Idegesen indulok az Európa–Magyar Ház elé, le az utcára. Lassan fél három, és még mindig nem ért ide Nyíregyházáról Vincze Feri. Ahogy a türelem fogy, a gondolatok elkezdenek egymásra torlódni. Átlépte-e már a határt? Megtalálja-e az épületet, ahol beszélgetni fogunk? Mihez kezdek, ha valami miatt mégsem ér ide? Végigfut agyamon a rendezvény terve az ötlettől a megvalósulásig. A kárpátaljai magyar kultúra rendkívüli zártsága, a FISZ-hez címzett kérés, a közös munka ígérete, az első nehézségek. Hogy az egyik meghívott érvényes útlevél híján mégsem tud jönni. Hogy az utazás még így is bizonytalan. Hogy Feri épp az előbb telefonált, mert nem talált feketéző taxist, aki áthozná őt a határon a szokásos kétezerért. Hogy tanácstalanul indultam el Beregszász főtere felé a piacról, hiszen mennem kellett valahová, mert kétségbe estem: ezt a problémát már nem fogom tudni megoldani. Az egyre gyorsuló lépések közben, amiket a kapu irányába teszek, úgy érzem, a belső idő szétfeszíti a külső merevnek tűnő kereteit, és ami az órát figyelve mindössze két percnek tűnne máskor, az most két óra, két nap, vagy akár maga az örökkévalóság is lehet. De amikor az utcára érek, már látom, hogy Feri mosolyogva tart felém. Úgy tűnik, végre megérkezett.
A beszélgetés zökkenőmentesen indul. Feri rutinos előadó, pontosan tudja, hogyan kell megszólalni ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Az önazonosságtól hamar eljutunk a pályakezdés kérdésein át a regionalitásig. Nézem az arcokat, a szemeket, miközben ezeket a témákat feszegetjük. Van, aki szinte áhítattal figyel, jegyzetel. Olyan is akad, aki elgondolkodik. Mert jó odafigyelni mindarra, amit mond. Megérteni, továbbgondolni, beépíteni. Hogy ne csak sértődés legyen mindig, a látszólagos tehetetlenség miatt kiújuló harag, hanem közös gondolkodás, mert Kárpátaljának is nyitnia kell az eltérő gondolkodásmódok felé, ha azt akarja, hogy (fel)figyeljenek rá. Hogy a szerzőnek a szöveghez, a szerkesztőhöz és a kritikushoz való viszonyát másképp is el lehet képzelni, mint ahogyan azt nálunk szokás. Tudom persze, ez a beszélgetés nem lesz elég a változáshoz. De ha segít kilépni a megszokottból, hacsak rövid időre is, már nem történt meg hiába.
A két szépirodalmi kötet után térünk át arra a gondolatra, ami engem egy ideje talán a legjobban foglalkoztat. Feri szerint az a biztos, ha az ember folyamatos mozgásban van. Miközben példákkal tárja fel, magyarázza el, mit is takar ez a kijelentés, egy SMS-t kapok. Feri szövege mindössze ennyi: „Most vagyunk a határon, nincs nagy sor.” Felolvasom. Nevetek, ő is nevet, majd sorra mindenki, utánunk. Néhány másodpercre mintha egy nagy, katartikus kacagássá változna át a kerekasztal. Ritka pillanatok egyike ez, amikor nemcsak bizalmatlan, egymástól is távoli embereket, de közösséget érzek magam körül.
Aztán egy sátor alatt folytatjuk az eszmecserét Beregszász központjában. Sört rendelünk, pizzát és vodkát. Meg kvaszt, ami szerintem veszélyes ital. Megint előkerül egy útlevélügy, és már nagyon bosszant a téma. Persze tudom, hogy a rendszerrel van a baj, ezzel a mesterségesen túlbonyolított, kiismerhetetlen bürokráciával, meg az ellenőrzések álságosságával.
Mikor kiderül, hogy a meccset mégsem vetítik azon a helyen, átvándorlunk egy másikra, ahol két egymással szemben elhelyezett tévén nézzük, mi fog történni a pályán. A sör nagyon rossz, a meccs nem az. Örülünk a döntetlennek, de megyünk is tovább, már csak öten, a Helikon Hotel elé, Makkosjánosiba. Ahogy kiszállunk a taxiból, emlékek törnek elő öt évvel ezelőttről. Megismerkedés, hajnalokba nyúló beszélgetés, közös élmények. Jó felidézni ezeket, még akkor is, ha mindenkin meglátszanak most a fáradtság jelei.
