netnapló - koli, tej, mozi

Ma ment a nyomdába a Fodor Géza-kötet, reggel még egyszer átnéztem a korrektúrát, apró javításokat javasoltam ugyan, de nem találtam benne súlyosabb hibát. 

Dél körül útnak indultam, olyan 17 órára meg is érkeztem a koliba. A szobámban már várt a Magvető által küldött Tejmozi-recipéldány. Bele is lapoztam:

Hol a tej? A moziban?

A többit majd akkor, ha már sikerült elolvasnom a regényt...

Más: amikor ma megpillantottam a Bárkaonline-on a Szvoren Edinával készült interjút, és belenéztem, ez a sor "szíven ütött": "Meg azt is írják, hogy próbára teszi jó ízlésünket, valamint a kisepikai műfajok iránti prekoncepcióinkat." Na igen, ezt szó szerint én írtam annak idején a Kulteren, egy meglehetősen impresszív jellegű recenzióban. Kellemes meglepetés, hogy valaki egy pályakezdő megjegyzését sem átallja komolyan venni...

Bizonytalanságok a változásban

(A 39. Tokaji Írótáborról)

1. 

Leginkább a káosz szóval jellemezhetjük a mai magyar irodalmat: túl sok benne a zavar, a bizonytalanság, az áttekinthetetlenség. Ezt tovább rontja az a tendencia, amit Görömbei András figyelt meg több mint egy évtizeddel ezelőtt, és amely máig jellemzi a magyar irodalmi életet: „Jelenleg számtalan jelét látom annak, hogy az értelmezők elbeszélnek egymás mellett: a kánonok olykor nem is érintkeznek” (Az egymást erősítő sokféleség. In: Kortárs, 1999/10. = http://www.kortarsonline.hu/9910/gorombei.htm). Vajon hogyan lehet érvényesen beszélni az irodalom életéről és állapotáról ma, amikor rég nincsenek meg azok a közös alapértékek, amelyekből kiindulhatunk? Lehetséges-e még közös nyelv, közös értékszemlélet kialakítása a 21. század elején, vagy marad a párbeszédre képtelenség, a gyakran hangoztatott posztmodern hitvallás, az „anything goes” relativitásának beismerése és az egészben látásról, láttatásról való teljes lemondás? 

Mezey Katalin bevezető előadása

Mezey Katalinnak a 39. Tokaji Írótáborról írt bevezető jegyzetében az alábbi gondolatokat olvashatjuk: „Irodalmunk társadalmi jelenlétének, érdemi gyarapodásának feltételei – mint az értékek átörökítésének, vagy magának a mindenkori alkotómunkának a feltételei – nem maguktól, még csak nem is a piac törvényeinek engedelmeskedve jönnek létre. Ezek a feltételek korról korra változnak, és a legjobb esetben is, alighogy kiharcolják, megteremtik őket az irodalmi élet szereplői, alkotók és olvasók, valamint az anyanyelvi kultúra felvirágzásáért felelős politikusok, az idő máris szétfeszítheti, vagy éppen meghaladhatja a korábban optimálisnak tartott kereteket. És kezdődhet minden elölről, vagy inkább folytatódhat a megállapodottságot nem tűrő és nem ismerő együttgondolkodás: az értékek megszületését és társadalmi befogadását elősegítő munka” (A magyar irodalom élete és állapota. 39. Tokaji Írótábor. In: Magyar Napló, 2011. július. – 1. o.). 

