netnapló - re

Nem, nem tűntem el. Csak szükségem volt egy kis privát magányra. Érdekes ez a tautológia: privát magány. Hmm. Talán azért van rá szükség, mert az interneten van közösségi magány is (lásd például Facebook). De ehhez akkor nem volt sok kedvem. Csak ülni akartam a szobámban és gondolkodni. Sokat, mélyen.

Egyszer rám is nyitottak itthon, ahogy a szobámban, a sötétben ültem és bámultam magam elé. Mit csinálsz? Gondolkodom, válaszoltam. Azt hiszem, ez már átment enyhe depresszióba nálam, de nem biztos.

Vannak olyan dolgok, amikről nem szívesen beszélek. Ez a néhány nap, hét, hónap tele volt ilyen dolgokkal: ismerkedés, összeveszés, sörözés és rengeteg munka. A munkáról beszélhetek. Három recenzióval vagyok adós: Ezer magyar haiku, Az év novellái 2011, Spiró: Kémjelentés. De dolgozom rajtuk, nemsokára befejezem őket. A késés oka főleg a szerkesztői munkában keresendő. Átnéztem a nemrég elhunyt Szalai Borbála kéziratát, illetve megbíztak Fodor Géza válogatott verseinek összeállításával. Tavaly volt hatvan éves a költő. Szerintem jó könyv lesz. Ma fejezem be az előszót.

A héten jártam Debrecenben is, beiratkoztam a kollégiumba. Lakható hely: barátságosak, közvetlenek az emberek. Kissé mégis idegen minden. Majd úgyis megszokom. 14-én kell beiratkozni az egyetemre, akkor be is költözöm. Terveim szerint úgy kéthetente járnék haza. Apropó hazajárás: a határátkelőn most már vámnyilatkozat kitöltése kötelező. Azt hinné az ember, hogy ezzel könnyebb lett az átkelés. Egy frászt! Így is szétszedték a táskám, pedig mondtam, hogy tanulni megyek, nem viszek sem drogot, sem piát. Nem viszek semmit. Még a lezárt borítékot is kinyittatták velem. Borzalom.

Úgyhogy most itthon vagyok. Várom a friss Együttet (egyelőre olvasószerkesztésre). Benne jelenik meg a 39. Tokaji Írótáborról írt jegyzetszerű kisesszém. Talán az októberi Kortársban jön a fiatal nemzedékről írt tanulmányom, de még nem küldték a korrektúrát.

Szóval nem tűntem el, csak egy kicsit háttérbe szorítottam magam. Olvasok, de egyre lassabban. Elég sok könyvet másoltam fel az e-book olvasóra, főleg kortárs irodalmat, de klasszikust is. Remélem, Debrecenben lesz időm elolvasni ezeket…

Amíg itthon vagyok, szeretném befejezni az írásokat, amikkel elmaradtam. A továbbiakat még nem tudom. Esténként olvasom a Finnegan ébredésének magyarul elérhető részleteit. Olvashatatlan szöveg, de tele van zseniális ötletekkel.

Kéjjel járó kínrímek (Magyar badar. 246 régi + 154 új limerik)

Elképzelem a költőt (most épp Timár Györgyöt), amint egy fehér lap fölé görnyed gondterhelt arccal, és azon töri a fejét, milyen pajzán rím lenne hatásos a „Márokpapi”-ra. Aztán megvilágosodik, hiszen magától értetődő: „mindig jár ott tapi”. Két másik kínrím megtalálása után pedig szinte adja magát a Kati női név, hogy öt sorban, aabba rímképlettel egy egész történet bontakozzon ki, lehetőleg ütős poénnal fűszerezve. Egyszerre szórakoztató és megterhelő agymunka lehet.

Mindenesetre szépen virágzik a magyar limerik. Ezt bizonyítja, hogy rövid időn belül már a második kiadását vehetjük kézbe a Várady Szabolcs által összeállított Magyar badar elnevezésű limerik-antológiának (az első 2002-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónál). Az új kiadás 246 régi és 154 új badar (Kosztolányi magyarítása) verset tartalmaz. A régiek közül kirostálódott az aktualitásukat vesztettek nagy része, de az újabbak között is találhatunk olyanokat, amelyek tíz-húsz év múlva feltehetően hasonló sorsra jutnak majd (pl. a Schmitt Pálról írt kismesteri darab, amit nem állhatok meg, hogy ide ne másoljak: „Van egy úr, úgy hívják, Smitt Pál. / Levelet inkább csak diktál. / „Hogy írják, hogy „állam”? / 2 l? Eltaláltam!” / „Jesszusom, Pali, te ittál!” – Imreh András). Ez a forma, úgy látszik, könnyedén elbírja nem csak a malacságokat, de az aktuálpolitikai fricskákat is: kellően gonosz, frusztrációt old, de csak finoman, a jó ízlés határain belül (máskor pedig azon kívül).

