III. KAMK - adventi összejövetel

Tegnap megtartottuk a Kreatív alkotók, művészek klubjának harmadik összejövetelét, (most nagyon diplomatikusan fogok fogalmazni:) mérsékelt érdeklődés mellett. Féltem, hogy a diákok számára érdektelenné válik egy idő után a rendezvény. Azért mégiscsak szeretnék bízni abban, hogy a következő összejövetelen (feltehetően 2011. januárjában) már több diák képviselteti magát, mert ha még  ennél is kevesebben lesznek, akkor erősen el kell gondolkodnunk a KAMK értelmén.

Persze attól, hogy most a szokásosnál szellősebben ültünk, én még nem éreztem sokkal rosszabbnak a hangulatot. Igaz, becsúszott egy kis kellemetlenség a szervezésbe, hiszen Brenzovics Marianna már pénteken jelezte: mégsem tud eljönni (ígért egy sörözést vigasztalásul, majd meglátom, mi lesz belőle...). Helyette Marcsák Gergelyt vontam be a beszélgetésbe: diákként mondjon véleményt a Kilátásról. Gergő nagyon lelkiismeretesen felkészült (erős a gyanúm, hogy egyik irodalomvizsgájára sem készült még ilyen részletesen), s ami a legfontosabb, valóban el tudta magát határolni a regény kritikai fogadtatásától. Főleg saját véleményt mondott.

A délutánról dióhéjban: az adventi békés hangulatot ezúttal Csákány Marianna énekei hozták el a kávézóba. Mariannát eddig nem nagyon ismertem. Tehetséges.

 Dupka György tartott bevezetőt, ezen belül bemutatta az Együtt 2010/3. számát. Én magam ajánlottam néhány művet az új Együttből, de kitértem arra is, hogy minden igyekezetem ellenére maradtak hibák a folyóirat e számában. A tördelőszerkesztő szerencsére erre is gondolt: hagyott egy üres fehér lapot a szám végén, oda nyugodtan ki lehet írni a megjegyzéseket.

Később áttértünk a Kilátásra. Marcsák Gergellyel közösen mutattuk be a regényt (gyanítom, hogy Balla D. Károly neve már régóta nem keringett ennyit kárpátaljai rendezvényen, hiszen bőven idéztük őt bírálattal és egyetértéssel egyaránt).

Zubánics László részletes történelmi háttéranyaggal kiegészítve mutatta be Kiss Éva nemrég megjelent könyvét (Magyarország útja a parlamenti demokrácia felé. Társadalompolitikai átalakulás Magyarországon 1966-1990 között. - Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2010.). Illetve említést tett Nagy András visszaemlékezéseiről is (Nagy András. "... Dobszóra elsöpört a fúvós zivatar" a sztálini munkatáborokba. Emlékfoszlányok. - KMMI-Füzetek, 2010). És nem utolsósorban meglepő dolgokat mesélt Cséka Györgyék egykori kollégiumi szobájáról.

Kiss Éva professzor és Fodor Géza költő megosztotta gondolatait a hallgatósággal a bemutatott könyvekkel kapcsolatban.

Amondó vagyok, hogy ezúttal nézzünk meg egy kisebb videóösszeállítást a tegnapi KAMK-ról.

[Kisbetűs rész: sajnos a hang csúszik kissé, lehet, hogy valamilyen codec-hiba, rég nem foglalkozom filmek konvertálásával]

A III. KAMK-ról Marcsák Gergely is ír saját blogján, a Beregi Hírlapban pedig Szemere Judit szemléje olvasható az Együtt 2010/3. számáról.

Kapcsolódó bejegyzések:

II. KAMK-interjúk

II. KAMK - Fodor Géza 60 éves

I. KAMK-interjúk

Éledő irodalmi-kulturális élet Ungváron

Meglocsoltuk az e-book olvasót

...még egy kis ráadás: az ungvári önkormányzat nyilván tudomást szerzett az ünneplésről, s hogy hangulatosabb legyen az egész, egy fél órára eloltotta  a villanyt. Gyertyfaénynél azért mégiscsak stílusosabb ünnepelni a technikát!

Blogvoks No. 3.

Véget ért a szám szerint immáron harmadik blogvoks. A következő kérdésre kerestem a választ:

Mi az a tanka?

a) Helytelenül írt orosz harckocsi;
b) Kínai versforma;
c) Japán versforma;
d) Tényleg, mi az a tanka?

