak mostanában, vigyázz magadra, óvakodj minden idegentől”. Hatalmas izgalommal vágnak neki az útnak, hiszen már ötszörösen letelt az a három nap, amit a kisbíró kidobolt annak idején a faluban. De még mindig nincs semmi hír a férfiakról: „három napra, így mondták, ha fát vágnak a hátamon, ennyit akkor is kibírok, mosolygott Pista az induláskor, szekér vitte őket a városba, nótázva mentek el, két hete”. Az öregasszonyok ellentmondásos módon magyarázzák az elhurcolás okait. Bíró Borbála így vélekedik: „az csinálja a bajt, a háború, amiatt vitték el az embereket is, megmondta az én uram, azt mondta, elvisznek minket az oroszok, mert ellenük harcoltunk a tizennégyes háborúban is, most is”. Veres Berta válasza elbizonytalanítja ezt a szilárdnak tűnő feltevést: „de hisz az én emberem sose volt katona, puskát csak a cseh finánc hátán látott, mégis elvitték”. Tóth Eszter minden efféle magyarázatban kételkedik. Gondolkodik ugyan a hazatérés elmaradásának okáról, de a tudás akarását ezúttal legyőzi benne a találkozás vágya. Édesanyja a saját ruhájába öltöztette őt, hogy a katonák semmi esetre se vegyék észre bimbózó fiatalságát.

A tábor leírása bizarr hangulatot kelt. Egy dróttal körülvett területen röhögő szovjet katonákat fedezünk fel. A röhögés szó negativitása remekül érzékelteti a diktatórikus rendszerek hierarchiájának legalsó hatalmi szintjén is felbukkanó embertelenséget. A katonák nem hogy nem mutatnak némi megbánást az elhurcoltatás miatt, de szemmel láthatóan élvezik a helyzetet. Ezt a perverz gyönyört csak tovább erősíti, hogy amikor nem engedik be az asszonyokat a kerítésen belülre, „Nazad, babuska, curukk” – ennyit mondanak gúnyosan.

Tóth Eszter nem hagyja annyiban a dolgot. Fiatal korával járó hevessége miatt neki megy a katonáknak. Azok viszont bevonszolják őt az őrszobára, majd röhögve megerőszakolják: „a ruhám aljánál fogva rántottak vissza, letepertek a padlóra, szorosan fogtak, a számat betömték valami rongydarabbal, petróíze volt […], anyám fekete ruháját felhúzták a mellemig, ráborították a szememre, […] a karomat, a lábomat szétfeszítették, megfogdostak, röhögtek”. A röhögés motívuma és a fiatal női test kiszolgáltatottsága ezzel az aktussal mintegy összefonódik. Miután mindannyian végeznek az erőszaktevéssel, bort töltenek Eszter szájába és kidobják őt a kapun, bele az éjszakába. A bor kettős szimbólum, amely érzékelteti a helyzet abszurditását. Egyrészt jelenti az úrvacsoránál használatos kelléket, hiszen szimbolikusan Krisztus vérét isszuk a megújuláshoz, bűneink megbánásához, másrészt viszont épp ellenkezőleg, Dionüszoszra, a bor istenére, a bűnös mámorra, az ókori orgiákra asszociálhatunk. Eszter nem tudja, mihez kezdjen ezután. Vajon hová menjen?

Az én azonossága ekkortól kezd megbomlani. Először a saját test lesz idegen számára: „a gyalázatot nem viszem haza, ezt megfogadtam, lefekszem valahol az útszélen, reggelre biztosan megfagyok” – mondja önnön magának. Az úton fáradtan ténferegve gyakran gondol arra, hogy végez magával, s csupán az életösztön menti meg és vezeti haza végül. Tüdőgyulladást kap ugyan az út során, de otthon néhány hét alatt felépül.

Közben hazatér az apa, aki mesél a táborban eltöltött napjairól. Az emberek úgy hullottak, akárcsak a legyek, enni alig kaptak, csupán valamilyen híg répalevet. Megdöbbentő az az itt szerzett tapasztalat, mely szerint az emberi élet nem érték egy ilyen táborban: „ezerszám virrasztottak emberek a szabad ég alatt, kevesen bírták a talponállást reggelig, s akik erejük fogytával ledőltek a földre, azok közül sokan ott maradtak, beverte őket a hó, reggel huszasával hányták őket a szekérre, akár az ölfát, vitték az előre megásott gödörbe”.

