Az ösztönlét kicsiny, kék doboza (Jenei László: Bluebox. Kiskerti tabló)

Jenei László regénye első olvasásra zavarba ejti a befogadót: a bluebox ugyanis nem egy gyors ütemben olvasható, nem is könnyen emészthető műalkotás. Komoly befogadói aktivitás szükséges ahhoz, hogy a töredékes szerkezetben, a hirtelen – olykor nem is eléggé indokoltnak tűnő, igen éles – váltásokban, az önmagára reflektáló kiszólásokban megtaláljuk azt a fonalat, amelynek segítségével végigjárhatjuk a regény labirintusát, felismerhetjük a tudatosan elhelyezett akadályokat, s végül betekintést nyerhetünk az elidegenítő hatások mögé. Mert ha ez sikerül,  egy  finom  kézzel  megalkotott,  sűrűszövésű (szöveg)világ  tárul  elénk.  Jenei regénye olyan, mint az első pillantásra szokatlannak tűnő vállalkozások általában: minél többször olvassuk el, annál jobbnak, sikerültebbnek érezzük majd.

A meglehetősen terjedelmes regényt Jenei nem bízza sem a cselekményre, sem az önfeledt történetmesélésre: a vékony cselekményszál három „főhős”, Bert, Alfred és Mark elbeszélt tudatmozgása köré szerveződik. A bluebox nyolc fejezetből áll, az első hat fejezetben mindig egy adott szereplő tudata kerül középpontba, az utolsó kettőben viszont már keverednek a nézőpontok. Ily módon az éppen kiemelt szereplő tudata vetül ki elénk, szövegszervező erőként pedig az emlékezés, a tudattalanból előtörő feldolgozatlan traumák és szabad asszociációk sora, a szexuális frusztráció, valamint a tudat ezekre irányuló reflexiója lép működésbe. A szöveg így mindvégig nyitott marad, nincsenek lezárt vagy befejezett részek. Ennek a nyitottságnak viszont ára van: a mérhetetlen viszonylagosság. Alfred Márknak odavetett félmondata mintha csak az értelmező folyamatos elbizonytalanodását példázná: „ki tudja, milyen történetbe csöppenünk éppen” (155.).

A regény tere tulajdonképpen a következő konkrétan is megnevezett két helyszínhez köthető: Bert okán a lehetőségek, illetve az állandó hajsza Budapestjéhez, valamint nagyobbrészt a Miskolc határában található egykori szénbánya vidékéhez, pontosabban a Lyukóvölgy környéki, közönyben és pusztulásban létező lakótelephez.

Az első szereplő, akinek tudatába bepillanthatunk, Bert, egy elvtelen karrierista, aki „szereti, ha nincs túl feszes kapocs tétel és bizonyíték között” (12.), hiszen ez a hozzáállás biztosítja számára a folyamatos igazodást a nála erősebbnek vélt vagy éppen magasabb pozícióban lévő emberekhez. Ettől függetlenül komoly politikai karriert szeretne magáénak tudni, de jellemtelensége nem teszi lehetővé az előrelépést a ranglétrán. Hiába magolja főnöke kedvenc gondolatait egy a munkatársai által neki készített lemezről: senki sem tiszteli munkahelyén, sehogyan sem tudja magára vonni a figyelmet. Saját gondolatait állandóan háttérbe szorítja, semmilyen hatalommal szemben nem vállalja a konfliktust, inkább a kiegyezést keresi a tőle eltérő nézeteken lévőkkel szemben. Olyannyira, hogy ez gyakran saját elveinek igen erős felülvizsgálatára készteti. Nem csoda, ha magánéletében is sorra jelentkeznek a problémák, mindaddig, míg végül arra gondol: „kiegyezett volna egy hagyományosabban rossz, korlátozottan nyílt, csöndesen zakatoló magánélettel” (13.).

Bert bátyja, Alfred egy ötvenes évei elején járó volt katonatiszt, aki leszerelés utáni nyugdíjából viszonylag fényűző módon él a Lyukóvölgy környéki lakótelepi házában. Mivel unalom veszi körül, életének részévé váltak a különféle számítógépes játékok virtuális terei, melyeket gyakran vetít rá közvetlen környezetére. A virtuális  tér  és  a  valóság  közötti  határvonalat  egyre  vékonyabbnak  hiszi,  míg  úgy érezzük: ez a határ itt-ott el is tűnik, könnyen átjárhatóvá válik. A játék azért érdekli ennyire Alfredet, mert közben találkozik „saját hatalma és energiái végességének fenyegető rémképével” (85.). Másik nagy szenvedélye a szexuális örömök hajszolása, a kielégülésig való eljutás alkalmi (fizetett) partnerek segítségével. Csupán ezekben a felületes kapcsolatokban képes ugyanis megélni a hatalmi viszonynak a katonaságból átmentett hierarchikus elrendezésében lévő tapasztalatát: „a lány is csak egy katona, akinek a parancsnokával kell azonosulnia” (92.).

