Mindig kell valaki (Papp-Für János: nehogy egyedül)

Papp-Für János negyedik verseskönyve nem annyira a kísérletezés, mint inkább a letisztulás felé vezető út, illetve a felesleget önmagáról lefejtő nyelv keresésének egyik állomása. Nem a legvégső ugyan, hiszen a cél még távolinak tűnik fel előttünk, de hogy fontos állomás, az biztosan elmondható a nehogy egyedülről.

A négy nagyobb ciklusra tagolt kötet versei szinte mindig egy-egy behatárolható létkérdésből indulnak ki: a gyermeki léthelyzetnek (minden árnyék a szekrényekbe zárva), a hittel való szembesülésnek (Uram! az árvaságot), a saját pozíció újradefiniálásának (harangozás utáni csönd vagy), valamint a másik megtartásának (nehogy egyedül) a tematikája osztja ciklusokra a verseket.

A gyermeki léthelyzet úgy tárul fel előttünk a kötet első verseiben, hogy a lírai én nézőpontot vált, és gyermeki szemszögből csodálkozik rá a világra: „gyermek voltam egy ablakkeretnyi / világban” (fej, szív, jobb és bal váll). Így kel életre egy sajátos magánmitológia, amely a naiv létérzékelés és a gondosan kiválasztott fogalmi rendszer termékeny feszültségében tartja Papp-Für versnyelvét. A gyermeki tudat a hiányzó családi harmóniát igyekszik megteremteni maga körül azzal, hogy természetfeletti jelentéssel ruházza fel a legegyszerűbb hétköznapi eseményeket is. Így lesz például a hazafelé tántorgó alkoholista apából egyszerre angyal: „s mire az ajtóhoz érek, / az utcasarkon apám egy elfordult angyal, / akit mindig szemből süt a Nap, és én csak / a hátát látom” (csak a hátát látom). A gyakori veszekedések, a háttérben mindig ott sejthető családi erőszak, az éhezések emléke és a lecsupaszított, deszakralizált ünnepnapok mögül soha nem tűnik elő az apai arc: „állandóan csak a hátadat / láttam, az arcodról szinte semmit nem / tudok” (hátraarc). Az emlékképek összefolynak a fikciókkal, és míg az apáról főleg csak rutintevékenységek (a bicikli tolása részegen, a tévé előtti sörözés) és rossz emlékek jutnak eszébe a lírai énnek, addig ellentételezésként jelenik meg a gondoskodó anya képe. Az apa az elmenés, a hiány, a cserbenhagyás képzetét hagyta örökül, míg az anya a befogadás örök mintájává válik: „úgy emlékszem apámra, mint aki / mindig csak indult, de soha nem / érkezett meg. anyám arca olyan / volt, mint egy ajtónyitás” (ugyanaz).

A rossz emlékek miatt a második ciklusban az Istenhez való odafordulás, a hit próbatétele és a felejtés vágya következik, hiszen van, ami feldolgozhatatlan marad a családi örökségből. Ezért imádkozik ez az én Istenhez: a hallgatás, illetve a vakság képessége és ezzel együtt a felejtés múltbeli sebeket enyhítő ereje miatt. A korán árvaságra jutott ember kezdetben elviselhetetlennek tűnő terhe a folyamatos párbeszéddel, a saját és a másik megszólításával, Isten és Jézus válaszaira várva elmozdul a megbocsátás felé: „a megbocsátásban nincsenek véletlenek” (oda-vissza). Ez a fajta hit azonban nem az öncélúságról szól, instrumentális szerepet kap: ettől reméli a fiatal felnőtt a gyermek számára lehetetlennek bizonyuló harmóniát.

Az árvaság elbizonytalanító hatása azonban akkor változik, amikor a lírai én találkozik a másikkal – és ez a találkozás emelkedik a következő ciklus egyik tétjévé. Az eseményt követően ugyanis szüksége van a szubjektumnak az eddig elfoglalt saját pozíció újradefiniálására, hogy az eleinte csak halványan, mindig a ködön át éppen csak áttetszőn jelenlévő másiknak is helyet találjon végre maga mellett: „elférünk ott ketten is, ahol eddig egyedül / sem. valaki más is használja a dolgaimat. / de van, amiből nekem is csak egy van. oszd meg / úgy, hogy ne lássam az arcodon” (kopogtatással vagy anélkül). Azt a harmóniát és nyugalmat, ami eddig a keresés célja volt, most a másik közelsége biztosítja: „színültig öntöd / a szobát valami megmagyarázhatatlan, / homályos nyugalommal” (így).

A kötetzáró utolsó ciklus azt az állapotot helyezi előtérbe, amelyben a közelség ismét távolsággá, az ismerős pedig egyre inkább idegenné válik. Mert hiábavalónak bizonyul a pad felkeresése, ahol egymásra találtak egykor a szerelmesek – „rostokló / vonat a pad, ahol ülsz, észrevétlen száguldasz / belőlem egy ismeretlen állomás felé” (váltó) –, a másik megtartása így lehetetlen feladattá válik. Még akkor is, ha valahol kölcsönösen vágynak egymásra, és nem zárult le végleg a kapcsolat. Az elbocsátás sosem könnyű és nem is mindig tud véglegesen beépülni ebbe a léthelyzetbe: „mielőtt még odaérnék, / ott állsz az ajtónyitásban, / pedig azt mondtad, nem vársz, / én pedig azt, hogy nem megyek” (határérték). A kötet végére a hiányos szerkezetű mondatok és a „fosztóképzős” élet tapasztalatai szinte a dadogás vagy a majdnem némaság felé viszik el a nyelvet: „a távolság már túl. / szerintem sem lenne. / de mind a ketten akarjuk. / úgyhogy tovább ne. / mert a végén nehogy. / nehogy egyedül. / se te, se én” (fosztóképzők).

