Transzgresszió - A messziről jött irodalmak

Open publication - Free publishing - More literature

Talpon lenni (Alföld, 2011/11.)

Amikor már teljesen meguntam az ősz végi kopár táj kémlelését, még a buszon felütöttem a novemberi Alföldet. Majd ahogy elkezdtem böngészni a versközléseket, megakadt a szemem néhány Marno-soron: „üveges / hőségben, éjszaka vörösbort / ittál a noxyronra, és kést / rántottál a tükrös szekrényre” (Filc). Felkavaró léthelyzet. Rendkívül szuggesztív szöveg. Mikor végre hazaértem, újból elolvastam ezeket a sorokat, később pedig a teljes lapszámot.

A friss Alföld két Bertók-verssel indít. A Bertók László költészetére általában jellemző bizonytalanság ezúttal is a hiányos mondatszerkezetek révén közvetítődik. Érezzük, hogy valamilyen fontos dologról szeretne beszélni a költő, de ez a dolog megnevezhetetlen, nyelvileg megfoghatatlan, csak a megsejtés lehetősége marad számunkra: „Ahogy jössz, mert el akarsz menni, / s megakad a percben a semmi, / ahogy ott vagy, de nem találod, / s világgá lesz a dobogásod” (Ahogy közötte, mint az álom). Marno János hét verssel van jelen. A fentebbi idézeten kívül a kés motívuma kétszer is visszatér (Egész közel; Nem készül), és a harcra (mással? önmagunkkal?) választ sugall a Szélcsend befejezése: „járni járok / én ide, és nem kötekedni. / Vadászni, mondjuk, a békémre, / mely ott kerül, amerre nézek”.

Gömöri György remek ódát írt – talán Csokonai hatásától sem egészen függetlenül – az emberi talphoz. A teljes szöveg megérdemelné, hogy idecitáljuk, de most meg kell elégednünk egy rövid ízelítővel: „Veled indul a nap. / Rajtad járunk, s ha úszunk, veled rúgunk vizet. / Még fél lábon sem állhatunk meg nélküled. / Alázatos, derék szolgánk, most az egyszer / – minden testrész fölött – hadd dicsérjelek!” (Óda az emberi talphoz) És akinek ez még nem lenne elég, Petrence Sándor ínyenceknek való verséből megtudhatja Az örök ílet titkát: „Ej, az Ílet, / csupa víglet, / s kesernyű is, / mint a szíklet”.

Kemenes Géfin László regényrészlete a Fehérlófiából az ötvenhatos emigránsok montreáli mindennapjaiba enged bepillantást: kórház, kurvák, söröző, emlékezés. A kelleténél talán kissé nagyobb terjedelmű útleírásában (elbeszélésében?) Zalán Magda guatemalai kalandjairól számol be (Guatemalai anzix). Bár érdemes lett volna kihúzni a feleslegesnek tűnő részeket, és egy feszesebb szöveggel izgalomban tartani az olvasót, de így is figyelemfelkeltő a magyar kulturális utalások, a párhuzamok állandó jelenléte: „egyszer az egyik udvaron idősebb nő vasalt úgy, ahogy erdélyi nagymamám”; „Így halt meg, kevéssel ötvenedik születésnapja előtt Francisco Morazán, némi túlzással, kissé erőltetett történelmi párhuzammal Guatemala Kossuth Lajosa”. Farkas Arnold Levente egy nagyobb csokorra való kisprózájából (összesen tizennégy darab) a visszafogott iróniával és humorral operálók a leghatásosabbak: „Zoli Emese boltjában vett egy szál virágot. Egy kisfiúnak pénzt adott, hogy vigye el Lujza lakására. A kisfiúnak senki sem nyitott ajtót. A pénzen moziba ment, a virágot el is adta. A moziban szerelmes filmet vetítettek. A hátsó sorban Cézár és Lujza ölelkezett” (A szomszéd fiú).

A tanulmány rovatban ezúttal Dobos István alapos Édes Anna-elemzésének első része kapott helyet (A regény performativitása). Mivel a teljes szöveg csak később válik hozzáférhetővé, így nem lenne szerencsés ebből a részből messzemenő következtetéseket levonni, de egyértelműen pozitívnak tekinthető, hogy a 2010-ben megjelent kritikai kiadás ilyen gyorsan beépül a Kosztolányi-recepcióba. Lőrincz Csongor élvezetes stílusú Esterházy-tanulmánya (Tanúságtétel, archívum, erőszak) számomra nagy meglepetés volt (németről fordította: Lénárt Tamás). A Javított kiadást a túlhajtott exkluzív szakzsargon helyett közérthető nyelven, de az interpretációs problémákra állandóan reflektálva elemzi.

A Szilágyi Ákos és Bacsó Béla szövegéből összeálló művészeti rovat után, a lapszám végén Bódi Katalin, Deczki Sarolta, Fábián Emese és Farkas Zsuzsanna recenziói olvashatók. Ezek közül Bódi Kataliné fogott meg leginkább őszintesége miatt: „számomra ez a szöveg olvasóként csupa kihívást és eldöntetlenséget jelentett, olyan csakis komoly játékot, amelynek nyomán valamiféle zavarodottság, a kényelem és az automatizmusok elvesztése miatt érzett szorongás támadt bennem” (Nyomorultak az elveszett illúziók nyomában). Egy ilyen vallomás után már forgatom a fejemben, hogy beszerzem Szécsi Noémi Nyughatatlanok című regényét.