Az irodalom folyamatosan változik. Ez evidencia. De erről a változásról pillanatképet készíteni már korántsem az. A 2011. augusztus 10-12. között megrendezett 39. Tokaji Írótábor az előadások összeállításakor arra tett kísérletet, hogy pillanatképet készítsen a mai magyar irodalom életéről és állapotáról, illetve feltegye a legégetőbb kérdéseket a fentebb már említett problémák tisztázása végett. A vállalkozás kétségtelenül nagy ívű, de szinte teljesíthetetlen: az irodalmi élet rendkívül töredezett. Mindamellett megérdemli az odafigyelést, mélyebb elemzést minden olyan rendezvény, amely fórumot szeretne biztosítani a párbeszéd kialakításához. Még ha nem is minden az elvárások szerint valósult meg: a feszültség, a bizonytalanság, az egzisztenciális problémák, a pénzhiány emlegetése több előadásban olyan fokú érzelemtöbblettel társult, amely nem egyszer háttérbe szorította a konkrét lehetőségekkel való számvetést, a higgadt érvelést, talán magát az eredeti célkitűzést. Ha belegondolunk, egyáltalán nem könnyű úgy beszélni valamiről, ami a jelek szerint nemhogy súlyosan beteg, de teljesen kivérzett állapotban leledzik, amint azt az egyik előadó kiemelte a tanácskozás során. 

2. 

Régóta rákfenéje a magyar irodalmi életnek a népi-urbánus ellentét. Épp a napokban olvastam Illyés Gyula naplójegyzetét, amelyben megemlíti ennek a szembeállításnak a kezdeteit, amikor is a kiéleződő különbség az „eddig elég egységes fiatal magyar irodalmat „urbánusok”-ra és „népiek”-re szakította szét” (Naplójegyzetek [1929-1945], megtalálható a Digitális Irodalmi Akadémia archívumában). Eleinte Illyés idézőjelbe téve használta naplójában a két fogalmat, később már nem. 

Nyilvánvaló, ennek a két csoportnak a szembeállítása túlhaladott, terméketlen, erőltetett. Valahogy mégsem tudunk leszokni róla. Talán azért, mert könnyebb kategorizálni, a különbségeket felnagyítani, mint a diskurzust keresni? Én népi vagyok, te pedig nem? Vagy épp fordítva? És melyik a jobb, értékesebb, melyik a rosszabb, teljességgel értéktelen? Tényleg nincs ennél fontosabb kérdés? 

A plenáris ülésen

Mindenesetre Bertha Zoltán az első nap plenáris ülésén hangot adott annak a véleményének, miszerint a kortárs magyar irodalom kétpólusú. Az írók akkor is besoroltatnak valamelyik kategóriába, ha maguk ezt nem akarják, a túlhaladott népi-urbánus vitát pedig liberális-konzervatív tartalommal próbálják megtölteni. Kinek jó ez? És persze miért jó ez? 

Naivnak tűnhet az utóbbi két kérdés, mégsem árt feltenni őket néha, hiszen sokszor a legnagyobb természetességgel fogadjuk el ezt az állapotot, holott az korántsem természetes. Valahol ennek is köszönhető, hogy nem lehetséges egy mindenki által elfogadott kánon létrehozása: nincs közmegegyezés az esztétikai értékeket illetően. Az egyik kánonban például fontos helyet foglal el Kányádi Sándor életműve, miközben a másikban említést sem érdemel. Vessünk egy pillantást a legfrissebb akadémiai irodalomtörténeti kézikönyvre (Gintli Tibor (főszerk.): Magyar irodalom. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010.), még a névmutatóban sem találkozhatunk Kányádival. Ezek szerint értéktelen, érdektelen lenne bizonyos értelmezői közösségek számára valamennyi verse, és nem olvasható irodalomtörténeti teljesítményként a posztmodern felől mondjuk a Halottak napja Bécsben? 

3. 

A magyar irodalom intézményeit tekintve szintén nem kicsi a zavar, az átgondolatlanság. Alexa Károly a mai folyóirat-rendszert bírálta. Szinte frázissá vált már, hogy a magyar irodalom folyóirat-irodalom. És valóban: az irodalmi élet minden jelentős eseménye, így a botrányok is a folyóiratokban zajlottak le. A lapok között volt kommunikáció, ha megjelent egy fontos mű, szinte valamennyi folyóirat törekedett arra, hogy hírt adjon róla. 