Sajnos be kell látnom, rossz kérdést tettem fel. Ugyanis a hat szavazó mindegyike helyesen választott: a tanka valóban egy japán versforma. Ebből az eredményből két dolog következhet, mégpedig: vagy mindegyik szavazó behatóan ismeri a japán versformákat, vagy egyszerűen ismerik a google-t (és használni is tudják). Én az utóbbira tippelek. Annyi unikumértéke azonban volt ennek a szavazásnak, hogy én most nem voksoltam.

A blogvoksot egy ideig szüneteltetem. Amint eszembe jut egy értelmes kérdés, amire  több   és kevésbé valószínű válaszlehetőség adódhat (s nem lehet egy kattintással utánanézni a google-ön a helyes megoldásnak), folytatódik a sorozat.

e-book reader forever!

Úgy döntöttem, az idei karácsonyra meglepem magam egy elektronikus könyvolvasóval (lehet azt mondani persze, hogy hol van még karácsony, de szerintem érdemes jóval előtte bevásárolni; nem kedvelem a tömeget). Mivel ez a kütyü nem éppen egy szerénynek is alig nevezhető irodalmárfizetéshez van optimalizálva, így kénytelen voltam bevonni a családot  a költségekbe. Ezt mondtam: nem esne rosszul, ha mecenálnának egy kicsit, ugyanis attól, hogy kárpátaljai vagyok és magyar, még nem kell fényévekre lemaradnom a mai technikától. Mosolyogtak, de aztán csak kötélnek álltak. Így pénteken meg is vettem egy Prestigio e-book readert.

A csomagolás gyönyörű (ennyi pénzért lehet is), a dobozban maga az olvasó, egy bőrtok, egy fülhallgató, egy usb-kábel, egy használati utasítás meg egy garancialevél található (két év garanciát vállal a gyártó).

Mi tagadás, tiptop kis szerkezet. Az olvasó tényleg emlékeztet egy papíralapú könyvre, a bőrtokkal együtt pedig nem igazán éreztem különbséget Az év versei 2010 és a Prestigio kézbe vételekor (kísérleteztem ám a fílingekkel!). USB-kábelen keresztül lehet másolni a PC-ről a könyveket, képeket és a zenéket/hangoskönyveket (az utóbbit rögtön ki is kipróbáltam Garaczi Pompásan buszozunk! c. regényéből készült hangoskönyvvel. Egészen jó, még a fülhallgató is kényelmes).

A könyvekkel kapcsolatban viszont volt néhány negatív élményem. Hiába ismeri fel ugyanis az olvasó a pdf-fájlokat, a megnyitás után olvashatatlanul kicsik a betűk, a nagyítás funkció igénybevételével pedig kényelmetlen lapozni (egy Holmi-számon és egy Ulickaja-regényen teszteltem a pdf-et). Ám a „közös bölcsességet” használva (Google), találtam néhány konvertáló programot, így az e-bookokat át tudtam alakítani a számomra eddig ismeretlen epub, ill. fb2 formátumokra, melyeket már kiválóan kezel az olvasó. Az ékezetek formásak (mondhatnám, magyarosak), ill. mégis akad egy icipici szépséghiba: a mondatkezdő nagybetűk ékezete egyszerűen lehagyatik. Na, de ennyi kényelmetlenség még belefér addig, amíg nem találok jobb programot.

Az E Ink technológiával készült kijelző tényleg olyan érzést kelt, mintha papíralapú könyvet olvasnék. Bámulatos. Eddig azt hittem, hogy a reklámokban ez csupán szemfényvesztés, de nem. Itt van két videó a youtube-ról:

A harmadik KAMK

Ma reggel nyolc óra körül kaptam meg a legfrissebb KMMI-hírlevelet (№ II. évfolyam, 28. szám. 2010-11-14.), melyben már értesülünk többek között a harmadik KAMK-ról is:

2010. november 30., kedd, 15.00 óra. Ungvár, Váralja múzeum-kávézó. Kreatív alkotók, művészek klubja a MÉKK és a KMMI szervezésében.

- Bemutatjuk az Együtt című irodalmi-művészeti folyóirat legújabb számát. Moderátorok: Csordás László irodalmár, az Együtt olvasószerkesztője, Dupka György felelős kiadó.

- Csordás László irodalmár beszélget: Brenzovics Marianna íróval az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent Kilátás című első regényéről (Kalligram Kiadó, Pozsony).