Alföld, 2011/11.

Megjelent: kulter.hu (2011. 11. 22.)

kafkai pillanatok a szobámban

szöveg és játék (beszélgetés cséka györggyel)

CsL

Akkor kezdjük a végéről. Láttam a múltkor a prae.hu-n, hogy tartottál egy előadást az e-könyvekkel kapcsolatban. Mennyire sikerült beilleszkedned a budapesti kulturális környezetbe?

csgy

az előadás egy prezentáció volt, ami a munkahelyem, az egyetemi könyvtár legfontosabb katalógusának digitalizálási projektjéről szólt, amiben volt szerencsém közreműködni.

annyira sikerült beilleszkednem a budapesti kulturális környezetbe, amennyire úgy egyébként be tudnék illeszkedni “bármibe” is: nem nagyon, vagy inkább: nem tudom. nem tudom, mikor lennék jól beilleszkedve. nem vagyok illeszkedős típus. ez kb. azt jelenti, hogy mindenhol “idegenszerűen” vagyok, érzem magam. mindenhol vannak persze jó, számomra kedves helyek, tájak, emberek, állatok, a létezés sajátos ízei [bár ez az “íz” szó kimódolt és finomkodó, inkább azt mondanám: a létezés sajátos textúrái, tektonikája, szerkezete], de alaphangoltságom mégis az idegenség. kipróbálnék persze, meg kellene próbálni más helyeken élni. hogy biztos legyek az “idegenségben”. szívesebben, sajnos nagyon szívesen élnék másmerre, nyugatabbra, északabbra [el innen, ahogy petri írja]. kicsit nehezen viselem, nem kedvelem, nem annyira élvezek itt, a balkánon élni. nekem ez az. olyan ottlik-féle, de rossz értelemben vett “kuplerájozás”. túl meleg is van, szó szerint. hűvösebb tájakon élnék. rendezett/ebb viszonyok között. ezzel ellentétben viszont az orosz kultúra számomra nagyon fontos. orosz, szovjet. nem tudom, hogy jön ez ide [úgy, hogy oroszországban mégsem tudnék élni, nem akarnék]. amikor kárpátalján éltem, a szovjetónióban, azt rühelltem. most meg érdekel. meg akarom érteni a gyerekkorom, ifjúkorom színterét, idejét, a kontextusom. ami idáig “vezetett”. akkor érdekel, amikor már nincsen.

Cséka György: részletek, 06, 2006.

CsL

Most, hogy megtörtént az első "kérdés-felelek", talán bevallhatom: valójában nem tudom, miért kerestelek fel/meg. Valószínüleg az általad is említett megértés igénye vezetett el hozzád. Bár az én esetemben nyilván nem a gyerekkor, ifjúkor játszik ebben szerepet. Tulajdonképpen az érdekel, mennyire változott az én-azonosságod áttelepülésed után. Megőriztél-e valamit "kárpátaljaiságodból", vagy teljesen idegen ma számodra ez a fogalom? Tartod valakivel/valakikkel a kapcsolatot az itt élők közül? Milyen gyakran jársz itt?

csgy

az jó, hogy nem tudod, miért. bár nem tudom, mire. de persze, igazságtalan vagyok, mert talán az egyik kedvenc, ill. inkább alap kifejezésem és alap-meghatározottságom szinte a „nem tudom”. és erre rögtön beugrik egy számomra igen fontos sor egy nagyon nagy költőtől, Szép Ernőtől: „Emlékszem, emlékszem, nem tudom mire”. ez egy versvég, pont nélkül, pont így.

érdekes, hogy második kérdéseddel is az elsőt kérdezed másként, újra. valamiért ez fontos. nekem nem annyira. az “én-azonosság”: ez gondolom az önazonosságról, identitásról kérdezne. ha nem pszichológiai szempontból, mert nyilván, nem mint magánember, hanem mint irodalmár vagyok/lennék “érdekes”, akkor azt tudom mondani, hogy nem változott. nem változtam ebben az értelemben. minden más értelemben, igen. hogy érthető legyen annak, aki ezt olvassa, egy kis önéletrajzi narratíva: kárpátalján születtem, elkezdtem írni, irodalom terén tevékenykedni, aztán 1994-ben áttelepültem magyarországra. egy ideig még benne voltam lájtosan az irodalmi “bizniszben”, később, több okból már nem.

kárpátalja természetesen fontos számomra, a helyek, ahol éltem, voltam, az emberek, akiket ismertem, és minden. a “kárpátaljaiság” számomra soha nem jelentett semmit. én “én” vagyok/voltam [nem igaz] ott és itt is. nem kisebbségben, nemzetben vagy más entitásban gondolkodom vagy határozom meg azt, ami vagyok, amit csinálok. a kontextus természetesen meghatároz, oké, valamennyire, de engem untatna, ha csak ezzel kellene foglalkoznom, ha ezzel kellene kizárólag meghatároznom magam. ha a kontextus ernyője alá bújnék. bizonyos értelemben számomra ez túl könnyű. túl könnyű elodázni feladatokat, tehetséget, gondolkodást. konkrétan: nem tudom, most hogy van, de régen klasszul meg lehetett abból élni [kb. egy egész irodalom ebből él/t], hogy valaki eldalolta a kisebbségi létet, meg azt, hol él, meg azt, mi mellett tesz hitet századszorra is, szar, minősíthetetlen munkákban. fartalomközpontú irodalom. tehát, hogy tök mindegy, hogyan, csak benne legyenek a sorokban ama bizonyos szent szavak, írni meg nem is kell tudni/akarni.

kárpátalján baromi rég jártam, nem sok emberrel tartom a kapcsolatot, de ebben nincs változás, amikor ott éltem sem voltam nagy kapcsolatépítő. budapesten sem vagyok az. kárpátalja a fejemben van, túl jó az emlékezetem, ezért sok képet látok, sokra emlékszem. ettől függetlenül nagyon szeretnék megint alaposabban hazamenni. a haza természetesen továbbra is ezt jelenti számomra.

az a baj, vagy nem baj, csak van, hogy itt folyamatosan többféle én beszéde keveredik, irodalmi- és magán-éné, éneké.