A rendszerváltás után ez a helyzet megváltozott: összeomlott a könyvkiadás, ezzel együtt a folyóirat-struktúra szintén áttekinthetetlenné vált. Új lapokat indítottak, a mennyiség növekedésével viszont nem emelkedett a művek nívója. Sőt. Ha találomra felütünk néhány kortárs irodalmi folyóiratot, láthatjuk, mennyi sok a középszerű alkotás. A tömegtermelés nem tesz jót az olvasónak. 

Középen: Alexa Károly

Alexa szerint az irodalmat szekértáborokban küzdő katonák alkotják. Az a személyes (szubjektív) jelenlét pedig, ami annak idején jellemezte a szerkesztőségeket, ahol egy kezdő költő-író tanulhatott, megfigyelhette az idősebbeket, szinte teljesen eltűnt a virtuális világban. A szerkesztőségekbe e-mailen érkező anyagok mennyisége hatalmas, ezzel párhuzamosan az irodalmi élet személyessége visszaszorult. Azt sem felejthetjük el, hogy a folyóiratok közötti kommunikáció vagy megszűnt, vagy csak nagyon szűk körben valósul meg. Egyértelműen belterjesebbé váltak az irodalmi lapok. 

Megdöbbentő adatokkal szolgált Benke László a könyvtárak felszereltségét illetően. A kortárs magyar szépirodalom nagy része egyszerűen nem jut el az olvasóhoz, így az a paradox helyzet áll fenn, hogy igazából az sem olvashat, aki szeretne még olvasni. 

A Nemzeti Erőforrás Minisztériumának statisztikája szerint Magyarországon a működő könyvtárak száma 3580 (2010. december végi adat), ebből önálló könyvtár 1699, ellátott települési szolgáltatóhely 1881. Ha ezeket a számokat nézzük, mégis mit jelentsen az, hogy Albert Zsuzsa Éghetetlen, mint a főnix című alapvető, a századforduló jeles alkotóival készült beszélgetéseket tartalmazó könyvéből összesen 19 példányt adtak el a könyvtáraknak? Még rosszabb a helyzet Baán Tibor Visszajátszás című verseskötetével: ebből összesen 3 példányt rendeltek a bibliotékák. (Gyorsan hozzáteszem: a határontúli helyzetről mit mondjunk akkor, ha a magyarországi ennyire elszomorító?) 

A könyvtárellátás főleg a kanonizáltak érdekében működik, mint ahogyan a Márai-program sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: túl sok az igazságtalanság a támogatások elosztásában. 

A támogatáspolitika helyzetét Bodó Barna elemezte. Ebből kiderült: a támogatáspolitikát mindenekelőtt fel kellene építeni, mert jelenleg nincs benne rendszer. Ehhez viszont partneri kapcsolat szükséges. Hiába kezdeményezünk párbeszédet, ha nincs partner. 

Az irodalom közéleti szerepe az utóbbi két évtizedben valóban csökkent, de ez még nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne lenne értelme. Hiszen sorsa valójában ma is össztársadalmi kérdés, ügyeit nem intézheti csupán a politika. Már jó ideje tisztában lehetünk azzal, hogy az irodalom nem képes eltartani önmagát, szüksége van a segítségre. De mégis ki dönti, ki döntheti el: kit, illetve mit kell támogatni? 

Támogathatjuk az alkotót, az alkotást, a publikációs műhelyeket, a befogadást. Külön dilemmát jelent a kisebbségi, nemzetiségi irodalmak támogatása, mert hiába mondjuk, hogy ez az adott állam belügyeibe tartozik, a nemzetállamok államnyelvben gondolkodnak, a kisebbség pedig nem tartozik az államnyelv kedvezményezettei közé. Elég itt a szlovák nyelvtörvényre utalni. (Közbevetésként: Kárpátaljára nézvést sem éppen pozitívan értékelhető az ukrán nyelvtörvény.) Pedig a kisebbségben élőknek is vannak jogaik. 

