netnapló - sajtóvisszhang

Mindig nagy öröm, ha kiderül: nem csak néhány szakmabeli, barát, közeli ismerős vagy éppen rokon olvassa el azokat a szövegeket, amelyek nevemmel fémjelezve jelennek meg. Persze nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy nagyon kevesen érdeklődnek a kortárs irodalom problémái iránt. Így legtöbbször már az is megelégedéssel tölt el, ha olykor-olykor visszajeleznek: olvastam gondolataidat valamelyik újságban, ritkábban: folyóiratban, s ezzel meg ezzel a kijelentéseddel teljesen egyetértek (vagy ellenkezőleg: én egyáltalán nem így látom a dolgokat).

Hétfőn kerestek meg a Kárpáti Igaz Szótól, hogy adnék-e interjút számukra a közelgő költészet napja alkalmából. Természetesen rögtön igent mondtam, hiszen minden publicitási lehetőséget megragadok, ahol elmondhatom saját gondolataimat. Az interjú jól időzítve, pontosan április 11-én jelent meg. Ma pedig ennek az interjúnak sajtóvisszhangját is olvashattam, mégpedig a zentai születésű Szabó Palócz Attila Árnyalt létérzékelés című, a Magyar Hírlapban megjelent publicisztikájában. Az írás gondolatmenete az én egyik interjúkérdésre adott válaszomra épül. Ide is másolom egy részletét:

A Kárpáti Igaz Szó honlapját böngészem. Kis alkalmi interjút készített az újság a minap, a költészet napja (csütörtökön volt, ugye…) tiszteletére Csordás László kritikussal, a kárpátaljai Együtt című irodalmi-művészeti folyóirat olvasószerkesztőjével, aki egyik válaszában így fogalmazott: „Nem hiszem, hogy a költészetnek konkrét, előírásszerű feladatokat kellene teljesítenie. Az ilyen elvárások általában a diktatórikus rendszerek részéről bukkannak fel, s gyakran fulladnak sematizmusba. Ezzel együtt úgy gondolom, egy kisebbségi léthelyzetben lévő költő olyan sajátos tapasztalatokat közvetíthet a művészi megformálás eszközeivel, melyek árnyaltabbá teszik saját létérzékelésünket. E tapasztalatok nélkül bizonyára szegényebb lenne a magyar irodalom.”

Csordás László ma még, lassan a harminchoz közeledve, a fiatalabb irodalmi nemzedékhez tartozik, s mivel a Debreceni Egyetemen tanul, írásaival rendre találkozhat az olvasó az anyaországi folyóiratokban is, sőt, a Partium című periodikának is állandó munkatársa. A fiatal kritikus pedig arra a kérdésre válaszolva fogalmazta meg itt idézett gondolatait, hogy szerinte van-e valamilyen különleges feladata a költészetnek – meg hát úgy nagy általánosságban az irodalomnak – a kisebbségi létben, és ha igen, akkor az miként definiálható. (...) Forrás: Magyar Hírlap Online, 2013. 04. 13.

A teljes cikk egy rövid regisztrációt követően ide kattintva érhető el.

Van-e a költészetnek feladata? (Tóth Viktor interjúja)

1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját. Az esemény apropóján talán nem árt elgondolkodni, milyen az irodalom iránti érdeklődés, s kisebbségi létben van-e a költészetnek feladata?

– A világhálón óriási mennyiségű olvasnivaló van, így nem lehet azt állítani, hogy az írott szó a XXI. században szerepet vesztett. Ez az irodalomra is igaz?

– Az írott szónak természetesen ma is fontos szerepe van a kultúrában, bár funkciója, szerepe az utóbbi időben némileg átértékelődött. Rengeteg információhoz jutunk ugyanis a különféle kép-, hang- és videóanyagok által, az internet pedig természetes közege a multimedialitásnak. A probléma ott kezdődik, amikor az egyik valamilyen oknál fogva kezdi kiszorítani a másikat, például a videó a szöveget. Sajnos igazolódni látszik az a tapasztalat, miszerint az olvasás, így az irodalom iránti érdeklődés is – dacára a hatalmas és bárki számára könnyen elérhető internetes írott tartalomnak – egyre inkább háttérbe szorul, egyre szűkebb körre korlátozódik.

– Van-e feladata a költészetnek kisebbségi létben, s ha igen, az miként definiálható?

– Nem hiszem, hogy a költészetnek konkrét, előírásszerű feladatokat kellene teljesítenie. Az ilyen elvárások általában a diktatórikus rendszerek részéről bukkannak fel, s gyakran fulladnak sematizmusba. Ezzel együtt úgy gondolom, egy kisebbségi léthelyzetben lévő költő olyan sajátos tapasztalatokat közvetíthet a művészi megformálás eszközeivel, melyek árnyaltabbá teszik saját létérzékelésünket. E tapasztalatok nélkül bizonyára szegényebb lenne a magyar irodalom.

– Mennyire felelnek meg ennek a kárpátaljai költők, azon belül például a legifjabb nemzedék? Az új generáció munkáiban mennyire domborodik ki a kisebbségi lét kérdése?