A diktatórikus rendszerrel együtt jár a halál. Ennek ellentéte a születés: egy új élet kezdete, a remény felébredése, hogy talán az utódok kikerülnek ebből az embertelen világból. Ez lenne a természetes erkölcsi hozzáállás. Mikor azonban Eszter megtudja, hogy terhes, nehéz választás előtt áll. A falu már így is a szájára vette őt, a háta mögött katonakurvának nevezik, sőt a szemébe is megmondja szerelmének, Pistának az anyja, hogy mondjon le a fiáról, nem lehet a felesége. Komoly erkölcsi dilemma: megtartsa-e a gyermeket, a sátán fattyát, aki mindig a megerőszakolásra, a meggyalázásra emlékeztetné, vagy vetesse el, ölje meg, és próbáljon meg felejteni? Előbb a terhesség-megszakítás mellett dönt. Különféle házi praktikák után a bábaasszonyhoz megy. Majd visszariad az öléstől. Később újból öngyilkos akar lenni. Végül megszüli a gyermeket, de egyelőre csakis undorral tud rá tekinteni: „idegen vér, kígyó a keblemen, miért nem halva született, miért akarja tönkretenni az életemet, hiszen nincs kiút, fel kell nevelnem, nem tekerhetem ki a nyakát, nem csaphatom a kerékagyhoz, anya, anya lettem, akaratomon kívül.”

Ebben a bonyolult léthelyzetben Nagy Zoltán Mihály aprólékos lélekrajzzal igazít el minket. A történet azzal folytatódik, hogy Székely Pista hazatér, és édesanyjával szembemenve így is el akarja venni Esztert. Majd elviszik Donbászra, ahonnan már nem jön vissza. Eszter ebbe beleőrül. A regény végére nem csak a saját teste, de a saját elméje is elveszíti azonosságát: „ne félj, kisfiam, veled vagyok, el nem hagylak […] fogd a kezem, gyere, erre megyünk, erre van Donbász, ott a te édesapád, ne félj a víztől, nem árthat nekünk a víz, Jézus is járt a vízen, mert ártatlan volt, bűntelen volt, látod, a víz tetején járunk, hát persze, mi is ártatlanok vagyunk, kisfiam.”

A sátán fattya a malenykij robot tapasztalata felől olvasva tisztán kirajzolja azokat az erkölcsi dilemmákat, amikkel szembe kellett néznie egy fiatal lánynak, akit megerőszakoltak az orosz katonák. Az embertelenségben, a röhögések és rosszindulatú pletykák közepette Eszter mégis mindent túlél, de ezzel együtt elveszíti önazonosságát: előbb saját, meggyalázott testétől idegenül el, majd elméje kezd megbomlani. A kisregény nem ad biztos fogódzókat az olvasó erkölcsi ítéletéhez, de lehetőségeket folyamatosan felmutat. Azt hiszem, kisebbségi léthelyzetben, itt Kárpátalján és ilyen történelmi örökséggel a hátunk mögött nem lehet érzelmek nélkül olvasni a szöveget, meg kell vívódnunk minden egyes szavával.

Megjelent: Együtt, 2013/3, 65-68.

"Endre Ady from Érmindszent" (Zelei Miklós: Situs inversus. Az Isten balján)

