Ha egy szépirodalmi alkotást ma el akarunk adni a szélesebb olvasóközönségnek ebben a telített kulturális közegben, kénytelenek vagyunk mozgósítani a(z ön)marketing teljes fegyverzetét. Balla D. Károly legfrissebb regényét minden bizonnyal könnyebben eladhatóvá tette az, hogy kiadója a Facebookon rendezte meg a könyvbemutatót, továbbá előre felkért ismert irodalmárok mondtak róla véleményt a YouTube-on keresztül, illetve a bejegyzések által bárki hozzászólhatott, elmondhatta esetleges kifogásait, ezzel interaktívvá téve a bemutatót, ami egyúttal a regény befogadását is elindította. Az sem maradhat említetlenül, hogy a szerző külön blogot hozott létre a Tejmozi számára (tejmozi.blog.hu), amelyen azóta is lankadatlan lelkesedéssel gyűjti össze a regénnyel kapcsolatos legfontosabb anyagokat (kulisszatitkokat, interjúkat, videókat, ismertetőket). S végül – mindezeket megkoronázandó – a virtuális térben egy virtuális gesztussal indult útjára a regény: ezen a blogon látta el Balla D. a könyvborítót elektronikus aláírásaival, a számára legfontosabb személyeknek ajánlva a könyvet. De akár tulajdonítunk jelentőséget ezeknek az aktusoknak, akár nem, könnyen beismerhető, hogy a Tejmozi sokkal hamarabb és könnyebben eljutott az úgynevezett művelt nagyközönséghez, mint a korábbi regények.
Az Élted volt regénye (1998) posztmodern teóriák hatása alatt született. Olvasván olyan kérdések merülnek fel bennünk, mint: ki a szerző? Hogyan születik a regény? Egyáltalán: lehet-e ma még regényt írni, illetve műalkotássá válhat-e a mindenféle talált szövegből összeállított kompozíció? A második regény egyrészt az előbbi kérdések felől olvasható, másrészt az eredeti ötleten alapuló írói koncepció megszüli a saját teóriáját (igaz, itt sem teljesen mentesen a posztmodern tapasztalatoktól). A Szembesülés (2005) hiányregényként határozza meg önmagát, a szerző beavat minket a legintimebb műhelymunkába: megadja a vázlatot, s az írás folyamatát okadatoló kommentárok, jegyzetek, munkanaplók (évre pontosan datált ún. „werk”-ek), a hiánylexikon és a különféle töredékek alapján mi magunk alkothatjuk meg magát a hiányzó „szembesülést”.
Az Élted volt regénye (1998) posztmodern teóriák hatása alatt született. Olvasván olyan kérdések merülnek fel bennünk, mint: ki a szerző? Hogyan születik a regény? Egyáltalán: lehet-e ma még regényt írni, illetve műalkotássá válhat-e a mindenféle talált szövegből összeállított kompozíció? A második regény egyrészt az előbbi kérdések felől olvasható, másrészt az eredeti ötleten alapuló írói koncepció megszüli a saját teóriáját (igaz, itt sem teljesen mentesen a posztmodern tapasztalatoktól). A Szembesülés (2005) hiányregényként határozza meg önmagát, a szerző beavat minket a legintimebb műhelymunkába: megadja a vázlatot, s az írás folyamatát okadatoló kommentárok, jegyzetek, munkanaplók (évre pontosan datált ún. „werk”-ek), a hiánylexikon és a különféle töredékek alapján mi magunk alkothatjuk meg magát a hiányzó „szembesülést”.
