A közéletben szerepet vállaló, a közösségért érdemben munkálkodó, sokak által vagy csupán szűk környezetben ismert, de tisztelt és megbecsült emberek gyakran fejtik ki szakmai álláspontjukat, mondják el véleményüket az írott és elektronikus médiában. Sokkal kevesebbet, olykor szinte semmit sem tudunk viszont magánéletükről. Kulcslyuk című rovatunkban épp ezért kicsit másképp faggatjuk őket…
Rovatunk mai vendége Csordás László, az Együtt című irodalmi folyóirat olvasószerkesztője.
– Nemrég megkapta az Együtt nívódíját. Ez sikerélményt, elégtételt jelent önnek, vagy a „csak azért is megmutatom” fiatalos dacosság diadala?
– Nagy meglepetés volt számomra ez a díj, hiszen a munkatársak az utolsó pillanatig titkolták előttem. A lelkemre kötötték, hogy legyek ott a díjátadó ünnepségen, és végül Vári Fábián László laudációjából derült ki bizonyosan, hogy én vagyok az idei kitüntetett. Mindenképp elismerést jelent.
– Az egyik önnel készült korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy már tizenévesen eldöntötte: irodalmár lesz. Hogy jut ilyen eszébe egy tinédzsernek?
– Hamar ráébredtem, hogy nem az én világom a giccskultúra. Egy idő után nem érdekelt az, amiről mindenki beszélt a környezetemben, például: a szappanoperák, a kibeszélő- és valóságshow-k. Ekkor kezdtem az irodalom felé fordulni, egyre inkább megszerettem, és azóta is részese vagyok.
– Nem csak a lányoknak szeretett volna imponálni a versírással?
– A mai lányok már nem igazán vannak oda a költészetért, jó ideig nem is mutattam meg senkinek a műveimet. 12-13 éves korom környékén pedig egyszerűen abbahagytam a versírást. Úgy láttam akkor, hogy még fejlődnöm kell, csak később állhatok a nyilvánosság elé az írásaimmal. Sokat olvastam, tanultam. Majd felvettem a kapcsolatot Bakos Kiss Károly költővel, aki biztatott, hogy írjak, és juttassam el hozzá a verseimet. 2009 végén jött el irodalmi debütálásomnak az ideje, akkor jelentek meg ugyanis először nyomtatásban a verseim az Együtt című folyóiratban.
– A szülők nem szorgalmazták, hogy valamilyen „normális” szakma után kellene néznie?
– Eléggé szabadelvű nevelést kaptam. Úgy vélték, nyugodtan foglalkozhatok azzal, amivel akarok, majd csak lesz belőlem valaki. Most sem szólnak bele semmibe. A legtöbb munkámat azért elolvassák. De azt is tudom, hogy nem mindegyik nyeri el a tetszésüket.
– A verseiből, a kritikáiból az tűnik ki, hogy ami a szívén, az a száján, s igencsak másként látja a világot, mint a korosztályához tartozók. Nem tartják különcnek?
– Erre azt mondanám, hogy a mai világban egy teljesen normális ember nem adja írásra a fejét. Lehet, hogy valaki különcnek tart, ám a legtöbben elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. A szókimondásomból azonban néha valóban adódnak gondjaim.
– Kritikákat, tanulmányokat ír, melyekben az idősebb kollégák műveit veszi górcső alá. Ők hogyan viszonyulnak az ifjú titán megjegyzéseihez?
– Volt, aki kissé rossznéven vette, ám a többségük elfogadja, ha más véleményen vagyok, mint a szerző. Sőt akadnak olyanok is, akik megköszönik az erős, de őszinte bírálatot.
– Miként fogadja, ha az ön műveit éri kritika?
– Őszintén megvallva, jobban örülök neki, mint a dicséretnek. Az olyan kritika, amelynek van alapja, nem bánt, amelynek nincs, azzal meg nem érdemes foglalkozni.
– Netnaplót ír, melyben beszámol a mindennapjairól. Ezek szerint nyitott ember?
– Annak tartom magam. Sokan elolvassák a bejegyzéseimet. A visszajelzések szerint érdekesnek tartják ezt a műfajt.