A szerkesztő körültekintő előszavában körbejárja a limerik történetét és magyarításának útját. Ebből megtudhatjuk, hogy a ma ismert műforma a viktoriánus Anglia Janus-arcú terméke. Két változata terjedt el: az egyik Edward Lear nonszensz ötsorosai által vált kedveltté, később már-már népmozgalommá, a másik pedig a prüdéria szorítása ellen lépett működésbe. „Ez az értelmiség obszcén folklórja” – mondja Várady Szabolcs. Az egyik meghatározás szerint három fajtája különíthető el: 1. a nők jelenlétében is elmondható, 2. olyan, amelyet nő nem hallhat, de papi személy még igen, és végül 3. A LIMERICK (azaz a bawdy, a trágár nonszensz).

Számunkra viszont a legfontosabb, hogy a versforma a XX. század második felétől honosodott meg magyar nyelvterületen (olyannyira, hogy honi megnevezésében a c betű kikopott a k mellől): egyre-másra születnek azóta is a jobbnál-jobb darabok. Ennek ellenére még mindig tartja magát a vélekedés, miszerint ez a legangolabb, sőt talán az egyetlen tősgyökeres angol versforma. Gershon Legman folklorista szerint (aki az eddigi legnagyobb angol limerik-antológiát szerkesztette) pedig csakis angolul van jövője a limeriknek. Ennek az állításnak a végére kívánt kérdőjelet tenni jelen gyűjtemény.

A Magyar badarban témák szerint sorakoznak egymás után a limerikek: az első csokorban maga a versforma mibenléte merül fel kérdésként: mikor jó, miért jó egy efféle szerzemény? (Erre elegáns választ találunk a kötetben: „Mikor jó a limerik? / Hogyha jól megrimelik. / Akkor aztán / kéjt fakaszt ám – / jobbat, mint egy rimalik” – Várady Szabolcs). A következőkben a helyhez és személyhez nem kötött badarságok vannak, melyeket a földrajzról és az állatokról szólók követnek. Majd a „Volt egy úr”, „Volt egy nő” formula kevésbé malac változatait találjuk, melyeket a híres emberek, politika, történelem témakör követ, hogy az irodalom-művészet világán keresztül elérkezzünk végre a valódi disznóságokhoz (ennek címe a legbeszédesebb: „Piroska pedig – hamm! Bekapta”, és mindnyájunk örömére ez tartalmazza a legtöbb darabot).

Az egyes versek sorszámmal vannak ellátva, és csak a tartalomjegyzékből tudhatjuk meg, melyiket ki szerezte. Ennek hozadéka egyrészt a játék: találgathatunk a szerző személyét illetően, másrészt viszont az antológiának így körülbelül olyan összhatása van, mintha valóban egy folklórgyűjtéssel lenne dolgunk.

Ha a tartalmon túl figyelmünket a formai megoldásokra irányítjuk, akkor szembetűnhet: költőink nem egyszer kibújnak a kötöttségek alól, de csak azért, hogy a forma fellazításával nem várt módon mutassák meg az olvasónak, hogy a limerik közel sem olyan monoton, mint azt első benyomásra hinnénk. A humor forrása lehet például, hogy a legutolsó sorban nem találunk rímet, bár könnyedén kikövetkeztethetjük a kontextusból, mi illene oda valójában: „Nővel volt K., de nem VIP-pel. / Bajára rettegve tippel. / „Doki, mar a pisa. / A diagnózisa?” / „Ez bizony nem szimpla felfázás.” (Imreh András).