Az előző két regényben Balla D. Károly jobbára azzal nézett szembe, lehet-e a szerző és a mű azonos önmagával, és ha igen, vajon hogyan? Mondhatni, inkább a technikai problémákra való reflektálások felé tolódott el a hangsúly. A Tejmozi viszont szakítani látszik ezzel a tendenciával, s az író a szövegekkel való „laboratóriumi kísérletezés” helyett visszatér egy biztonságosabb, mintegy hagyományosabb pozícióba: ez a könyv ugyanis valóban regényszerűbbé sikeredett. Olvasmányos, van benne történet, vannak benne karakterek, még a töredékes szerkesztésmód sem teszi követhetetlenné, túlbonyolítottá a sztorit. Bár történik benne utalás a régebbi munkákból jól ismert dilemmára, mégpedig a regényírás lehetetlenségére (a regény elbeszélője szintén regényt próbál írni, mintegy önterápiaként), a narrátor pozícionálásának nehézsége, és a gyakori idősíkváltások pedig összetetté teszik a szerkezetet, a Tejmozi mégsem kelti az intellektuális bűvészmutatvány benyomását. Mert mindez formailag természetesen fejezi ki azt a zaklatottságot, ami az elbeszélőben felgyülemlett a visszaemlékezések során.
A narrátor alappozíciója csupán a regény utolsó lapjain válik nyilvánvalóvá: az én-elbeszélő repülőgépre ül, hogy Torontóba érjen húga esküvőjére, hiszen az időközben elhalálozott apa helyett neki kell majd az oltárhoz vezetnie őt. Miközben utazik, gondolataiban előrevetíti a várható eseményeket. Húga valószínűleg kérlelni fogja: mesélje el regényét, enélkül nem mehet haza. Mi ezt a gondolatban előrevetített, térben és időben szétszóródó, de a regény végére mindennek értelmet adó elbeszélést olvassuk. A narrátor alighogy elmerül az ablaküveget övező „tejfehér fényességben”, az emlékezés máris működésbe lép.
Ahhoz, hogy távolságtartással nézzen szembe a családi örökséggel az otthontól (vagy ahogyan a húg nevezi levelében: „átkozott provinciától”) messze elkerülő, s az örökség terhétől ott sem szabaduló én-elbeszélő, elidegenedik önmagától. A visszaemlékező egyes szám harmadik személyben beszél éppen íródó regénybeli önmagáról – gyakran csupán közbeszúrásként (például: „mondja regényemben hősöm”). Ez a kisebb-nagyobb rendszerességgel visszatérő reflexió néhol ugyan borzasztóan kimódolttá teszi a szöveget, de egyszerre meg is gátolja az e szerepbe való túlzott olvasói beleélés lehetőségét. Sőt a szerző tudatosítja: fiktív szöveget olvasunk, és bár felismerünk szétszórtan önéletrajzi elemeket, ezekre nem igazán alapozhatunk az értelmezés során.
Annyit tudunk a narrátorról, hogy nyelvész, mégpedig nyelvi struktúrák matematikai modellezését végzi. Megnyer egy pályázatot, aminek köszönhetően vendégtanári kinevezést kap, s így az Északi-tenger öblére néző szobájában végre szembenézhet önmagával: kutatásaival (hiába gyűlt össze hatalmas korpusz, egyre kevésbé bízik alapfeltevésének helyességében), és legfőképp kibogozhatatlan családi viszonyaival, amelyek meghatározzák identitását, hiszen az önazonosság csak másokkal összehasonlítva, nem egyszer másokkal szemben élhető meg. Az elbeszélő „próbálja helyére tenni magában az apjához és anyjához fűződő lezáratlan viszonyt” (78.). Hogyan válik tehát megközelíthetővé és értelmezhetővé a narrátor identitása? A család – a normák és a mögöttük álló értékek alkotta társadalmi intézmény – felbomlófélben jelenik meg a regényben. Bár egy klasszikusnak nevezhető családmodellel van dolgunk (apa, anya, húg, fivér), a társadalmi normák sugallta státusokat nem töltik be benne, az apa és az anya soha nem tud azonosulni szerepével. Ez kihat mind a felnőttek, mind pedig a gyerekek pszichéjére: előbb feszültségekhez, a későbbiekben torzulásokhoz vezet. Az elbeszélő tulajdonképpen mindig a szeretetteljes intimitást kereste, ehelyett azonban felszínes vagy csupán meghatározott célt szolgáló kapcsolatokra talált a családban (s később magánéletében is). Ez pedig elhidegüléshez és alkalmi partnerek sokaságához vezetett.