– A kritika hangvétele függ a hangulatától?
– Nem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az hoz ki a sodromból, ha egy összecsapott, rossz munkát kell olvasnom. Ilyenkor is igyekszem diplomatikusan fogalmazni, de ez nem mindig sikerül.
– A versek rosszkedvből, jó hangulatban vagy valami elgondolkodtató helyzetben születnek?
– Véletlenül. Sosem úgy ülök le, hogy most verset fogok írni. Bizonyos ideig érlelődik bennem egy gondolat, egy érzés.
– Az irodalmi pálya sok buktatót tartogat, ami nem egy költőt, írót bizony igencsak megviselt már. Elég kitartó, hogy megbirkózzon majd az akadályokkal, eleget tegyen az elvárásoknak?
– Alapvetően optimista alkat vagyok, s azt hiszem, ezzel nem lesz gond. Még a jövő titka, hogyan lesz tovább, de eddig is adódtak nehézségek, és leküzdöttem őket valahogy. Remélem ez a későbbiekben is menni fog.
– Nem távolodott el egy kicsit saját korosztályától?
– Nem hiszem. Amikor időm engedi, eljárok a baráti társaságomba. Igyekszem különválasztani a „szakmát” a magánélettől. Tudom, mikor lehet az irodalomról beszélni, és azt is, hol nem érdemes előhozni a témát.
– Szeret a társaság középpontjában lenni?
– Nem, inkább csendes megfigyelő vagyok. Gyakran mondják, hogy nehéz belőlem bármit is kihúzni.
– Akkor önt zavarba ejteni sem könnyű?
– Így van. Határozott vagyok, nem könnyen esem kétségbe.
– Barátnő? Ideál?
– Jelenleg nincs. Nem hiszek az ideálokban. Szeretem a váratlan dolgokat.
– Mi a kedvenc időtöltése?
– Elsősorban az olvasás, internetezés. Utánuk jön minden más.
– Mit szeretne elérni az irodalmi pályán?
– Ezen még nem gondolkodtam. Belecsöppentem egy most felpezsdülni látszó irodalmi életbe, és ezt élvezem. A legközelebbi célom a PhD fokozat megszerzése, erre készülök, ez most a legfontosabb számomra.
Rovatunk mai vendége Csordás László, az Együtt című irodalmi folyóirat olvasószerkesztője.
– Nemrég megkapta az Együtt nívódíját. Ez sikerélményt, elégtételt jelent önnek, vagy a „csak azért is megmutatom” fiatalos dacosság diadala?
– Nagy meglepetés volt számomra ez a díj, hiszen a munkatársak az utolsó pillanatig titkolták előttem. A lelkemre kötötték, hogy legyek ott a díjátadó ünnepségen, és végül Vári Fábián László laudációjából derült ki bizonyosan, hogy én vagyok az idei kitüntetett. Mindenképp elismerést jelent.
– Az egyik önnel készült korábbi interjúban úgy fogalmazott, hogy már tizenévesen eldöntötte: irodalmár lesz. Hogy jut ilyen eszébe egy tinédzsernek?
– Hamar ráébredtem, hogy nem az én világom a giccskultúra. Egy idő után nem érdekelt az, amiről mindenki beszélt a környezetemben, például: a szappanoperák, a kibeszélő- és valóságshow-k. Ekkor kezdtem az irodalom felé fordulni, egyre inkább megszerettem, és azóta is részese vagyok.
– Nem csak a lányoknak szeretett volna imponálni a versírással?
– A mai lányok már nem igazán vannak oda a költészetért, jó ideig nem is mutattam meg senkinek a műveimet. 12-13 éves korom környékén pedig egyszerűen abbahagytam a versírást. Úgy láttam akkor, hogy még fejlődnöm kell, csak később állhatok a nyilvánosság elé az írásaimmal. Sokat olvastam, tanultam. Majd felvettem a kapcsolatot Bakos Kiss Károly költővel, aki biztatott, hogy írjak, és juttassam el hozzá a verseimet. 2009 végén jött el irodalmi debütálásomnak az ideje, akkor jelentek meg ugyanis először nyomtatásban a verseim az Együtt című folyóiratban.
