2013. május 3., péntek

"Endre Ady from Érmindszent" (Zelei Miklós: Situs inversus. Az Isten balján)

Ady Endre különös-különleges (magán)élete, lobbanékony személyisége, radikális költői-közéleti szerepvállalása táptalaja lehetett a kultuszépítésnek, a nem egyszer torz, ideológiailag kisajátított Ady-értelmezések felépítésének és lerombolásának. Ma nagyobb részt használhatatlan az a marxista ideológia bűvkörében fogant (egykor kanonikus érvényű) jellemzés, amely A magyar irodalom története (ismert becenevén: Spenót) 5. kötetében található. Az 1980-as években Magyarországon már erős érvekkel fellépő és a rendszerváltást követően magának kétségtelenül fontos szerepet kivívó, újraolvasási stratégiák létrehozásában érdekelt irodalomelméleti iskolák (elsősorban a hermeneutika, a recepcióesztétika és a dekonstrukció) képviselői csak félve, némi ellenszenvvel vagy egyáltalán nem érintették az Ady-életművet. Szemben a máig reneszánszát élő Kosztolányiéval. Az érdeklődésnek ez a hiánya azt is sugallhatta, hogy az Ady-vers mára már idejétmúlt, avítt, Ady költői szerepe pedig folytathatatlanná vált a megváltozott diszkurzív térben. Ezzel helyezkednek szembe a 2000-es évek elejétől megszaporodó, mindenekelőtt műközpontú újraértelmezések. Ady költészete pedig kétségtelenül hatással van nem csupán a kortárs magyar irodalom középgenerációjára, de a fiatalabbakra is: elég itt megemlíteni két markánsan különböző költő, Nagy Gábor és Pollágh Péter nevét. Ebbe a térbe érkezett Zelei Miklós a Tiszatáj 2012/12. (Ady-) számában publikált és nemrég könyvben is megjelent drámája.

A cím egy orvosi szakkifejezést takar. A situs inversus olyan ritka rendellenesség, amikor is az ember szervei ellentétes oldalon fejlődnek ki, szemben a normál elhelyezkedéssel, a situs solitusszal. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy ez a szervek tükrözött állapota. A tükör, tükröződés motivikája végig jelen van a szövegben. A dráma az Ady-szereppel szeretne párbeszédbe lépni úgy, hogy Adyt egy fiktív és életrajzi utalásokkal kevert környezetbe helyezi. Alighanem legfontosabb kérdésfeltevése: vajon hogyan nézett volna szembe a költő ezekkel a problémákkal, ha nem hal meg 1919-ben?

A helyszín Konstanca, román kikötőváros, az idő viszont nehezen meghatározható: valamikor a diktatúra éveiben járunk, a Nyugat című folyóirat már elektronikus formában jelenik meg, Kosztolányi pedig sms-ben tudatja Adyval a folyóirat-eladás nehézségeit. A referenciális olvasat éppen ezért nagyon sokszor elbizonytalanodik: az utalások nem egyszer anakronisztikussá, ironikussá és abszurddá válnak. Sokkal lényegesebbé lesznek viszont azok az egzisztenciális-, kulturális-, összességében: idegenségtapasztalatok, amiket nemzetiségi léthelyzetben élhetünk át. A többségi és kisebbségi nyelvhasználat konfliktusai kiéleződnek. A darabokra hullott világban egy önmagát megsokszorozó személyiség vívódik a színpadon: ő Zelei Adyja.

A műfajmeghatározás már jelzi a léthelyzet paradox voltát: közösségi mono – sztereóban. Mindössze két szereplő jelenik meg a színen: Ady, aki egyszerre saját maga, Léda, Kitti, Grama ezredes, két biztonsági őr, tömbházgondnok, frakcióvezető-helyettes, Babits Mihály és Garami ezredes. A darab végén fellépő másik szereplő pedig – a színház marketing menedzsere.

Az egzisztenciálisan ellehetetlenült helyzetbe jutó Ady menekülni szeretne a diktatúra szorításából. Ismerőssé válik (és a szövegben meg is idéződik) Domonkos István Kormányeltörésbenjének drámai erővel megszólaló emigráns vendégmunkása, aki anyanyelvén, magyarul már csak töredékesen, a szétesett nyelv romjaival formázza meg gondolatait. De szintén ott kísértenek a sorok között Ionescu A kopasz énekesnőjének angol nyelvkönyvből átemelt, a lét közhelyszerűségére, automatizmusára és logikátlanságára rámutató mondatai. Ez utóbbi talán konkrétabban jelenik meg a szövegben. Ady egy román nyelvkönyv mondatait ismételgeti, amely módszertanával a nyelvtanulás meglehetősen passzív, automatizált módját részesíti előnyben: „A leckékben a román szöveget szószerint is lefordítjuk, hogy a munkában kimerült, tanulástól elszokott, középkorú tanulót hozzászoktassuk a magyar nyelvtől olyannyira eltérő román mondatszerkezet sajátosságaihoz” (14. o.).