Ady Endre különös-különleges (magán)élete, lobbanékony személyisége, radikális költői-közéleti szerepvállalása táptalaja lehetett a kultuszépítésnek, a nem egyszer torz, ideológiailag kisajátított Ady-értelmezések felépítésének és lerombolásának. Ma nagyobb részt használhatatlan az a marxista ideológia bűvkörében fogant (egykor kanonikus érvényű) jellemzés, amely A magyar irodalom története (ismert becenevén: Spenót) 5. kötetében található. Az 1980-as években Magyarországon már erős érvekkel fellépő és a rendszerváltást követően magának kétségtelenül fontos szerepet kivívó, újraolvasási stratégiák létrehozásában érdekelt irodalomelméleti iskolák (elsősorban a hermeneutika, a recepcióesztétika és a dekonstrukció) képviselői csak félve, némi ellenszenvvel vagy egyáltalán nem érintették az Ady-életművet. Szemben a máig reneszánszát élő Kosztolányiéval. Az érdeklődésnek ez a hiánya azt is sugallhatta, hogy az Ady-vers mára már idejétmúlt, avítt, Ady költői szerepe pedig folytathatatlanná vált a megváltozott diszkurzív térben. Ezzel helyezkednek szembe a 2000-es évek elejétől megszaporodó, mindenekelőtt műközpontú újraértelmezések. Ady költészete pedig kétségtelenül hatással van nem csupán a kortárs magyar irodalom középgenerációjára, de a fiatalabbakra is: elég itt megemlíteni két markánsan különböző költő, Nagy Gábor és Pollágh Péter nevét. Ebbe a térbe érkezett Zelei Miklós a Tiszatáj 2012/12. (Ady-) számában publikált és nemrég könyvben is megjelent drámája.

A cím egy orvosi szakkifejezést takar. A situs inversus olyan ritka rendellenesség, amikor is az ember szervei ellentétes oldalon fejlődnek ki, szemben a normál elhelyezkedéssel, a situs solitusszal. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy ez a szervek tükrözött állapota. A tükör, tükröződés motivikája végig jelen van a szövegben. A dráma az Ady-szereppel szeretne párbeszédbe lépni úgy, hogy Adyt egy fiktív és életrajzi utalásokkal kevert környezetbe helyezi. Alighanem legfontosabb kérdésfeltevése: vajon hogyan nézett volna szembe a költő ezekkel a problémákkal, ha nem hal meg 1919-ben?

A helyszín Konstanca, román kikötőváros, az idő viszont nehezen meghatározható: valamikor a diktatúra éveiben járunk, a Nyugat című folyóirat már elektronikus formában jelenik meg, Kosztolányi pedig sms-ben tudatja Adyval a folyóirat-eladás nehézségeit. A referenciális olvasat éppen ezért nagyon sokszor elbizonytalanodik: az utalások nem egyszer anakronisztikussá, ironikussá és abszurddá válnak. Sokkal lényegesebbé lesznek viszont azok az egzisztenciális-, kulturális-, összességében: idegenségtapasztalatok, amiket nemzetiségi léthelyzetben élhetünk át. A többségi és kisebbségi nyelvhasználat konfliktusai kiéleződnek. A darabokra hullott világban egy önmagát megsokszorozó személyiség vívódik a színpadon: ő Zelei Adyja.

A műfajmeghatározás már jelzi a léthelyzet paradox voltát: közösségi mono – sztereóban. Mindössze két szereplő jelenik meg a színen: Ady, aki egyszerre saját maga, Léda, Kitti, Grama ezredes, két biztonsági őr, tömbházgondnok, frakcióvezető-helyettes, Babits Mihály és Garami ezredes. A darab végén fellépő másik szereplő pedig – a színház marketing menedzsere.

Az egzisztenciálisan ellehetetlenült helyzetbe jutó Ady menekülni szeretne a diktatúra szorításából. Ismerőssé válik (és a szövegben meg is idéződik) Domonkos István Kormányeltörésbenjének drámai erővel megszólaló emigráns vendégmunkása, aki anyanyelvén, magyarul már csak töredékesen, a szétesett nyelv romjaival formázza meg gondolatait. De szintén ott kísértenek a sorok között Ionescu A kopasz énekesnőjének angol nyelvkönyvből átemelt, a lét közhelyszerűségére, automatizmusára és logikátlanságára rámutató mondatai. Ez utóbbi talán konkrétabban jelenik meg a szövegben. Ady egy román nyelvkönyv mondatait ismételgeti, amely módszertanával a nyelvtanulás meglehetősen passzív, automatizált módját részesíti előnyben: „A leckékben a román szöveget szószerint is lefordítjuk, hogy a munkában kimerült, tanulástól elszokott, középkorú tanulót hozzászoktassuk a magyar nyelvtől olyannyira eltérő román mondatszerkezet sajátosságaihoz” (14. o.).