– A kárpátaljai magyar irodalom legújabb nemzedéke még keresi a saját útját. A fiatalok mind ez idáig nem határozták meg karakteresen azokat az irányvonalakat, amelyek mentén elindulhatnának. Így alighanem korai lenne messzemenő következtetéseket levonni az eddigi művekből. Ami azonban már most megmutatkozik: a kisebbségi lét kérdése, a határátlépések kísértése, az idegenség tapasztalata nem közömbös a fiataloknak sem. Bakos Kiss Károly Cím nélküljében például ez olvasható: „Itt esők mosnak és örök / Szálai éles dróttá hűlnek // Itt kínok laknak meg örömök / S az örömök kitelepülnek”. Lehetetlen, hogy rá ne ismerjünk saját, kisebbségi léthelyzetünkre ezekben a költői képekben.

Tóth Viktor

Megjelent: Kárpáti Igaz Szó (a print változatban: 2013. 04. 11.)

Szárnyait próbálgató nemzedék (Lengyel János interjúja)

Öt év telt el az Új vetés megjelenése óta és újra megjelent egy antológia. Bevezetődben igyekszel megmagyarázni a szerkesztési elképzeléseidet. Szerinted ez a könyvecske teljes képet ad a fiatal kárpátaljai irodalmárokról? Vannak olyan fiatalok, akik ugyan beleférnének az általad megszabott születési keretbe, de mivel nem köthetők sem az Együtthöz, sem a KMMI-hez, kimaradtak a válogatásból?

Természetesen nem ad teljes képet, nem is ez a célja. Az antológia egy körülhatárolt válogatás. Csak lírai és rövid elbeszélői műveket tartalmaz. Esszét, kritikát, tanulmányt nem. Vannak olyan pályakezdő verselők és prózaszerzők, akik végül kimaradtak. De ők sem kötődés miatt nem kaptak helyet. A szerkesztés során úgy ítéltem meg, hogy még nem elég érettek egy ilyen antológia-szereplésre.

Az egyik vezető kárpátaljai irodalmár szerint elsietett volt a könyv megjelentetése. Várni kellett volna még néhány évet. Te hogy látod ezt? Szerinted a Szárnypróba milyen képet ad a fiatalok irodalmi teljesítményéről?

Ez a vezető kárpátaljai irodalmár ugyanígy vélekedett az előző ehhez hasonló vállalkozás, az Új vetés megjelenése után is. Nehéz vitatkozni vele, hiszen véleménye megfoghatatlan: honnan lehet tudni, hogy néhány év múlva milyen írások születnek? Az igazság az, hogy a kiadónak határozott elképzelései voltak a könyv megjelenését illetően. Ehhez kellett tartanom magam. A Szárnypróba pályakezdő fiatalokat mutat be, irodalmi teljesítményről – akármit is jelentsen ez – a saját kötetek megjelenése után érdemes beszélni.

Te is azt írod, hogy a művek között kevés a „letisztult, határozott hangvételről tanúskodó”. Éppen ezért nem érzed úgy, mintha az antológia a legfiatalabb nemzedék egyfajta „szegénységi bizonyítványa” lenne? Vajon a magyarországi kritika mit fog majd szólni? Esetleg hallottál már visszajelzéseket?

A „szegénységi bizonyítvány” nagyon súlyos, méltánytalan kifejezés, még idézőjelben sem tartom szerencsésnek a fiatalok munkáinak értékelésére. A könyv bemutatóján elmondtam, hogy a Szárnypróba – véleményem szerint – egy beváltásra váró ígéret. Eddig még nem hallottam releváns, szakmailag komolyan vehető visszajelzést. De örülnék, ha erőteljes kritikák, bírálatok jelennének meg az antológiáról. Ez segítené a szerzők útkeresését, kibontakozását.

Néhány szerző esetében, akik egy-egy verssel vagy prózával vannak jelen, az jutott eszembe: azért kerültek be, hogy a létszámot növeljék. Hiszen az olvasó egy írásból még felületes véleményt sem tud alkotni. Ez azt jelenti, hogy tőlük nem találtál több közlésre méltó művet? Ha így van, az komoly gondot jelent, hiszen korábban első, illetve második helyezést értek el a KMMI pályázatain.

Ezzel nem értek egyet. A befogadó egyetlen írás elolvasása után is tud véleményt alkotni. Miért ne tudna? Egy markáns vélemény jelent meg az előbbi kérdésben is. Azok a szerzők kerültek be a válogatásba, akiktől legalább egy tehetségre utaló írást találtam. Nem tekintettem mércének a pályázatokon elért helyezéseket. Ezért olyan szerzők is helyet kaptak, akik nem indultak a tehetségkutatási programban. Az, hogy jól ítéltem-e meg valakit, természetesen vitatható. Erre való a kritika.

A szerzők közül kiemelkedik Kovács Eleonóra, Hájas Csilla és Marcsák Gergely, de figyelemre méltó Héder Ingrid novellája is. Kurmai-Ráti Szilvia esetében talán nem volt szerencsés a mű megválasztása. Neked mi a véleményed, ezeknek a fiataloknak később sikerül majd egy nemzedéket alkotniuk? Szerinted kik azok a szerzők, akik a jövőben Kárpátalja meghatározó irodalmárai lehetnek?