- Zubánics László történész ismerteti dr. Kiss Éva professzor Magyarország útja a parlamenti demokrácia felé. Társadalompolitikai átalakulás Magyarországon című monográfiáját, amely az Intermix Kiadó gondozásában jelent meg.

Kapcsolódó bejegyzések:

II. KAMK-interjúk

II. KAMK - Fodor Géza 60 éves

I. KAMK-interjúk

Éledő irodalmi-kulturális élet Ungváron

Na végre!

Szép nap ez a mai. Sikerült átlépni a misztikus "látogatottsági határvonalat". A blogon található Clustr Maps szerint ugyanis 2010. május 16-tól 2010. november 13-ig összesen 1005-ször látogatták meg a http://csordaslaszlo.blogspot.com címet. Ami egy kezdő blogger esetében, hogy is mondjam, nem olyan rossz eredmény.

Az országok szerinti lebontást végigpásztázva jól láthatjuk, hogy a legtöbb látogatóm Ukrajnából való. A második hely Magyarországé, a harmadik pedig - majdhogynem csekély lemaradással - az Amerikai Egyesült Államoké (bár őszintén érdekel, mire voltak kíváncsiak az amerikaiak blogomon... feltételezem, a Future Trance ajánlójára).

A siker örömére elugrom a legközelebbi boltba és veszek magamnak egy üveg sört. Köszönöm minden olvasómnak az eddigi érdeklődést. Ha közös erőfeszítéssel átlépjük egyszer a tízezres látogatottsági határt, nem kérdés, egy pezsgőt bontok fel.

Japán-kitérő (Prae, 2009. 3. szám)

Tulajdonképpen világéletemben vonzalmat éreztem az egzotikumok iránt. Ezért lett a kedvenc színésznőm Jessica Alba (nem szükséges most végiggondolni „hatalmas művészi bravúrjait”, egyszerűen csak jól néz ki), a zenében évekig a capoeirával keltem és feküdtem, de viszonylag fiatal koromtól kezdve érdeklődtem a keleti kultúra iránt is. Így korán megismerkedtem a Tao Te Kinggel, a Dalok könyvével, Tu Fu verseivel (annak idején még kínaiul is elkezdtem tanulni), de ugyanígy megszerettem Omár Khajjám rubáíjait, illetve Macuo Basó tömör, magukba zárt haikuit, sőt, emlékszem, hogy Mark Twain helyett szívesebben olvastam a nó-drámákat. (Mások nyilván meglátják az egzotikumot mondjuk Jose Armando szerelmi kalandjaiban; a mexikói giccs-sorozatok művészi élményben részesítik őket, de erről most ne essék szó.)

Amiért azonban pötyögésbe kezdtem, nem más, minthogy tegnap a vonaton zötykölődve Beregszászból hazafelé belemerültem a Prae c. folyóirat Japánnal foglalkozó számába (2009/3).

Vihar Judit az európai irodalmakban még mindig virágkorát élő haikuköltészetet tekinti át tanulmányában (A haikuköltészet virágzása). Ebből megtudhatjuk, honnan ered a haiku, mint versforma, melynek szabályai az utóbbi időben eléggé fellazultak. A modern haikuban a szótagszám kevésbé kötött, de a természeti kép vagy az ún. évszakszó megléte sem kötelező. A szerző kitér arra is - példákkal alátámasztva -, hogy ma már egy költeményt haikunak tekinthetünk pusztán epigrammára emlékeztető tömörsége, ellentétek keltette feszültsége miatt is.

Farkas Ildikó részletesen tárja elénk kutatási eredményeit Japán magyarországi megítéléséről a 19-20. században (Japán megjelenése Magyarországon a XIX-XX. század fordulóján). Érdekes, hogy a magyar köztudat mennyire ellentétesen, többnyire felületes ismeretekre, előítéletekre alapozva ítélte (és talán ítéli) meg a japán kultúrát, a japán embereket. „Az első tudósítók misszionáriusok voltak, akik civilizált embereknek tartották a japánokat, ugyanakkor megalapították a sztereotípiákon alapuló képet: kifinomult, udvarias, civilizált, vendégszerető, feltűnően tiszta, ugyanakkor kegyetlen, fanatikus, alakoskodó, hazug embereknek látták és láttatták őket” (16. o.) – írja a szerző. Mostanság azért kicsit tisztább a japánokról alkotott kép a magyar kultúrszférában, de a nyugati sztereotípiák erős jelenlétét még ma sem sikerült igazán megszüntetni. (Csak zárójelben: akárki akármit mond, a japán lányok igenis szépek!)