A regény lapjain megelevenedő apa egy meglehetősen mogorva, magányos öregember, aki lenézi fia szakmáját, de valahol irigyli is elért sikereit. Továbbá egy középszerű, megélhetési aktfestő, hatalmas ambíciókkal és a szakma fanyalgásával háta mögött. Szereti a luxust, a komolyzenét és a filozófiát. A saját törvényei szerint él. Gyakran emlegetett bölcsessége: „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is” (7.). Az apát mindig titok és idegenség vette körül. Ezt csak elmélyítette, hogy szobájába új ablakokat vágatott a tetőn, és az ajtókba is tejüveget tétetett. A beszűrődő fény, a ragyogás módot adott a gyermeki képzelőerő beindítására.
A fiú előbb meg szeretett volna felelni az apa elvárásainak: „Benyitok a műterembe, és mielőtt apám kinyithatná a száját, illedelmes, de határozott hangon beszólok az ajtóból: én is festeni szeretnék. Apám kezében megáll az ecset” (33.). Később viszont tisztes távolból figyeli a tejüveget, s mögötte a fiatal egyetemista lányokat, amint modellt állnak apjának, s meztelen alakjukból átsejlik valami, amit a vágy kiegészít (akárha egy művészfilm lenne), hogy beindítsa a kamaszodó fiúban a férfivá válás folyamatát. Itt szívja magába a ledérség illatát, s felnőttként sem lesz képes tartós, komoly kapcsolatra. De az üveg élménye megmarad. Vendégszobája ablakán kitekintve, az áttetsző ködbe révedve emlékezik később is, miközben az ablaküvegnek mondja fel töredékes múltját, előre és hátra ugrálva az időben, hogy végre megírhassa ezt az összetett emberi kapcsolatot feldolgozó aparegényt. E narrátori pozíció többször tér vissza a könyvben.
Az elbeszélő még egyszer meglátogatja a semmi közepén remeteként élő apát annak halála előtt, s az együtt töltött néhány nap alatt közelebb kerülnek egymáshoz: „Azon a reggelen […] majdnem megszerettem az apámat” (81.). Útravalóul megkapja az apa kedvenc filozófia-könyveit, valamint a húg leveleit. Rengeteg kérdés marad nyitva, hogy aztán erre rátetézzen a pópa látogatása az apa halála után, aki a padláson elrejtett ikonokért jön. Az apa mégsem közepes akt-, hanem jó ikonfestő volt? Ebből élt luxuséletet a faházban? Akkor miért titkolta ezt családja előtt mindvégig?
Az apával ellentétben az anya majomszeretettel fojtogatja fiát, hogy az a szeretet helyett szinte csak a szociális munkás kötelességtudatától vezérelve marad mellette és ápolja. De talán nem volt ez mindig így. Gyerekkori magányában barátok egész sorát alkotta meg képzeletében, akikkel úgy értett szót, hogy saját nyelvet hozott létre. Ezt a nyelvet az anya megtanulta, megértette, így meghitt viszony jött létre közöttük, amiből az apa kirekesztődött. Bár ez sem bizonyos, mert a múltnak ez a része alig hozzáférhető, az emlékezés részleges, a saját élményt pedig felülírja az anya által a halálos ágyon elmesélt változat: „Anyám elmesélte nekem a gyerekkoromat, és ezzel kitörölte saját emlékeimet. […] „Hősöm nem lát vissza a gyerekkorába, mégis ismeri az összes történetet, ami vele megesett, mert emlékszik arra, ahogyan rá emlékezett az anyja ott a halálos ágyán” (35-37.). Az anya mindent ki akar sajátítani, még fia múltját is. A történeteket a saját érdekében használja fel, mint ahogy képes eljátszani lázat, epegörcsöt, csak hogy érzelmileg zsarolja fiát. Aztán a halálos betegség, a méhrák szintén efféle funkciót tölt be, hiszen a daganat „hirtelen fontossá, a legfontosabbá tette őt” (113.). Még a ragaszkodó fiút is eljátssza az elbeszélő, sőt le akar mondani a régóta tervezett aparegényről, hogy megírja ezt az anyatörténetet. Ebben a kettősségben távolodik el végül az anyától.