Tudatosítani kellene, hogy a támogatás nem adomány, hiszen ez a támogatónak és támogatottnak egyaránt fontos: ezzel mintegy legitimálják egymást. Négyféle támogatás-típust különböztethetünk meg: 

1) filantrópia: valaki emberszeretetből ad pénzt, de ez semmiféle kötelezettséggel nem jár; 

2) mecenatúra: itt már jellemző a számonkérés. A támogatott köteles beszámolni arról, mire költötte a kapott pénzt; 

3) szubvenció: pályázatok alapján, versenyben elnyerhető pénzbeli hozzájárulást jelent; 

4) dotáció: a támogatás átkerül a közszférába, az állami feladatok listájába; 

Az itt felsoroltak közül a szubvenció ma a legelterjedtebb. A filantrópiában bízni naivitás volna, mint ahogy a dotáció sem oldaná meg a problémákat, hiszen nem jó az, ha az állam bele akar szólni az irodalomba, általa könnyen sérülhetne a véleményszabadság. A mecenatúrában viszont rengeteg kiaknázatlan lehetőség rejlik. Valahogy efelé kellene nyitnia az irodalmi élet szereplőinek. De továbbra is lebeg előttünk a kérdés: mikor indul meg a társadalmi vita az irodalom rangját illetően? Mikor lesz végre egy életképes stratégia?

4. 

Kerekasztal-beszélgetés

A 39. Tokaji Írótáborban elhangzott előadások, kerekasztal-beszélgetések a magyar irodalom állapotáról leginkább negatív hangulatot közvetítettek. A legtöbb előadó nem tudott továbblépni a pénzhiányon, a támogatáspolitika igazságtalanságain, a káosz diagnosztizálásán. Erre az utolsó nap kerekasztal-beszélgetésén reflektáltak ugyan néhányan, de ők sem tudtak mást, jobbat mondani. Sok a bizonytalanság a változásban. 

A magyar irodalom, az irodalmi élet állapota valószínűleg sohasem volt teljesen kielégítő. Mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy egy vidéki színház éves költségvetéséből helyre lehetne hozni mindent. Ez nem színházellenesség, csak a méltánytalanság, aránytalanság említése, tudatosítása. Kinek fontos ma a magyar irodalom? Írók nélkül valószínűleg - sok egyéb mellett - színház sem létezhetne… 

Farkas Gáborral beszélgetek

Persze művek születnek, az irodalmi élet létezik. Valahogy. De ebbe a helyzetbe belenyugodni: felérne az öngyilkossággal. Ezt sugallta számomra a két és fél napos tanácskozás, ahogyan a magánbeszélgetések nagytöbbsége is.

Megjelent: Együtt, 2011/3. - 93-97. o.

A képek forrása: www.tokajiirotabor.hu

netnapló - vízum-ügy

Na, gyere haza valahogy Beregszászból! Délelőtt 10 órától egészen 14:10-ig nem jött semmiféle tömegközlekedési eszköz, amivel neki indulhattam volna ennek a szép kis útnak. Ungvárról azért sokkal egyszerűbb haza jutni. Így egy egész napom ráment a tanulói vízum ügyére, mégsem sikerült beadni: kell még a bankszámlámról egy igazolás, egy lakhatási igazolás és ami a legfontosabb, 60 euró. Az igazolásokat még nyögve-nyelve, de beszerzem valahogy, nade 60 euró? Ne már! És vissza se lehet igényelni...

Annyi hasznom volt ebből a napból, hogy vettem magamnak egy új egérpadot, mivel a régit a minap takarítás közben (sic!) eltörtem. Még jó, hogy ritkán kell takarítanom (ez persze egyenesen következik az egyre kevesebb időből, amit itthon töltök).

Tegnap kaptam egy virtuálisan (a regény címére nem túl eredeti, kissé esetlen szójátékkal rájátszva: mouse-ilag) dedikált borítót Balla D. Károlytól. Megragadom az alkalmat, és máris megköszönöm ezt az igencsak önzetlen posztmodern gesztust: kösz. Azért remélem, valamilyen úton-módon nemsokára eljut hozzám a regény is a maga tapintható valójában. 