CsL

Igen, tényleg fontos számomra az első két kérdés. De természetesen fontos. Nem a kontextus ernyője, és az alá- meg kibújás miatt. De ha neked nem annyira, nem faggatlak ilyenekről. Miért alkotsz?

csgy

szerintem nyugodtan faggass akármiről, csak elmondtam, mit gondolok arról. keveset. és lehet, hogy ez nem természetes. de talán az is baj, hogy össze van keveredve ugye a diskurz. ha a kárpátaljaiság, mint irodalmi kategória a kérdés, akkor én nagyon esszencialista módon azt mondogatom, az érdekel, jó-e a szöveg vagy nem jó, működik-e a mondat vagy nem. az, hogy a mondatban éppen kárpátaljai életanyag darabkák keringenek, naszép, oké, elemezzük. hadd legyek erőszakos: nekem tökmindegy, hogy a szövegben valaki ungváron vagy a hargitán szopja le a barátját.

az -iságról, mint magánzó, lásd fentebb az idegenség-szöveget.

hogy miért alkotok, jó kérdés. ahogy írtam, egy ideje nem. nem irodalmat. ideiglenesen. ahogy a kézirat nem ég el, úgy nem lehet abbahagyni az írást, sajnos. fejben tovább megy. de amúgy sem tudom, tudtam, miért is kell nekem “alkotnom”. nem tudom, mi a motiváció. kíváncsi lennék, ki tudja. mondjuk, alapban alacsony lángon ég/égett bennem általában az alkotási kedv. ezért is érdekelt mindig, hogy van az, hogy valaki, mondjuk naponta/hetente/havonta/általában alkot, nyomja az irodalmat [vagy akármit], mint süket a csengőt. mi hajtja. bennem elég kicsi ez a hajtány, és nem is jut messzire. [önreflexió: minden megnyilatkozásom irodalmi szövegként fogom fel, ezért orvul ezeket az interjúválaszaimat is folyamatosan újraírom, átfogalmazom, módosítom. eleve tudatában annak, hogy nincs végső verzió, vagy tökéletesség. a nem tudom mellett a törlés és újraírás, újra mondás is a szótáram nagyon lényeges részei. (nincs szótáram)]

CsL

Van keveredés, ami nem baj. Mindenre reflektálsz, úgyis elkülönülnek egymástól a dolgok.

A fogalmak megterheltek. Ha leírom azt, hogy kárpátaljaiság (mint irodalmi kategória), valószínűleg a húsz évvel ezelőtti vagy még korábbi állapotok jelennek meg az értelmezésben. Pedig én csak annyit szeretnék, hogy a jelenből visszatekintve el tudjak mesélni egy történetet. Lehetőleg olyat, ami nem mítoszokkal és előítéletekkel teli.

A példád ugyan nem győzött meg, mert valószínűleg sokkal mélyebben gyökerezik a probléma, minthogy ki és hol szopta le a barátját stb. Az viszont tényleg elsődleges, hogy jó-e a szöveg vagy sem. De ez nem minden, ez még önmagában nem irodalom.

Ha mesélnél arról, miért hoztátok létre annak idején a Véletlen Balettet, sokkal árnyaltabb lenne a kép. Működött-e valamennyire az a meglehetősen radikális szellemiség, amit az első évfolyam első számának bevezető szövegé(/-ei)ben leírtatok, meghirdettetek?

csgy

nincs olyan történet, amely nem mítoszokkal és előítéletekkel teli. [van, persze.]

nem hoztam fel példát, következésképp meggyőzni sem akartalak, és számomra nem probléma, ki és hol tette, amit tett. természetesen egy tett önmagában még nem irodalom, mint, ahogy egy nem-tett sem az.

ha mesélnék arról, miért hoztuk létre a VB-t, nem lenne árnyaltabb a kép, mert nem tudom, milyen képről van szó.

a bevezető szövegek szépen tudnak működni, lapok már kevésbé. ez sem működött. hiányzott a kontextus, az emberek, akik írtak volna. már az első szám sem működött, ill. csak részben, ha a bevezetőben megírtakat tartom irányadónak. nem tartom. és akkor működött, egy ideig. nem szeretném én magam értékelni elemezni a VB-t. elég hamar kiváltam a szerkesztésből. 1 év. nem volt rossz lap, semmiképp nem mondanám annak. sőt. a bevezetőnek nem volt értelme. leesett a lapról. ez nem baj, csak tény.

elég undok és zárt, következésképp modoros szövegek ezek. pl. a leszopós különösen gáz, de nem írom át vagy húzom ki.

CsL

Nem könnyű hozzájutni sem a VB-hez, sem a verseskötetedhez. Valahogy idegen, távoli számomra ez a nemzedék, talán azért, mert nem tudom megismerni jobban a szövegeiteket. Forgattam azt a két VB-számot, amit az ungvári könyvtárban találtam. Élmény volt találkozni mondjuk Brenzovics Marianna korai verseivel vagy a te BDK-kritikáddal.