A család negyedik tagja, a húg a legkevésbé körvonalazott karakter. Tulajdonképpen annyit tudunk, hogy nyelvész, szlavista, s az anyától örökölte jónéhány tulajdonságát: ambiciózus, számító, hideg és gyönyörű teremtés, aki gyakran váltogatja partnereit, mert azok nem felelnek meg kielégíthetetlen vágyainak. Az elbeszélőhöz fűződő kapcsolata inkább mondható hivatalosnak, mint meghittnek. Torontóban aztán megismerkedik Paul Roberttel, a ruszin felmenőkkel bíró professzorral, aki el akarja venni feleségül. Az esküvőre való utazással ér véget a regény.
A Tejmozi „egyszerre apa- és anyaregény”, ahogyan a fülszövegben is olvashatjuk. Az apai örökséggel nem először néz szembe Balla D. Károly, hiszen a Szembesülés szintén ezt dolgozza fel, áttételesen, egészen más technikával. A Tejmoziban viszont „hárítás helyett emlékezésre adtam a fejemet” (191.), vallja az elbeszélő, de ezt akár a szerző konfessziójának is tekinthetjük. Amint végighaladunk a filmszerű visszaemlékezés-töredékeken, a család tagjaihoz fűződő viszonya, illetve az én azonosságának megkérdőjelezése és megkonstruálásának kísérlete révén ismerjük meg az elbeszélőt és annak regénybeli hősét (ezt a két ént nem mindig lehet pontosan elkülöníteni egymástól). A „hőst”, akárcsak tárcáinak, esszéinek és blogbejegyzéseinek tükrében magát a szerzőt, ambivalens érzések kötik nemcsak az emberekhez, hanem szülőföldjéhez is: egyszerre gyűlöl és szeret. Ezer szállal kötődik e földhöz, mégis van benne valamiféle elvágyódás, hogy maga mögött hagyja ezt a „vidéki porfészket vagy kisvárosi báját őrző, de elembertelenedett agglomerációt”. Ami nem sikerül, nem sikerülhet soha (legalábbis nem ebben a regényben): ezek a szálak kibogozhatatlanok, a kettős érzést talán csak az idő szüntetheti meg, ha megszüntethető egyáltalán.
A Tejmozit sokan emlegették Bartis Attila jó tíz évvel ezelőtt megjelent, A nyugalom című regényével (Csobánka Zsuzsa a könyvbemutató videó ajánlójában, majd Károlyi Csaba, Horváth László Imre és Hegyi Zoltán recenzióikban), mégsem lehet egy szintre emelni vele, több okból. Nem tagadom, vannak hasonlóságok a két könyv között: ilyen például, hogy mindkét én-elbeszélő íróként próbálja feldolgozni múltját, identitásproblémáit. Az anya betegsége, fiát kihasználó zsarnoki szerepe szintén közös vonás lehet. Bartis könyvét mégis radikálisabbnak, kidolgozottabbnak, összességében súlyosabbnak gondolom. A nyugalomban Bartis radikális nyelvet teremt az anyához kötődő megmagyarázhatatlanul bonyolult viszony bemutatásához: a „mikorjössztől holvoltálig” között történő családi tragédiák, a perverz ösztönök meg- és kiélése, a Juditot képletesen eltemető díszletkoporsó, az Eszter-szerelem, a végig jelenlévő állatias szexualitás mind-mind hitelesen szólal meg. De ott a történelem, a rendszerváltás megannyi felemás tapasztalatával, az ezt alátámasztó közbeszéddel együtt. Kegyetlen regény A nyugalom. Balla D. könyve visszafogottabb, könnyebben emészthető, nem zaklat fel annyira, nyelve kényelmesebb, emelkedettebb, minthogy le tudna hatolni az emberi lét ilyen mélyrétegeibe. A történelem is hiányzik a háttérből. Mégis, mi magunk is ráeszmélünk arra olvasás közben, amire a narrátor hívja fel figyelmünket: „regényt írni annyi, mint beavatódni” (197.). Az olvasó beavatódik ebbe az emberi viszonyokból átszőtt nagyon ismerős, sajátos kelet-európai atmoszférával rendelkező világba. Együttérez, ő maga is keres vagy viszolyog. De nem marad teljesen közömbös. Ezt biztosra veszem.