Ady két kapcsolat között vergődik. Az egyik nő az éppen válófélben lévő és Nagyváradról Magyarországra áttelepülni készülő Léda, aki folyamatosan zaklatja a költőt, a másik pedig egy álházasságra rávett, magyar állampolgársággal rendelkező, eleinte meglehetősen naiv teremtés: Kitti. Ady leveleket ír, vallomásokat, amiket végül sosem küld el a címzettnek: az összetépett papírlapokat egyszerűen lehúzza a wc-n. „Ma már jobb szeretek számlákat írni, mint verseket” (31.) – vallja meg.

Romániában állandó megfigyelés alatt tartják: a szekuritáté egyik munkatársa, Grama ezredes megalázóbbnál megalázóbb munkalehetőségeket kínál fel számára. Legyen Ady a munkás olvasókörök szervezője, mert „a sokoldalúan fejlett munkás a szükséges mértékben olvas szépirodalmat is. Szükséges mértékben. Így írja a szabályzat” (22. o.). Vagy ha tudna románul, lehetne akár a Konstancai Harcos című lap kulturális rovatának szerkesztője. Az is felmerülhet munkalehetőségként, hogy a nevét adja pártpolitikai célokra: természetesen a pártot kritika nélkül dicsőítendő. Nem csoda tehát, ha ebbe a helyzetbe hamarosan beleroppan, meghasonul önmagával: „Vagyogatok. Volnékgetek. Leszegetek. Önlelkileg noszogatok. (…) elveszítettem a hitemet önmagamban. Nem muszáj, Herkules. Éppen az a cél, hogy veszítsem el. Majd posztumusz megtalálom. Ez a javallat. A jelen értelme?” (24. o.). De a Romániából való menekülés, az áttelepülés sem oldaná meg a problémákat, ugyanis egy (a román titkosszolgálat munkatársára kísértetiesen hasonlító) Garami nevű magyar ezredes súlyos vádakkal illeti a költőt: „Terrorizmus, nacionalizmus, sovinizmus, irredentizmus. (…) A román elvtársak úgy tájékoztattak bennünket, Endre, hogy ön ezeket a nézeteket vallja, évtizedek óta ilyen szellemű írásokat helyez el az első és a másodlagos nyilvánosságban, a legális és az illegális sajtóban. Szervezkedések kezdeményezője, lázítja a magyar kisebbséget, elégedetlenséget szít az anyaországban is” (32. o.). Mindezek ellenében lehetne akár hasznos honpolgár is, ha behódolna a szocialista hatalomnak és segítene (a betűejtéssel ejtett és így önmaga paródiájává váló) „emberarcú szocializmus” építésében.

Érthető, hogy Ady ebben a személyiségét, szabadságát teljesen korlátozó diktatórikus természetű „építésben” nem hajlandó részt venni. „Az emberek már sokkal gyávábbak, mint amennyire a túlélésükhöz föltétlenül szükséges” (23. o.) – mondja. De menekülnie sem lehet. Ezt a súlyos dilemmát oldja meg a darab végén, mintegy elidegenítő effektusként a színre lépő marketing menedzser, aki egyszerűen agyonlövi Adyt. Mondván: sok volt már belőle. Mégis mit jelenthet ez? Nagyon is kortársi probléma.

A darabot érdekesen és termékenyen szövik át a populáris regiszterek. Adyból, Léda botrányos válása okán akár még sztár is lehetne. A YouTube-on elérhetővé vált, a Szarvasi Vízi Színházban tartott felolvasóesten a szöveget végig a népszerű popénekes, Ákos zenéi kísérik. A Situs inversus végén pedig Cseh Tamás Ady Endre utolsó fényképe című dala csendül fel.

A kolozsvári Korunk Kiadónál megjelent kötet két szövegváltozatot tartalmaz: magát a drámát és a hangjátékváltozat szövegét. A Situs inversus véleményem szerint nem ad ugyan radikálisan új Ady-olvasatot, de a dráma absztrakt eszközeivel, nyelvi invenciójával beleilleszkedik abba a vonulatba, amely a költőről kialakított (sokáig egyeduralkodónak tűnő) értelmezést vizsgálja felül. Ebben a törekvésében csak támogatni lehet.