A harmadik kiemelt szereplő, Alfred telekszomszédja, Mark különös művészlélek: rajztehetségét arra használja, hogy mások kielégülését segítse elő. Japán pornográf  tartalmú,  perverz  képregényeket, úgynevezett  hentaikat  tervez  és  rajzol naphosszat. Környezetéből mindössze az érdekli, hogyan formálható át egy-egy test vonalakká, illetve hogyan ábrázolható a gyönyör a hentai világában. Mark „akkor érzi jól magát, ha sikerül feljavítania a világot maga körül. A nőt nőiesebbé, a férfit férfiasabbá, az igazságot, ahogy az emberek vágyni szoktak rá, katartikussá, a hazugságot pedig megsemmisítővé teheti” (119.).

A bluebox valószerűsége akkor lepleződik le (a több mint elidegenítő fejezetcímek mellett), amikor egymás mellé helyezzük a kiemelt szereplőkhöz társított női karaktereket. Már a névadás is ironikus gesztusként hat, hiszen a párok a szövegben – nomen est omen alapon – a férfinevek nagyon hasonló hangzású női változatai:  Bert  felesége  Bertha,  Alfred  alkalmi  partnerei  az  Alfridák,  Mark  felesége pedig Martha. Ehhez kapcsolódik továbbá az a sajátosság, amely a férfiak szélsőséges jellemét igyekszik ellenpontozni a női partnerek személyében. Bertha érzékeny irodalmár, aki dolgozatot ír Mikszáthról, amely alapján férjét állandóan szembesíti a valósággal és gyenge jellemével. Az Alfridák ellenszolgáltatás fejében hagyják, hogy Alfred kiélje rajtuk százszor elképzelt, perverz vágyait, azokat, amiket egykori feleségei, Rhea és Una nem voltak képesek teljesíteni. Martha jól ismeri a realitásokat, és pontosan látja férje nyomorúságos helyzetét, kilátástalanságát. De honnan eredhet a kapcsolatoknak ez a radikális disszonanciája, illetve ilyen fokú eltérése a normalitástól?

Erre választ a múltban megélt, máig feldolgozatlan egyéni traumák jelenthetnek. Ahogyan előbbre jutunk a regényben, folyamatosan lepleződnek le a múlt sötét titkai. A traumák viszont nem önmagukban válnak fontossá. A tudat nem képes szabadulni tőlük, s a sokszori emlékezés, felidézés, újraértelmezés közben jelenik meg a konstrukció és a korrekció problémája: a regényben temérdek utalás van ezekre, amikor is egy-egy szereplő ráérez arra, hogy az adott szituációra használt kifejezése vagy helyzetértékelése nem eléggé pontos, felülírásra szorul. Bert az utcákkal kapcsolatos félelmeit vetíti ki egyik gyerekkori emlékére. A történet szerint édesanyjával sétáltak az utcán még a hetvenes években, amikor egy részeg ember bezuhant az Avas szálló eszpresszójának kirakatába, s minden csupa vér lett. A vér látványától a fiatal fiú átmeneti vakságot élt át: „Az utcákkal kapcsolatos gyermekkori félelmeit találta meg. Bár nem tudott róla, hogy efféle félelmei lennének, ideiglenesen úgy döntött, voltak” (24.). Bert a múltbéli eseménynek a jelenben történő újraértelmezésével keres magának önigazoló narratívát. Ahogyan lényegében ugyanezt teszi Alfred is. Álmaiban halott rokonaival viaskodik folyton, amit még igyekszik természetesnek venni. De volt egy álma, szintén a hetvenes évekből, amely idővel sem akar kifakulni: a szenespincében, ahová az anyja küldte, látta, amint az udvar sarkában élő Katona bácsi magáévá tesz egy cigánylányt. A fiatal tudat démonizálta a lányt, és ez a hatás megmaradt a regény jelen idejére is: „Az a démon ütemesen és színtelenül nyögött, mintha egy metronóm kattogna, és az arca halálosan rémisztő volt, egyébként is feketébe játszó tájékai harci árnyalatokat kaptak, mintha egy ördöggel birkózna a bácsi” (69.). Talán ezt az élményt is szerette volna maga átélni, amikor izgatottan ment bele felnőttként az alkalmi szexuális együttlétekbe az Alfridákkal. De Alfred nemcsak az álmokkal viaskodik. A halott lány képzete még egyetemista korából kísérti. Egykori évfolyamtársa, miközben ki akart állni udvarukból egy Lada Nivával, a falhoz nyomott egy fiatal lányt. A gázoló apja viszont kiállt a szemtanúk elé, és magára vállalta a tettet: az apa a látottak meghamisítására kényszerítette a tanúkat. Ez az esemény és az utána következő vallomás igen erősen hatott arra, ahogy Alfred valóság és fikció, megtörtént és elképzelt esemény különbségére tekint. A szövegben egy helyütt finoman jelzi is Alfred, hogy nem vesztette el minden kapcsolatát a valósággal, viszont komolyabb megbánás, lelkiismeret-furdalás nélkül relativizál egy bűntettet, amikor így elmélkedik: „a történtek ajánlott olvasata nem érintette magát az áldozatot” (79. kiemelés az eredetiben). Ráadásul Bert és Alfred számára még ott a családi múlt kitörölhetetlen szégyenfoltja: az édesapa börtönben ült, mert megerőszakolt egy fiatal lányt.