Papp-Für János versnyelve enyhén emelkedett, a hasonlatok és a metaforák gyakori használata teszi azzá. Ez a megszólalásmód a szabadversek sorátlépésein edződött, és legtöbbször hitelesnek is hat a kötetben. Viszont egyáltalán nem biztos, hogy elbírja a véletlenszerűnek tűnő, nem motivált ragrímeket (pl. „az utcánk- / ban csak kevés lámpa égett, és féltem. / de a sarokról mindig visszanéztem, / hogy elindultál-e értem” – hátraarc). Mint ahogyan a szonettforma (szonett nekünk) is megmarad a kipróbálás, a kísérlet szintjén, mivel a forma konvenciójával szemben támasztott elvárásainkat nem képes elmozdítani valamilyen új irányba (arról nem is beszélve, hogy a már töltelékszónak – mert valódi funkciót nem tölt be a szonettben – háromszori használata is megengedhetetlenül soknak tűnik). A regiszterkeverés sem mindig bizonyul működőképesnek: a kötetben itt-ott feltűnő obszcenitás nem épül be kellően ebbe a versnyelvbe, mesterkéltnek, túlzottan művinek hat.

Azonban az olvasót a hibákon túllépve bőven kárpótolja a nehogy egyedül kiterjedt, finom szövésű, ciklusokon átívelő motívumhálója, amely egy sajátos versvilág felépítésének az ígéretét hordozza magában. Többek között ezért is érdemes várnunk a következő kötetet.

Papp-Für János: nehogy egyedül, Magyar Napló, Budapest, 2013.

Megjelent: KULTer.hu (2014. 11. 20.)

Könyvajánló

A Kárpátalja.ma kárpátaljai magyar hírportál A szétszóródás árnyékábant ajánlja olvasói számára a következő idézettel, amely nem mellesleg A felkészüléstől a szétszóródásig című tanulmányom bevezetője:

"Ha az elmúlt közel tíz év fiatal kárpátaljai magyar irodalmát szeretnénk egy történetbe foglalni, két fogalmat célszerű előre kiemelni. Az egyiket a történet elejére helyezzük, ami nem más, mint a felkészülés, a másikat pedig e történet végére, évszám szerint pontosan 2011-re, ami a szétszóródás lesz. Fontos tisztázni: a felkészülés alatt itt a sikerületlen próbálkozásoktól a számba vehető irodalmi értékekig megtett utat, a szétszóródás alatt pedig a kárpátaljai fiatalok között lévő egység, csoport, generációs sajátosság kialakulatlanságát értjük. E két fogalom mentén tekintsük át most vázlatosan ezt a rendkívül töredékes és különféle zavaroktól sem mentes időszakot."

A megkurtított levél

Most figyeltem fel arra, milyen fentebb stílben fogalmaz itt-ott a google levelezőrendszere magyarul. Cserébe szinte meg is bocsátottam a hiányos mondatszerkezetet. Hiszen helyesen: A levél meg van kurtítva. (Az persze kérdés, mennyire szereti a magyar nyelv a szenvedő szerkezeteket. Ld. a macska fel van mászva a fára és társai.) De ha már fentebb stíl, akkor nyugodt szívvel túl is fogalmazhatták volna a mondatot. Valahogy így: A levél megkurtítva hever előttünk a digitális világ csöndjében. Hatásosabb, nem?

A KISzó is lehozta

Kárpáti Igaz Szó, 2014. szeptember 18.

Az eheti, csütörtökön megjelenő Kárpáti Igaz Szó is lehozta Horváth Attila könyvemről írt recenzióját.

Hogy kommentáljam is a hírt: a magam részéről szívesen olvasnék a KISzóban heti vagy legalább havi rendszerességgel egy kb. hét-nyolcezer karakter terjedelmű könyvajánlót a legfrissebb kárpátaljai könyvekről, esetleg általánosabb témájú, de a kortárs kárpátaljai magyar kultúra problémáit érintő kisesszét. 

Nem szabad elfelejteni, hogy a KISzó még mindig sok emberhez jut el: akár olyanokhoz, akikhez az egyetlen kárpátaljai irodalmi folyóirat, az Együtt biztosan nem, akár olyanokhoz is, akik nem vagy nem rendszeresen használnak internetet...

Áramszünetek

A héten már a második délelőtt, illetve koradélután telik el úgy, hogy Eszenyben nincs áram. Tulajdonképpen csak olyan 14 óra környékén kapcsolja vissza a szolgáltató. Ez már az új rendszer előszele lenne?

Zseniális dilettánsok?

Ma reggel épp a Művészeti kislexikont böngésztem (Akadémiai Kiadó, Bp., 1980), amikor a 608. oldalon egy különös értékelésre figyeltem fel:

Nem tudom, ki hogy van vele, de a dilettáns minősítés az én értékrendszeremben sehogyan sem fér össze a zseniális jelzővel. Eddig azt hittem - majdnem szentül -, hogy egymást kizáró fogalmak ezek.

Aztán eszembe jutott, hogy amikor Németh László híres Proust-esszéjét olvastam, ő is hasonlóan vélekedett Az eltűnt idő nyomában írójáról. És tessék:

"A dilettantizmus hősének neveztük Proustot, s megmutattuk, hogy kerülhetett egy dilettáns a céh fölé. Itt az ideje, hogy a céh aggodalmait is elmondjuk a dilettánssal szemben. Proust megkerülte a mesterséget, élete és természete közvetlenül tört át a művészetbe, de nem hiányzik-e mégis ebből a műből a százados mesterség ellenárama? Proust nem tud megállani, regényét három kötetre tervezte, s tizenhat lett." Németh László: Proust módszere. Az idézet A dilettantizmus hátrányai című fejezetből való.

Azt eddig is sejtettem, hogy vannak jólelkű, de egészében véve tehetségtelen dilettánsok. De hogy zseniális dilettánsok is vannak... Ezt még mindig nem tudom elhinni.

netnapló - nyár + a szétszóródás árnyékában + reflexiók

Most jutott eszembe, hogy erről a nyárról még nem is írtam semmit ide, pedig elég sok fontos dolog történt velem e röpke három hónap alatt.

Mindenekelőtt: a 85. Ünnepi Könyvhétre jelent meg első kötetem A szétszóródás árnyékában címmel. Mivel első dedikációmról nem maradt fényképes bizonyíték (a fényképezőgépben tönkrement a memóriakártya), így a budapesti eseményről született dokumentálható emlékeim egyike Horváth Attilának köszönhető:

Dedikáláshoz készülődve

Azóta a kötet teljes anyaga elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtár archívumában (ide kattintva). A számláló szerint ma 320-nál jár a kattintások száma. 

Egyébként nincs okom panaszra. A visszajelzések alapján már így is jóval több olvasója (na jó, enyhébben fogalmazok: böngészője) volt a könyvnek, mint azt az összeállítás során reméltem. A legnagyobb visszhangot pedig egyértelműen a kötetnyitó - Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényéről írt - tanulmány kapta.