A következő dolgozat a magyar irodalom japán integrálódását helyezi középpontba (Kume Emiko Magyar irodalom Japánban). Meglepő, milyen sok magyar művet fordítottak már le erre a bonyolultságában is játékos nyelvre, az viszont még inkább felkeltheti a figyelmünket, hogy az egyik legkedvesebb magyar író a tárgyalt kelet-ázsiai ország olvasói számára Molnár Ferenc. Ezen kívül olvasható még többek között Petőfi János vitéze, Arany Toldija, de Madáchtól Az ember tragédiája, Kertész Imrétől a Sorstalanság is elérhetővé vált japánul. Nyilván az integrációt a fordíthatóság/fordíthatatlanság klasszikus dilemmája tovább bonyolítja, hiszen egy József Attila-verset a nyelvhezkötöttség, hagyományba ágyazottság miatt nem lehet visszaadni ugyanolyan művésziséggel egy másik, tőlünk világlátásában nagyon távol álló kultúra nyelvén. De számunkra ugyanolyan nehéz átültetni magyarra Maszaoka Siki szójátékokra épülő modern haikuit.

Végül Erdős György Japán irodalom Magyarországon 1990-től című, eredetiségében frappáns írása zárja a tematikus szám Japánnal foglalkozó részét. Erdős kitér arra, hogy a japán irodalom főleg a „profi giccs” (ezzel a kifejezéssel itt találkoztam először, de nagyon tetszik) áradatával van jelen a magyar kultúrpiacon. Elég csak a mostanában egy kaptafára gyártott animék, mangák sokaságát szemügyre vennünk (azért gyorsan szögezzük le, hogy akadnak még jó animék is: nekem kifejezetten tetszett legutóbb az Elfen Lied c. sorozat). De a japán irodalommal szintén az a helyzet, mint a legtöbb művészettel: az igazi, művészi értéket felmutató művekkel nagyon kevés ember törődik. De ez miért baj?

Annyira mélyen elgondolkodtam tegnap ezen a kérdésen, hogy Bátyúban az átszállásnál még üdítőt is elfelejtettem venni. Ennek ellenére ajánlom ezt a számot mindenkinek, aki be tudja szerezni.

Az Apokrif 2010. márciusi száma felkerült az online archívumba

Szergej Jeszenyin: 
Szólj harmonika, unva... unva...

Szólj, harmonika, unva... unva...
Muzsikuskéz húz hűvösen.
Vedelj velem, te ótvaros szuka!
Vedelj velem!

Szétraktad másnak lábad nem egyszer -
Kiver a frász!
Mit lesel nagy, kék, könnyes szemeddel,
Tán pofra vársz?

Varjakat kergetni, kertemben,
Jó báb-képed.
Epémig gyötört engem minden
Ballépésed.

Szólj, harmonika, keserűt, búsat!
Te tyúk, vedelj!
Többre juthatnék egy bambával vagy
Egy bögyössel.

Ismerem egészen asszonyfajtád,
Sokkal voltam...
De ilyet, mint te, efféle banyát,
Még nem csókoltam!

Húzzad, ha fáj, csak jobban, -
Már minden mindegy!
Érted nem ölöm meg magam,
Pokolba veled!

A pórázt ilyen dögökön
Szorítani jobb...
Bocsáss meg belül, édesem...
Nézd csak... Sirok...

(Fordította: Csordás László)

Megjelent: Apokrif 2010. március

Ugyanebben a számban olvasható még három korai műfordításom. A letölthető pdf-változat elérhető itt, az online olvasásra szánt változat pedig itt.

A versfordítás és a google (A "poetic machine translation"-projectről)

"Versfordításokat tesztel a google" - olvastam ma az SG.hu hírlevelében. Egyből végigfutott hátamon a borzongás: nem elég, hogy a google mindenhol ott van, lassan digitalizálja a Föld - szerzői jogvédelem alatt nem álló (vagy épp álló) - könyveit, de most már a hithű műfordítóktól is elveszi  azt a szerény honoráriumot, amit a versek fordításáért kapnak. Erre befizetek!