Nem kétséges: az értékek viszonylagossága lesz úrrá a regényen. Nem arról van itt szó, hogy hiányzik valamilyen felsőbb, transzcendens hatalom vagy tudat, amely helyre tudná állítani a dolgokat. A regény férfi szereplőiből szinte minden értékelési  alap  hiányzik.  Mintha  a  konvencionális  társadalmi  normák,  eleve  az erkölcsi-etikai minimum semmibevételével cselekednének: csupán a tudattalanból feltörő ösztön hajtja őket. Ebben az esetben viszont felmerülhet a kérdés: mi lehet a célja a leleplezéseknek?

Bertet nem érinti váratlanul, amikor balesete után megtudja a kórházi ágyban, hogy szeretője, Luri csak magához akarta láncolni őt a terhesség elhitetésével, de valójában rákos. Ahogyan feleségének halálhíre sem vált ki belőle különösebb érzéseket a regény végén: a hír után egyszerűen elalszik a sámlin. Mikor lelepleződik Mark előtt, hogy a hentai képregényekre beérkezett megrendelések a bosszantó szomszédjának, Alfrednek és barátainak köszönhetőek (mégpedig felesége, Martha közbenjárására), ahelyett, hogy egy pillanat alatt összeomlana az élete, felkapaszkodik egy mobiltoronyra, majd onnan – lenézve a társaságra – önkielégít. Felmerülhet ezek után az olvasóban: a leleplezések éppúgy célt tévesztenek, mint az életutak ezen a kiskerti bázison vagy – Mark találó metaforájával szólva – hatalmas laboratóriumi üvegedényben.

A regény végéhez érve könnyen tűnhet úgy számunkra, mintha a három kiemelt szereplő, Bert, Alfred és Mark az ösztönlét kicsiny kék dobozába lenne zárva, külön-külön, s e dobozok falára vetülnének ki a traumatizált egyén emlékei, ösztönei és vágyai. Erre a bezártságra játszik rá a regény címe, hiszen a bluebox itt nem csupán egy filmtechnikai trükköt, a kontextus alapján sokkal inkább egy végletesen relativizált létmódot jelenthet. Erre utalhatnak továbbá a fejezetek éles váltásai is. A kiemelt szereplők a saját kisszerű, provinciális és partikuláris világukba merevednek bele: „ebből, ami itt van a völgyben, már levezethetetlen a szépség, az itteni lét értelme a háborús technikában vetül ki, a dzsumbuj minden szeglete a mélység hiányáról, a sokféle haszontalanságról mesél” (203.). Nyilvánvaló: ebből a létmódból nem nyílik lehetőség egy üdvtörténeti narratíva felé. (Bíbor)

Megjelent: Alföld, 2015/4, 114-117.

Megint itt

Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a blogolást. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy a Schöpflin Aladár alkotói támogatás ideje alatt kénytelen voltam kutatásaimra összponto-sítani, mivel határidőre kellett teljesítenem a szerződésben aláírt feltételeket. Egy év leforgása alatt így körülbelül 220000 karakternyi szöveg született meg. Az elkészült kéziratot még augusztus végén beküldtem az NKA-nak, azóta várok a visszajelzésre.

A másik ok, hogy idén szeptemberben folytattam a PhD-képzést a Debreceni Egyetemen. Végre sikerült összeállítanom egy olyan tématervet, amely működőképesnek mutatkozik. Jelenleg a szakirodalom áttekintésén és feldolgozásán, illetve a kiválasztott elbeszélő művek elemzésén dolgozom.

És persze sorolhatnám még: KVIT, recenziók írása, rendezvények, olvasás stb., stb., stb.