Még kint töltünk néhány órát, anekdotázunk, majd miután elbúcsúzunk a többiektől, fent, a szobában és az erkélyen beszélgetünk, immár csak ketten, nagyívű tervekről, amelyekről tudom, hogy egy részük soha nem valósul meg. Aztán, amikor látom, hogy megszakad egy mondat a fáradtságtól, mert a szavak már nem akarnak gondolatokká összeállni, leoltom az éjjelilámpát. Korahajnalban még mozgásra riadok, de reggelig tudok aludni.
Ébredés után Feri feszülten jár-kel a szobában, a taxist akarja hívni, aki tegnap két telefonszámot is megadott neki, de sokadik próbálkozásra sem érhető el. Egy félig bibliai idézettel ütöm el a dolgot, mondván: nem lehet mindig rugódozni a sors ellen, ha a Munkács–Csap vonalon kell eljutnod Záhonyon át Budapestig, akkor nincs mit tenni. Persze az irónia mögött az áll, hogy nem merem elengedni vasárnap a beregsurányi átkelőre, mert ki tudja, meddig kell majd várnia a fuvarra, amely elvinné őt Nyíregyházára. A vonat biztosabb, mégha fél Kárpátalját is kell átszelni érte a tikkasztó hőségben.
A kisbuszban, amely felvesz minket, alig van levegő. Elcsodálkozunk, hogy még mindig fér bele ember, pedig az előbb úgy tűnt, mintha már tele lett volna. Mutatom Ferinek a megbuherált hátsó ülés támláját: egy lenyitható vasdarab van felszerelve rá. Nemsokára ezen is megtalálja a helyét az egyik utas. Így utazunk, mondhatni pompásan, közel húsz percig Munkácsra, ahol másfél órát kell várnunk a következő buszra. Miután ez is elindul végre az állomásról, a város központjában még vesztegel legalább tizenöt percet. Senki sem tudja, hogy kire várunk, lehet, hogy a közelben rejtőzködő Eronim Moxra vagy Szvitelszkire, a híres könyvészre, mindenesetre nem érkezik meg, mert további felszállók nélkül folytatjuk egy ideig utunkat.
Csapra érve még tudunk beszélgetni kicsit, egyeztetni néhány fontos kérdést, de már meg is kell venni a jegyet és a feltűnően sós ízű ásványvizet, mert nemsokára nyílik az ajtó, amely a vámon át az innen induló vonathoz vezet. Megállok, kezet rázunk, én már nem megyek tovább. Mikor még utoljára, búcsúzóul a vámház lassan bezáruló ajtajára nézek, szeretném azt hinni, hogy Feri nem csak itt volt, hanem meg is érkezett valahová. Hogy ez a látogatás egy olyan történetté válik, amit el kell majd mesélni egyszer. Miközben pontosan tudom, hogy aki állandó mozgásban lel biztosságra, az valójában nem érkezik meg. De mégiscsak marad valami, ami változást készíthet elő, mert tudom azt is, hogy az irodalom beleíródik az életbe, és mert mindig születnek olyan történetek, amelyek azáltal válnak valóra, hogy meg vannak írva.
A beszélgetés zökkenőmentesen indul. Feri rutinos előadó, pontosan tudja, hogyan kell megszólalni ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Az önazonosságtól hamar eljutunk a pályakezdés kérdésein át a regionalitásig. Nézem az arcokat, a szemeket, miközben ezeket a témákat feszegetjük. Van, aki szinte áhítattal figyel, jegyzetel. Olyan is akad, aki elgondolkodik. Mert jó odafigyelni mindarra, amit mond. Megérteni, továbbgondolni, beépíteni. Hogy ne csak sértődés legyen mindig, a látszólagos tehetetlenség miatt kiújuló harag, hanem közös gondolkodás, mert Kárpátaljának is nyitnia kell az eltérő gondolkodásmódok felé, ha azt akarja, hogy (fel)figyeljenek rá. Hogy a szerzőnek a szöveghez, a szerkesztőhöz és a kritikushoz való viszonyát másképp is el lehet képzelni, mint ahogyan azt nálunk szokás. Tudom persze, ez a beszélgetés nem lesz elég a változáshoz. De ha segít kilépni a megszokottból, hacsak rövid időre is, már nem történt meg hiába.
A két szépirodalmi kötet után térünk át arra a gondolatra, ami engem egy ideje talán a legjobban foglalkoztat. Feri szerint az a biztos, ha az ember folyamatos mozgásban van. Miközben példákkal tárja fel, magyarázza el, mit is takar ez a kijelentés, egy SMS-t kapok. Feri szövege mindössze ennyi: „Most vagyunk a határon, nincs nagy sor.” Felolvasom. Nevetek, ő is nevet, majd sorra mindenki, utánunk. Néhány másodpercre mintha egy nagy, katartikus kacagássá változna át a kerekasztal. Ritka pillanatok egyike ez, amikor nemcsak bizalmatlan, egymástól is távoli embereket, de közösséget érzek magam körül.