Különben már egészen meggyógyultam. Némi forró tea mellett mindjárt megpróbálok olvasni egy kis Gadamert (a holnapi órára kell!), de nem vagyok abban biztos, hogy menni fog. Holnap utazom vissza Debrecenbe, majd csak pénteken jövök haza. Közben dolgozom több íráson is. 

[Időben beszámolok majd még mindenről...]

netnapló - torokgyulladás

Enyhe torokgyulladással küszködöm. Enyhével? Hajnalban és éjszaka elviselhetetlen: szinte nyelni sem bírok. Napközben azért egy fokkal jobb. Szerencsére jelenleg lázas nem vagyok, de mókás, teljesen rekedt a hangom.

Mindenesetre nem mertem Debrecenbe utazni ilyen állapotban, pedig az utazótáskám két napja az ágyam mellett pihen, megpakolva rendesen a túléléshez szükséges legalapvetőbb dolgokkal: ágynemű, kés, villa, wc-papír, gyufa, papírzsebkendő stb. Mit mondjak, szép évadnyitó! Egyből kihagytam a modern irodalomelmélet órát, az egyetlen kötelező szemináriumot…

Holnap lesz az első műhelyfoglalkozás. Azon már igyekszem jelen lenni. Feltéve, hogy javul kicsit az állapotom. Elvileg megkapom végre az ösztöndíjat is, amiből megveszem a tesóm Amazon Kindle típusú e-könyv olvasóját, persze némi kedvezménnyel. Neki úgysem kell, én pedig szívesen átveszem. Van rajta wi-fi, jobban kezeli a pdf-et, mint az enyém, lehet rajta jegyzetelni, kijelölni, ímélezni. Szóval hasznos kis cucc. Idemásolok egy videót, amiből kiderül, milyen is ez pontosan:



Szilágyi István regényeit ajánlotta Görömbei tanár úr disszertációm tárgyául, de ezen még gondolkodom. Elküldtem előzetesen három írásomat, ezeket is megbeszélnénk csütörtökön.

Még mindig a haikukat tanulmányozom. Tegnap elolvastam Vihar Judit A japán irodalom rövid története c. könyvét. Ma a Prae tematikus Japán-számát, illetve a Napút haiku-számát nézem át.

Nemrég kaptam az ímélt, hogy elérhetővé vált az Együtt legfrissebb száma az interneten (a print változatra még várni kell). Most  pedig megyek, beveszem a gyógyszereimet, és megpróbálok olvasni is végre.

netnapló - A légypapírtól eljutni oda. Hova is?

Leszedtem végre a légypapírt a plafonról. Eddig is csak az Örkény iránt érzett tisztelet miatt volt még fent, de most, hogy elkapott néhány nászutast és ezzel betöltötte előre elrendelt szerepét, úgy döntöttem, végképp megszabadulok tőle. Úgyhogy volt, nincs.

Együtt 2011/3.

Persze nem csak ezzel foglalkoztam az elmúlt másfél hét folyamán. Végigolvastam és tüzetesen kijavítottam az Együtt friss számának valamennyi hibáját, elírását, pontatlanságát. Ma néztem át még egyszer (és utoljára), holnap elvileg már megy a nyomdába. Szép, vaskos szám lett.

A Kortárstól is megkaptam közben a korrektúrát, most már biztos, hogy megjelenik a tanulmányom az októberi számban. Ennek nagyon örülök, még soha nem jelentem meg a Kortársban.

Az előző bejegyzésemben emlegetett haiku-antológiáról készülő recenzióm egyelőre töredékekben van, de érzem, hogy nemsokára tényleg befejezem. A nyáron sajnos elszoktam az írástól, a folyamatos szellemi munkától. Ebbe nehéz lesz újra belejönni. De a Fodor-kötettel egész jól haladok. Néhány verset ki kell cserélni a szerző kérésére, csakhogy ezek nincsenek meg digitálisan, ocr-ezni pedig nem tudok most a gépen, úgyhogy marad a gépelés. Hétvégére már ezt is igyekszem nyomdakész állapotba hozni. Lesz a könyvnek egy kis reklámja, de erről majd később. Majd máskor...