A narrátor alappozíciója csupán a regény utolsó lapjain válik nyilvánvalóvá: az én-elbeszélő repülőgépre ül, hogy Torontóba érjen húga esküvőjére, hiszen az időközben elhalálozott apa helyett neki kell majd az oltárhoz vezetnie őt. Miközben utazik, gondolataiban előrevetíti a várható eseményeket. Húga valószínűleg kérlelni fogja: mesélje el regényét, enélkül nem mehet haza. Mi ezt a gondolatban előrevetített, térben és időben szétszóródó, de a regény végére mindennek értelmet adó elbeszélést olvassuk. A narrátor alighogy elmerül az ablaküveget övező „tejfehér fényességben”, az emlékezés máris működésbe lép.
Ahhoz, hogy távolságtartással nézzen szembe a családi örökséggel az otthontól (vagy ahogyan a húg nevezi levelében: „átkozott provinciától”) messze elkerülő, s az örökség terhétől ott sem szabaduló én-elbeszélő, elidegenedik önmagától. A visszaemlékező egyes szám harmadik személyben beszél éppen íródó regénybeli önmagáról – gyakran csupán közbeszúrásként (például: „mondja regényemben hősöm”). Ez a kisebb-nagyobb rendszerességgel visszatérő reflexió néhol ugyan borzasztóan kimódolttá teszi a szöveget, de egyszerre meg is gátolja az e szerepbe való túlzott olvasói beleélés lehetőségét. Sőt a szerző tudatosítja: fiktív szöveget olvasunk, és bár felismerünk szétszórtan önéletrajzi elemeket, ezekre nem igazán alapozhatunk az értelmezés során.
Annyit tudunk a narrátorról, hogy nyelvész, mégpedig nyelvi struktúrák matematikai modellezését végzi. Megnyer egy pályázatot, aminek köszönhetően vendégtanári kinevezést kap, s így az Északi-tenger öblére néző szobájában végre szembenézhet önmagával: kutatásaival (hiába gyűlt össze hatalmas korpusz, egyre kevésbé bízik alapfeltevésének helyességében), és legfőképp kibogozhatatlan családi viszonyaival, amelyek meghatározzák identitását, hiszen az önazonosság csak másokkal összehasonlítva, nem egyszer másokkal szemben élhető meg. Az elbeszélő „próbálja helyére tenni magában az apjához és anyjához fűződő lezáratlan viszonyt” (78.). Hogyan válik tehát megközelíthetővé és értelmezhetővé a narrátor identitása? A család – a normák és a mögöttük álló értékek alkotta társadalmi intézmény – felbomlófélben jelenik meg a regényben. Bár egy klasszikusnak nevezhető családmodellel van dolgunk (apa, anya, húg, fivér), a társadalmi normák sugallta státusokat nem töltik be benne, az apa és az anya soha nem tud azonosulni szerepével. Ez kihat mind a felnőttek, mind pedig a gyerekek pszichéjére: előbb feszültségekhez, a későbbiekben torzulásokhoz vezet. Az elbeszélő tulajdonképpen mindig a szeretetteljes intimitást kereste, ehelyett azonban felszínes vagy csupán meghatározott célt szolgáló kapcsolatokra talált a családban (s később magánéletében is). Ez pedig elhidegüléshez és alkalmi partnerek sokaságához vezetett.
A regény lapjain megelevenedő apa egy meglehetősen mogorva, magányos öregember, aki lenézi fia szakmáját, de valahol irigyli is elért sikereit. Továbbá egy középszerű, megélhetési aktfestő, hatalmas ambíciókkal és a szakma fanyalgásával háta mögött. Szereti a luxust, a komolyzenét és a filozófiát. A saját törvényei szerint él. Gyakran emlegetett bölcsessége: „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is” (7.). Az apát mindig titok és idegenség vette körül. Ezt csak elmélyítette, hogy szobájába új ablakokat vágatott a tetőn, és az ajtókba is tejüveget tétetett. A beszűrődő fény, a ragyogás módot adott a gyermeki képzelőerő beindítására.