Egy ilyen névsornak akkor van súlya, ha esztétikai értékeléssel társul. Különben könnyen gyanakodhatnánk a prózaírók iránti elfogultságra. Miért nem emelkedik ki a szerzők közül például Pák Diána? Kurmai-Ráti Szilvia esetében ezt az írást éreztem a legsikerültebbnek és a koncepcióba leginkább beillőnek. Ez persze kétségbe vonható, de akkor vitaképes egy ilyen pozíció, ha érkezik másik ajánlat is e novella helyére. Nemzedékről és a jövő meghatározó irodalmárairól még nagyon korai lenne beszélni. A legfontosabb az, hogy a szerzők minél előbb lépjenek túl a pályakezdés eseményén.

Köszönöm a beszélgetést.

 

Lengyel János

Jegyzet: Sajnos kárpátaljai lapban még nem jelent meg ez a beszélgetés. Pedig az itthoni nyilvánosságra és a véleményalkotás szabadságára is szükség lenne egy új nemzedék identitásának megképzéséhez. Mindenesetre biztató, hogy a Facebookon már létrehoztak egy csoportot, amely az antológia körül szerveződik. A fenti interjúra is érkeztek vélemények: maguk a szerzők reflektáltak az itt felmerült kérdésekre.

Megőrzésre ajánlva (Spiró György: Magtár)

Spiró György kötetbe gyűjtötte 2004 és 2012 között született értekező jellegű írásai legjavát. A kiadó műfaji megjelölése szerint cikkek, tanulmányok találhatók a Magtárban. A cikk kategóriája alá valóban besorolható a visszaemlékezések, könyvajánlók, portrék és laudációk többsége, a tanulmány helyett viszont szerencsésebb lett volna az esszé megjelölés, hiszen a terjedelmesebb írások nem szaktudományos munkák, sokkal inkább személyes élménnyel áthatott kísérletek.

A Magtár öt fejezetre és egy szubjektív színháztörténeti bevezetőre van felosztva. Különböző időben született, de hasonló tematika és terjedelem mentén ciklusokba rendeződő írások kerültek így egymás mellé, egyben átmenetet biztosítva a következő fejezetekhez is. A kötetnyitó Négymillió magyar néző kiemelését a 2012-es évhez köthető datálás és a kultúrpolitikai kérdések aktualitása indokolhatja. Az átpolitizáltság, a támogatásrendszer, a nézői ízlés és a színházak bezárásának kérdése persze nem új keletű: a történeti hagyományban már a görögöknél, illetve az Erzsébet-kori angol színházban is felmerültek hasonló problémák. Ezekhez mérten lényeges a következő általános megállapítás: „Azoknak a koroknak, amelyekben az írástudatlanság még – vagy már – általános, a színházak a nyertesei” (5.). A történeti és kortárs problémák áttekintése után ez a toposz már keserű végkövetkeztetésként tér vissza: „Hiába terjed az írástudatlanság, a magyar színházak nem lesznek a nyertesei” (14.).

Az első és második fejezetben főleg alkalmi írások kaptak helyet. Bizonyára ezek a Magtár leginkább „romlandó” részei. Mi teszi mégis a szövegeket elevenné, frissé sok évvel megírásuk után is? Az árnyalt, bírálatot sem elhallgató ábrázolásmód és az egy-két mondat terjedelmű tömör megfigyelések. Hubay Miklós darabjainak titkait kutatva jegyzi fel a szerző: „a prózában zseniális Móricz Zsigmond nem él meg igazán a színpadon” (Hubay Miklós és a „jól megcsinált darab”, 25−26.). Azokról a hibákról, tévedésekről, jellembeli gyengeségekről sem hallgat, amelyek egy számára kedves, az ellenvetésekkel együtt megbecsült embert jellemeznek vagy jellemeztek. Major Tamásról, akinek Spiró maga is sokat köszönhet, kíméletlenül megvallja: „Visszanézve azon tűnődöm: tehetséges volt ez a nevezetes ember egyáltalán? Tehetséges színész volt, tehetséges rendező? Jó rendezését soha nem láttam” (Major elvtárs, 41.). Az egykori színikritikus jelentéseiről szintén határozott véleménye van: „…a megjelent jelentésekben igaz képet festett a színházi helyzetről. Az már becstelenség, hogy személyek kapcsolatairól is jelentett” (M. G. P., 53.). Zavaróvá akkor válik ez a beszédmód, amikor a szerző – nyilván a hatáskeltés miatt – túloz, leegyszerűsít, ezért gondolata bombasztikussá válik: „Vagy húsz éve hallgatással sújtják a percnyi mérvadók, mintha ezzel ki tudnák radírozni a remekműveit” (Juhász Ferenc köszöntése, 87.). Arról nem esik szó, kik azok a „percnyi mérvadók”, és hogy a hallgatással szemben valamennyi (legalábbis általam ismert) irodalomtörténet tárgyalja Juhász költészetének poétikai jellegzetességeit. Vajon nem az történik-e inkább, hogy az irodalom természetéből adódóan egyes alkotók háttérbe szorulnak, amíg valamiért fontossá nem válnak, és akkor újra felfedezik őket?