Tulajdonképpen erre alapozza Lengyel János saját kérdéseit a kötet megjelenésének apropójából készült interjúban (a teljes szöveg itt olvasható):

"– A Holnap is élünk című regényt sokan nevezték a „kárpátaljai magyarság regényének". Szerinted azóta született-e olyan prózai vagy lírai mű, ami szintén bekerülhetne ebbe a kategóriába, amit igazi kárpátaljai műnek nevezhetnénk, hiszen mára némileg megváltozott a tartalma ennek a fogalomnak (is)?

– Született-e olyan lírai mű, amely a kárpátaljai magyarság regénye lehetne? Hm. Merész elképzelés... Az igazat megvallva, én nem nagyon szeretem ezt a fogalmat. Túl hangzatosnak és üresnek gondolom. Nem hiszem, hogy ma még használni kellene, legalábbis irodalomtörténeti értékelésként biztosan nem."

Balla D. Károly blogjában külön bejegyzést szánt erre a tanulmányra:

"A kissé talán túlzottan is mentegetőző címadás (megközelítés, nehézség, dilemmák) ellenére, azt hiszem, Csordás Lászlónak sikerült a Holnap is élünk befogadástörténeti problematikáját megragadnia. [...] Sikeres kísérletet tett arra, hogy megtisztítsa Kovács Vilmos regényét mindattól, ami eddig rárakódott. Kérdés, hogy ettől vajon kívánatosabbá vált-e az újraolvasásra azok számára, akik megváltoztathatatlannak gondolják helyét a könyvespolcukon." (bővebben: A Holnap is élünk megközelítése)

Horváth Attila recenziója szerint ez a tanulmány "az egész kötetre rányomja bélyegét", továbbá úgy látja, hogy:

"Sok tekintetben a kimondásnak a gesztusa is értékelhető: a megismerő attitűd, az irodalomtudományos igény felmutathatósága, a máig létező köteles kritikai írásmóddal való szembeállíthatósága. Csordás szövegei ugyanis pont annyira különböznek el az általa is sokat kritizált beszédmódtól, amennyire értő módon reflektál is a korábban még érthető, de mára már bőven meghaladott erkölcsi-morális olvasatokra. A Kovács-tanulmányban imponáló precizitással jelenik meg előttünk a recepciótörténet hatalmas merítése, hogy megvilágítsa, honnan is jut el a kárpátaljai magyar kritikus arra a pontra, ahonnan saját hagyományával olykor karöltve, olykor megküzdve hitelesen képes megszólalni. A kárpátaljai kritika hiányának kritikájaként is olvasható a kötet, ugyanakkor erős önreflexió is jellemzi a szerzőt: elemi igény a rendteremtésre a szétszórtságban". (A recenzió teljes szövege az Együtt 2014/4. számában olvasható: A szétszórtságtól az elkészültségig.) 

* * *

A nyár többi része a KVIT ügyeinek rendezésével és a műhelybeszélgetések szervezésével, lebonyolításával telt. A műhelyekről sorra beszámolók is születtek: Elbeszélni még mindig nehéz, Mit bír el egy novella?, illetve A húzás művészete.

Jutott azért némi idő az utazásra, kikapcsolódásra is. Augusztusban a Tokaji Írótáborban beszéltem az Együttről és a KVIT-ről. Amikor pedig nem beszéltem, akkor kóstoltam. Főleg bort.

Itt most éppen nem kóstolok. (Forrás: tokajiirotabor.hu)

„… csak így különülhet el az értékes munka a férctől”

(Lengyel János interjúja, L. J. megjegyzéseivel)

 

Csordás László irodalomkritikus, az Együtt című irodalmi és művészeti folyóirat olvasószerkesztője, a fiatal kárpátaljai szerzőket tömörítő Kovács Vilmos Irodalmi Társaság vezetője. Az ungvári Intermix Kiadó gondozásában a 85. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a tanulmányokat, esszéket és kritikákat tartalmazó első kötete A szétszóródás árnyékában címmel. Ennek kapcsán beszélgettem vele.

– A Kovács Vilmos regényéről szóló tanulmányodban azt írod, hogy Balla László a rendszerváltásig nem hozott létre esztétikailag hitelesnek tekinthető művet. Ezzel arra célzol, hogy később megváltozott a helyzet? Te hogy ítéled meg Balla László munkásságát? Melyik művét emelnéd ki?

– Ha eléggé figyelmes az olvasó, észreveheti: ezt a megállapítást a tanulmányban egy összevetés részeként tettem, zárójelben. Arra céloztam, hogy míg a kárpátaljai magyar irodalmat legalább az 1970-es évek elejéig kétszerzősként tartotta nyilván a magyarországi kritika, addig máról visszatekintve ez nem látszik eléggé indokoltnak. Kovács Vilmos ugyanis valóban létrehozott – bőven a rendszerváltás előtt – hiteles, maradandó műveket, megalapozta a kárpátaljai magyar identitást, hagyományszemléletének akadtak folytatói, addig Balla László nem volt képes ugyanerre. Balla kevésbé szépíróként, mint publicistaként, szerkesztőként és hatalmi pozícióban lévő közéleti személyiségként tűnik ma megkerülhetetlennek. Ilyen szempontból visszaemlékezései hordoznak egyértelműen kordokumentum-értéket, gondolok itt elsősorban a Szegény ember vízzel főz című kötetére.

– A Holnap is élünk befogadástörténetét elemző tanulmánynál maradva, úgy vélem, az abban leírtak vitát fognak kiváltani, főként az idősebb pályatársak körében. Szerinted a mai kárpátaljai vagy magyarországi olvasó tudja-e, hogy ki volt Kovács Vilmos? Mi volt a Forrás Stúdió és milyen szerepet töltött be szűkebb hazánk irodalmi- és közéletében?

– Nem végeztem semmiféle reprezentatívnak tekinthető felmérést, így erre a kérdésre csakis feltevéssel válaszolhatok. A szakma azon része, amelyik érdeklődik Kárpátalja kultúrája iránt, bizonyára pontosan tudja, ki volt Kovács Vilmos és mi volt a Forrás Stúdió, országhatároktól függetlenül. Amikor közeli barátaimmal, ismerőseimmel beszélgettem készülő tanulmányom problémafelvetéseiről, akkor az volt a tapasztalatom, hogy a kárpátaljaiak többsége ismeri, olvasta már a regényt. Magyarországi kortársaimra ez nemigen volt jellemző.