Nos, a hír olvasása után ellátogattam a The Official Google translate blogra, hátha ott valóban lenyűgöznek valamivel. A Poetic Machine Translation bejegyzésben egyből Poe híres (és magyarul több lenyűgöző: szabad, ill. szöveghű fordításban fellelhető), A holló (The Raven) c. költeményének erőltetett google-parafrázisával találtam szembe magam. Hát, jól indul a bejegyzés, gondoltam magamban.

Eléggé reklámízű, mondhatnám, hatásvadász módon adja tudtunkra  a szerző: még az embereknek is fejtörést okoz egy-egy vers átültetése (mintha ezt eddig nem tudtuk volna), de a google most megmutatja! A későbbiekben Nabokovot idézi, aki azt mondja, hogy egy vers tartalma és formája egyaránt fontos, s hogy ezért mennyire nehéz egy költeményt lefordítani  egyik nyelvről a másikra (megjegyzés: ezt is tudtuk). Ezután egy amerikai akadémikus, műfordításkutató, Douglas Hofstadter véleményét ismerjük meg a versek érzelmi és onomatopoetikus lényegiségét illetően. Eddig szép és jó, de hol marad még mindig "a google-csoda"?

A következő bekezdésből immár megtudhatjuk azt is, hogy a ritmus és a rímelés kissé átszabja a google translate statisztikai elemzéseken alapuló, egyszerű szövegeknél többé-kevésbé működő rendszerét. Ez engem, mint felhasználót (kevésbé divatos szóval: olvasót) nem igazán érint/érdekel. Viszont pozitívum, hogy bármilyen szöveget fordíthatunk majd versformákba (akár limerickekbe, haikukba is) [1] . Na ez már valami! Hiszen sokkal könnyebb mondjuk kortárs angolszász irodalomelméletet tanulni csasztuskákban... Legvégül három próbafordítást közölnek. Azt mondom, döntsék el más "felhasználók", mennyire jók ezek a gépi megoldások (nekem nem annyira tetszenek).

Nem lehet csodálkozni azon, hogy erősen cinikus vagyok a "gépi műfordításokat" illetően. Elég elolvasni egyik tanulmányomat itt a blogon, amelyből kiderül, mennyi alapvető probléma akad egy vers átültetésével kapcsolatban (és én tényleg csak az alapvető problémákat körvonalaztam). De valóban örülnék, ha néhány év múlva mondjuk Jan Wagnert, Heaneyt, esetleg Tagorét olvashatnék művészi google-fordításokban. Szinte elképzelem: a kortárs antológiákban fel  van tüntetve az, hogy adott verset  Arany János, Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Képes Géza, Weöres Sándor, Tandori Dezső és a google fordította. Mindezek között pedig a leghűbb és legművészibb a google fordítása... Na, erre tényleg befizetek!

Megjegyzés:

[1] angolul: "the system is also able to translate anything into poetry, allowing us to specify the genre"

Versbe szedett helységnevek (minikritika)

 

Balla D. Károly irodalomszemléletét, paradoxonoktól sem mentes szépírói, kritikai munkásságát bonyolultsága, besorolhatatlansága teszi érdekessé. Azt is mondhatnám, hogy ő a kortárs kárpátaljai magyar irodalom „fenegyereke” (persze itt elsősorban a „gyereken” van a hangsúly).

 

Életkorát meghazudtolva Balla D. Károly ugyanis folyamatosan valamilyen csínytevésen töri a fejét, és egy-egy jónak ígérkező ötlet valóra váltásában a gyermeki kíváncsiság, a hevesség, „a játszótársam mondd, akarsz-e lenni?” attitűdje játssza nála a fő szerepet. Ilyen ötlet volt annak idejét egy többé-kevésbé sikerült posztmodern trükkregény elkészítése, egy szinte áttekinthetetlen internetes „kultúrbirodalom” létrehozása, ötvenéves korában virtuális öngyilkossága (amikor is kijelentette, hogy mostantól minden műve posztumusznak számít), az ún. „Pilinszky-projektum” megírása, a „C-dul”-ok és haikuk napi gyakorlattá váló „gyártása”, és még sokáig lehetne folytatni a felsorolást. Balla D. Károly azonban épp a napokban szakított legújabb hóbortjával: 2010 szeptemberétől versblogjába minden nap írt pajzán limericket egy kárpátaljai helységnévről. Eddig ötven darab készült el, de a szerző egyelőre lezártnak tekinti ezt a ciklust (pedig lenne még bőven helységnév, amit versbe lehetne szedni).