Zelei Miklós, Situs inversus, Az Isten balján, KOMP-Press – Korunk Kiadó, Kolozsvár, 2013, 71 o. 

Megjelent: Együtt, 2013/2., 55-58.


2013. április 13., szombat

netnapló - sajtóvisszhang

Mindig nagy öröm, ha kiderül: nem csak néhány szakmabeli, barát, közeli ismerős vagy éppen rokon olvassa el azokat a szövegeket, amelyek nevemmel fémjelezve jelennek meg. Persze nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy nagyon kevesen érdeklődnek a kortárs irodalom problémái iránt. Így legtöbbször már az is megelégedéssel tölt el, ha olykor-olykor visszajeleznek: olvastam gondolataidat valamelyik újságban, ritkábban: folyóiratban, s ezzel meg ezzel a kijelentéseddel teljesen egyetértek (vagy ellenkezőleg: én egyáltalán nem így látom a dolgokat).

Hétfőn kerestek meg a Kárpáti Igaz Szótól, hogy adnék-e interjút számukra a közelgő költészet napja alkalmából. Természetesen rögtön igent mondtam, hiszen minden publicitási lehetőséget megragadok, ahol elmondhatom saját gondolataimat. Az interjú jól időzítve, pontosan április 11-én jelent meg. Ma pedig ennek az interjúnak sajtóvisszhangját is olvashattam, mégpedig a zentai születésű Szabó Palócz Attila Árnyalt létérzékelés című, a Magyar Hírlapban megjelent publicisztikájában. Az írás gondolatmenete az én egyik interjúkérdésre adott válaszomra épül. Ide is másolom egy részletét:


A Kárpáti Igaz Szó honlapját böngészem. Kis alkalmi interjút készített az újság a minap, a költészet napja (csütörtökön volt, ugye…) tiszteletére Csordás László kritikussal, a kárpátaljai Együtt című irodalmi-művészeti folyóirat olvasószerkesztőjével, aki egyik válaszában így fogalmazott: „Nem hiszem, hogy a költészetnek konkrét, előírásszerű feladatokat kellene teljesítenie. Az ilyen elvárások általában a diktatórikus rendszerek részéről bukkannak fel, s gyakran fulladnak sematizmusba. Ezzel együtt úgy gondolom, egy kisebbségi léthelyzetben lévő költő olyan sajátos tapasztalatokat közvetíthet a művészi megformálás eszközeivel, melyek árnyaltabbá teszik saját létérzékelésünket. E tapasztalatok nélkül bizonyára szegényebb lenne a magyar irodalom.”
Csordás László ma még, lassan a harminchoz közeledve, a fiatalabb irodalmi nemzedékhez tartozik, s mivel a Debreceni Egyetemen tanul, írásaival rendre találkozhat az olvasó az anyaországi folyóiratokban is, sőt, a Partium című periodikának is állandó munkatársa. A fiatal kritikus pedig arra a kérdésre válaszolva fogalmazta meg itt idézett gondolatait, hogy szerinte van-e valamilyen különleges feladata a költészetnek – meg hát úgy nagy általánosságban az irodalomnak – a kisebbségi létben, és ha igen, akkor az miként definiálható. (...) Forrás: Magyar Hírlap Online, 2013. 04. 13.
A teljes cikk egy rövid regisztrációt követően ide kattintva érhető el.

2013. április 11., csütörtök

Van-e a költészetnek feladata? (Tóth Viktor interjúja)

1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját. Az esemény apropóján talán nem árt elgondolkodni, milyen az irodalom iránti érdeklődés, s kisebbségi létben van-e a költészetnek feladata?

– A világhálón óriási mennyiségű olvasnivaló van, így nem lehet azt állítani, hogy az írott szó a XXI. században szerepet vesztett. Ez az irodalomra is igaz?

– Az írott szónak természetesen ma is fontos szerepe van a kultúrában, bár funkciója, szerepe az utóbbi időben némileg átértékelődött. Rengeteg információhoz jutunk ugyanis a különféle kép-, hang- és videóanyagok által, az internet pedig természetes közege a multimedialitásnak. A probléma ott kezdődik, amikor az egyik valamilyen oknál fogva kezdi kiszorítani a másikat, például a videó a szöveget. Sajnos igazolódni látszik az a tapasztalat, miszerint az olvasás, így az irodalom iránti érdeklődés is – dacára a hatalmas és bárki számára könnyen elérhető internetes írott tartalomnak – egyre inkább háttérbe szorul, egyre szűkebb körre korlátozódik.

– Van-e feladata a költészetnek kisebbségi létben, s ha igen, az miként definiálható?