De a tájszólást imitáló versek is megérdemlik a figyelmet: „Néztám a sashalmi kalauzot, / az Örsig táljesen felajzott. / Má’ mostan rászketek, / harmatos tástemet / ne a HÉV-en érje gyalauzot.” (Kozma István: Bejárós lány panasza). A legfrissebb termés közül pedig Balla D. Károly Kárpáti limerikek ciklusának itt található darabjait ajánlom ízlelgetésre: „Pontos egy városka Beregszász, / kurváknak létszáma kerek száz. / Nem bírja a tárcád?/ Keress egy apácát, / ha már csak imára erektálsz.” (Kínálat és lehetőség).

Valójában lehetetlen érzékeltetni egy ilyen antológia gazdagságát, hiszen mai költőink közül egyre többen írtak/írnak jó limeriket, hölgyek-férfiak egyaránt (a felsorolás közel sem reprezentatív: Csukás István, Gergely Ágnes, Györe Gabriella, Jónás Tamás, Kiss Judit Ágnes, Kovács András Ferenc, Lator László, Orbán Ottó, Szabó T. Anna, Tandori Dezső, Tóth Krisztina, Varró Dániel és persze az anonimitás homályába burkolózó Névtelen). Ha pedig ellátogatunk valamelyik központi limerik-portálra (limerik.szerver.org), magunk is meggyőződhetünk arról, nem csak profi költők gazdagítják folyamatosan ezt a nemes hagyományt. Reméljük, lesz még folytatása a Magyar badarnak is.

Magyar badar. 246 régi + 154 új limerik. Válogatás, szerkesztés, előszó: Várady Szabolcs, Syllabux, 2011.

Megjelent: kulter.hu (2011. augusztus 03.)

netnapló - ünneplés, ösztöndíj, mindenféle gondolatok

Item. Az elmúlt hét folyamán többször is megünnepeltük a haverokkal az ösztöndíjamat. Olyannyira hevesek voltunk, hogy egyik alkalommal egy kör alkoholmentes sör is becsúszott a tesóm jóvoltából. Nevetett rajtunk az egész bár. Még napok múltán is. Legalább emlékezetes marad.

Meglehetősen sokan gratuláltak a felvételi sikeremhez. Ez nagyon jól esett. Tavaly kudarcba fulladt a próbálkozásom. De számomra furcsa, hogy a legtöbben hozzátették elismerő szavaikhoz: "Ne gyere vissza". Az ilyesmi felér egy sértéssel. Mert ha én képes vagyok elfogadni, hogy vannak emberek, akiknek semmit sem jelent Kárpátalja, akkor legalább a közeli ismerőseimnek, a családomnak tisztában kellene lennie azzal: nekem viszont nagyon sokat jelent. Nem állítom, hogy soha életemben nem fordult meg a fejemben az átköltözés lehetősége. Nem vagyok álszent. De mindig arra ébredtem rá, hogy én Kárpátalján érzem jól magam: kicsi, néha annyira szűk, hogy még fellélegezni is nehezemre esik, de mégiscsak az enyém. Nem vakon, nem mindenbe beletörődve, de szeretem. Biztos vagyok abban, hogy csupán a legvégső esetben hagynám itt végleg. Mert mi lenne velem például az ukrán nacionalisták bunkó beszólásai, vagy a határátkeléskor szendvicseim között élvezettel turkáló vámosok nélkül? Bele se merek gondolni...

Pedig tényleg nem kötelez semmiféle papír a maradásra. Magyar állami ösztöndíjra nyertem felvételt, egyelőre állampolgárságra, letelepedési tilalomra vonatkozó szerződést, nyilatkozatot nem írattak alá velem...

Item. Debrecenben nagy lehetőséget látok, amit nem szeretnék elszalasztani. Végre lesz a közelemben egy (vagy több?) jól felszerelt könyvtár, naprakész lehetek irodalmi dolgokban, elmélyülhetek több témában anélkül, hogy aggódnom kellene: ha nem fejezem be időben ezt a verset vagy recenziót, nem lesz pénzem egy új ingre, cipőre, esetleg egy korsó jó hideg literes sörre. Ez azért tényleg nem kis dolog.

Szeretném műveltségem hiányosságait eltüntetni, amennyire ez három év alatt lehetséges. Nem értek a képzőművészethez, filmművészethez, az esztétikai ismereteim alapjában véve meglehetősen felületesek, de a történelmi-társadalmi-politikai tájékozottságom sem kielégítő (ezzel szinte naponta szembesülök), magyar- és világirodalmi műveltségem szintén komoly kiegészítésekre, újragondolásra, szétszedésre, reflexióra, majd újbóli összerakásra szorul. Persze a terveknek van egy olyan tulajdonsága, hogy a legritkább esetekben valósulnak meg hiánytalanul. De tervek nélkül, életunt pofával nekiindulni nem érdemes.