Kik olvasták a VB-t? És kik téged? A verseidet? Milyen volt a visszhang?

csgy

sajnos a VB-nek voltaképp nem volt “helye”, kontextusa sem a magyar, sem a kárpátaljai irodalmi életben. akkor csináltuk, amikor kb. nem olyan rég éltünk Magyarországon, itt nem annyira ismertek, nem annyira voltak kapcsolataink, beágyazottságunk, kárpátaljáról meg eljöttünk, ott terjeszteni nem volt jól megoldható, pedig voltaképp “oda készült” a lap. amúgy kevés pénz volt rá, minimális példányszám, tehát egyfajta hiátusban létezett, ameddig létezett a VB. kicsit a saját kedvünkre csináltuk. de mindez csak egy vélemény, és nem jogos talán, hiszen elég hamar kiváltam a lapból, részben a fenti okok/hiátus miatt, érzékelve, hogy ez így nem annyira “értelmes”, már számomra. több joggal beszélhetnének erről a többiek, akik szerkesztették, vitték a lapot végig.

de alapvetően, a koncepciót illetően is gond volt, vegyesen voltak kárpátaljai, magyarországi, világirodalmi szerzők, tanulmányok terén is történelmi, világirodalmi, nyelvészeti dolgok vegyesen, igazából nem volt kitapintható semmilyen határozott arculat, irány. utólag, visszagondolva, persze igazságtalanul, azt látom, sokat akartunk egyszerre, szerzőhiánnyal küszködtünk, az elképzeléseink pedig nem voltak túlságosan világosak.

nem tudom, kik olvasták a VB-t pontosan, nyilván, ahova eljuttattuk, ami visszhang hozzám eljutott, az jó volt. minden kritikám ellenére, én sem tartom/tartottam gyenge, színvonaltalan lapnak a VB-t, sőt. nehéz/lehetetlen “ügy” lett volna azt, akkor, adott kontextusban jól/sikeresen csinálni.

CsL

Végezetül azt szeretném kérdezni, hogy a kísérletezés mennyire játszott/játszik szerepet a művészettel való találkozásaidban? Szoktál még játszani?

csgy

mindig is kísérleteztem, szerettem kísérletezni, igazából csak ez érdekel/t. mint olvasó/néző/befogadó ilyen művekkel (is) szeretek találkozni.

nem tudom, mit jelent, milyen értelemben kérdezed, szoktam-e játszani. még. marhára szeretek játszani egyébként, de nem játékgépeken, nem számítógépes vagy telefonos játékokat, mert ezeket, minden ilyesmit eléggé unok. vannak persze társasjátékok, amiket szeretek, de mégsem kifejezetten, valahogy, ami dedikáltan játék, vagy amit egyedül kell játszani, az unalmas. mert zárt rendszer és nem vezet sehova. pl. egyedül fallabdázni.

az életben szeretek játszani, hülyéskedni, szeretem a humort, az iróniát stb., szerintem alapvetően játékos alkat vagyok, a játék önfeledtsége [és talán a normalitással, realitással, a renddel való szemben állása, hmm…, és destruktivitása(?)] vonz. de ez persze nem tudatos, ilyen vagyok [meglehetősen destruktív, ahogy itt látható is, ebben a szövegben]. vagy hát nem tudom. [nem] „nem tudom mire”

Holnap...

Nemsokára új rovat indul a blogomon. Beszélgetések, interjúk... Az első szöveget holnap teszem közzé. Az interjúalany: Cséka György.

Addig is érdemes meghallgatni a következő tracket, tegnap éjszaka találtam rá a youtube-on:

Külön világ (Ezer magyar haiku)

A haikut, ezt a japánok által felfedezett és tökélyre vitt, általában a pillanatnyi lelkiállapotot tükröző önkifejezési formát az impresszionisták importálták Nyugatra. Viszont ez a hagyományosan háromsoros, tizenhét morás/szótagos, rendkívül tömör versforma máig megosztja a nyugati kultúrkörben szocializálódott olvasókat. Vannak, akik kifejezetten élvezik a tömör szerkezetet, az utalásokat, a pillanatnyiságban rejlő végtelenség érzékeltetését; egyesek főként azt, hogy egzotikus kifejezéseket (ikebana, szaké, bonszai, szamuráj stb.) olvashatnak egy-egy ilyen versben; megint mások – elutasítván az egészet – bántóan üresnek, divatos felszíneskedésnek gondolják a haiku ilyen mértékű nyugati elterjedését, felvirágzását a 20-21. században (véleményem szerint nem minden alap nélkül). Éppen ezért nevezhető hiánypótlónak egy ilyen antológia összeállítása, ugyanis ebben a mérhetetlenül nagy (és változó minőségű) termelésben szükség van valamilyen szűrőre, hogy ne menjen el végleg a kedvünk a haikutól.

Az Ezer magyar haiku kétszáznyolcvankét magyar költő verseit tartalmazza, huszonöt témakörbe rendezve. A témakörök poétikai és tematikai megfontolások alapján különülnek el egymástól. Különleges az első, az ún. haikuszerű költemények csoportja. Itt Kosztolányi Dezső, József Attila, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor és több klasszikus költőnk olyan verseivel találkozhatunk, amik eredetileg nem haikunak készültek, mégis mutatnak hasonlóságot ezzel a műfajjal. Ilyen Radnóti Miklós kétsorosa is, amely a magyar szerelmi líra legjobbjai közül való: „Fázol? Olyan vagy, mint / hóval teli bokron az árva madárfütty”.