– A szülők nem szorgalmazták, hogy valamilyen „normális” szakma után kellene néznie?
– Eléggé szabadelvű nevelést kaptam. Úgy vélték, nyugodtan foglalkozhatok azzal, amivel akarok, majd csak lesz belőlem valaki. Most sem szólnak bele semmibe. A legtöbb munkámat azért elolvassák. De azt is tudom, hogy nem mindegyik nyeri el a tetszésüket.
– A verseiből, a kritikáiból az tűnik ki, hogy ami a szívén, az a száján, s igencsak másként látja a világot, mint a korosztályához tartozók. Nem tartják különcnek?
– Erre azt mondanám, hogy a mai világban egy teljesen normális ember nem adja írásra a fejét. Lehet, hogy valaki különcnek tart, ám a legtöbben elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. A szókimondásomból azonban néha valóban adódnak gondjaim.
– Kritikákat, tanulmányokat ír, melyekben az idősebb kollégák műveit veszi górcső alá. Ők hogyan viszonyulnak az ifjú titán megjegyzéseihez?
– Volt, aki kissé rossznéven vette, ám a többségük elfogadja, ha más véleményen vagyok, mint a szerző. Sőt akadnak olyanok is, akik megköszönik az erős, de őszinte bírálatot.
– Miként fogadja, ha az ön műveit éri kritika?
– Őszintén megvallva, jobban örülök neki, mint a dicséretnek. Az olyan kritika, amelynek van alapja, nem bánt, amelynek nincs, azzal meg nem érdemes foglalkozni.
– Netnaplót ír, melyben beszámol a mindennapjairól. Ezek szerint nyitott ember?
– Annak tartom magam. Sokan elolvassák a bejegyzéseimet. A visszajelzések szerint érdekesnek tartják ezt a műfajt.
– A kritika hangvétele függ a hangulatától?
– Nem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az hoz ki a sodromból, ha egy összecsapott, rossz munkát kell olvasnom. Ilyenkor is igyekszem diplomatikusan fogalmazni, de ez nem mindig sikerül.
– A versek rosszkedvből, jó hangulatban vagy valami elgondolkodtató helyzetben születnek?
– Véletlenül. Sosem úgy ülök le, hogy most verset fogok írni. Bizonyos ideig érlelődik bennem egy gondolat, egy érzés.
– Az irodalmi pálya sok buktatót tartogat, ami nem egy költőt, írót bizony igencsak megviselt már. Elég kitartó, hogy megbirkózzon majd az akadályokkal, eleget tegyen az elvárásoknak?
– Alapvetően optimista alkat vagyok, s azt hiszem, ezzel nem lesz gond. Még a jövő titka, hogyan lesz tovább, de eddig is adódtak nehézségek, és leküzdöttem őket valahogy. Remélem ez a későbbiekben is menni fog.
– Nem távolodott el egy kicsit saját korosztályától?
– Nem hiszem. Amikor időm engedi, eljárok a baráti társaságomba. Igyekszem különválasztani a „szakmát” a magánélettől. Tudom, mikor lehet az irodalomról beszélni, és azt is, hol nem érdemes előhozni a témát.
– Szeret a társaság középpontjában lenni?
– Nem, inkább csendes megfigyelő vagyok. Gyakran mondják, hogy nehéz belőlem bármit is kihúzni.
– Akkor önt zavarba ejteni sem könnyű?
– Így van. Határozott vagyok, nem könnyen esem kétségbe.
– Barátnő? Ideál?
– Jelenleg nincs. Nem hiszek az ideálokban. Szeretem a váratlan dolgokat.
– Mi a kedvenc időtöltése?
– Elsősorban az olvasás, internetezés. Utánuk jön minden más.
– Mit szeretne elérni az irodalmi pályán?
– Ezen még nem gondolkodtam. Belecsöppentem egy most felpezsdülni látszó irodalmi életbe, és ezt élvezem. A legközelebbi célom a PhD fokozat megszerzése, erre készülök, ez most a legfontosabb számomra.
Varga Márta
Forrás: Kárpáti Igaz Szó (online megjelenés: 2011. március 9., szerda).