– Nem hiszem, hogy a költészetnek konkrét, előírásszerű feladatokat kellene teljesítenie. Az ilyen elvárások általában a diktatórikus rendszerek részéről bukkannak fel, s gyakran fulladnak sematizmusba. Ezzel együtt úgy gondolom, egy kisebbségi léthelyzetben lévő költő olyan sajátos tapasztalatokat közvetíthet a művészi megformálás eszközeivel, melyek árnyaltabbá teszik saját létérzékelésünket. E tapasztalatok nélkül bizonyára szegényebb lenne a magyar irodalom.

– Mennyire felelnek meg ennek a kárpátaljai költők, azon belül például a legifjabb nemzedék? Az új generáció munkáiban mennyire domborodik ki a kisebbségi lét kérdése?

– A kárpátaljai magyar irodalom legújabb nemzedéke még keresi a saját útját. A fiatalok mind ez idáig nem határozták meg karakteresen azokat az irányvonalakat, amelyek mentén elindulhatnának. Így alighanem korai lenne messzemenő következtetéseket levonni az eddigi művekből. Ami azonban már most megmutatkozik: a kisebbségi lét kérdése, a határátlépések kísértése, az idegenség tapasztalata nem közömbös a fiataloknak sem. Bakos Kiss Károly Cím nélküljében például ez olvasható: „Itt esők mosnak és örök / Szálai éles dróttá hűlnek // Itt kínok laknak meg örömök / S az örömök kitelepülnek”. Lehetetlen, hogy rá ne ismerjünk saját, kisebbségi léthelyzetünkre ezekben a költői képekben.

Tóth Viktor

Megjelent: Kárpáti Igaz Szó (a print változatban: 2013. 04. 11.)

2013. március 29., péntek

Szárnyait próbálgató nemzedék (Lengyel János interjúja)

Öt év telt el az Új vetés megjelenése óta és újra megjelent egy antológia. Bevezetődben igyekszel megmagyarázni a szerkesztési elképzeléseidet. Szerinted ez a könyvecske teljes képet ad a fiatal kárpátaljai irodalmárokról? Vannak olyan fiatalok, akik ugyan beleférnének az általad megszabott születési keretbe, de mivel nem köthetők sem az Együtthöz, sem a KMMI-hez, kimaradtak a válogatásból?

Természetesen nem ad teljes képet, nem is ez a célja. Az antológia egy körülhatárolt válogatás. Csak lírai és rövid elbeszélői műveket tartalmaz. Esszét, kritikát, tanulmányt nem. Vannak olyan pályakezdő verselők és prózaszerzők, akik végül kimaradtak. De ők sem kötődés miatt nem kaptak helyet. A szerkesztés során úgy ítéltem meg, hogy még nem elég érettek egy ilyen antológia-szereplésre.

Az egyik vezető kárpátaljai irodalmár szerint elsietett volt a könyv megjelentetése. Várni kellett volna még néhány évet. Te hogy látod ezt? Szerinted a Szárnypróba milyen képet ad a fiatalok irodalmi teljesítményéről?

Ez a vezető kárpátaljai irodalmár ugyanígy vélekedett az előző ehhez hasonló vállalkozás, az Új vetés megjelenése után is. Nehéz vitatkozni vele, hiszen véleménye megfoghatatlan: honnan lehet tudni, hogy néhány év múlva milyen írások születnek? Az igazság az, hogy a kiadónak határozott elképzelései voltak a könyv megjelenését illetően. Ehhez kellett tartanom magam. A Szárnypróba pályakezdő fiatalokat mutat be, irodalmi teljesítményről – akármit is jelentsen ez – a saját kötetek megjelenése után érdemes beszélni.

Te is azt írod, hogy a művek között kevés a „letisztult, határozott hangvételről tanúskodó”. Éppen ezért nem érzed úgy, mintha az antológia a legfiatalabb nemzedék egyfajta „szegénységi bizonyítványa” lenne? Vajon a magyarországi kritika mit fog majd szólni? Esetleg hallottál már visszajelzéseket?

A „szegénységi bizonyítvány” nagyon súlyos, méltánytalan kifejezés, még idézőjelben sem tartom szerencsésnek a fiatalok munkáinak értékelésére. A könyv bemutatóján elmondtam, hogy a Szárnypróba – véleményem szerint – egy beváltásra váró ígéret. Eddig még nem hallottam releváns, szakmailag komolyan vehető visszajelzést. De örülnék, ha erőteljes kritikák, bírálatok jelennének meg az antológiáról. Ez segítené a szerzők útkeresését, kibontakozását.