De mivel közeleg a tél, meg az ünnepek is itt vannak már a küszöb előtt, úgy gondoltam, ideje lenne összegyűjteni és feltölteni ide a 2015-ben publikált kisebb-nagyobb írásaimat, hogy végre egy helyen legyenek.

Áthúzni, letörni, eltörölni

Egyre nagyobb visszhangot vált ki a fekete festékkel lefújt kétnyelvű falunévtáblák, a lefújt és letört magyar nyelvű útjelzőtáblák ügye Kárpátalján. Nem véletlenül, hiszen egy ilyen eset nagyon hamar túllép önmagán: egyszeriben szimbolikus gesztussá válik. Ahogyan maga a tett, úgy az azt meg-, illetve elítélő reakció is. Egyfajta próbatétel ez: megmutatja, hol jár a mai zavaros körülmények között Ukrajna a választott európai úton.

A napisajtóban eddig megjelent cikkek zöme a következő kérdést veti fel: vajon részegek vandalizmusa vagy pedig fizetett provokáció eredménye volt ez a barbár tett? Úgy gondolom, ez a kérdésfeltevés pontatlan, éppen a lényeget nem érinti, egyáltalán nem közvetíti a helyzet súlyosságát. Hiszen könnyen belátható, hogy a részegség (nem indokként, sokkal inkább indikátorként) vagy az előre eltervezett fizetett provokáció voltaképpen egy gyökérből ered, mégpedig a másik, a számukra idegen mélységes gyűlöletéből. Ezt támasztja alá, hogy a helységnévtáblákon lévő ukrán nyelvű feliratok érintetlenek maradtak, csupán a magyar nyelvű részeket igyekeztek áthúzni, letörni, összességében eltörölni (a támadás több magyar ajkú települést is érintett).

A mániákus vak gyűlölet nagyon veszélyes dolog, ezt a történelmi tapasztalatok már számtalanszor bebizonyították. A gyűlölködés lehetetlenné teszi a józan érvelést, sőt már a párbeszédre való törekvést is. Párbeszéd nélkül aligha létezhet valódi megismerés (egymás kölcsönös megismerése és megértése), megismerés nélkül pedig hiába is várunk a toleranciára. Holott ezek lennének az európaiság fogalmának – néha mégoly megragadhatatlannak is tűnő és folytonosan válságba kerülő – alapértékei. Semmiképp nem a rombolás, a másik nyelvi identitásának és történelmi tudatának vandál módon történő meggyalázása, sőt ha egyetlen lépéssel tovább megyünk, létének kétségbe vonása.

A megismerés, a megértés, a tolerancia, a szabadság nem eleve adottak, ezeket tanulni kell (megbecsülni is), különösen egy olyan országban, amelynek csak a rendszerváltás utáni történelmében mennyi zavaros, az európai értékekkel összeegyeztethetetlen dolog történt és történik jelen pillanatban is. A tanulási folyamat persze nem fájdalommentes, különösen itt, Kelet-Közép-Európában, hiszen ehhez félre kellene tenni a mélyen gyökerező előítéletek egy jelentős részét, félre a gyűlölködés retorikáját és civilizált emberek módjára szembenézni a történelem, valamint a kollektív és egyéni emlékezet legsúlyosabb traumáival is. Ami egyáltalán nem könnyű, de mindenképp szükséges, elkerülhetetlen folyamat.

Amíg ez a folyamat nem indul el a hétköznapok tapasztalatainak szintjén, addig üressé válnak az európaisághoz való közeledés egyébként szépen hangzó retorikai fordulatai. Addig jórészt megbántás és megbántottság, sértés és sértettség lesz úrrá az ukrajnai mindennapokon. Meg persze a félelem attól, hogy vajon mi történik holnap.

Megjelent: Kárpátalja.ma (2015. 04. 22.)

Hazudnál-e múltat magadnak? (Dragomán György: Máglya)

Dragomán György a Máglyában folytatja az előző regény, A fehér király által kijelölt utat, és ismét a közelmúlt történelméhez fordul témáért. De míg az előző kötet a diktatúra természetét vizsgálta egy fiatal, kamaszodó fiú szemszögéből és kialakulóban lévő értékvilágából, addig a Máglya a rendszerváltás pillanatának dilemmáit tárja elénk – ezúttal főként egy fiatal lány és Nagymamája távlatából. Ez a kétféle távlat viszont távol áll egymástól, és a feszültség az emlékek előtörésével egyre csak nő: a szakadék a perspektívák között megszüntethetetlennek látszik végig a regényben. Erre csak ráerősít, hogy a Nagymama monológjai tipográfiailag is elkülönülnek a szöveg többi részétől.