– Szükséges-e még, majd negyven év múltán újra és újra elővenni ezt a regényt és a korszak történéseit, számodra nem tűnik úgy, mintha – bizonyos tekintetben – helyben járnánk? A mai fiatalok megértik-e, mi a regény mondanivalója? Tényleg, mi a regény mondanivalója, tanulsága?

– Egyáltalán nem tűnik helyben járásnak. Sőt. Annyi dilemmát sikerült feltárni a szövegváltozatok eltérésének számbavételétől, értelmezésétől kezdve a kiterjedt befogadás- és hatástörténet értéktételezéseinek és önellentmondásainak elemzéséig, hogy kétség sem férhet hozzá: érdemes kísérletet tenni az újraolvasásra. Azt hiszem, nem az a kérdés, hogy a mai fiatalok megértik-e, hanem inkább az, hogy hogyan értik meg a regényt? Hiszen egy mai – az előző rendszert csak a tankönyvek lapjairól ismerő – fiatal egészen mást vár el egy irodalmi műalkotástól, és így értelemszerűen mást is ért meg belőle. A regény mondanivalójának, illetve tanulságának ilyen fokú éles kinyilvánításához azonban egy jó adag didaxisra lenne szükség, ami viszont távol áll az én irodalomszemléletemtől...

– Meglátásod szerint, napjainkban Kárpátalján az átlagember mennyire ismeri szülőföldünk kortárs irodalmát, irodalmárait? Fontosnak tartják, hogy a vidéknek legyen „saját" irodalma? Büszkék-e a sikereket elért szerzőkre? Egyáltalán van-e kapcsolat a kárpátaljai író és a kárpátaljai olvasó között?

– Egy átlagember napjainkban Kárpátalján a túléléssel van elfoglalva. (Ez sajnos így van, de azért az emberek igénylik a kultúrát, a szellemi táplálékot is. – L. J.) Azzal, hogy ne csak a mát, de a holnapot is túlélje. Azzal, hogy kifizesse valahogyan a rohamosan emelkedő rezsit, hogy lassan már a nyomorgáshoz sem elég keresetéből ételt vagy ruhát vegyen magának, családjának. Ismét előjön a magyar történelem során már annyiszor feltett kérdés: lehet-e üres hassal a Himnuszt énekelni? És ha igen, meddig? Ahhoz, hogy az író és olvasó közötti viszony kiegyensúlyozottan működjön, létbiztonságra, bizonyos fokú jólétre van szükség, ami nagyon keveseknek adatik ma meg Kárpátalján. Ennek ellenére vannak írók, olvasók. Ezek igazi fanatikusok.

– Igen, irodalmáraink többsége egyszerűen él, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az átlagemberektől szinte csak az íráskészség különbözteti meg őket. Szerinted mi a jobb, ha az író a társadalom megbecsült tagja, akit magas polcon tartanak, vagy ha része a szürke tömegnek, és csak az úgymond fanatikus olvasók ismerik és elismerik?

– Azért nem egészen csak az íráskészség különbözteti meg az irodalmárt az átlagembertől. Gondolkodás-, mentalitás-, érdeklődésbeli eltérések is akadnak bőven. Mindezzel együtt nagyon szeretném, hogy sok ember olvasson, és minél többen gondolkozzanak el a művek által felvetett problémákon. Merthogy ezek egyáltalán nem mellékesek, sőt: árnyalt létérzékelést feltételeznek. Sokkal inkább, mint a túlzottan leegyszerűsítő, és lehet, hogy épp ezért nagy népszerűségnek örvendő tévéműsorok némelyike. De nincsenek illúzióim ezzel kapcsolatban. Az írói szerepre irányuló kérdésedre valójában nem tudok kizárólagos választ adni: szerintem a legfontosabb, hogy maradandónak bizonyuló művek íródjanak, a többit majd elvégzik a mindenkori olvasók. Ők tudják, mikor melyik polcra kell helyezni az adott szerzőt és művet.

– Az idei Versmaratonon többek között Kukorelly Endrével is beszélgettem, aki elmondta, hogy ő vitte be a Kalligram Kiadóhoz Brenzovics Marianna első regényét. Egy kárpátaljai magyar szerzőnek valóban Pozsonyba, Budapestre vagy Kolozsvárra kell mennie, hogy ismertté váljon, hogy művei széles olvasóközönséghez jussanak el? Tény, hogy a Kárpátalján kis példányszámban kiadott köteteket Magyarországon nem, vagy csak nehezen lehet beszerezni. A közeljövőben várható valamilyen előrelépés e tekintetben?

– Kérdésedre egyszerre két rövid válasz is adható: nem és igen. Nem, hiszen egy szerzőnek nem kell sehová mennie, nem kell semmivel foglalkoznia az íráson kívül. Semmi sem kényszer az irodalomban. Másrészt: ha valaki azt szeretné, hogy művét el is olvassák, akkor mindenhol jelen kell lennie, ahol csak tud. Kevés az olvasó, és az idejéért, a figyelméért meg kell küzdeni. Előrelépés várható Kárpátalján. Persze. Mindig várható. De már az is pozitívumnak tekinthető, hogy az Intermix Kiadó friss könyvei ingyenesen letölthetők a világhálóról digitális változatban. (Ez csak az utóbbi néhány évben megjelent kötetekre vonatkozik. – L. J.)

– A kívülállók nem tudhatják, hogy a kárpátaljai írók főként társadalmi munkában végzik a dolgukat, hiszen honoráriumot a legritkább esetben kapnak, ez részükről valóban a fanatizmusba átcsapó elhivatottság. Megfordult a fejedben, hogy a következő kötetedet magyarországi kiadónál adod ki?

– Sajnos pusztán az írásból lehetetlen megélni – megjegyzem: ez nem kárpátaljai specialitás –, nem árt, ha mellette van még valamilyen más munkája is a szerzőnek. Jobb esetben ez lehet szerkesztői, rendezvényszervezői, esetleg tanári állás, rosszabb esetben: egy gyárban kénytelen robotolni ő is a megélhetésért. Egyelőre nem tervezek új kötetet, de ha majd megszületik valamilyen ötlet, koncepció, akkor elgondolkodom azon, milyen kiadónál kellene megjelentetni a kéziratot.