Néhány szerző esetében, akik egy-egy verssel vagy prózával vannak jelen, az jutott eszembe: azért kerültek be, hogy a létszámot növeljék. Hiszen az olvasó egy írásból még felületes véleményt sem tud alkotni. Ez azt jelenti, hogy tőlük nem találtál több közlésre méltó művet? Ha így van, az komoly gondot jelent, hiszen korábban első, illetve második helyezést értek el a KMMI pályázatain.

Ezzel nem értek egyet. A befogadó egyetlen írás elolvasása után is tud véleményt alkotni. Miért ne tudna? Egy markáns vélemény jelent meg az előbbi kérdésben is. Azok a szerzők kerültek be a válogatásba, akiktől legalább egy tehetségre utaló írást találtam. Nem tekintettem mércének a pályázatokon elért helyezéseket. Ezért olyan szerzők is helyet kaptak, akik nem indultak a tehetségkutatási programban. Az, hogy jól ítéltem-e meg valakit, természetesen vitatható. Erre való a kritika.

A szerzők közül kiemelkedik Kovács Eleonóra, Hájas Csilla és Marcsák Gergely, de figyelemre méltó Héder Ingrid novellája is. Kurmai-Ráti Szilvia esetében talán nem volt szerencsés a mű megválasztása. Neked mi a véleményed, ezeknek a fiataloknak később sikerül majd egy nemzedéket alkotniuk? Szerinted kik azok a szerzők, akik a jövőben Kárpátalja meghatározó irodalmárai lehetnek?

Egy ilyen névsornak akkor van súlya, ha esztétikai értékeléssel társul. Különben könnyen gyanakodhatnánk a prózaírók iránti elfogultságra. Miért nem emelkedik ki a szerzők közül például Pák Diána? Kurmai-Ráti Szilvia esetében ezt az írást éreztem a legsikerültebbnek és a koncepcióba leginkább beillőnek. Ez persze kétségbe vonható, de akkor vitaképes egy ilyen pozíció, ha érkezik másik ajánlat is e novella helyére. Nemzedékről és a jövő meghatározó irodalmárairól még nagyon korai lenne beszélni. A legfontosabb az, hogy a szerzők minél előbb lépjenek túl a pályakezdés eseményén.

Köszönöm a beszélgetést.
 
Lengyel János


Jegyzet: Sajnos kárpátaljai lapban még nem jelent meg ez a beszélgetés. Pedig az itthoni nyilvánosságra és a véleményalkotás szabadságára is szükség lenne egy új nemzedék identitásának megképzéséhez. Mindenesetre biztató, hogy a Facebookon már létrehoztak egy csoportot, amely az antológia körül szerveződik. A fenti interjúra is érkeztek vélemények: maguk a szerzők reflektáltak az itt felmerült kérdésekre.

2013. március 14., csütörtök

Megőrzésre ajánlva (Spiró György: Magtár)

Spiró György kötetbe gyűjtötte 2004 és 2012 között született értekező jellegű írásai legjavát. A kiadó műfaji megjelölése szerint cikkek, tanulmányok találhatók a Magtárban. A cikk kategóriája alá valóban besorolható a visszaemlékezések, könyvajánlók, portrék és laudációk többsége, a tanulmány helyett viszont szerencsésebb lett volna az esszé megjelölés, hiszen a terjedelmesebb írások nem szaktudományos munkák, sokkal inkább személyes élménnyel áthatott kísérletek.

A Magtár öt fejezetre és egy szubjektív színháztörténeti bevezetőre van felosztva. Különböző időben született, de hasonló tematika és terjedelem mentén ciklusokba rendeződő írások kerültek így egymás mellé, egyben átmenetet biztosítva a következő fejezetekhez is. A kötetnyitó Négymillió magyar néző kiemelését a 2012-es évhez köthető datálás és a kultúrpolitikai kérdések aktualitása indokolhatja. Az átpolitizáltság, a támogatásrendszer, a nézői ízlés és a színházak bezárásának kérdése persze nem új keletű: a történeti hagyományban már a görögöknél, illetve az Erzsébet-kori angol színházban is felmerültek hasonló problémák. Ezekhez mérten lényeges a következő általános megállapítás: „Azoknak a koroknak, amelyekben az írástudatlanság még – vagy már – általános, a színházak a nyertesei” (5.). A történeti és kortárs problémák áttekintése után ez a toposz már keserű végkövetkeztetésként tér vissza: „Hiába terjed az írástudatlanság, a magyar színházak nem lesznek a nyertesei” (14.).