De most nézzük a formailag kötöttebb, szigorúbb, a klasszikus japán haikuval inkább rokonítható magyar törekvéseket. Vihar Judit már az előszóban leszögezi: „a haiku, rohanó korunk kedvelt költői műfaja immár a magyar líra szerves részévé vált”. Ez a határozott kijelentés mindjárt felvet egy kérdést, mégpedig azt, hogy milyen sajátosságok engednek következtetni arra, hogy létezik egyáltalán magyar haiku?

Az antológia ciklusait olvasva nyilvánvalóvá válik: kialakultak olyan sajátos jegyek, amelyek a meghonosodásra engednek következtetni. Ilyen például a címadás hagyománya vagy a rím, hiszen a japán haiku cím nélküli és rímtelen. Az epigrammát idéző bölcseleti jelleg szintén ilyen sajátosság. A témák is a bőségről tesznek tanúbizonyságot: akadnak olyanok, amik az évszakok rendjét vagy a napszakokat jelenítik meg, ahogy a szerelem és a barátság is kifejeződik néhányban, továbbá találhatunk példákat a hazaszeretet, a betegség, az alkoholizmus vagy a mélyszegénység érzékeltetésére – valamint a humoros változatból sincs hiány.

Ebből a tematikai sokféleségből elsősorban a kelet-európai életérzést közvetítő haikukat gondolom leginkább hitelesnek. Ilyenek például (a kétnyelvű) Dalos Rimma versei, amik váratlan és erős képiséggel, ironikus, visszafogott versbeszéddel döbbentenek meg, majd pedig egyből továbbgondolásra is késztetnek:

Egy szív

Egy szív volt

(mondjuk így),

rátenyereltél,

és azt mondtad: pardon.

Én nélküled

Én nélküled: én vagyok.

Mint az a nő a zuhanyban,

a levágott mellű.

(Petri György fordításai)

Kányádi Sándor körömverseiben egy diktatórikus rendszer történelmi léttapasztalata, a bezártság-érzet, a folyamatos félelemben élő ember önreflexiója hat elemi erővel:

Két körömre

Őszi éjszaka

rabszállítóként

csukódik ránk a sötét

őszi éjszaka

üzemelteti

az újratermelődő

szívós félelem

Fodor Ákos egysorosa a modern nagyvárosi bevásárlóközpontok hangulatát közvetíti végletekig tömör megfogalmazásban:

Plázaélmény

vágyfagyasztó bőség

A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy valamire való haiku nem ér véget három sorban és tizenhét szótagban, hiszen egy külön világ nyílik meg előttünk, a kimondott szavak mögött mindig ott van a kimondhatatlan megsejtése is. Én úgy érzem, kevés az igazán jól sikerült magyar haiku (persze a haikuszerű költeményeket leszámítva), szám szerint biztos, hogy közel sincs az ezerhez. A recenzió elején mégis hiánypótlónak neveztem ezt az antológiát, mert megszűri a mára már szinte áttekinthetetlen mennyiségű anyagot. A szigorúbb értékelés lehetőségét viszont átengedi az olvasónak, hogy saját ízlése, belátása szerint válassza ki magának azt a néhány haikut, amely a divattól függetlenül tényleg képes hatni rá.

Ezer magyar haiku. Válogatta, szerkesztette és az előszót írta: Vihar Judit. Budapest, Napkút Kiadó, 2010.

Megjelent: Újnautilus, 2011. október 16.

netnapló - koli, tej, mozi

Ma ment a nyomdába a Fodor Géza-kötet, reggel még egyszer átnéztem a korrektúrát, apró javításokat javasoltam ugyan, de nem találtam benne súlyosabb hibát. 

Dél körül útnak indultam, olyan 17 órára meg is érkeztem a koliba. A szobámban már várt a Magvető által küldött Tejmozi-recipéldány. Bele is lapoztam:

Hol a tej? A moziban?

A többit majd akkor, ha már sikerült elolvasnom a regényt...

Más: amikor ma megpillantottam a Bárkaonline-on a Szvoren Edinával készült interjút, és belenéztem, ez a sor "szíven ütött": "Meg azt is írják, hogy próbára teszi jó ízlésünket, valamint a kisepikai műfajok iránti prekoncepcióinkat." Na igen, ezt szó szerint én írtam annak idején a Kulteren, egy meglehetősen impresszív jellegű recenzióban. Kellemes meglepetés, hogy valaki egy pályakezdő megjegyzését sem átallja komolyan venni...

Bizonytalanságok a változásban

(A 39. Tokaji Írótáborról)

1. 

Leginkább a káosz szóval jellemezhetjük a mai magyar irodalmat: túl sok benne a zavar, a bizonytalanság, az áttekinthetetlenség. Ezt tovább rontja az a tendencia, amit Görömbei András figyelt meg több mint egy évtizeddel ezelőtt, és amely máig jellemzi a magyar irodalmi életet: „Jelenleg számtalan jelét látom annak, hogy az értelmezők elbeszélnek egymás mellett: a kánonok olykor nem is érintkeznek” (Az egymást erősítő sokféleség. In: Kortárs, 1999/10. = http://www.kortarsonline.hu/9910/gorombei.htm). Vajon hogyan lehet érvényesen beszélni az irodalom életéről és állapotáról ma, amikor rég nincsenek meg azok a közös alapértékek, amelyekből kiindulhatunk? Lehetséges-e még közös nyelv, közös értékszemlélet kialakítása a 21. század elején, vagy marad a párbeszédre képtelenség, a gyakran hangoztatott posztmodern hitvallás, az „anything goes” relativitásának beismerése és az egészben látásról, láttatásról való teljes lemondás? 