A történet kezdetén fény derül Emma közel sem egyszerű sorsára: autóbalesetben vesztette el szüleit nemrég, és csak az intézetben szerez tudomást még élő Nagymamájáról (akit szintén Emmának hívnak), amikor az eljön érte, hogy elvigye magához. A lány a hazafelé tartó úton végig szorong, ahogy új otthonában sem találja eleinte a helyét: „Nem vagyok otthon, máshol vagyok, ennél a furcsa öregasszonynál vagyok, aki elrabolt és azt hazudta, hogy ő a Nagymamám, nem lett volna szabad higgyek neki, az én hibám az egész, ha nem hittem volna neki, akkor minden rendben lenne, minden olyan lenne, mint amilyen régen volt” (72.). Nem érti, hogy az emlékmű előtt miért néz rá rossz szemmel egy idegen nő, miután meglátja Nagymamáját, ahogy azt sem, miért nevezik besúgónak az osztályban vele egykorú új társai. Sok a titkolózás a Nagyapa halála körül, ahogyan a szülei és nagyszülei közötti korán megromlott viszony is tisztázatlan számára, legalábbis egyelőre. A fiatal lány végképp összezavarodik, hiszen környezete olyasmikre tesz utalást állandóan, amikről neki nincs ismerete, személyes tudása, de arra hamar rájön: terhes családi örökséggel kell szembenéznie. Ekkor fonódik össze a regényben a családtörténet és a történelem.

A regény jelen ideje zavaros, átmeneti korszak. Már ki lehet dobni és el lehet égetni a régi rendszerhez tartozó tárgyakat, de még elevenen él az emberek tudatában az előző rendszer képe. A rendszerváltást ugyanis forradalom előzte meg, melynek során az éppen megbukó hatalom képviselői utoljára még erőt demonstráltak: belelőttek a tömegbe, ártatlan civilek – közöttük fiatalkorúak – halálát okozva ezzel. Ez az a trauma, amely a fellázadt tömeg kollektív tudatában jelen van. A forradalom vezetői úgy gondolják, az ő oldalukon van az igazság. Joguk van ahhoz, hogy megkeressék a bűnösöket és megbüntessék őket (a mártírhalált halt emberek nevében is). Ezt a közönséges forradalmi logikát, illetve önjelölt igazságosztó-szerepet problematizálja és árnyalja a Máglya úgy, hogy emberek, sorsok és választások alapján bemutatja: nem olyan biztos, hogy ítélkezhetünk bárki felett a végletekig leegyszerűsített „a jó” és „a rossz” kategóriái szerint.

A narrátornak a történethez viszonyítható távlata alapján az elbeszélés két szintjét különböztethetjük meg a regényben. Az első szinten Emma, a fiatal lány jelenik meg, aki egyben központi alakja az elbeszélésnek, amely a regény jelen idejében közvetíti a saját és másoktól átvett tapasztalatokat. Emma a történet kezdetén a tanú szerepében nyilvánul meg: nincs még erős, megkérdőjelezhetetlen identitástudata. Sokszor saját testét is idegennek érzi: „Pucér vagyok, a tükröt nézem, ahogy a repedt fele mozaikosra töri a testem. Olyan, mintha összekeveredtek volna a darabjai. […] Én vagyok és nem én vagyok” (255.). Így tehát amikor tükörben látja meg meztelen testét, illetve amikor különféle szúrásokkal kísérletezik, aligha tekinthető azonosnak önmagával. Ennek azonban nem csupán hátrányai, de előnyei is vannak az elbeszélést tekintve. Emma előfeltevései még nem merevedtek normává, sőt inkább közvetett benyomásoknak tekinthetők értékképzetei is, amelyekkel nem feltétlenül tud azonosulni, állandóan elbizonytalanodik. Emlékei vannak ugyan eszmékről, ideákról, de ő maga még nem foglal állást ezekben a kérdésekben (gondoljunk csak az Apa felidézett véleményére a jelszavakról és jelmondatokról, valamint ehhez fűzött ironikus megjegyzésére a hazugság elsajátításáról, illetve a Nagymama serénykedésére, hogy unokáját megtanítsa rendesen hazudni). Ez a fajta bizonytalanság, identitáskereső attitűd járul hozzá ahhoz, hogy Emma én-elbeszélői és függő beszédből építkező elbeszélésmódja hitelesen közvetítsen egymásnak ellentmondó, egymást kizáró nézőpontokat és párhuzamosan futó történeteket. Az egyik szembetűnő ilyen változás, hogy a kezdetben ellenséges viszony ellenére érzelmileg azonosul osztálytársa, Krisztina tragédiájával, aki a tüntetésen vesztette el ikertestvérét. Sőt az áldozat pozíciójában ketten elmélkednek azon, hogy van-e joguk élni egyáltalán.  