Az első és második fejezetben főleg alkalmi írások kaptak helyet. Bizonyára ezek a Magtár leginkább „romlandó” részei. Mi teszi mégis a szövegeket elevenné, frissé sok évvel megírásuk után is? Az árnyalt, bírálatot sem elhallgató ábrázolásmód és az egy-két mondat terjedelmű tömör megfigyelések. Hubay Miklós darabjainak titkait kutatva jegyzi fel a szerző: „a prózában zseniális Móricz Zsigmond nem él meg igazán a színpadon” (Hubay Miklós és a „jól megcsinált darab”, 25−26.). Azokról a hibákról, tévedésekről, jellembeli gyengeségekről sem hallgat, amelyek egy számára kedves, az ellenvetésekkel együtt megbecsült embert jellemeznek vagy jellemeztek. Major Tamásról, akinek Spiró maga is sokat köszönhet, kíméletlenül megvallja: „Visszanézve azon tűnődöm: tehetséges volt ez a nevezetes ember egyáltalán? Tehetséges színész volt, tehetséges rendező? Jó rendezését soha nem láttam” (Major elvtárs, 41.). Az egykori színikritikus jelentéseiről szintén határozott véleménye van: „…a megjelent jelentésekben igaz képet festett a színházi helyzetről. Az már becstelenség, hogy személyek kapcsolatairól is jelentett” (M. G. P., 53.). Zavaróvá akkor válik ez a beszédmód, amikor a szerző – nyilván a hatáskeltés miatt – túloz, leegyszerűsít, ezért gondolata bombasztikussá válik: „Vagy húsz éve hallgatással sújtják a percnyi mérvadók, mintha ezzel ki tudnák radírozni a remekműveit” (Juhász Ferenc köszöntése, 87.). Arról nem esik szó, kik azok a „percnyi mérvadók”, és hogy a hallgatással szemben valamennyi (legalábbis általam ismert) irodalomtörténet tárgyalja Juhász költészetének poétikai jellegzetességeit. Vajon nem az történik-e inkább, hogy az irodalom természetéből adódóan egyes alkotók háttérbe szorulnak, amíg valamiért fontossá nem válnak, és akkor újra felfedezik őket?

A következő fejezetben Spiró a magyar irodalom klasszikusainak köréből válogat regényeket, (újra)olvasásra ajánlva azokat. Ezeknél az egy-két flekket alig meghaladó interpretációknál a biztos ízlésítélet, a sajátos irodalomszemlélet és a felszabadult író-olvasó (mert a szerző letagadhatatlanul író marad olvasóként is) provokatív odavetései teremtenek izgalmas szövegrészeket. Jósika Abafija mai szemmel: „önmaga paródiája” (139.). Bródy Sándor Az ezüst kecske című regényében: „Dilettáns és profi, mesterkélt és nagyszabású, erőltetett és ihletett” (157.). Móra Ének a búzamezőkről című regénye nem remekmű ugyan, de „becsületes kísérlet” (180.). Gárdonyi olvasása pedig írói tapasztalattá válik: „A későbbi magyar történelmi regények szerzői sokat tanultak A láthatatlan ember gyöngéiből” (161.). (Megjegyzendő, az üdítően kevés elírást tartalmazó Magtárban egy kirívó példa mégis akad: Kosztolányi regényének címe nem Néró, a véres császár.)

A negyedik és ötödik fejezetben tovább szélesedik a belátható horizont: ha eddig a magyar irodalom, a színház és a magyar kultúra volt középpontban, itt többek között a szláv nyelvű kultúrákra (elsősorban az oroszra és a lengyelre), a film lehetőségeire és veszélyeire, az egyetemi képzés viszontagságaira, a Fogság történelmi hátteréhez gyűjtött anyag feldolgozására, értelmezésére és az identitásproblémákra kerül a hangsúly. Nincs mód e – egyenként is komoly műveltségi anyagot megmozgató – problémák részletes ismertetésére, néhányat azonban kiemelnék. Spiró esszéjének tanulsága szerint Tóth Árpád német fordítás alapján készített Csehov-fordítása több helyen pontatlan, a Cseresznyéskertben megbúvó finom humort pedig teljesen félreértelmezve ültette át világfájdalmat sugárzó líraisággal (Csehovot fordítva). A Sorstalanság filmváltozata nem képes visszaadni a könyv radikalizmusát, hiszen ahhoz hasonló erejű formanyelvi újításra lett volna szükség a filmben, mint amit Kertész vitt végbe annak idején regényében (A végső megoldás). Spiró az egyetemi oktatás és elitképzés problémáira is felhívja a figyelmet, amikor kijelenti: „a diploma kevesebbet ér, mint egykor az érettségi” (296.). Az egyetemet végzett diák így fölösleges embernek érzi magát, a forradalmakat pedig általában a fölösleges emberek robbantják ki (A tanuló diák). Arra a 20. század folyamán már többször is élesen feltett kérdésre, mi a magyar ma, ezt a választ adja: „A magyarsághoz való tartozás nem politikai és nem származási, hanem állampolgársági és kulturális kérdés” (Az áfium, 301.).