Mezey Katalin bevezető előadása

Mezey Katalinnak a 39. Tokaji Írótáborról írt bevezető jegyzetében az alábbi gondolatokat olvashatjuk: „Irodalmunk társadalmi jelenlétének, érdemi gyarapodásának feltételei – mint az értékek átörökítésének, vagy magának a mindenkori alkotómunkának a feltételei – nem maguktól, még csak nem is a piac törvényeinek engedelmeskedve jönnek létre. Ezek a feltételek korról korra változnak, és a legjobb esetben is, alighogy kiharcolják, megteremtik őket az irodalmi élet szereplői, alkotók és olvasók, valamint az anyanyelvi kultúra felvirágzásáért felelős politikusok, az idő máris szétfeszítheti, vagy éppen meghaladhatja a korábban optimálisnak tartott kereteket. És kezdődhet minden elölről, vagy inkább folytatódhat a megállapodottságot nem tűrő és nem ismerő együttgondolkodás: az értékek megszületését és társadalmi befogadását elősegítő munka” (A magyar irodalom élete és állapota. 39. Tokaji Írótábor. In: Magyar Napló, 2011. július. – 1. o.). 

Az irodalom folyamatosan változik. Ez evidencia. De erről a változásról pillanatképet készíteni már korántsem az. A 2011. augusztus 10-12. között megrendezett 39. Tokaji Írótábor az előadások összeállításakor arra tett kísérletet, hogy pillanatképet készítsen a mai magyar irodalom életéről és állapotáról, illetve feltegye a legégetőbb kérdéseket a fentebb már említett problémák tisztázása végett. A vállalkozás kétségtelenül nagy ívű, de szinte teljesíthetetlen: az irodalmi élet rendkívül töredezett. Mindamellett megérdemli az odafigyelést, mélyebb elemzést minden olyan rendezvény, amely fórumot szeretne biztosítani a párbeszéd kialakításához. Még ha nem is minden az elvárások szerint valósult meg: a feszültség, a bizonytalanság, az egzisztenciális problémák, a pénzhiány emlegetése több előadásban olyan fokú érzelemtöbblettel társult, amely nem egyszer háttérbe szorította a konkrét lehetőségekkel való számvetést, a higgadt érvelést, talán magát az eredeti célkitűzést. Ha belegondolunk, egyáltalán nem könnyű úgy beszélni valamiről, ami a jelek szerint nemhogy súlyosan beteg, de teljesen kivérzett állapotban leledzik, amint azt az egyik előadó kiemelte a tanácskozás során. 

2. 

Régóta rákfenéje a magyar irodalmi életnek a népi-urbánus ellentét. Épp a napokban olvastam Illyés Gyula naplójegyzetét, amelyben megemlíti ennek a szembeállításnak a kezdeteit, amikor is a kiéleződő különbség az „eddig elég egységes fiatal magyar irodalmat „urbánusok”-ra és „népiek”-re szakította szét” (Naplójegyzetek [1929-1945], megtalálható a Digitális Irodalmi Akadémia archívumában). Eleinte Illyés idézőjelbe téve használta naplójában a két fogalmat, később már nem. 

Nyilvánvaló, ennek a két csoportnak a szembeállítása túlhaladott, terméketlen, erőltetett. Valahogy mégsem tudunk leszokni róla. Talán azért, mert könnyebb kategorizálni, a különbségeket felnagyítani, mint a diskurzust keresni? Én népi vagyok, te pedig nem? Vagy épp fordítva? És melyik a jobb, értékesebb, melyik a rosszabb, teljességgel értéktelen? Tényleg nincs ennél fontosabb kérdés? 

A plenáris ülésen

Mindenesetre Bertha Zoltán az első nap plenáris ülésén hangot adott annak a véleményének, miszerint a kortárs magyar irodalom kétpólusú. Az írók akkor is besoroltatnak valamelyik kategóriába, ha maguk ezt nem akarják, a túlhaladott népi-urbánus vitát pedig liberális-konzervatív tartalommal próbálják megtölteni. Kinek jó ez? És persze miért jó ez? 

Naivnak tűnhet az utóbbi két kérdés, mégsem árt feltenni őket néha, hiszen sokszor a legnagyobb természetességgel fogadjuk el ezt az állapotot, holott az korántsem természetes. Valahol ennek is köszönhető, hogy nem lehetséges egy mindenki által elfogadott kánon létrehozása: nincs közmegegyezés az esztétikai értékeket illetően. Az egyik kánonban például fontos helyet foglal el Kányádi Sándor életműve, miközben a másikban említést sem érdemel. Vessünk egy pillantást a legfrissebb akadémiai irodalomtörténeti kézikönyvre (Gintli Tibor (főszerk.): Magyar irodalom. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010.), még a névmutatóban sem találkozhatunk Kányádival. Ezek szerint értéktelen, érdektelen lenne bizonyos értelmezői közösségek számára valamennyi verse, és nem olvasható irodalomtörténeti teljesítményként a posztmodern felől mondjuk a Halottak napja Bécsben? 

3. 