Nem ilyen egyszerű és egyértelmű a Nagymama története. Először is sok a titok a Nagyapa öngyilkossága körül. Hiszen miért vetne véget életének egy olyan ember a rendszerváltás idején, aki mindig is a rendszer ellensége volt, aki még a hírhedt (és A fehér királyból már jól ismert) Duna-csatorna átnevelő táborát is megjárta? A Nagymama kerül gyanúba titokzatos múltja miatt: „Nagyapám egész élete arról szólt, hogy nemet mondjon, csak ahhoz, hogy ezt megtehesse, valaki másnak igent kellett mondani” (360.). Múltja ott kísért a mindennapokban: a megvető pillantásokban, a kirekesztő légkörben és persze a regény egyik csúcspontjának nevezhető „vendégváró” részben.

A feldolgozatlan – és talán feldolgozhatatlan – múlt kérdéséhez kapcsolódik az elbeszélés másodlagos szintje: a Nagymama önmegszólító narrációval előadott monológ-típusú megnyilvánulásai. A visszatekintő perspektívából előadott monológokat motivikus kapcsolódási pontok indítják be. Amikor az idősebb Emma meglátja unokája kabátjára tűzve a sárga csillagot, eszébe jut, hogy látta ezt már egykori kedves barátnőjén, Bertukán. Amikor a fiatal lány szerelmére terelődik a szó, ő is egykori szerelmére gondol. Ezek a monológok aztán kissé önjáróvá alakulnak át, bár a motiváció világos: a Nagymama lelkét nyomja valami, amit el akar mondani. Csakhogy már nem tudja megkülönböztetni a kitalált, feltételezett múltat a valóditól. Nem tudja azt sem biztosan: elárulta-e barátnője búvóhelyét az egyenruhásnak, vagy csak jöttek a katonák és mindenkit feltettek a lágerbe tartó vonatra?

Hogy ezek a kitérők ne feszítsék szét a regény kereteit, egy hitelesítő írói fogással él Dragomán. A Nagymamáról kiderül: egykor elmegyógyintézetben kezelték. Innen nézve egészen másképp viszonyulunk az elbeszélés elsődleges szintjét megszakító monológokhoz. Könnyen érvelhetünk amellett, hogy műfajként éppen ellentétje a fiatal Emma mindent befogadó és közvetítő elbeszélésmódjának: a traumatizált Nagymama nem képes feldolgozni a múltat, sok év után sem tud megbékélni azokkal az eseményekkel, amelyek még fiatalkorában történtek meg vele.

Viszont nem hallgathatjuk el azt sem, hogy aggodalmat kelthet bennünk a regény befejezésének megoldatlansága. A tanú pozíciójából kitörő, egyszer csak a (szuper)hős szerepében tetszelgő fiatal lány alakja ugyanis hamis, hiteltelen. Az olvasó nem győz csodálkozni azon, hogy az előbb még identitásválságban lévő fiatal Emma milyen hamar alkot határozott véleményt több kényes és összetett etikai kérdésben. Az sem tisztázott, honnan kap annyi erőt ez a törékeny, hallgatag, reszkető lány Nagymamája megmentéséhez, hogy mindent félretéve kockára tegye életét. Arról nem is beszélve, hogy egy ehhez hasonló parkolási jelenet talán egy Die Hard típusú akciófilmbe is beillene: „odanyúlok a kézifékhez, benyomom a végén a gombot és felrántom a kart, a salakszállító sikoltva, recsegve, nyikorogva oldalra pördül, majdnem felborul, de aztán mégse, nekifarol a szobor talapzatának, majdnem kidönti, de aztán mégse, egymás után repülnek le róla a koporsók, egymás után hasadnak kétfelé a kockaköveken, egymás után öntik magukból mindenfelé a dossziékat és az iratokat” (442.).

A befejezés nyilvánvaló túlzásai ellenére a Máglya egy időszerű és fontos regény. Gördülékeny nyelven megírt, jól olvasható műalkotás. Az sem mellékes, hogy olyan etikai kérdések kerülnek benne előtérbe, amelyek a mai közbeszédben is jelen vannak és legtöbbször a tabu határait feszegetik. Mert ki az áldozat és ki a tettes egy olyan rendszerben, amely eleve hazugságra, besúgásra és sunyiságra épül? Kinek van joga egyáltalán ítélkezni a másik felett? Az, aki nem lett része a rendszernek, vajon hogyan kerülte el a „beavatódást”? Egyáltalán van-e olyan ember, aki nem kompromittálódott a diktatúra hosszú évtizedei alatt? Kinek kell rettegnie és ki járhat felszegett fejjel a rendszerváltás után? A válaszok nem mindig a jóindulat hermeneutikája mentén fogalmazódnak meg. Mindenki gyanús egy kicsit. Ahogy az sem kétséges: a szabadság törékenyebb, mint gondolnánk.