Vannak a gyűjteményben vitatható vélemények, ilyen például a Passió című filmről készült lesújtó kritika (A húsvét visszavétele). A legtöbb írás viszont inspiratív erejű. Ez az erő ellenvélemények megfogalmazásában is megvalósulhat. A Magtár című gyűjteménnyel egy nagy tapasztalattal rendelkező, több műfajban (és több nyelven) rendszeresen tájékozódó, kétségtelenül határozott karakterű író engedi be az olvasót saját műhelyébe.

Spiró György: Magtár, Magvető, Budapest, 2012.

2013. február 8., péntek

netnapló (2013. 02. 08.)

Tegnap voltam Ungváron az Együtt friss számának betördelt változatáért. Úgy néz ki, nem került bele a könyvbemutatón felolvasott dolgozatom.

A Szárnypróba körül viszont kezd feléledni az érdeklődés. A Kárpátalja.ma könyvajánlót közölt róla, Lengyel János pedig interjút készített velem. Az interjú még nem jelent meg, de amint lehet, feltöltöm a blogra.

Ma még átnézem az Együttet (vagyis amennyit érkezek belőle) és kibővítem a Kulter.hu-nak készített recenziómat.

2013. február 2., szombat

netnapló - Nabokov és Lolita

A lehető legritkább alkalommal szólalok meg közügyet érintő kérdésben. A politika nem az én világom, amit pedig az irodalomról szerzett tapasztalataimmal kapcsolatban szeretnék megosztani az olvasóval, az recenzióimban és tanulmányaimban rendszerint megtalálható. Most is csak a magánember-olvasó felháborodása szólal meg bennem.

A Könyvesblogon botoltam az alábbi MTI-hírbe:
"A Szentpétervári Egyetem által üzemeltetett Nabokov Múzeum falára kedden a "pedofil" feliratot festették. Előtte már az intézmény vezetését pedofil propagandával vádolták levelekben, sőt az egyik üzenetet üvegbe zárva a múzeum egyik ablakán hajították be. Legutóbb Artyom Szuszlovot, egy Lolita által inspirált színdarab producerét verték össze." (Forrás)
Némi keresgélés után a Cанкт-Петербург.ру-n találtam fotót is az esetről:

A "pedofil" felirat a múzeum falán (forrás: saint-petersburg.ru)

Szóval ami a felháborodást kiváltotta belőlem: hihetetlen félreolvasási készség kell ahhoz, hogy valaki a Lolita főszereplőjét, Humbert Humbertet, valamint íróját, Nabokovot egy és ugyanannak a személynek vegye. Ezúttal nem szükséges elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni arról, mennyire kétséges olvasói eljárás az életrajzi értelemben vett szerző és a szöveg fiktív én-elbeszélője közé egyenlőségjelet tenni, elég elolvasni a könyv előszavát. 

Nabokov ugyanis posztmodern játékot űz az olvasóval. Egy fiktív irodalomtörténész - név szerint Ifjabb John Ray - előszót illeszt a regényhez, amelyben kitér arra, hogy talált szövegként adja közre H. H. feljegyzéseit:
"Lolita, avagy egy megözvegyült fehér ember vallomásai – ezzel a címmel ellátva érkezett jelen jegyzet írójához e különös kézirat, melyet most megelőszavaz. Szerzője, “Humbert Humbert" vizsgálati fogságban halt meg, szívkoszorúér-trombózis következtében 1952. november 16-án, néhány nappal kitűzött tárgyalásának kezdete előtt." (Forrás: Lolita, Békés Pál fordítása, Európa Könyvkiadó, 1987.)
De azok, akik megbélyegzik Nabokovot és "pedofil-propagandaként" tekintenek a Lolitára, valószínűleg nem félreértik, egyszerűen nem olvasták a könyvet. Rengeteg ilyen példát ismerünk. A hallomásokra épülő félműveltség pedig ritka veszélyes dolog.

2013. február 1., péntek

Fábián Katalin interjúja a Szárnypóbáról

Fábián Katalin készített velem interjút a Sion Rádióba a Szárnypróbával kapcsolatban. A felvételen három antológia-szerző (Hájas Csilla, Marcsák Gergely és Kovács Eleonóra) felolvasása is hallható.