– Te szerkesztetted a Szárnypróba című kötetet, amiben pályakezdő fiatalok mutatkoznak be. Szerinted mikor válik egy pályakezdő írogatóból író? Mitől lesz a rímfaragóból költő, mert sokszor maga a szakma is ellentétesen ítél meg egy-egy szerzőt vagy művet?

– A szakma nagyon sok dolgot ítél meg ellentétesen, ezen nem kell csodálkozni. Az ún. szakma ugyanis nem egy homogén massza, hanem világnézetükben, ízlésben, felkészültségben igencsak eltérő emberek csoportja. Az íróvá, költővé válás szerintem egy hosszú folyamat. Nincs olyan, hogy valaki egyik este még teljesen amatőrként fekszik le aludni, másnap reggel viszont már remekműveket alkotó zseniként ébred fel. (Ez lenne ám az igazi csoda. – L. J.) Én abban hiszek, hogyha valaki eléggé motivált, kitartó, nem veti meg a kemény munkát, akkor előbb-utóbb rátalál önmagára. A munka viszont nem spórolható meg. Soha.

– Egy 2011-es tanulmányod kapcsán kérdezem, hogy Kárpátalján kialakult-e már egy egészséges, a művek hibáira és erényeire is rámutató kritikai élet? Egyáltalán mit nevezhetünk egészséges kritikának, ki a mérvadó kritikus, hiszen minden vélemény szubjektív?

– Az igaz ugyan, hogy szubjektív, de azért vélemény és vélemény között is óriási különbség van. Ha valaki úgy fejti ki álláspontját valamilyen műről, folyamatról, hogy alaposan felkészül, követi a kortárs irodalom eseményeit, odafigyel a változásokra, elolvas annyi könyvet, folyóiratot stb., amennyit csak bír, mégsem gondolja magát mindentudónak, kissé talán nagyobb bizalommal fordulhatunk a véleményéhez, mint egy olyanéhoz, aki csak kinyilatkoztat, de valójában nagy el-nem-olvasó, tárgya sem érdekli igazán és frusztrált, ha nem az ő igaza az egyedüli, amit elfogadunk. Az egészséges kritikai életben megférnek egymás mellett az alapjaikban eltérő vélemények. Nem kioltani akarják egymást, hanem párbeszédbe lépnek egymással. Ez az állapot még eléggé utópisztikusnak tűnik Kárpátalját tekintve.

– Azt tapasztaltam, hogy vannak olyan szerzők, akiket nem lehet, vagy nem ajánlatos kritizálni, mert az visszaüthet az illetőre. Sőt, vannak, akik mások műveit keményen, olykor már kifejezetten sértőn kritizálják, becsmérlik, viszont az őket ért bírálatokat nehezen viselik el. Alkotó emberként te felül tudsz emelkedni a vélt vagy valós sérelmeiden, amikor kritikát írsz? Szerinted helyes az, ha az adott mű kapcsán a szerzőt is kritizáljuk, lásd a Táltosok című regény körül kialakult vitafolyamatot?

– Amikor kritikát írok, nem az jár az eszemben, hogy nemrég valaki megsértett, és ezért az egész világon bosszút kell állnom. Kritikaírás közben a műre és saját értelmezésemre koncentrálok. Persze nekem is megvannak az elfogultságaim, mint bárki másnak. De sértegetni nem szoktam. Legfeljebb kiforgatni, parodizálni valamilyen szélsőséges, éppen ezért számomra eleve komikus hatást keltő álláspontot. A Táltosok körül kialakult vitában, azt hiszem, nem a szerzővel volt a legnagyobb gond, hanem azzal, hogy nem volt kidolgozva eléggé a szöveg. Emellett érveltem hozzászólásomban, amely egyébként legelső kritikai jellegű írásom volt, példák sorával szemléltetve és alátámasztva állításaimat.

– Itt nem is konkrétan a szerzőre gondoltam, hanem arra, ahogy irodalmunk két jeles képviselője személyeskedésektől sem mentes vitát folytatott a regényről és a szerzőjéről. Tapasztalataid szerint a kárpátaljai szerzők mennyire viselik el a kemény kritikát? Hiszen előfordult már, hogy valaki egy kevésbé éles hangú tanulmány hatására az írással is végleg felhagyott...

– Nem feltétlenül számít kuriózumnak, ha két markánsan elütő véleménnyel rendelkező személyiség a nyilvánosság előtt próbálja bebizonyítani saját igazát, akár annak árán is, hogy a másikat egyidejűleg igyekszik beledöngölni a földbe. De ezt a gyakorlatot nem kedvelem, inkább a párbeszéd híve vagyok. Semmi esetre sem a veszekedésé. A legfiatalabbak szerencsére jól viselik az erős negatív kritikát is. Feltéve, hogy az szakmai érvekkel kellően alátámasztott. Máskülönben csak mosolyognak az aránytévesztő lehúzáson. Aki egy kritika miatt hallgat el végleg, annak lehet, hogy nem is volt érdemes irodalommal foglalkoznia...

– A közelmúltban sokszor kerültél vitába Balla D. Károllyal. Ha jól sejtem, a nemrég Ungváron megrendezett Dilettánsok Éjszakája című programotok is egyfajta jelzés volt a József Attila-díjas író felé. E kapcsán kérdezem tőled, hogy túl az egészséges kritikán, szerencsés-e egy kis irodalmi közösség számára az állandó szembenállás, acsarkodás fenntartása, az ellentétek minduntalan kiélezése? Nem megy a kritikai, az irodalmi élet rovására, ha mindig csak a negatívumot keressük abban, a támadási lehetőségeket keressük az ellen, amiről azt állítjuk, hogy nincs is?

– Nem biztos, hogy jól értem ezt a kérdést, de annyit állíthatok: vita nélkül meghal egy kultúra. Ha mindenben a pozitívumot keressük, akkor is. A hibákra is rá kell mutatni, csak így különülhet el az értékes munka a férctől. Az a szöveg, amelyik nem bír ki néhány „támadást", amelyik nem bírja el a negatív véleményt, amelyen nem érdemes vitatkozni – az aligha műalkotás.

– Természetesen ebben egyetértünk. Én arra utaltam, hogy a kárpátaljai irodalmi élet is megosztott és sok esetben a szerzők politikai nézetellentétek miatt esnek egymásnak. A szerzővel szemben táplált ellenszenv hatására alkotnak véleményt, miközben el sem olvasták az adott művet. Szerintem nem szerencsés általánosítani vagy beskatulyázni, eleve lemondani valakiről. Ez főként az idősebb korosztályra jellemző. Neked mi a véleményed erről?