Aztán egy sátor alatt folytatjuk az eszmecserét Beregszász központjában. Sört rendelünk, pizzát és vodkát. Meg kvaszt, ami szerintem veszélyes ital. Megint előkerül egy útlevélügy, és már nagyon bosszant a téma. Persze tudom, hogy a rendszerrel van a baj, ezzel a mesterségesen túlbonyolított, kiismerhetetlen bürokráciával, meg az ellenőrzések álságosságával.
Mikor kiderül, hogy a meccset mégsem vetítik azon a helyen, átvándorlunk egy másikra, ahol két egymással szemben elhelyezett tévén nézzük, mi fog történni a pályán. A sör nagyon rossz, a meccs nem az. Örülünk a döntetlennek, de megyünk is tovább, már csak öten, a Helikon Hotel elé, Makkosjánosiba. Ahogy kiszállunk a taxiból, emlékek törnek elő öt évvel ezelőttről. Megismerkedés, hajnalokba nyúló beszélgetés, közös élmények. Jó felidézni ezeket, még akkor is, ha mindenkin meglátszanak most a fáradtság jelei.
Még kint töltünk néhány órát, anekdotázunk, majd miután elbúcsúzunk a többiektől, fent, a szobában és az erkélyen beszélgetünk, immár csak ketten, nagyívű tervekről, amelyekről tudom, hogy egy részük soha nem valósul meg. Aztán, amikor látom, hogy megszakad egy mondat a fáradtságtól, mert a szavak már nem akarnak gondolatokká összeállni, leoltom az éjjelilámpát. Korahajnalban még mozgásra riadok, de reggelig tudok aludni.
Ébredés után Feri feszülten jár-kel a szobában, a taxist akarja hívni, aki tegnap két telefonszámot is megadott neki, de sokadik próbálkozásra sem érhető el. Egy félig bibliai idézettel ütöm el a dolgot, mondván: nem lehet mindig rugódozni a sors ellen, ha a Munkács–Csap vonalon kell eljutnod Záhonyon át Budapestig, akkor nincs mit tenni. Persze az irónia mögött az áll, hogy nem merem elengedni vasárnap a beregsurányi átkelőre, mert ki tudja, meddig kell majd várnia a fuvarra, amely elvinné őt Nyíregyházára. A vonat biztosabb, mégha fél Kárpátalját is kell átszelni érte a tikkasztó hőségben.
A kisbuszban, amely felvesz minket, alig van levegő. Elcsodálkozunk, hogy még mindig fér bele ember, pedig az előbb úgy tűnt, mintha már tele lett volna. Mutatom Ferinek a megbuherált hátsó ülés támláját: egy lenyitható vasdarab van felszerelve rá. Nemsokára ezen is megtalálja a helyét az egyik utas. Így utazunk, mondhatni pompásan, közel húsz percig Munkácsra, ahol másfél órát kell várnunk a következő buszra. Miután ez is elindul végre az állomásról, a város központjában még vesztegel legalább tizenöt percet. Senki sem tudja, hogy kire várunk, lehet, hogy a közelben rejtőzködő Eronim Moxra vagy Szvitelszkire, a híres könyvészre, mindenesetre nem érkezik meg, mert további felszállók nélkül folytatjuk egy ideig utunkat.
Csapra érve még tudunk beszélgetni kicsit, egyeztetni néhány fontos kérdést, de már meg is kell venni a jegyet és a feltűnően sós ízű ásványvizet, mert nemsokára nyílik az ajtó, amely a vámon át az innen induló vonathoz vezet. Megállok, kezet rázunk, én már nem megyek tovább. Mikor még utoljára, búcsúzóul a vámház lassan bezáruló ajtajára nézek, szeretném azt hinni, hogy Feri nem csak itt volt, hanem meg is érkezett valahová. Hogy ez a látogatás egy olyan történetté válik, amit el kell majd mesélni egyszer. Miközben pontosan tudom, hogy aki állandó mozgásban lel biztosságra, az valójában nem érkezik meg. De mégiscsak marad valami, ami változást készíthet elő, mert tudom azt is, hogy az irodalom beleíródik az életbe, és mert mindig születnek olyan történetek, amelyek azáltal válnak valóra, hogy meg vannak írva.
Megjelent: kvit.hu
Vincze Ferenc netnaplója ide kattintva érhető el.