Holnap utazom Debrecenbe, beiratkozni. Hivatalosan is diák leszek. Újra. Élvezni fogom. Még bankszámlát kell nyitnom, illetve lakhatási igazolást kell kérnem a kollégiumból a D típusú vízumhoz. De ezek már egyszerű dolgok. Nem lesz velük gond.

Közben alakulnak a programok is. Októberben utazom Budapestre. Jó lesz megint találkozni az ismerősökkel, a régi és új barátokkal. 

Most megyek, ellenőrzöm, hogy minden papírt beraktam-e a táskámba, utána borotválkozom (tudom, tudom, reggel szokás, de ez a reggel elszaladt valahogy...), és ha marad még energiám, megírok egy fiktív szerelmes levelet, hogyha ennyire kíváncsiak a borítékaimra a vámon, olvassák csak nyugodtan.

Amíg nem leszek, hallgassátok Demes Tamást, hiszen megremeg az ember szíve (éppenséggel arra való!), ha feltűnik valahol egy tehetséges kárpátaljai. És ő tényleg ***** jó!

netnapló - re

Nem, nem tűntem el. Csak szükségem volt egy kis privát magányra. Érdekes ez a tautológia: privát magány. Hmm. Talán azért van rá szükség, mert az interneten van közösségi magány is (lásd például Facebook). De ehhez akkor nem volt sok kedvem. Csak ülni akartam a szobámban és gondolkodni. Sokat, mélyen.

Egyszer rám is nyitottak itthon, ahogy a szobámban, a sötétben ültem és bámultam magam elé. Mit csinálsz? Gondolkodom, válaszoltam. Azt hiszem, ez már átment enyhe depresszióba nálam, de nem biztos.

Vannak olyan dolgok, amikről nem szívesen beszélek. Ez a néhány nap, hét, hónap tele volt ilyen dolgokkal: ismerkedés, összeveszés, sörözés és rengeteg munka. A munkáról beszélhetek. Három recenzióval vagyok adós: Ezer magyar haiku, Az év novellái 2011, Spiró: Kémjelentés. De dolgozom rajtuk, nemsokára befejezem őket. A késés oka főleg a szerkesztői munkában keresendő. Átnéztem a nemrég elhunyt Szalai Borbála kéziratát, illetve megbíztak Fodor Géza válogatott verseinek összeállításával. Tavaly volt hatvan éves a költő. Szerintem jó könyv lesz. Ma fejezem be az előszót.

A héten jártam Debrecenben is, beiratkoztam a kollégiumba. Lakható hely: barátságosak, közvetlenek az emberek. Kissé mégis idegen minden. Majd úgyis megszokom. 14-én kell beiratkozni az egyetemre, akkor be is költözöm. Terveim szerint úgy kéthetente járnék haza. Apropó hazajárás: a határátkelőn most már vámnyilatkozat kitöltése kötelező. Azt hinné az ember, hogy ezzel könnyebb lett az átkelés. Egy frászt! Így is szétszedték a táskám, pedig mondtam, hogy tanulni megyek, nem viszek sem drogot, sem piát. Nem viszek semmit. Még a lezárt borítékot is kinyittatták velem. Borzalom.

Úgyhogy most itthon vagyok. Várom a friss Együttet (egyelőre olvasószerkesztésre). Benne jelenik meg a 39. Tokaji Írótáborról írt jegyzetszerű kisesszém. Talán az októberi Kortársban jön a fiatal nemzedékről írt tanulmányom, de még nem küldték a korrektúrát.