A következő fejezetben Spiró a magyar irodalom klasszikusainak köréből válogat regényeket, (újra)olvasásra ajánlva azokat. Ezeknél az egy-két flekket alig meghaladó interpretációknál a biztos ízlésítélet, a sajátos irodalomszemlélet és a felszabadult író-olvasó (mert a szerző letagadhatatlanul író marad olvasóként is) provokatív odavetései teremtenek izgalmas szövegrészeket. Jósika Abafija mai szemmel: „önmaga paródiája” (139.). Bródy Sándor Az ezüst kecske című regényében: „Dilettáns és profi, mesterkélt és nagyszabású, erőltetett és ihletett” (157.). Móra Ének a búzamezőkről című regénye nem remekmű ugyan, de „becsületes kísérlet” (180.). Gárdonyi olvasása pedig írói tapasztalattá válik: „A későbbi magyar történelmi regények szerzői sokat tanultak A láthatatlan ember gyöngéiből” (161.). (Megjegyzendő, az üdítően kevés elírást tartalmazó Magtárban egy kirívó példa mégis akad: Kosztolányi regényének címe nem Néró, a véres császár.)

A negyedik és ötödik fejezetben tovább szélesedik a belátható horizont: ha eddig a magyar irodalom, a színház és a magyar kultúra volt középpontban, itt többek között a szláv nyelvű kultúrákra (elsősorban az oroszra és a lengyelre), a film lehetőségeire és veszélyeire, az egyetemi képzés viszontagságaira, a Fogság történelmi hátteréhez gyűjtött anyag feldolgozására, értelmezésére és az identitásproblémákra kerül a hangsúly. Nincs mód e – egyenként is komoly műveltségi anyagot megmozgató – problémák részletes ismertetésére, néhányat azonban kiemelnék. Spiró esszéjének tanulsága szerint Tóth Árpád német fordítás alapján készített Csehov-fordítása több helyen pontatlan, a Cseresznyéskertben megbúvó finom humort pedig teljesen félreértelmezve ültette át világfájdalmat sugárzó líraisággal (Csehovot fordítva). A Sorstalanság filmváltozata nem képes visszaadni a könyv radikalizmusát, hiszen ahhoz hasonló erejű formanyelvi újításra lett volna szükség a filmben, mint amit Kertész vitt végbe annak idején regényében (A végső megoldás). Spiró az egyetemi oktatás és elitképzés problémáira is felhívja a figyelmet, amikor kijelenti: „a diploma kevesebbet ér, mint egykor az érettségi” (296.). Az egyetemet végzett diák így fölösleges embernek érzi magát, a forradalmakat pedig általában a fölösleges emberek robbantják ki (A tanuló diák). Arra a 20. század folyamán már többször is élesen feltett kérdésre, mi a magyar ma, ezt a választ adja: „A magyarsághoz való tartozás nem politikai és nem származási, hanem állampolgársági és kulturális kérdés” (Az áfium, 301.).

Vannak a gyűjteményben vitatható vélemények, ilyen például a Passió című filmről készült lesújtó kritika (A húsvét visszavétele). A legtöbb írás viszont inspiratív erejű. Ez az erő ellenvélemények megfogalmazásában is megvalósulhat. A Magtár című gyűjteménnyel egy nagy tapasztalattal rendelkező, több műfajban (és több nyelven) rendszeresen tájékozódó, kétségtelenül határozott karakterű író engedi be az olvasót saját műhelyébe.

Spiró György: Magtár, Magvető, Budapest, 2012.

Megjelent: KULTer.hu (2013. 03. 03.)

netnapló (2013. 02. 08.)

Tegnap voltam Ungváron az Együtt friss számának betördelt változatáért. Úgy néz ki, nem került bele a könyvbemutatón felolvasott dolgozatom.

A Szárnypróba körül viszont kezd feléledni az érdeklődés. A Kárpátalja.ma könyvajánlót közölt róla, Lengyel János pedig interjút készített velem. Az interjú még nem jelent meg, de amint lehet, feltöltöm a blogra.

Ma még átnézem az Együttet (vagyis amennyit érkezek belőle) és kibővítem a Kulter.hu-nak készített recenziómat.

netnapló - Nabokov és Lolita

A lehető legritkább alkalommal szólalok meg közügyet érintő kérdésben. A politika nem az én világom, amit pedig az irodalomról szerzett tapasztalataimmal kapcsolatban szeretnék megosztani az olvasóval, az recenzióimban és tanulmányaimban rendszerint megtalálható. Most is csak a magánember-olvasó felháborodása szólal meg bennem.

A Könyvesblogon botoltam az alábbi MTI-hírbe:

"A Szentpétervári Egyetem által üzemeltetett Nabokov Múzeum falára kedden a "pedofil" feliratot festették. Előtte már az intézmény vezetését pedofil propagandával vádolták levelekben, sőt az egyik üzenetet üvegbe zárva a múzeum egyik ablakán hajították be. Legutóbb Artyom Szuszlovot, egy Lolita által inspirált színdarab producerét verték össze." (Forrás)

Némi keresgélés után a Cанкт-Петербург.ру-n találtam fotót is az esetről:

A "pedofil" felirat a múzeum falán (forrás: saint-petersburg.ru)

Szóval ami a felháborodást kiváltotta belőlem: hihetetlen félreolvasási készség kell ahhoz, hogy valaki a Lolita főszereplőjét, Humbert Humbertet, valamint íróját, Nabokovot egy és ugyanannak a személynek vegye. Ezúttal nem szükséges elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni arról, mennyire kétséges olvasói eljárás az életrajzi értelemben vett szerző és a szöveg fiktív én-elbeszélője közé egyenlőségjelet tenni, elég elolvasni a könyv előszavát. 