Úgy látszik, minden magára valamit is adó kortárs magyar poéta kipróbálja legalább egyszer a limericket, így aztán az utóbbi időben egészen sok jól sikerült vers íródott ebben a formában. Gondolok itt elsősorban Várady Szabolcs pornográf limerickjeire, Kovács András Ferenc remek megoldásaira, de a legfiatalabbaknál, így például Nyerges Gábor Ádám Limerick ezt közölni? című ciklusában is találtam egészen eredeti sorokat. Nem kétséges, ez a mára már bejáratott versforma a sajátos asszociációk széles „holdudvarával” képes hatni a költészetbarát olvasóra. Nyilván ezeket szem előtt tartva kezdett saját limerickjeinek megírásába Balla D. Károly is.

 „2010 őszén jött az ötlet: kárpátaljai helységneveket foglalok pajzán versikékbe. Előbb csak próbaképp írtam néhányat, de annyira megtetszett a játék, hogy új blogot indítottam a naponta születő ötsorosok kedvéért” – írja versblogjában a szerző. Most, hogy egyszerre végigolvastam mind az ötven versikét, azt kell mondanom, elkerülhetetlen egy idő után a kiszámítottság, a monotonitás, az olvasótól kiváltandó rácsodálkozások folyamatos visszaszorulása. Természetesen a különféle nyelvi leleménnyel, a ritmusok és rímek variálásával Balla D. Károly több limerickben kielégíti a műfajjal szemben támasztható elvárásainkat. Itt kiemelhető a Huszt nevére írott versike: „Megállt a nagy költő Huszt alatt/ ahol én magamra húztalak./ Mi hívta Kölcseyt/ idejét töltse itt?/Nem volt itt bordély, csak puszta lak” (A rosszlány értetlensége). De ugyanígy a magyar irodalmi-történelmi hagyományt idézi meg és állít tótágast a Magyar virtus: „Szent helyünk minékünk Verecke/ bejárjuk hosszába-keresztbe/ s mint hágót Árpádunk/ minden nőt meghágunk/ nyög belé a Kárpát-medence”. Számomra elsősorban a rímek gazdagsága és variálódása jelentette a legnagyobb felüdülést, ugyanis a ciklusban egymás hegyén-hátán ismerhetünk rá a legkülönfélébb tiszta-, kancsal-, mozaik- és kecskerímekre, például: Munkácsra – kurvácska – luk-ácsa (Egy ifjú szakinak), Beregsom – verekszöm – erection (Merev ökölharc). De a szójátékok is tartogatnak meglepetéseket. Ilyen a Dobrony nevére rájátszó versike második szakasza: „lányok a bugyikát/ Párizsból hozatják/ hadd ringjon valaguk top-rongyban” (Csúcsrongyok rázása).

Persze az ötven vers esztétikai értéke korántsem egyforma. Olykor erőltetett megoldásokra, kevésbé hatásos rímekre, erős, zavaró ritmustörésekre leszünk figyelmesek: Badaló – badar ló – kandalló (Öreg tűzhely öröme), „papjától epedve/ azt várja, reggelre/ az ima őrajta legyen elmorzsolva” (A türelmetlen rózsafüzéres) stb.

Az igazat megvallva, nem tudom hová tenni ezeket a limerickeket, merthogy óvodásoknak és iskolásoknak nem igazán ajánlhatók gyermekmondókák gyanánt (bár tizennyolc fölött már szabadon lehet őket szavalni), Balla D. életművében pedig biztosan nem foglalnak majd el kitüntetett helyet. Arra a klasszikus kérdésre sem várhatunk választ, hogy „ment-e a könyvek által a világ elébb?” De ne is akarjuk ezeket ráerőltetni a versikékre. Egyszerűen elég elismernie az olvasónak, hogy egy ilyen ciklus megírása játéknak valóban nem utolsó dolog, és ha kedvünk tartja, mi szintén osztozkodhatunk a versek olvasása, befogadása révén az alkotó jókedvében.

Balla D. Károly: Kárpáti limerikek, a weben ide kattintva érhető el.

Megjelent (képekkel kiegészítve): KULTer.hu (2010. 11. 07.)

Másodközlés (linkekkel kiegészítve): bdk.blog.hu (2010. 11. 07.)