– Nem sokat adok az olyan véleményre, amely mögött nincs valódi olvasói tapasztalat, csak előítélet. Sokszor találkozunk ilyennel. Ez az előítélet a másik meg nem hallgatásából vagy meg nem értéséből ered. Az előbb említett megosztottságot pedig kevésbé politikai okokra (bár tagadhatatlan, vannak ilyenek is), mint inkább írói szerepekre és ehhez kapcsolódó nyelvhasználati problémákra vezetném vissza. Viszont, ha ezeket felülbíráljuk, és a művekre koncentrálunk, kiderül: a látszólag áthidalhatatlan ellentét valójában tudatosan képzett önigazoló fikció. Így egy új, korszerűbb nyelv és retorika megtalálásával szerintem lehetségessé válhat a tárgyilagos értékelés.

– Itt kérdezem meg, hogy meggyógyult-e már az irodalmi életünk? Az a „csúnya" írásbeliség, ahogy egyik irodalmárunk fogalmazott anno, elindult-e mára a széppé válás útján; a kiskacsában felismerni-e már a kecses hattyú vonásait?

– Mindig bajban vagyok az ilyen túlmetaforizált kérdésekkel. Megmondom őszintén: az irodalomban eddig még nem figyeltem fel az előbb említett kiskacsákra. Máskülönben meg: nem hinném, hogy a kárpátaljai magyar irodalom úgy működne, ahogyan egy klasszikus Andersen-mese...

– 2011-ben a Tiszabökényben megrendezett írótáborban nehezményezted, hogy az Együttnek nincs interaktív honlapja. Évek óta tagja vagy a szerkesztőbizottságnak, most én kérdezem meg, miért nincs ma sem?

– Hát, ha én azt tudnám. (Nevet.) Azóta minden évben legalább egyszer felvetettem az ötletet. Annak ellenére, hogy mindenki megfontolásra érdemesnek gondolta, gyakorlatilag nem történt előrelépés az ügyben.

– Visszatérve még Balla D. Károlyhoz, lehet-e ma még regényt írni, illetve műalkotássá válhat-e a mindenféle talált szövegből összeállított kompozíció?

– Hogy lehet-e ma regényt írni? Elég sokan írnak. Hogy nehezebb lenne-e, mint régen? Szerintem sosem volt könnyű. Természetesen bármiből válhat műalkotás. Ez az irodalom egyik nagy csodája...

– A Holnap is élünk című regényt sokan nevezték a „kárpátaljai magyarság regényének". Szerinted azóta született-e olyan prózai vagy lírai mű, ami szintén bekerülhetne ebbe a kategóriába, amit igazi kárpátaljai műnek nevezhetnénk, hiszen mára némileg megváltozott a tartalma ennek a fogalomnak (is)?

– Született-e olyan lírai mű, amely a kárpátaljai magyarság regénye lehetne? Hm. Merész elképzelés... Az igazat megvallva, én nem nagyon szeretem ezt a fogalmat. Túl hangzatosnak és üresnek gondolom. Nem hiszem, hogy ma még használni kellene, legalábbis irodalomtörténeti értékelésként biztosan nem.

– Köszönöm a beszélgetést és még egyszer gratulálok az első kötetedhez. Remélhetőleg ez egy hosszú sorozat kezdete.

Lengyel János
Kárpátalja.ma

Időközben megszületett Balla D. Károly jegyzete is az interjúval kapcsolatban: Visszatérve rám.

És ha már ott tartunk, hogy mindenki mindent láb-, illetve megjegyzetel vagy hozzáfűz, én is megjegyzem, hogy az interjú megjelenésekor épp ezt a zenét hallgattam:

Naplójegyzetek egy nagy történelmi eseményről

(Benda Jenő: A béke kálváriaútján. Egy újságíró naplója a párizsi békekonferenciáról)

 

A trianoni béke a folyamatos aktuálpolitikai értelmezések (és nem egyszer kisajátítások) miatt máig igen érzékeny témaként van jelen nemcsak a magyar, de a vele szomszédos országok közéletében is. Elképesztő, mennyire szélsőséges sajtóvisszhangot és diplomáciai konfliktust képes kiváltani egy-egy nem kellően átgondolt, a szomszédos országok (vagy éppen Magyarország) érzékenységét figyelmen kívül hagyó, olykor valóban sértő kijelentés valamelyik vezető politikus szájából. Pedig ha a 21. század Európájában végre nem az első és a második világháború logikája szerinti győztesek és vesztesek kettősségében, nem a 20. század elejétől kialakuló arrogáns hatalmi pozíciókban, hanem általános emberi jogokban válna lehetővé a probléma elgondolása, akkor nemcsak a retorika szintjén jelenne meg a belátás: a nemzetiségekre nézve az önrendelkezés nem ördögtől való fogalom. De amíg bármiféle autonómia említése is feszültségekhez vezet, amíg nem valósul meg az érvekkel és ellenérvekkel szembenéző párbeszéd a nyilvánvaló igazságtalanságok korrigálása végett, amíg a hatalmi pozíciókhoz emocionális szempontú kirohanások társulnak, addig aligha válhat Trianon terhe csupán történelmi léttapasztalattá. Többek közt ezért sem meglepő, hogy a békekonferencia idején készült naplófeljegyzések egyes kérdésfeltevései ma is elevenek maradnak kibeszéletlenségüknél és megoldatlanságuknál fogva. Ami persze egyszerre jelenti a recenzió tárgyának korszerűségét és a vágyott, igazságosabb jövő felé vezető európai út nehézségeit.

A Huszton született közíró-szerkesztő, Benda Jenő az egyik legnépszerűbb napilap, a Pesti Hírlap tudósítójaként jutott ki a békedelegáció tagjaival Franciaországba. Naplókönyve, A béke kálváriaútján a küldöttség szálláshelyén, a Château de Madridban napi rendszerességgel írt és Budapestre továbbküldött beszámolók alapján állt össze. Első kiadására 1920-ban került sor. A mostani újrakiadás ennek javított és bővített változatának tekinthető: a szöveg a mai helyesírási szabályokhoz van igazítva, az itt-ott felbukkanó tárgyi tévedéseket a szerkesztők (Filep Tamás Gusztáv és Zelei Miklós) korrigálták, illetve kiegészítették a könyvet a szerző egyik kollégájáról, a béketárgyalásokat szintén a saját szemével látó Fabro Henrikről írt portréjával és egy életrajzi jegyzettel, amelyben Filep Tamás Gusztáv elénk tárja a legfontosabb tudnivalókat Benda Jenőről és munkásságáról.