Item. A napokban néztem meg, és nagyon erősen hatott rám Tarkovszkij Tükör (1974) című filmje. Sokkal erőteljesebben, mint a közelmúltban Tarr Béla Kárhozata. A Tükör először szinte élve nyúzta le rólam a bőrt, utána feldarabolt, végül úgy rakott össze, hogy a fene nagy egóm teljesen megkérdőjeleződött. Talán ezt nevezném én katarzisnak. Kevés mű képes ilyet kiváltani az emberből.

Ma délelőtt pedig a végére értem Parti Nagy Lajos A fagyott kutya lába (2006) című novelláskötetének. A címadó mű  szintén mély hatással volt rám, a többit viszont csak részleteiben tudtam élvezni. De lehet, hogy bennem van a hiba. Készülök újranézni a Taxidermiát, mert amikor először módom volt megtekinteni a filmet, nem vettem eléggé komolyan.

Item. Jelenleg semmiféle projekten nem töröm az agyam. Augusztusig pihenek, ha nem jön közbe valamilyen váratlan ügy. Szeptembertől talán egy egészen új korszak kezdődik az életemben: amiket eddig írtam, megmaradnak zsengének, amiket pedig ezután kiadok a kezeim közül, lehetőleg mélyebb, átgondoltabb, problémagazdagabb, érzékenyebb írások lesznek.

Legalábbis valami ilyesmit szeretnék. (Kész a leltár.)

cédula - a kritikaírásról 2

Folyamatosan foglalkoztat, hogy az ún. profi olvasó (már ez is eléggé problémás fogalom, kb. olyan, mint a profi író) mennyire érti/értheti meg egyáltalán a bírált művet? És mitől hitelesebb a szerzői olvasat, mint a kritikusé (ha egyáltalán az)? Létezik-e egy bizonyos elolvasott könyvmennyiség (-minőség), ami után az ízlésem már olyan kiforrott lesz, hogy bármiről magabiztosan megmondhatom, mennyit ér? Vagy ez az egész tényleg relatív, mint ahogy a posztmodern  állítja? Akkor pedig "anything goes" és ezzel le van tudva?

cédula - a kritikaírásról

PDL írta egyik levelében (amit közvetítő által ismerek), hogy perverz dolog lenne, ha megmondaná a kritikámról, az tetszett neki vagy sem. Akkor nem értettem pontosan, mire céloz. Ma megértettem. És igaza van, tényleg nem egészséges, ha a szerző saját magáról, művészi teljesítményéről, a  róla szóló kritikáról úgy mond véleményt, hogy nemcsak befolyásolni,  de irányítani is szeretné a recepciót...

Blogvoks No. 4.

Már jó régen megszavaztattam blogom olvasóit, de mind ez ideig nem volt időm, kedvem összefoglalni a végeredményt. Maga az ötlet onnan jött, hogy valamelyik naplóbejegyzésemben a Beregszászott formát használtam. Balla D. Károly egyik magánlevelében szóvá is tette ezt, arra hivatkozván, hogy ez a forma szerinte helytelen, és kifejezetten füstölög pisztolyának csöve, ha meglátja a sajtóban...

Tehát a szavazás végeredménye:

ÖN SZERINT MELYIK FORMA HELYES?

1) Beregszászon (34%)
2) Beregszászban (55%)
3) Beregszászott (3%)
4) Mindhárom helyes (6%)

Összesen 29 olvasóm szavazott, melynek nagy többsége feltételezhetően kárpátaljai. A végeredmény jól mutatja, hogy a legtöbben a Beregszászban formát érzik  helyesnek (16 szavazat), a második helyre a Beregszászon került (10 szavazat), egyes vélemények szerint mindhárom forma megállja a helyét (2 szavazat), és mindössze egyetlen szavazó gondolta úgy, hogy a Beregszászott is elmegy. Én magam leginkább a Beregszászon formát kedvelem, nyelvérzékem szerint ez a legtermészetesebb, de úgy látszik, a Beregszászban elterjedtebb. A Beregszászott viszont a magyar nyelv szabályai szerint valóban helytelen (az más kérdés, hogy a modern nyelvészet már megengedőbb, kevésbé prediktív álláspontot képvisel, de ebbe most nem szívesen kontárkodnék bele).