Nabokov ugyanis posztmodern játékot űz az olvasóval. Egy fiktív irodalomtörténész - név szerint Ifjabb John Ray - előszót illeszt a regényhez, amelyben kitér arra, hogy talált szövegként adja közre H. H. feljegyzéseit:

"Lolita, avagy egy megözvegyült fehér ember vallomásai – ezzel a címmel ellátva érkezett jelen jegyzet írójához e különös kézirat, melyet most megelőszavaz. Szerzője, “Humbert Humbert" vizsgálati fogságban halt meg, szívkoszorúér-trombózis következtében 1952. november 16-án, néhány nappal kitűzött tárgyalásának kezdete előtt." (Forrás: Lolita, Békés Pál fordítása, Európa Könyvkiadó, 1987.)

De azok, akik megbélyegzik Nabokovot és "pedofil-propagandaként" tekintenek a Lolitára, valószínűleg nem félreértik, egyszerűen nem olvasták a könyvet. Rengeteg ilyen példát ismerünk. A hallomásokra épülő félműveltség pedig ritka veszélyes dolog.

Fábián Katalin interjúja a Szárnypóbáról

Fábián Katalin készített velem interjút a Sion Rádióba a Szárnypróbával kapcsolatban. A felvételen három antológia-szerző (Hájas Csilla, Marcsák Gergely és Kovács Eleonóra) felolvasása is hallható.

netnapló - szárnypróba

Január második felében jelent meg a legfiatalabb kárpátaljai szerzők műveiből összeállított Szárnypróba című antológia. Online egyelőre nem elérhető, de az első könyvbemutatón már túl vagyunk, amin egy a kötet lehetőségeit felvázoló szövegemet olvastam fel. Rövidebb formában egyébként ez a szöveg került az antológia elé, mintegy bevezetőként. A teljes változat a jelenleg épp szerkesztés alatt álló Együtt 2013/1. számában lesz olvasható.

Nem az én tisztem értékelni az antológiát, szerkesztőként nem is tehetném meg hitelesen, hiszen munkám során végig a jóindulat hermeneutikája felől közelítettem a projekthez. Mégis két mondatot idecitálok szövegemből:

"Úgy gondolom, habár a versek, novellák között még nagyon kevés a letisztult, határozott hangvételről tanúskodó, de valamennyiben benne van a továbblépés lehetősége. Forgassuk hát ezt a karcsú kötetet úgy, mint egy még beváltásra váró ígéretet."

Nem tartozik ugyan szorosan a tárgyhoz, de engem még a 2009 végén megjelenő számban, az Új vetés elnevezésű rovatban mutattak be. Majd amikor olvasószerkesztőként kezdtem el tevékenykedni, javasoltam a rovatcím megváltoztatását, a következő indokkal (rövid keresgélés után megtaláltam a javaslatot tevő e-mailt): az Új vetés "a szovjet érát és a mezőgazdasági munkálatokat juttatja eszembe. A mai nyelvízléshez jobban illeszkedik mondjuk a "Szárnypróba", esetleg más megoldás, de nem tartanám szerencsésnek a régi elnevezést."

Végül a Szárnypróbánál maradtunk. Amiből most egy 88 oldalas antológia nőtte ki magát.

netnapló - 2013. január 30. (Wade Davis)

Elég rég nem közöltem direkt a blogra írt bejegyzést. Ennek egyik oka, hogy szinte teljesen háttérbe szorult életemben a publicitás: az utóbbi időben a lehető legritkább esetben szerepelek rendezvényen, hétköznapjaim nagy részét pedig vagy könyvtárban, vagy otthon ülve töltöm körülvéve magam tanulmánykötetekkel, jegyzetekkel, szótárakkal. Még inkább befogadó lettem. Blogom aktivitásán is meglátszott a lanyhuló íráskedv: csak nagyon ritkán, egy-egy korábban valahol már megjelent cikkemet, tanulmányomat töltöttem fel ide. 

Most viszont mintha megint érezném magamban a késztetést: szeretném megosztani gondolataimat, dohogásaimat másokkal is. Pontosabban azzal a néhány olvasóval, aki - dacára a rendszertelen frissítéseknek - még mindig felnéz néha blogomra.

Az egyik fontos változás hétköznapjaimban, hogy végre megvehettem egy nagyfelbontású (HD minőségű dekóderrel ellátott) parabola antennát. Egyébként nem vagyok feltétlen híve a TV-nek, a szobámban nincs készülék, én magam is léteztem nélküle valahogy elég hosszú ideig...

Illusztráció: régi szovjet "tyelevizor"

Mostanában viszont naponta megnézek egy-két adást. Ami a legjobban meglepett: vannak kifejezetten érdekes, jó műsorok. Ma dél körül például a Nat Geo HD csatornán kapcsolódtam be Wade Davis antropológus Mongóliában játszódó dokumentumfilmjébe (Élet a világ peremén II.). A narrátor igyekszik természetes lenni, távol áll tőle a tudálékosság, van humora és rendkívül felkészült. Megismerni akarja az idegen kultúrát, nem pedig elítélni. Egyik fontos meglátása, hogy a sztyeppei életet sem a régi hagyományokba való belemerevedés (Davis szavával: befagyasztás) irányítja (preskriptíven: kell, hogy irányítsa). Egyébként, ha jobban belegondolunk: az isteneknek mind a mai napig áldozatot bemutató és jurtában élő mongolok ugyan miért ne használhatnának mobiltelefont? Vagy ha el akarnak jutni valahová ezek az emberek, miért csak lóháton tehetnék meg?