A naplójegyzeteket Apponyi Albertnek, a békedelegáció elnökének a szerzőhöz címzett levele nyitja. Apponyi nem előszót ír a könyvhöz, inkább személyes tapasztalatait összegzi egy levélben. A béketárgyalásról szóló keserű összefoglalása a következő: „tehetetlenül ültünk a Château de Madridban, vagy sétáltunk a Bois de Boulogne-ban (hogy ezt szabadon tehettük, még különös kegy volt), Párizsba detektív kíséretében benézhettünk, kirakatokat bámulhattunk, sőt pénzünket is ott hagyhattuk bevásárlásokban, de arra, hogy érveinket összemérjük ellenfeleink érveivel, hogy állításaikra reápiríthassunk, tetteiket reájuk olvashassuk, soha alkalom nekünk nem adatott” (5.). Ehhez hasonló tapasztalatokról számol be előszavában és naplójában Benda Jenő is.

A napló három nagyobb részre tagolódik: Első stáció – A békeföltételek átvétele, Második stáció – A magyar válasz átadása és végül az igencsak rövid fejezet, amely Az utolsó stáció – Elvégeztetett… címet kapta. Az első naplójegyzet január 5-re, a legutolsó pedig június 4-re van keltezve, ez a két dátum fogja keretbe a lineárisan haladó történetet a delegáció útnak indulásától egészen a békeszerződés aláírásáig (amelyen már maga a naplóíró családi okok miatt személyesen nem vett részt). Itt merülhet fel az a kérdés, hogyan, milyen olvasói elvárásokkal közelítsünk a naplóhoz?

Benda Jenő alaposságát figyelembe véve könnyen előtérbe kerülhet a dokumentum-jelleg (ezt hangsúlyozzák leginkább a kötet szerkesztői is). A béke kálváriaútján ebből a szempontból kivételes kordokumentum, ami első kézből, egy szűk csoport, a békedelegáció szemszögéből bővítheti történelmi tudásunkat. Ismereteket szerezhetünk olyan helyzetekről és lépésekről, amelyekkel a legrészletesebb összefoglalások sem biztos, hogy foglalkoznak.

Mindjárt a napló legelején megható az a pillanatkép, amely a békedelegáció éppen kiinduló vonatát kíséri: „a peronon lévő sok száz főnyi tömeg mint egy adott jelre lekapja a kalapját, és elkezdi a Szózatot énekelni” (17.). Ahogy a vonat halad, mindenütt nagy tömeg és jelzőtáblák jelennek meg a következő feliratokkal: „Erdély a mienk!”; „Magyarország a magyaroké!”; „Nem, Nem! Soha!” (18.). Ez az őszinte kiállás, érdeklődés közönybe, illetve szenzációhajhászásba fordul, amint a küldöttség elhagyja a magyar határt és lassan Párizsba érkezik: „Párizs egyszerűen közönyös. […] A magyar sorstragédia, a magyar békedelegáció szomorú kálváriaútja ennek a tömegnek csak egy negyedórás látványosság” (28.). A később itt szerzett tapasztalatok nyomán teljes bizonyossággal állítható: a világpolitikai problémák mellett az úgynevezett magyarkérdés nem foglalkoztatta túlzottan a francia közvéleményt. Ami a helyi sajtóban a magyarokról megjelent, az rosszakaratról, szándékos félreértésről, ferdítésről és tájékozatlanságról tanúskodik. Beszédesek a Le Matin megjegyzései a megérkező magyarokról: „Kinézésük elég búskomor […]. 1914 óta divatból kiment kabátok, háború előtti kalapok, sovány és fáradt arcok” (32.). A megaláztatás tovább folytatódik, amikor a szálláshelyen folyamatosan romlott húst adnak el ebédként és vacsoraként jó pénzért, amikor többször felszólítják őket: kevesebbet használják a villanyt, illetve azzal, hogy a magyarok nem léphetnek ki a Château de Madridból kísérők (nemsokára kiderül: detektívek) nélkül. A hivatalos indoklás szerint a kíséretet saját biztonságuk érdekében rendelték el, valójában azonban mindenki tudta: azért, hogy a magyarok még véletlenül se érintkezzenek a párizsi sajtóval és a helyi politikusokkal.

Ilyen körülmények között nem könnyű helytállni és reményt táplálni a magyar érvek sikere, vagy egyáltalán: meghallgatása és megfontolása mellett. Még akkor sem, ha a küldöttség tagjai között olyan politikusok-szakemberek vannak, mint Teleki Pál, Bethlen István vagy Apponyi Albert, akikről külön kisportré olvasható Benda könyvében. E három megnevezett küldöttségi tag közül azonban messze kiemelkedett a delegáció vezetője, Apponyi Albert nyelvtudása, hibátlan retorikai felkészültsége és széleskörű külföldi kapcsolatrendszere miatt. Apponyi nyelvtudását és szónoki képességét a védőbeszéd megtartásakor kamatoztatta messzemenően – melynek leírása a napló alighanem leginkább emlékezetes részei közé tartozik. Angol, olasz és francia nyelven szólalt fel a gróf, önmagát fordítva egyik nyelvről a másikra, könnyed eleganciával. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az antant részéről érdeklődés ébredt a magyar igazság iránt is, legalábbis ezt támasztja alá Lloyd George kérdése a Magyarország számára kijelölt határokon túl egy tömbben élő magyarokról. Erre Apponyi egy térképpel hozott fel szemléltető példát. Az eseményt a naplóíró így jegyezte fel: „Lloyd George érdeklődve hajolt a térkép fölé. Lord Curzon is közelebb húzódott. Nitti fölállt a helyéről, és szintén a térkép fölé hajolt. […] Macui, a kistermetű japán is közeledett, nyújtogatta a nyakát, hogy valamit meglásson, a Nitti széles háta azonban minden kilátást elfogott előle. […] Clémenceau pár percig a helyéről figyelte mindezt, azután maga is fölállt, és odalépett Apponyi mellé, aki egymás után mutatott rá a Csallóközben, Ruszka-Krajnában, Erdélyben, Arad környékén, a Bácskában rekedt nagy vörös foltokra: a magyar nemzettest vérző sebeire” (64.). Későbbi jegyzetében Benda ezt az eseményt így kommentálja: „A múltkor egy kis fénysugár volt a sötétségben az a kérdés, amelyet Lloyd George Apponyihoz intézett. Mintha az antant lelkiismerete nyilatkozott volna meg ebben a kérdésben, a felelősség föleszmélő tudata, az az akarat, amelyik az igazság megkeresésére készül…” (87.). Mi, olvasók persze már tudjuk, hogy ez a készülődés valójában máig sem változott határozott kiállássá, ugyanis a békeszerződés aláírása utáni határmódosítások miatt kisebbségi léthelyzetbe került magyarok problémája nem volt és ma sincs kellő érzékenységgel kezelve a nagyhatalmi politikai diskurzusban.