Egy kis érdekesség: Balla D. Károly megkérte egyik nyelvészbarátját, hogy nézzen utána a pontos szabálynak az –t, –tt locativusi esetragot illetően. Az e-mail ide vonatkozó részletét be is másolom, mindannyiunk okulására:

A mai magyar nyelv rendszere c. akadémiai leíró nyelvtan I. kötetében, az 573. oldalon ez áll:

"A -t ragváltozat csak a -hely vagy -vár utótagú összetett helynevek abszolút tövéhez járul, de még ott is elég ritka (...), meg egypár más (egytagú) névhez..."

De érdemes megnézni ezeket a helyeket is:

Nyelvművelő kézikönyv, I. kötet, földrajzi nevek helyhatározó ragjai címszó alatt a 676. oldalon.

Nyelvművelő kézikönyv, II. kötet, -t/-tt helyhatározórag címszó alatt az 1101. oldalon.”

Kapcsolódó bejegyzések:

Blogvoks No. 3.

Blogvoks No. 2.
Blogvoks No. 1.

netnapló - a felvételi (hivatalos értesítés)

Néhány perce hozta a posta a levelet a Debreceni Egyetemről. Ez áll benne:

"Örömmel értesítem, hogy a BTDHT 2011. június 29-ei döntése alapján nappali tagozatos, ösztöndíjas hallgatóként felvételt nyert az Irodalomtudományok doktori iskola Magyar és összehasonlító irodalom doktori programjába."

Ezek szerint már nem kell pályáznom itthon az ösztöndíjra. Most örülök, de ezt úgysem lehet szavakban elmondani. Úgyhogy inkább hallgatok.

Egy pillanatkép az I. Nautilus Szabadegyetemről

Előkerült egy kép, amely bizonyítja, hogy szombat reggel milyen elmondhatatlanul mély elszántsággal, elkötelezettséggel szekcióelnököltem az I. Nautilus Szabadegyetemen:

Mindenki lélegzetvisszafojtva figyel...

Videók a folyóirat-találkozóról

Törölni szerettem volna ma egy-két dolgot a gépemről, mert állandóan tele van mindenféle kacattal, és a "nagytakarítás" közben belefutottam néhány videóba, amit még Gálfi Dezső készített az Együtt-Partium folyóirat-találkozón (erről bővebben itt olvashatunk). Gondoltam, feltöltöm mindet a YouTube-ra, hátha érdekel valakit.

Géza bácsi esete a virággal és egyéb abszurditások Kárpátalján (az I. Nautilus Szabadegyetemről)

Most, hogy eltelt néhány nap a nyáriegyetem óta, neki merek ülni végre véleményem megírásához. A maga frissességében egyszerűen nem lett volna türelmem szétválogatni a lényegest a lényegtelentől. Most sincs ugyan, de kissé átláthatóbb lett néhány emlékem.

Kezdeném azzal, hogy igencsak meglepett, amikor megtudtam: az I. Nautilus Szabadegyetem Kárpátalján kerül megrendezésre. Miért pont itt? - vetődött fel bennem egyből a kérdés, hiszen a nemzetiségi irodalmak közül a kárpátaljai van a legkevésbé középpontban… (Később Borbély Andrástól egy tartalmas beszélgetés során megérdeklődtem, és kiderült: pont ezért). Aztán átfutott az agyamon az is, hogy a határontúliság kezd divattá válni, ami mindenképp fantasztikus („Na végre!”), másrészt viszont, ha nem társul kellő érzékenységgel, megérteni akarással, éppúgy veszélyes lehet, mint az eddig is tapasztalható közöny, az állandó fanyalgás és nem utolsósorban az előítéletektől/elvárásoktól megterhelt, alapjában véve sematikus megközelítés.