Azért egy finoman elhelyezett ironikus részlet is bekerült a filmbe: az egyik idősebb mongol, aki egyébként kiválóan ért a lovagláshoz, motorbicikliről leborulva töri el a lábát. Az ilyen és ehhez hasonló apró részletekkel együtt éreztem igazán hitelesnek ezt a dokumentumfilmet.

Online hagyott nyomok

Gondolatok három fiatal irodalmi műhely internetes jelenlétéről

Alföld, 2012/2.

A fiatal irodalmárnemzedék természetes lelőhelye az internet. Ma már az online irodalmi jelenlét természetesebbnek és mindennapibbnak tűnik, mint a könyvesboltokban, könyvtárakban vagy irodalmi kávéházakban való bolyongás. E generáció tagjai ugyanis az interneten élik meg az irodalmi élet jelentős részét, itt hoznak létre önálló, nemegyszer markáns egyediséggel rendelkező irodalmi fórumokat, befogadó, a print folyóiratokénál jóval gyorsabb reagálású műhelyeket. Ezek a műhelyek átjárhatók, és optimális esetben egymással együttműködve töltik ki a legfiatalabb, főként az egyetemista korosztály alkotta nemzedék virtuális irodalmi színtereit: elsősorban a blogoszférát és a Facebookot. Egy pályakezdő szerző számára ez a fajta nyitottság és összefonódottság elsősorban lehetőséget jelent: nyilvános megjelenést, és a gyors író-olvasó kommunikáció létrejöttét, mely pozitív hatással bírhat későbbi fejlődésére. De nem csupán szerzői szemmel fontos egy fórum, hanem olvasóként is, így felmerülhet bennünk, felhasználókban a kérdés: mi az, ami miatt vonzódunk egy-egy bloghoz vagy internetes irodalmi folyóirathoz?

Nyilván nem mellékes a vonzó megjelenés, az áttekinthetőség, a naprakész, és nem utolsósorban minőségi, gondosan szerkesztett tartalom. Írásomban három műhely (az ÚjNautilus, az Apokrif Online és a Kulter.hu) internetes tevékenységét vizsgálom a megjelenő tartalom és az olvasókat eligazító felület elemzésével. Előbb konkrét példákat emelek ki, ezekkel utalva az adott műhely blogoszférán belüli egyéni sajátosságaira, majd általánosabb érvényű tapasztalatok megfogalmazására vállalkozom.

Balogh Endre említi Hosszú az internet, rövid az élet című esszéjében (Prae, 2010/4, 5.), hogy: „A (z internetes és nem internetes) médiumok általában megkísérelnek saját, tágan értelmezett nyelvezetet kialakítani, ami sikerük záloga lehet: ha sokan beszélik egy médium nyelvét, megerősödhet fogyasztórétege, egyfajta gondolkodásbeli függőség alakulhat ki a médiafogyasztó részéről, módosul a világa impulzusaira adott reakcióinak eszköztára, elkezd az általa fogyasztott média nyelvén beszélni, gondolkodni”. Majd kiegészítésként hozzáteszi, hogy ez a tágan értelmezett nyelv nem feltétlenül csak a szavakra korlátozódik, lehet vizuális is. Ebből az előfeltevésből indulok ki.

Már a saját név kiválasztását, az önelnevezést tekintve következtethetünk egy adott portálnak a kulturális életben elfoglalt helyzetére. Az ÚjNautilus Jules Verne klasszikus regényhősének, Nemo kapitány tengeralattjárójának, a Nautilusnak az "utóda", a névválasztás tehát szemléletbeli sajátosságokat takar. Egyrészt tudatosul általa az irodalom fikcionáltsága, hiszen a Nautilus a maga valójában soha nem létezett, az csupán a képzelet szüleménye, illetve – ami lényegesebb lehet számunkra – a szó a magányos, önálló, sőt a különálló, kívülálló, a fennálló rendszerhez ha nem is gyűlölködve, de mindenképp kritikusan viszonyuló attitűd megértését is lehetővé teszi. Az Apokrif elnevezés a ’nem kanonizált szöveg’ jelentést hozza játékba. Sokkal inkább gondolunk erre, mint az értelmező szótár melléknévi - ’kétséges eredetű’, ’hamisított’ - javaslatára. Így az apokrif konnotatív jelentése nem feltétlenül ’megbélyegző’, hanem inkább: ’rejtett’, ’tanulmányozásra ajánlott’ és ’alternatívákat kereső’. Irodalmi példákat is idecitálhatnánk, elég csak Pilinszky János és Petri György Apokrif című verseire utalni, mégis, ezen örökségek konkrét hatásának kimutatása a portálon található, műfajilag sokszínű és rendkívül eltérő ízlésirányú szövegek miatt legalábbis kétséges. Míg az előző esetekben tipikusan az „egy talált tárgy megtisztítása” érhető tetten, addig a KULTer szó mesterséges szóalkotás következtében jött létre, elidegenítést és technicitást sugallva. A "kult" fiktív szótő a kultúra és az ehhez kapcsolódó egyéb képzett szavak származéka, míg az "er" angol főnévképző, amely a számítástechnikának az irodalomra, művészetekre való hatására utal. A regiszterkeverő elnevezést jól leképezi a magas- és tömegkultúrából egyaránt merítő portál rovatainak elnevezése is: vizuálKULT, popKULT, litKULT, KULTprogramok. Megemlíthető, hogy a "kult" szótő alapján asszociálhatunk a ’menő, tök jó, remek’ jelentésű angol szleng kifejezésre, a "cool"-ra, illetve annak magyarított átiratára: kúl. Ez szintén egybecseng a portál célkitűzésével: lendületesen, fiatalos nyelven hiteles tartalmat szolgáltatni a befogadó számára.