Szóval nem tűntem el, csak egy kicsit háttérbe szorítottam magam. Olvasok, de egyre lassabban. Elég sok könyvet másoltam fel az e-book olvasóra, főleg kortárs irodalmat, de klasszikust is. Remélem, Debrecenben lesz időm elolvasni ezeket…

Amíg itthon vagyok, szeretném befejezni az írásokat, amikkel elmaradtam. A továbbiakat még nem tudom. Esténként olvasom a Finnegan ébredésének magyarul elérhető részleteit. Olvashatatlan szöveg, de tele van zseniális ötletekkel.

Kéjjel járó kínrímek (Magyar badar. 246 régi + 154 új limerik)

Elképzelem a költőt (most épp Timár Györgyöt), amint egy fehér lap fölé görnyed gondterhelt arccal, és azon töri a fejét, milyen pajzán rím lenne hatásos a „Márokpapi”-ra. Aztán megvilágosodik, hiszen magától értetődő: „mindig jár ott tapi”. Két másik kínrím megtalálása után pedig szinte adja magát a Kati női név, hogy öt sorban, aabba rímképlettel egy egész történet bontakozzon ki, lehetőleg ütős poénnal fűszerezve. Egyszerre szórakoztató és megterhelő agymunka lehet.

Mindenesetre szépen virágzik a magyar limerik. Ezt bizonyítja, hogy rövid időn belül már a második kiadását vehetjük kézbe a Várady Szabolcs által összeállított Magyar badar elnevezésű limerik-antológiának (az első 2002-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónál). Az új kiadás 246 régi és 154 új badar (Kosztolányi magyarítása) verset tartalmaz. A régiek közül kirostálódott az aktualitásukat vesztettek nagy része, de az újabbak között is találhatunk olyanokat, amelyek tíz-húsz év múlva feltehetően hasonló sorsra jutnak majd (pl. a Schmitt Pálról írt kismesteri darab, amit nem állhatok meg, hogy ide ne másoljak: „Van egy úr, úgy hívják, Smitt Pál. / Levelet inkább csak diktál. / „Hogy írják, hogy „állam”? / 2 l? Eltaláltam!” / „Jesszusom, Pali, te ittál!” – Imreh András). Ez a forma, úgy látszik, könnyedén elbírja nem csak a malacságokat, de az aktuálpolitikai fricskákat is: kellően gonosz, frusztrációt old, de csak finoman, a jó ízlés határain belül (máskor pedig azon kívül).

A szerkesztő körültekintő előszavában körbejárja a limerik történetét és magyarításának útját. Ebből megtudhatjuk, hogy a ma ismert műforma a viktoriánus Anglia Janus-arcú terméke. Két változata terjedt el: az egyik Edward Lear nonszensz ötsorosai által vált kedveltté, később már-már népmozgalommá, a másik pedig a prüdéria szorítása ellen lépett működésbe. „Ez az értelmiség obszcén folklórja” – mondja Várady Szabolcs. Az egyik meghatározás szerint három fajtája különíthető el: 1. a nők jelenlétében is elmondható, 2. olyan, amelyet nő nem hallhat, de papi személy még igen, és végül 3. A LIMERICK (azaz a bawdy, a trágár nonszensz).

Számunkra viszont a legfontosabb, hogy a versforma a XX. század második felétől honosodott meg magyar nyelvterületen (olyannyira, hogy honi megnevezésében a c betű kikopott a k mellől): egyre-másra születnek azóta is a jobbnál-jobb darabok. Ennek ellenére még mindig tartja magát a vélekedés, miszerint ez a legangolabb, sőt talán az egyetlen tősgyökeres angol versforma. Gershon Legman folklorista szerint (aki az eddigi legnagyobb angol limerik-antológiát szerkesztette) pedig csakis angolul van jövője a limeriknek. Ennek az állításnak a végére kívánt kérdőjelet tenni jelen gyűjtemény.