Ady két kapcsolat között vergődik. Az egyik nő az éppen válófélben lévő és Nagyváradról Magyarországra áttelepülni készülő Léda, aki folyamatosan zaklatja a költőt, a másik pedig egy álházasságra rávett, magyar állampolgársággal rendelkező, eleinte meglehetősen naiv teremtés: Kitti. Ady leveleket ír, vallomásokat, amiket végül sosem küld el a címzettnek: az összetépett papírlapokat egyszerűen lehúzza a wc-n. „Ma már jobb szeretek számlákat írni, mint verseket” (31.) – vallja meg.

Romániában állandó megfigyelés alatt tartják: a szekuritáté egyik munkatársa, Grama ezredes megalázóbbnál megalázóbb munkalehetőségeket kínál fel számára. Legyen Ady a munkás olvasókörök szervezője, mert „a sokoldalúan fejlett munkás a szükséges mértékben olvas szépirodalmat is. Szükséges mértékben. Így írja a szabályzat” (22. o.). Vagy ha tudna románul, lehetne akár a Konstancai Harcos című lap kulturális rovatának szerkesztője. Az is felmerülhet munkalehetőségként, hogy a nevét adja pártpolitikai célokra: természetesen a pártot kritika nélkül dicsőítendő. Nem csoda tehát, ha ebbe a helyzetbe hamarosan beleroppan, meghasonul önmagával: „Vagyogatok. Volnékgetek. Leszegetek. Önlelkileg noszogatok. (…) elveszítettem a hitemet önmagamban. Nem muszáj, Herkules. Éppen az a cél, hogy veszítsem el. Majd posztumusz megtalálom. Ez a javallat. A jelen értelme?” (24. o.). De a Romániából való menekülés, az áttelepülés sem oldaná meg a problémákat, ugyanis egy (a román titkosszolgálat munkatársára kísértetiesen hasonlító) Garami nevű magyar ezredes súlyos vádakkal illeti a költőt: „Terrorizmus, nacionalizmus, sovinizmus, irredentizmus. (…) A román elvtársak úgy tájékoztattak bennünket, Endre, hogy ön ezeket a nézeteket vallja, évtizedek óta ilyen szellemű írásokat helyez el az első és a másodlagos nyilvánosságban, a legális és az illegális sajtóban. Szervezkedések kezdeményezője, lázítja a magyar kisebbséget, elégedetlenséget szít az anyaországban is” (32. o.). Mindezek ellenében lehetne akár hasznos honpolgár is, ha behódolna a szocialista hatalomnak és segítene (a betűejtéssel ejtett és így önmaga paródiájává váló) „emberarcú szocializmus” építésében.

Érthető, hogy Ady ebben a személyiségét, szabadságát teljesen korlátozó diktatórikus természetű „építésben” nem hajlandó részt venni. „Az emberek már sokkal gyávábbak, mint amennyire a túlélésükhöz föltétlenül szükséges” (23. o.) – mondja. De menekülnie sem lehet. Ezt a súlyos dilemmát oldja meg a darab végén, mintegy elidegenítő effektusként a színre lépő marketing menedzser, aki egyszerűen agyonlövi Adyt. Mondván: sok volt már belőle. Mégis mit jelenthet ez? Nagyon is kortársi probléma.

A darabot érdekesen és termékenyen szövik át a populáris regiszterek. Adyból, Léda botrányos válása okán akár még sztár is lehetne. A YouTube-on elérhetővé vált, a Szarvasi Vízi Színházban tartott felolvasóesten a szöveget végig a népszerű popénekes, Ákos zenéi kísérik. A Situs inversus végén pedig Cseh Tamás Ady Endre utolsó fényképe című dala csendül fel.

A kolozsvári Korunk Kiadónál megjelent kötet két szövegváltozatot tartalmaz: magát a drámát és a hangjátékváltozat szövegét. A Situs inversus véleményem szerint nem ad ugyan radikálisan új Ady-olvasatot, de a dráma absztrakt eszközeivel, nyelvi invenciójával beleilleszkedik abba a vonulatba, amely a költőről kialakított (sokáig egyeduralkodónak tűnő) értelmezést vizsgálja felül. Ebben a törekvésében csak támogatni lehet.

Zelei Miklós, Situs inversus, Az Isten balján, KOMP-Press – Korunk Kiadó, Kolozsvár, 2013, 71 o. 

Megjelent: Együtt, 2013/2., 55-58.