Azt sem felejthetjük el azonban olvasás közben, hogy a szerző korának kiváló újságírója volt, így tudósításaiban, illetve naplójában alighanem megtalálható adott kornak a témával kapcsolatos valamennyi szófordulata, kifejezése. Hiszen érdekes lehet számunkra maga a nyelv, amelyet e történelmi trauma feldolgozásához kerestek az emberek akkoriban, és az is, hogyan alakultak át a kifejezések, illetve a szójelentések a köznyelvben és a publicisztikában azóta. Ennek szemléltetésére csupán a test-metaforikát emelném ki, melynek lényege: Nagy-Magyarország egy testként működő szervezet, és minden elcsatolt terület csonkításnak minősül ezen a testen, melynek során a csonkán megmaradt Magyarország könnyen elvérezhet. Erre kiváló példa Benda naplójában „a magyar nemzettest vérző sebeire” való utalás. De erre a metaforikára az irodalomtörténetben is találhatunk példát. A legismertebb valószínűleg a Kosztolányi Dezső szerkesztésében megjelenő Vérző Magyarország című antológia. Viszont nem szorul bővebb érvelésre, hogy ez a metaforahasználat ma aligha működhet a Trianon-trauma feldolgozására. Legfeljebb vágyálmokat kergető irredenta-törekvések részeként képzelhető el.

Számomra Benda Jenő naplókönyve azt mutatta meg személyes érzékenységével és olykor szépírói igényességével, hogy még a legnagyobb történelmi igazságtalanságokról is lehet a józan tárgyilagosság nyelvén beszélni. Azt azonban a későbbi értelmező tapasztalatával rendelkező olvasóként nem árt felvetni, hogy Trianon nemcsak egy narratíva végét hozta el számunkra. Ugyanúgy kezdetét is jelenti egy vagy több olyan elbeszélésnek, amely máig nem ért véget, és amelyen belül talán még elképzelhető a kölcsönös érzékenységre való figyelem, valamint az egykori trauma együttes feldolgozása a Magyarországgal határos államok együttműködésével. Remélem, ez nem csupán egy soha be nem teljesülő vágyálom marad.

(Benda Jenő, A béke kálváriaútján, Egy újságíró naplója a párizsi békekonferenciáról, Méry Ratio Kiadó, Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, 2013.)

 

Megjelent: Együtt, 2014/3, 64-68.

netnapló - 2014. május

Úgy terveztem, hogy ehavi netnaplómat igyekszem nem retrospektíve megírni, de sajnos a mindennapi robot, a szellemi kimerültség és persze saját rendszertelen íráskésztetésem ezt aligha tette volna lehetővé. Marad tehát a visszatekintés, illetve a fontosabb események kiemelése ebből a hónapból is.

* * *

Május 10-én került sor a KVIT műhelymunkájára az Európa-Magyar Házban. Ezúttal a téma a következő volt: A mesterek követése és az irodalmi apagyilkosságok. Gondolatindítónak Boldog Zoltán esszéjét ajánlottam, ennek állításairól fejtette ki mindenki a véleményét. A rendezvényről Marcsák Gergely írt rövid, de tartalmas beszámolót a KMMI oldalára.

* * *

Aztán elsütöttünk egy poént Ungváron, ami szerintem felemásra sikeredett. A Dilettánsok Éjszakája nem indult rosszul, hiszen maga az ötlet életképes volt (dilettáns kiáltvány, felolvasások, beszélgetések, provokáció, együtt nevetés), mégis: a szervezés hiányosságai megmutatkoztak a találkozón. Talán majd máskor...

Erről az estről a Kárpáti Igaz Szóban jelent meg tudósítás, ahol - kis üröm az örömben - hibásan írták le a csoport nevét.

* * *

A hónap nagy része kötetem szerkesztésével telt. Újraolvasva a három-négy évvel ezelőtt publikált írásokat, egyre többször éreztem úgy: ez már nem én vagyok, ezt ma már egészen másként, finomabban vagy keményebben fogalmaznám meg...

Kisebb változtatás történt ugyan a szövegeken (néhány helyen aktualizáltam, egyértelműbbé tettem homályos kifejezéseket, átalakítottam egy-két szöveghelyet, kihúztam töltelékmondatokat), de egészében véve a kész kötetben nyomon követhető mind szemléletbeli, mind pedig műveltségbeli változásom, bizonyos tekintetben: fejlődésem. Ezért is láttam szükségesnek, hogy a gyűjtemény végére helyezzem az írások eredeti megjelenési helyeit jelölő listát. A szétszóródás árnyékában a könyvhétre jön ki a nyomdából, de digitális változata már hozzáférhető a KMMI honlapján.

* * *

A Kárpátalja.ma portálon jelent meg Lengyel János velem készült interjúja, amelyben a KVIT szemléletéről, céljairól, pozíciójáról, egyáltalán: létezéséről számolok be.

* * *

Részt vettem még - és ezzel zárult a május - a Kárpát-medencei irodalmi műhelyek találkozóján Hajdúböszörményben, ahol az Együttről beszéltem. Bemutattam a lapot, kitértem történetére és jelenkorára, illetve felvetettem problémákat, amelyekkel előbb-utóbb szembesülnünk kell. A KVIT is szóba került, így ajánlhattam néhány fiatalt, akikre érdemes odafigyelni, mert sosem lehet tudni, melyikük válik íróvá, költővé néhány év múlva.