Az ehhez hasonló kétségeket nem egyszerű eloszlatni, mert aki valamennyire is ismeri Kárpátalja kulturális életét, magába zártságát, tudja: önértelmezési és egyéb zavarokkal találkozik lépten-nyomon. Éppen ezért egy ehhez hasonló rendezvény két csapdába futhat bele: idegenkedünk a másiktól, ledilettánsozzuk és sznobnak nevezzük egymást, illetve megértően bólogatunk az előadások közben, majd megveregetjük a másik vállát érdemi hozzászólás, vita nélkül. Ezekbe a csapdákba, úgy érzem, végül is nem sétáltunk bele. Hiszen amikor például az első szekcióülést követően feltettem az alig leplezetten cinikus kérdést: mit értenek azon, hogy az Újnautilus nem sorolható sehová, ugyanis minden és mindenki besorolható, legalább öt ember emelte a kezét és ugrott fel majdhogynem egyszerre a székéből. Ekkor győztek meg a jelenlévők: tényleg élni fog ez a rendezvény.

Csak én kaptam sört...

Szerintem egy eredeti, több szempontból kifejezetten provokatív konferencián vagyunk túl. Eredetin, hiszen az apró nüanszok, kisebb kellemetlenségek néhány nap elteltével olyan hatást keltettek bennem, mintha mindez előre így lett volna tervezve. Például Fodor Géza esete a virággal és a szálloda tulajdonosával bármelyik abszurd novellában megállta volna a helyét. Provokatív pedig azért volt, mert valóban lényeges hozzászólásokat is hallhattunk, melyek segíthetnek a meglehetősen merevvé vált értelmezések felülvizsgálatában, hangoztatva az újraolvasás, újragondolás szükségességét, elkerülhetetlenségét (mondjuk Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényével kapcsolatban). Hozzá kell tenni, ekkor éreztem leginkább a szervezés gyengepontjait: három-négy előadást hallgattunk meg egy-egy szekcióülésben, ehhez képest kevés időt kaptunk az érdemi vitára (kb. 20-30 perc), pedig nem egyszer kifejezetten érdekes párbeszéd kezdett kialakulni a konferenciateremben. Szintén meggátolta a mélyebb tartalmak felszínre hozását az, hogy első este a vacsora közben kezdeményezett beszélgetést félbe kellett szakítani különféle felemás indok miatt (igaz, erre a későbbiekben már nem került sor). De ezekért nagyrészt kárpótolt néhány olyan megjegyzés, amely szinte aforizmaként maradt meg mindannyiunk tudatában (itt csupán az azóta a net-folklorizálódás útjára lépett ominózus Zselicki-mondatot idézném, mégpedig: „Probléma akkor van, ha van.” A folytatása már kevéssé maradt meg bennünk: „De ne legyen!”).

Továbbá szeretnék megemlíteni egy előadást a rám leginkább hatást gyakorlók közül. Vincze Ferenc (Regionalitás, hatalom, identitás néhány kelet-európai regényben), olyan kérdéseket vetett fel és válaszolt meg újszerű megközelítésben, amelyekkel én magam is folyamatosan szembetalálom magam, pl. mi ma a régiók szerepe az irodalomban, hogyan képződik meg a szövegek által egy ilyen elkülöníthető térség? Bánki Évától a magánbeszélgetések során több olyan dolgot megtudtam a könyvkiadástól a szellemi mozgások hiányáig, amikről eddig sejtésem sem igen lehetett. Dobás Katával pedig őszintén megvitathattam a kritikaírás problémáit. Csak címszavakban: mélyolvasás, sorozatgyártás, exkluzív terminológia és esszéstílus stb. De a konferenciát végiggondolva a műfordítói hűtlenségtől a történelemhamisításig majdnem mindenre oda tudtam figyelni. Különösebb megerőltetés nélkül…

Összegezve az élményeket, valóban örülök annak, hogy - bár kezdetben nem volt könnyű - a végére sikerült termékeny párbeszédet kialakítani. Az a rengeteg széttartó élmény pedig, amit még most sem tudok egybeterelni, azt bizonyítja: pótolhatatlan, valódi tapasztalatokkal lettem/lettünk gazdagabbak a nyáriegyetem után.

Megjelent: Újnautilus (2011. július 7.)

Élménybeszámolót írt még a szabadegyetemről Marcsák Gergely (itt és itt), Borbély András, Bánki Éva,valamint Dobás Kata. Lengyel János cikke a Kárpátinfóban (2011. júl. 7.), Hegedűs Csilláé pedig a Kárpáti Igaz Szóban kapott helyet (Kis pénzből nagy "foci"; Irodalomról, történelemről - szabadon), a KMMI honlapján pedig egy sajtóközlemény olvasható.