A fiú előbb meg szeretett volna felelni az apa elvárásainak: „Benyitok a műterembe, és mielőtt apám kinyithatná a száját, illedelmes, de határozott hangon beszólok az ajtóból: én is festeni szeretnék. Apám kezében megáll az ecset” (33.). Később viszont tisztes távolból figyeli a tejüveget, s mögötte a fiatal egyetemista lányokat, amint modellt állnak apjának, s meztelen alakjukból átsejlik valami, amit a vágy kiegészít (akárha egy művészfilm lenne), hogy beindítsa a kamaszodó fiúban a férfivá válás folyamatát. Itt szívja magába a ledérség illatát, s felnőttként sem lesz képes tartós, komoly kapcsolatra. De az üveg élménye megmarad. Vendégszobája ablakán kitekintve, az áttetsző ködbe révedve emlékezik később is, miközben az ablaküvegnek mondja fel töredékes múltját, előre és hátra ugrálva az időben, hogy végre megírhassa ezt az összetett emberi kapcsolatot feldolgozó aparegényt. E narrátori pozíció többször tér vissza a könyvben.
Az elbeszélő még egyszer meglátogatja a semmi közepén remeteként élő apát annak halála előtt, s az együtt töltött néhány nap alatt közelebb kerülnek egymáshoz: „Azon a reggelen […] majdnem megszerettem az apámat” (81.). Útravalóul megkapja az apa kedvenc filozófia-könyveit, valamint a húg leveleit. Rengeteg kérdés marad nyitva, hogy aztán erre rátetézzen a pópa látogatása az apa halála után, aki a padláson elrejtett ikonokért jön. Az apa mégsem közepes akt-, hanem jó ikonfestő volt? Ebből élt luxuséletet a faházban? Akkor miért titkolta ezt családja előtt mindvégig?
Az apával ellentétben az anya majomszeretettel fojtogatja fiát, hogy az a szeretet helyett szinte csak a szociális munkás kötelességtudatától vezérelve marad mellette és ápolja. De talán nem volt ez mindig így. Gyerekkori magányában barátok egész sorát alkotta meg képzeletében, akikkel úgy értett szót, hogy saját nyelvet hozott létre. Ezt a nyelvet az anya megtanulta, megértette, így meghitt viszony jött létre közöttük, amiből az apa kirekesztődött. Bár ez sem bizonyos, mert a múltnak ez a része alig hozzáférhető, az emlékezés részleges, a saját élményt pedig felülírja az anya által a halálos ágyon elmesélt változat: „Anyám elmesélte nekem a gyerekkoromat, és ezzel kitörölte saját emlékeimet. […] „Hősöm nem lát vissza a gyerekkorába, mégis ismeri az összes történetet, ami vele megesett, mert emlékszik arra, ahogyan rá emlékezett az anyja ott a halálos ágyán” (35-37.). Az anya mindent ki akar sajátítani, még fia múltját is. A történeteket a saját érdekében használja fel, mint ahogy képes eljátszani lázat, epegörcsöt, csak hogy érzelmileg zsarolja fiát. Aztán a halálos betegség, a méhrák szintén efféle funkciót tölt be, hiszen a daganat „hirtelen fontossá, a legfontosabbá tette őt” (113.). Még a ragaszkodó fiút is eljátssza az elbeszélő, sőt le akar mondani a régóta tervezett aparegényről, hogy megírja ezt az anyatörténetet. Ebben a kettősségben távolodik el végül az anyától.