Megjelent: SzIF Online

Mindig kell valaki (Papp-Für János: nehogy egyedül)

Papp-Für János negyedik verseskönyve nem annyira a kísérletezés, mint inkább a letisztulás felé vezető út, illetve a felesleget önmagáról lefejtő nyelv keresésének egyik állomása. Nem a legvégső ugyan, hiszen a cél még távolinak tűnik fel előttünk, de hogy fontos állomás, az biztosan elmondható a nehogy egyedülről.

A négy nagyobb ciklusra tagolt kötet versei szinte mindig egy-egy behatárolható létkérdésből indulnak ki: a gyermeki léthelyzetnek (minden árnyék a szekrényekbe zárva), a hittel való szembesülésnek (Uram! az árvaságot), a saját pozíció újradefiniálásának (harangozás utáni csönd vagy), valamint a másik megtartásának (nehogy egyedül) a tematikája osztja ciklusokra a verseket.

A gyermeki léthelyzet úgy tárul fel előttünk a kötet első verseiben, hogy a lírai én nézőpontot vált, és gyermeki szemszögből csodálkozik rá a világra: „gyermek voltam egy ablakkeretnyi / világban” (fej, szív, jobb és bal váll). Így kel életre egy sajátos magánmitológia, amely a naiv létérzékelés és a gondosan kiválasztott fogalmi rendszer termékeny feszültségében tartja Papp-Für versnyelvét. A gyermeki tudat a hiányzó családi harmóniát igyekszik megteremteni maga körül azzal, hogy természetfeletti jelentéssel ruházza fel a legegyszerűbb hétköznapi eseményeket is. Így lesz például a hazafelé tántorgó alkoholista apából egyszerre angyal: „s mire az ajtóhoz érek, / az utcasarkon apám egy elfordult angyal, / akit mindig szemből süt a Nap, és én csak / a hátát látom” (csak a hátát látom). A gyakori veszekedések, a háttérben mindig ott sejthető családi erőszak, az éhezések emléke és a lecsupaszított, deszakralizált ünnepnapok mögül soha nem tűnik elő az apai arc: „állandóan csak a hátadat / láttam, az arcodról szinte semmit nem / tudok” (hátraarc). Az emlékképek összefolynak a fikciókkal, és míg az apáról főleg csak rutintevékenységek (a bicikli tolása részegen, a tévé előtti sörözés) és rossz emlékek jutnak eszébe a lírai énnek, addig ellentételezésként jelenik meg a gondoskodó anya képe. Az apa az elmenés, a hiány, a cserbenhagyás képzetét hagyta örökül, míg az anya a befogadás örök mintájává válik: „úgy emlékszem apámra, mint aki / mindig csak indult, de soha nem / érkezett meg. anyám arca olyan / volt, mint egy ajtónyitás” (ugyanaz).

A rossz emlékek miatt a második ciklusban az Istenhez való odafordulás, a hit próbatétele és a felejtés vágya következik, hiszen van, ami feldolgozhatatlan marad a családi örökségből. Ezért imádkozik ez az én Istenhez: a hallgatás, illetve a vakság képessége és ezzel együtt a felejtés múltbeli sebeket enyhítő ereje miatt. A korán árvaságra jutott ember kezdetben elviselhetetlennek tűnő terhe a folyamatos párbeszéddel, a saját és a másik megszólításával, Isten és Jézus válaszaira várva elmozdul a megbocsátás felé: „a megbocsátásban nincsenek véletlenek” (oda-vissza). Ez a fajta hit azonban nem az öncélúságról szól, instrumentális szerepet kap: ettől reméli a fiatal felnőtt a gyermek számára lehetetlennek bizonyuló harmóniát.

Az árvaság elbizonytalanító hatása azonban akkor változik, amikor a lírai én találkozik a másikkal – és ez a találkozás emelkedik a következő ciklus egyik tétjévé. Az eseményt követően ugyanis szüksége van a szubjektumnak az eddig elfoglalt saját pozíció újradefiniálására, hogy az eleinte csak halványan, mindig a ködön át éppen csak áttetszőn jelenlévő másiknak is helyet találjon végre maga mellett: „elférünk ott ketten is, ahol eddig egyedül / sem. valaki más is használja a dolgaimat. / de van, amiből nekem is csak egy van. oszd meg / úgy, hogy ne lássam az arcodon” (kopogtatással vagy anélkül). Azt a harmóniát és nyugalmat, ami eddig a keresés célja volt, most a másik közelsége biztosítja: „színültig öntöd / a szobát valami megmagyarázhatatlan, / homályos nyugalommal” (így).