Vizsgáljuk meg, milyen egyénítő sajátosságok alapján rajzolódik ki e három fiatal irodalmi fórum internetes jelenléte. A Károli Gáspár Református Egyetem és az ELTE falai közül induló ÚjNautilus szerkesztősége életkor tekintetében rendkívül heterogén. Az egyetemi tanároktól (Bánki Éva, Vassányi Miklós) tanulmányaikat befejező vagy doktorandusz-képzésben résztvevőktől (Dobás Kata vagy éppen Borbély András) a diákkorosztályig terjed. Ez a heterogenitás és a szemléleti sokféleség a tartalomban is megnyilvánul. Az ÚjNautilus önmeghatározása szerint irodalmi és társadalmi portál, tehát a szorosabb irodalmi tematikán (vers, próza, műfordítás, kritika stb.) kívül gyakran foglalkozik mai társadalmi problémákkal is. A külső tekintetében a dizájnváltás jót tett a portálnak: eltűntek az olyan felesleges kiegészítők, mint az olvasószámláló, s helyette kaptunk egy hangulatos, fekete, fehér és piros színbe ágyazott, képekkel és videókkal, illetve különféle blogokhoz vezető linkekkel társuló olvasóbarát felületet. Ha a portálon közölt cikkek, tanulmányok közül szemlézek, először is felül kell bírálnom magamban azt az előítéletet, hogy az online médiumok nem igazán alkalmasak hosszabb, elmélyültebb tanulmányok megjelentetésére. Cáfolatként mindjárt megemlíteném az annak idején rám hatást gyakorlók közül Kránicz Gábor A magyar irodalom történeteiről írt, alapos és erős kritikai élű tanulmányát (Irodalomtudomány, mint az irodalomtörténet provokációja). Kránicz először a magyar irodalomtudomány mai helyzetére reflektál, és határozott véleményét már dolgozata elején megfogalmazza: a kézikönyvnek – szerinte – „végül sikerült elérnie, hogy az az olvasó, aki eredetileg az ostromlókkal érkezett, végül mégis az ostromlottakkal szimpatizáljon, miközben az offenzívában részt vevő külföldi segédcsapatokról kiderült (bármennyire is beváltak más „nemzetek” irodalomtörténeteinek megírásánál), hogy korántsem ismerik a hazai terepet, melynek következtében esetleges későbbi bevethetőségük is kérdésessé vált”. Erős állítás ez, amelyet elgondolkodtató, vitaképes érvelés követ. A másik kiemelkedő élményem a közelmúltban Borbély András T.R.I.A.N.O.N. – vagyis a barátságról című esszéje volt. Borbély szemléletes értekezői nyelven ír a Trianonról és a Holokausztról való politikai emlékezés-beszéd veszélyeiről, a kibeszéletlen múlt miatt kísértő traumákról, a szándékos összekuszálásról. Folyamatosan cáfol, tabukat dönt és az eddigiek helyébe újabb, érvényesebb beszédmódot ajánl. Talán az sem mellékes, hogy nemzetiségi léthelyzetből teszi mindezt. Eddigi benyomásaimra alapozva számomra ezek a mélyebb, friss szemléletű írások alakítják az ÚjNautilusról kialakult összképet.

Az Apokrif Online kissé eltér az itt vizsgált műhelyektől, mégpedig azon oknál fogva, hogy az ELTE és a PPKE köréből induló folyóiratnak – mára országos terjesztésű – nyomtatott változata is van. Az online felületet egy ideig inkább kiegészítésnek tekinthettük, s ezt a feltevésünket a laptörténet is megerősíti: a szerkesztők célja az internetes változattal eleinte az volt, hogy az általuk érdekesnek vélt, de a print folyóiratba nem illő (vagy terjedelmi korlátok miatt nem elhelyezhető) szövegeket itt tegyék közzé. Az Apokrif Online mindvégig megtartotta a hagyományos kultúrblogokra jellemző felületet és struktúrát, de egyre inkább úgy tűnik, hogy kezd felülemelkedni az alárendelt pozícióból. A korábbi, meglehetősen rendszertelen frissítéseket felváltotta egy folyamatosan új tartalommal jelentkező tendencia. A szerkesztők jobban odafigyelnek az internetes jelenlétre.