A család negyedik tagja, a húg a legkevésbé körvonalazott karakter. Tulajdonképpen annyit tudunk, hogy nyelvész, szlavista, s az anyától örökölte jónéhány tulajdonságát: ambiciózus, számító, hideg és gyönyörű teremtés, aki gyakran váltogatja partnereit, mert azok nem felelnek meg kielégíthetetlen vágyainak. Az elbeszélőhöz fűződő kapcsolata inkább mondható hivatalosnak, mint meghittnek. Torontóban aztán megismerkedik Paul Roberttel, a ruszin felmenőkkel bíró professzorral, aki el akarja venni feleségül. Az esküvőre való utazással ér véget a regény.
A Tejmozi „egyszerre apa- és anyaregény”, ahogyan a fülszövegben is olvashatjuk. Az apai örökséggel nem először néz szembe Balla D. Károly, hiszen a Szembesülés szintén ezt dolgozza fel, áttételesen, egészen más technikával. A Tejmoziban viszont „hárítás helyett emlékezésre adtam a fejemet” (191.), vallja az elbeszélő, de ezt akár a szerző konfessziójának is tekinthetjük. Amint végighaladunk a filmszerű visszaemlékezés-töredékeken, a család tagjaihoz fűződő viszonya, illetve az én azonosságának megkérdőjelezése és megkonstruálásának kísérlete révén ismerjük meg az elbeszélőt és annak regénybeli hősét (ezt a két ént nem mindig lehet pontosan elkülöníteni egymástól). A „hőst”, akárcsak tárcáinak, esszéinek és blogbejegyzéseinek tükrében magát a szerzőt, ambivalens érzések kötik nemcsak az emberekhez, hanem szülőföldjéhez is: egyszerre gyűlöl és szeret. Ezer szállal kötődik e földhöz, mégis van benne valamiféle elvágyódás, hogy maga mögött hagyja ezt a „vidéki porfészket vagy kisvárosi báját őrző, de elembertelenedett agglomerációt”. Ami nem sikerül, nem sikerülhet soha (legalábbis nem ebben a regényben): ezek a szálak kibogozhatatlanok, a kettős érzést talán csak az idő szüntetheti meg, ha megszüntethető egyáltalán.
A Tejmozit sokan emlegették Bartis Attila jó tíz évvel ezelőtt megjelent, A nyugalom című regényével (Csobánka Zsuzsa a könyvbemutató videó ajánlójában, majd Károlyi Csaba, Horváth László Imre és Hegyi Zoltán recenzióikban), mégsem lehet egy szintre emelni vele, több okból. Nem tagadom, vannak hasonlóságok a két könyv között: ilyen például, hogy mindkét én-elbeszélő íróként próbálja feldolgozni múltját, identitásproblémáit. Az anya betegsége, fiát kihasználó zsarnoki szerepe szintén közös vonás lehet. Bartis könyvét mégis radikálisabbnak, kidolgozottabbnak, összességében súlyosabbnak gondolom. A nyugalomban Bartis radikális nyelvet teremt az anyához kötődő megmagyarázhatatlanul bonyolult viszony bemutatásához: a „mikorjössztől holvoltálig” között történő családi tragédiák, a perverz ösztönök meg- és kiélése, a Juditot képletesen eltemető díszletkoporsó, az Eszter-szerelem, a végig jelenlévő állatias szexualitás mind-mind hitelesen szólal meg. De ott a történelem, a rendszerváltás megannyi felemás tapasztalatával, az ezt alátámasztó közbeszéddel együtt. Kegyetlen regény A nyugalom. Balla D. könyve visszafogottabb, könnyebben emészthető, nem zaklat fel annyira, nyelve kényelmesebb, emelkedettebb, minthogy le tudna hatolni az emberi lét ilyen mélyrétegeibe. A történelem is hiányzik a háttérből. Mégis, mi magunk is ráeszmélünk arra olvasás közben, amire a narrátor hívja fel figyelmünket: „regényt írni annyi, mint beavatódni” (197.). Az olvasó beavatódik ebbe az emberi viszonyokból átszőtt nagyon ismerős, sajátos kelet-európai atmoszférával rendelkező világba. Együttérez, ő maga is keres vagy viszolyog. De nem marad teljesen közömbös. Ezt biztosra veszem.
Megjelent: Szépirodalmi Figyelő, 2012/2, 60-65.