A magyar irodalom intézményeit tekintve szintén nem kicsi a zavar, az átgondolatlanság. Alexa Károly a mai folyóirat-rendszert bírálta. Szinte frázissá vált már, hogy a magyar irodalom folyóirat-irodalom. És valóban: az irodalmi élet minden jelentős eseménye, így a botrányok is a folyóiratokban zajlottak le. A lapok között volt kommunikáció, ha megjelent egy fontos mű, szinte valamennyi folyóirat törekedett arra, hogy hírt adjon róla. 

A rendszerváltás után ez a helyzet megváltozott: összeomlott a könyvkiadás, ezzel együtt a folyóirat-struktúra szintén áttekinthetetlenné vált. Új lapokat indítottak, a mennyiség növekedésével viszont nem emelkedett a művek nívója. Sőt. Ha találomra felütünk néhány kortárs irodalmi folyóiratot, láthatjuk, mennyi sok a középszerű alkotás. A tömegtermelés nem tesz jót az olvasónak. 

Középen: Alexa Károly

Alexa szerint az irodalmat szekértáborokban küzdő katonák alkotják. Az a személyes (szubjektív) jelenlét pedig, ami annak idején jellemezte a szerkesztőségeket, ahol egy kezdő költő-író tanulhatott, megfigyelhette az idősebbeket, szinte teljesen eltűnt a virtuális világban. A szerkesztőségekbe e-mailen érkező anyagok mennyisége hatalmas, ezzel párhuzamosan az irodalmi élet személyessége visszaszorult. Azt sem felejthetjük el, hogy a folyóiratok közötti kommunikáció vagy megszűnt, vagy csak nagyon szűk körben valósul meg. Egyértelműen belterjesebbé váltak az irodalmi lapok. 

Megdöbbentő adatokkal szolgált Benke László a könyvtárak felszereltségét illetően. A kortárs magyar szépirodalom nagy része egyszerűen nem jut el az olvasóhoz, így az a paradox helyzet áll fenn, hogy igazából az sem olvashat, aki szeretne még olvasni. 

A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának statisztikája szerint Magyarországon a működő könyvtárak száma 3580 (2010. december végi adat), ebből önálló könyvtár 1699, ellátott települési szolgáltatóhely 1881. Ha ezeket a számokat nézzük, mégis mit jelentsen az, hogy Albert Zsuzsa Éghetetlen, mint a főnix című alapvető, a századforduló jeles alkotóival készült beszélgetéseket tartalmazó könyvéből összesen 19 példányt adtak el a könyvtáraknak? Még rosszabb a helyzet Baán Tibor Visszajátszás című verseskötetével: ebből összesen 3 példányt rendeltek a bibliotékák. (Gyorsan hozzáteszem: a határontúli helyzetről mit mondjunk akkor, ha a magyarországi ennyire elszomorító?) 

A könyvtárellátás főleg a kanonizáltak érdekében működik, mint ahogyan a Márai-program sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: túl sok az igazságtalanság a támogatások elosztásában. 

A támogatáspolitika helyzetét Bodó Barna elemezte. Ebből kiderült: a támogatáspolitikát mindenekelőtt fel kellene építeni, mert jelenleg nincs benne rendszer. Ehhez viszont partneri kapcsolat szükséges. Hiába kezdeményezünk párbeszédet, ha nincs partner. 

Az irodalom közéleti szerepe az utóbbi két évtizedben valóban csökkent, de ez még nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lenne értelme. Hiszen sorsa valójában ma is össztársadalmi kérdés, ügyeit nem intézheti csupán a politika. Már jó ideje tisztában lehetünk azzal, hogy az irodalom nem képes eltartani önmagát, szüksége van a segítségre. De mégis ki dönti, ki döntheti el: kit, illetve mit kell támogatni? 

Támogathatjuk az alkotót, az alkotást, a publikációs műhelyeket, a befogadást. Külön dilemmát jelent a kisebbségi, nemzetiségi irodalmak támogatása, mert hiába mondjuk, hogy ez az adott állam belügyeibe tartozik, a nemzetállamok államnyelvben gondolkodnak, a kisebbség pedig nem tartozik az államnyelv kedvezményezettei közé. Elég itt a szlovák nyelvtörvényre utalni. (Közbevetésként: Kárpátaljára nézvést sem éppen pozitívan értékelhető az ukrán nyelvtörvény.) Pedig a kisebbségben élőknek is vannak jogaik. 

Tudatosítani kellene, hogy a támogatás nem adomány, hiszen ez a támogatónak és támogatottnak egyaránt fontos: ezzel mintegy legitimálják egymást. Négyféle támogatás-típust különböztethetünk meg: 

1) filantrópia: valaki emberszeretetből ad pénzt, de ez semmiféle kötelezettséggel nem jár; 

2) mecenatúra: itt már jellemző a számonkérés. A támogatott köteles beszámolni arról, mire költötte a kapott pénzt; 

3) szubvenció: pályázatok alapján, versenyben elnyerhető pénzbeli hozzájárulást jelent; 

4) dotáció: a támogatás átkerül a közszférába, az állami feladatok listájába; 

Az itt felsoroltak közül a szubvenció ma a legelterjedtebb. A filantrópiában bízni naivitás volna, mint ahogy a dotáció sem oldaná meg a problémákat, hiszen nem jó az, ha az állam bele akar szólni az irodalomba, általa könnyen sérülhetne a véleményszabadság. A mecenatúrában viszont rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik. Valahogy efelé kellene nyitnia az irodalmi élet szereplőinek. De továbbra is lebeg előttünk a kérdés: mikor indul meg a társadalmi vita az irodalom rangját illetően? Mikor lesz végre egy életképes stratégia?