Hogy mit emelnék ki az online megjelent tartalomból? A minőségben és mennyiségben egyaránt szépen gyarapodó recenziók mellett a két évfolyamot megért, a naplóforma hagyományát folytató Évjárat-sorozatot. Ezeket a rövidebb-hosszabb terjedelmű írásokat ugyanis akár generációs korhangulatot tükröző naplójegyzetfüzérként is olvashatjuk. Az ezekben teljesen szubjektíve, minden tartalmi és műfaji kötöttség nélkül megszólaló szerzők pontos jelzéseket adnak a kortárs irodalmi élet nemzedéki problémáiról vagy a személyes gondokról. A másik, amit az Apokrif Online-on mindig nyomon követek, az Apokrif-szerzők más folyóiratokban elnevezésű rovat. A szerkesztő figyeli a nyomtatott, valamint az internetes folyóiratokat, és naprakészen tudósít arról – gyakran az aktuális oldalra vezető linkkel együtt – melyik szerző hol és mit publikált legutóbb. Ez a gesztus a szinte áttekinthetetlenül gazdag közlésekben segíti a tájékozódást.

A Debreceni Egyetem berkeiből induló KULTer.hu az itt bemutatott három műhely közül a legfiatalabb, de dinamikusan fejlődik. Már indulásakor tekintélyes szerzőgárdával jelentkezett, amely egyre bővül. Mondhatni, hamar megtalálta helyét az internetes kulturális közegben: nem csupán szépirodalommal, könyvkritikával, de filmmel, popzenével szintén foglalkozik, sőt kezdetben még étteremkritikákat is olvashattunk (ami sajnálatos módon hirtelen megfogyatkozott). A portál legfontosabb érdemének azt gondolom, hogy valamennyi számba vehető elsőkötetes íróról-költőről születik itt recenzió, mellékelten pedig szövegeket közölnek adott alkotótól. Ha belegondolunk abba, mennyire kevés visszhangot kap egy fiatal elsőkötetes szerző, ez nem kis dolog.

Szerves része még az online irodalmi életnek a kommentárok kérdése, és a KULTer.hu az egyik legjobb példa erre: a gyakori személyeskedő, kirohanó, mindenféle érvelés nélkül ledorongoló álneves kommentek valahol azt bizonyítják, hogy még mindig gyerekcipőben jár ez a gyors reagálásra alkalmas visszajelzési forma. Csak olvassuk el a portálon mondjuk a Nyerges Gábor Ádám filantróp irántam című verse alá írt minősíthetetlen megnyilvánulásokat. Ilyenkor mindig arra gondol az olvasó, hogy mi lenne a jobb megoldás: egy szigorúbb moderálás? Vagy inkább hagyjuk, hadd élje minden szöveg a maga életét mindenféle beavatkozás nélkül?

Ehhez kapcsolódik persze a szerkesztettség kérdése. A tapasztalatok szerint még mindig tartja magát a vélekedés, hogy az online megjelenő szövegek nagy része kontroll, vagyis szerkesztés nélkül jelenik meg. Ez viszont nem érvényes egyik itt bemutatott internetes műhelyre sem: a beküldött szövegeket – ezt én magam is tapasztaltam – több szerkesztőn átszűrve és javítások sorát követve jelentetik csak meg. A minőség és az internetes tartalom nem zárja, nem zárhatja ki egymást.

Az előbbiekben kiemelt néhány jellegzetesség persze semmiképp sem reprezentálja azt a temérdek munkát, amit ezekbe a műhelyekbe fektettek, illetve fektetnek a szerkesztők és a szerzők. Mégis, már ezek alapján érdemes elgondolkodni azon, hogy egyértelműen hiány keletkezne az irodalmi életben, ha valamelyik végleg lezárná archívumát, és nem frissülne többé. Valószínűleg terméketlen minden olyan vita, mely az offline és online folyóiratokat egymás ellenében próbálja kijátszani, hiszen egyelőre bizonyosan mindkettőre szükség van. Éppen ezért meglepő, hogy számarányához képest nagyon kevés internetes irodalmi-művészeti fórum kap állami támogatást. Anyagi források híján, puszta lelkesedésből pedig a szerkesztők munkája, a szerzők felkérése nem megy mindig zökkenőmentesen. De, hogy nem részesülnek ezek a fórumok támogatásban, egyben szabaddá teszi őket, így olyan szövegek publikálására is lehetőségük van, melyeket a fősodorbeli, a kánont alkotó, képző folyóiratok nem biztos, hogy megengednek maguknak. Ez a szabadság pedig párhuzamosan fut az egyetemista-korosztály kísérletező, a tekintélyelvűséggel szembemenő törekvéseivel. Összegzés helyett pedig visszatérve bevezető gondolataimhoz, és az online irodalmi élethez, elmondható: mind az ÚjNautilus, mind az Apokrif Online, mind pedig a KULTer.hu rendelkezik Facebook-elérhetőséggel, s ehhez csatlakozva figyelhetjük folyamatosan a tartalom gyarapodását, a közösségszervezést, az online hagyott nyomokat. Hogy mire lehet képes három ilyen fiatal műhely az amúgy is telített irodalmi színtéren, azt nem tudnám megmondani. Viszont azt igen, hogy ezek a fiatalok néha belepiszkálnak a bebetonozódó kánonokba, tabukat döntögetnek, fricskákat szórnak, vagy csak szabadon elmondják nemzedéki gondjaikat. És ez egy alternatívákat szívesen kereső olvasónak – vagy inkább felhasználónak – éppen elég.

(Az előadás szövege a KULTer.hu és a József Attila Kör által közösen szervezett KULTműhelyek Országos Konferenciájára (KULTOK) készült, és 2012. április 21-én hangzott el a MODEM-ben.)

Megjelent: Alföld, 2012/12, 74-78.