A kötetzáró utolsó ciklus azt az állapotot helyezi előtérbe, amelyben a közelség ismét távolsággá, az ismerős pedig egyre inkább idegenné válik. Mert hiábavalónak bizonyul a pad felkeresése, ahol egymásra találtak egykor a szerelmesek – „rostokló / vonat a pad, ahol ülsz, észrevétlen száguldasz / belőlem egy ismeretlen állomás felé” (váltó) –, a másik megtartása így lehetetlen feladattá válik. Még akkor is, ha valahol kölcsönösen vágynak egymásra, és nem zárult le végleg a kapcsolat. Az elbocsátás sosem könnyű és nem is mindig tud véglegesen beépülni ebbe a léthelyzetbe: „mielőtt még odaérnék, / ott állsz az ajtónyitásban, / pedig azt mondtad, nem vársz, / én pedig azt, hogy nem megyek” (határérték). A kötet végére a hiányos szerkezetű mondatok és a „fosztóképzős” élet tapasztalatai szinte a dadogás vagy a majdnem némaság felé viszik el a nyelvet: „a távolság már túl. / szerintem sem lenne. / de mind a ketten akarjuk. / úgyhogy tovább ne. / mert a végén nehogy. / nehogy egyedül. / se te, se én” (fosztóképzők).

Papp-Für János versnyelve enyhén emelkedett, a hasonlatok és a metaforák gyakori használata teszi azzá. Ez a megszólalásmód a szabadversek sorátlépésein edződött, és legtöbbször hitelesnek is hat a kötetben. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy elbírja a véletlenszerűnek tűnő, nem motivált ragrímeket (pl. „az utcánk- / ban csak kevés lámpa égett, és féltem. / de a sarokról mindig visszanéztem, / hogy elindultál-e értem” – hátraarc). Mint ahogyan a szonettforma (szonett nekünk) is megmarad a kipróbálás, a kísérlet szintjén, mivel a forma konvenciójával szemben támasztott elvárásainkat nem képes elmozdítani valamilyen új irányba (arról nem is beszélve, hogy a már töltelékszónak – mert valódi funkciót nem tölt be a szonettben – háromszori használata is megengedhetetlenül soknak tűnik). A regiszterkeverés sem mindig bizonyul működőképesnek: a kötetben itt-ott feltűnő obszcenitás nem épül be kellően ebbe a versnyelvbe, mesterkéltnek, túlzottan művinek hat.

Azonban az olvasót a hibákon túllépve bőven kárpótolja a nehogy egyedül kiterjedt, finom szövésű, ciklusokon átívelő motívumhálója, amely egy sajátos versvilág felépítésének az ígéretét hordozza magában. Többek között ezért is érdemes várnunk a következő kötetet.

Papp-Für János: nehogy egyedül, Magyar Napló, Budapest, 2013.

Megjelent: KULTer.hu (2014. 11. 20.)

Könyvajánló

A Kárpátalja.ma kárpátaljai magyar hírportál A szétszóródás árnyékábant ajánlja olvasói számára a következő idézettel, amely nem mellesleg A felkészüléstől a szétszóródásig című tanulmányom bevezetője:

"Ha az elmúlt közel tíz év fiatal kárpátaljai magyar irodalmát szeretnénk egy történetbe foglalni, két fogalmat célszerű előre kiemelni. Az egyiket a történet elejére helyezzük, ami nem más, mint a felkészülés, a másikat pedig e történet végére, évszám szerint pontosan 2011-re, ami a szétszóródás lesz. Fontos tisztázni: a felkészülés alatt itt a sikerületlen próbálkozásoktól a számba vehető irodalmi értékekig megtett utat, a szétszóródás alatt pedig a kárpátaljai fiatalok között lévő egység, csoport, generációs sajátosság kialakulatlanságát értjük. E két fogalom mentén tekintsük át most vázlatosan ezt a rendkívül töredékes és különféle zavaroktól sem mentes időszakot."

A megkurtított levél

Most figyeltem fel arra, milyen fentebb stílben fogalmaz itt-ott a google levelezőrendszere magyarul. Cserébe szinte meg is bocsátottam a hiányos mondatszerkezetet. Hiszen helyesen: A levél meg van kurtítva. (Az persze kérdés, mennyire szereti a magyar nyelv a szenvedő szerkezeteket. Ld. a macska fel van mászva a fára és társai.) De ha már fentebb stíl, akkor nyugodt szívvel túl is fogalmazhatták volna a mondatot. Valahogy így: A levél megkurtítva hever előttünk a digitális világ csöndjében. Hatásosabb, nem?