4. 

Kerekasztal-beszélgetés

A 39. Tokaji Írótáborban elhangzott előadások, kerekasztal-beszélgetések a magyar irodalom állapotáról leginkább negatív hangulatot közvetítettek. A legtöbb előadó nem tudott továbblépni a pénzhiányon, a támogatáspolitika igazságtalanságain, a káosz diagnosztizálásán. Erre az utolsó nap kerekasztal-beszélgetésén reflektáltak ugyan néhányan, de ők sem tudtak mást, jobbat mondani. Sok a bizonytalanság a változásban. 

A magyar irodalom, az irodalmi élet állapota valószínűleg sohasem volt teljesen kielégítő. Mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy egy vidéki színház éves költségvetéséből helyre lehetne hozni mindent. Ez nem színházellenesség, csak a méltánytalanság, aránytalanság említése, tudatosítása. Kinek fontos ma a magyar irodalom? Írók nélkül valószínűleg - sok egyéb mellett - színház sem létezhetne… 

Farkas Gáborral beszélgetek

Persze művek születnek, az irodalmi élet létezik. Valahogy. De ebbe a helyzetbe belenyugodni: felérne az öngyilkossággal. Ezt sugallta számomra a két és fél napos tanácskozás, ahogyan a magánbeszélgetések nagytöbbsége is.

Megjelent: Együtt, 2011/3. - 93-97. o.

A képek forrása: www.tokajiirotabor.hu

netnapló - vízum-ügy

Na, gyere haza valahogy Beregszászból! Délelőtt 10 órától egészen 14:10-ig nem jött semmiféle tömegközlekedési eszköz, amivel neki indulhattam volna ennek a szép kis útnak. Ungvárról azért sokkal egyszerűbb haza jutni. Így egy egész napom ráment a tanulói vízum ügyére, mégsem sikerült beadni: kell még a bankszámlámról egy igazolás, egy lakhatási igazolás és ami a legfontosabb, 60 euró. Az igazolásokat még nyögve-nyelve, de beszerzem valahogy, nade 60 euró? Ne már! És vissza se lehet igényelni...

Annyi hasznom volt ebből a napból, hogy vettem magamnak egy új egérpadot, mivel a régit a minap takarítás közben (sic!) eltörtem. Még jó, hogy ritkán kell takarítanom (ez persze egyenesen következik az egyre kevesebb időből, amit itthon töltök).

Tegnap kaptam egy virtuálisan (a regény címére nem túl eredeti, kissé esetlen szójátékkal rájátszva: mouse-ilag) dedikált borítót Balla D. Károlytól. Megragadom az alkalmat, és máris megköszönöm ezt az igencsak önzetlen posztmodern gesztust: kösz. Azért remélem, valamilyen úton-módon nemsokára eljut hozzám a regény is a maga tapintható valójában. 

Különben már egészen meggyógyultam. Némi forró tea mellett mindjárt megpróbálok olvasni egy kis Gadamert (a holnapi órára kell!), de nem vagyok abban biztos, hogy menni fog. Holnap utazom vissza Debrecenbe, majd csak pénteken jövök haza. Közben dolgozom több íráson is. 

[Időben beszámolok majd még mindenről...]

netnapló - torokgyulladás

Enyhe torokgyulladással küszködöm. Enyhével? Hajnalban és éjszaka elviselhetetlen: szinte nyelni sem bírok. Napközben azért egy fokkal jobb. Szerencsére jelenleg lázas nem vagyok, de mókás, teljesen rekedt a hangom.

Mindenesetre nem mertem Debrecenbe utazni ilyen állapotban, pedig az utazótáskám két napja az ágyam mellett pihen, megpakolva rendesen a túléléshez szükséges legalapvetőbb dolgokkal: ágynemű, kés, villa, wc-papír, gyufa, papírzsebkendő stb. Mit mondjak, szép évadnyitó! Egyből kihagytam a modern irodalomelmélet órát, az egyetlen kötelező szemináriumot…

Holnap lesz az első műhelyfoglalkozás. Azon már igyekszem jelen lenni. Feltéve, hogy javul kicsit az állapotom. Elvileg megkapom végre az ösztöndíjat is, amiből megveszem a tesóm Amazon Kindle típusú e-könyv olvasóját, persze némi kedvezménnyel. Neki úgysem kell, én pedig szívesen átveszem. Van rajta wi-fi, jobban kezeli a pdf-et, mint az enyém, lehet rajta jegyzetelni, kijelölni, ímélezni. Szóval hasznos kis cucc. Idemásolok egy videót, amiből kiderül, milyen is ez pontosan:



Szilágyi István regényeit ajánlotta Görömbei tanár úr disszertációm tárgyául, de ezen még gondolkodom. Elküldtem előzetesen három írásomat, ezeket is megbeszélnénk csütörtökön.

Még mindig a haikukat tanulmányozom. Tegnap elolvastam Vihar Judit A japán irodalom rövid története c. könyvét. Ma a Prae tematikus Japán-számát, illetve a Napút haiku-számát nézem át.

Nemrég kaptam az ímélt, hogy elérhetővé vált az Együtt legfrissebb száma az interneten (a print változatra még várni kell). Most  pedig megyek, beveszem a gyógyszereimet, és megpróbálok olvasni is végre.