2013. január 31., csütörtök

netnapló - szárnypróba

Január második felében jelent meg a legfiatalabb kárpátaljai szerzők műveiből összeállított Szárnypróba című antológia. Online egyelőre nem elérhető, de az első könyvbemutatón már túl vagyunk, amin egy a kötet lehetőségeit felvázoló szövegemet olvastam fel. Rövidebb formában egyébként ez a szöveg került az antológia elé, mintegy bevezetőként. A teljes változat a jelenleg épp szerkesztés alatt álló Együtt 2013/1. számában lesz olvasható.


Nem az én tisztem értékelni az antológiát, szerkesztőként nem is tehetném meg hitelesen, hiszen munkám során végig a jóindulat hermeneutikája felől közelítettem a projekthez. Mégis két mondatot idecitálok szövegemből:
"Úgy gondolom, habár a versek, novellák között még nagyon kevés a letisztult, határozott hangvételről tanúskodó, de valamennyiben benne van a továbblépés lehetősége. Forgassuk hát ezt a karcsú kötetet úgy, mint egy még beváltásra váró ígéretet."
Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de engem még a 2009 végén megjelenő számban, az Új vetés elnevezésű rovatban mutattak be. Majd amikor olvasószerkesztőként kezdtem el tevékenykedni, javasoltam a rovatcím megváltoztatását, a következő indokkal (rövid keresgélés után megtaláltam a javaslatot tevő e-mailt): az Új vetés "a szovjet érát és a mezőgazdasági munkálatokat juttatja eszembe. A mai nyelvízléshez jobban illeszkedik mondjuk a "Szárnypróba", esetleg más megoldás, de nem tartanám szerencsésnek a régi elnevezést."

Végül a Szárnypróbánál maradtunk. Amiből most egy 88 oldalas antológia nőtte ki magát.

2013. január 30., szerda

netnapló - 2013. január 30. (Wade Davis)

Elég rég nem közöltem direkt a blogra írt bejegyzést. Ennek egyik oka, hogy szinte teljesen háttérbe szorult életemben a publicitás: az utóbbi időben a lehető legritkább esetben szerepelek rendezvényen, hétköznapjaim nagy részét pedig vagy könyvtárban, vagy otthon ülve töltöm körülvéve magam tanulmánykötetekkel, jegyzetekkel, szótárakkal. Még inkább befogadó lettem. Blogom aktivitásán is meglátszott a lanyhuló íráskedv: csak nagyon ritkán, egy-egy korábban valahol már megjelent cikkemet, tanulmányomat töltöttem fel ide. 

Most viszont mintha megint érezném magamban a késztetést: szeretném megosztani gondolataimat, dohogásaimat másokkal is. Pontosabban azzal a néhány olvasóval, aki - dacára a rendszertelen frissítéseknek - még mindig felnéz néha blogomra.

Az egyik fontos változás hétköznapjaimban, hogy végre megvehettem egy nagyfelbontású (HD minőségű dekóderrel ellátott) parabola antennát. Egyébként nem vagyok feltétlen híve a TV-nek, a szobámban nincs készülék, én magam is léteztem nélküle valahogy elég hosszú ideig...

Illusztráció: régi szovjet "tyelevizor"

Mostanában viszont naponta megnézek egy-két adást. Ami a legjobban meglepett: vannak kifejezetten érdekes, jó műsorok. Ma dél körül például a Nat Geo HD csatornán kapcsolódtam be Wade Davis antropológus Mongóliában játszódó dokumentumfilmjébe (Élet a világ peremén II.). A narrátor igyekszik természetes lenni, távol áll tőle a tudálékosság, van humora és rendkívül felkészült. Megismerni akarja az idegen kultúrát, nem pedig elítélni. Egyik fontos meglátása, hogy a sztyeppei életet sem a régi hagyományokba való belemerevedés (Davis szavával: befagyasztás) irányítja (preskriptíven: kell, hogy irányítsa). Egyébként, ha jobban belegondolunk: az isteneknek mind a mai napig áldozatot bemutató és jurtában élő mongolok ugyan miért ne használhatnának mobiltelefont? Vagy ha el akarnak jutni valahová ezek az emberek, miért csak lóháton tehetnék meg?

Azért egy finoman elhelyezett ironikus részlet is bekerült a filmbe: az egyik idősebb mongol, aki egyébként kiválóan ért a lovagláshoz, motorbicikliről leborulva töri el a lábát. Az ilyen és ehhez hasonló apró részletekkel együtt éreztem igazán hitelesnek ezt a dokumentumfilmet.