A Magyar badarban témák szerint sorakoznak egymás után a limerikek: az első csokorban maga a versforma mibenléte merül fel kérdésként: mikor jó, miért jó egy efféle szerzemény? (Erre elegáns választ találunk a kötetben: „Mikor jó a limerik? / Hogyha jól megrimelik. / Akkor aztán / kéjt fakaszt ám – / jobbat, mint egy rimalik” – Várady Szabolcs). A következőkben a helyhez és személyhez nem kötött badarságok vannak, melyeket a földrajzról és az állatokról szólók követnek. Majd a „Volt egy úr”, „Volt egy nő” formula kevésbé malac változatait találjuk, melyeket a híres emberek, politika, történelem témakör követ, hogy az irodalom-művészet világán keresztül elérkezzünk végre a valódi disznóságokhoz (ennek címe a legbeszédesebb: „Piroska pedig – hamm! Bekapta”, és mindnyájunk örömére ez tartalmazza a legtöbb darabot).

Az egyes versek sorszámmal vannak ellátva, és csak a tartalomjegyzékből tudhatjuk meg, melyiket ki szerezte. Ennek hozadéka egyrészt a játék: találgathatunk a szerző személyét illetően, másrészt viszont az antológiának így körülbelül olyan összhatása van, mintha valóban egy folklórgyűjtéssel lenne dolgunk.

Ha a tartalmon túl figyelmünket a formai megoldásokra irányítjuk, akkor szembetűnhet: költőink nem egyszer kibújnak a kötöttségek alól, de csak azért, hogy a forma fellazításával nem várt módon mutassák meg az olvasónak, hogy a limerik közel sem olyan monoton, mint azt első benyomásra hinnénk. A humor forrása lehet például, hogy a legutolsó sorban nem találunk rímet, bár könnyedén kikövetkeztethetjük a kontextusból, mi illene oda valójában: „Nővel volt K., de nem VIP-pel. / Bajára rettegve tippel. / „Doki, mar a pisa. / A diagnózisa?” / „Ez bizony nem szimpla felfázás.” (Imreh András).

De a tájszólást imitáló versek is megérdemlik a figyelmet: „Néztám a sashalmi kalauzot, / az Örsig táljesen felajzott. / Má’ mostan rászketek, / harmatos tástemet / ne a HÉV-en érje gyalauzot.” (Kozma István: Bejárós lány panasza). A legfrissebb termés közül pedig Balla D. Károly Kárpáti limerikek ciklusának itt található darabjait ajánlom ízlelgetésre: „Pontos egy városka Beregszász, / kurváknak létszáma kerek száz. / Nem bírja a tárcád?/ Keress egy apácát, / ha már csak imára erektálsz.” (Kínálat és lehetőség).

Valójában lehetetlen érzékeltetni egy ilyen antológia gazdagságát, hiszen mai költőink közül egyre többen írtak/írnak jó limeriket, hölgyek-férfiak egyaránt (a felsorolás közel sem reprezentatív: Csukás István, Gergely Ágnes, Györe Gabriella, Jónás Tamás, Kiss Judit Ágnes, Kovács András Ferenc, Lator László, Orbán Ottó, Szabó T. Anna, Tandori Dezső, Tóth Krisztina, Varró Dániel és persze az anonimitás homályába burkolózó Névtelen). Ha pedig ellátogatunk valamelyik központi limerik-portálra (limerik.szerver.org), magunk is meggyőződhetünk arról, nem csak profi költők gazdagítják folyamatosan ezt a nemes hagyományt. Reméljük, lesz még folytatása a Magyar badarnak is.

Magyar badar. 246 régi + 154 új limerik. Válogatás, szerkesztés, előszó: Várady Szabolcs, Syllabux, 2011.

Megjelent: kulter.hu (2011. augusztus 03.)

netnapló - ünneplés, ösztöndíj, mindenféle gondolatok

Item. Az elmúlt hét folyamán többször is megünnepeltük a haverokkal az ösztöndíjamat. Olyannyira hevesek voltunk, hogy egyik alkalommal egy kör alkoholmentes sör is becsúszott a tesóm jóvoltából. Nevetett rajtunk az egész bár. Még napok múltán is. Legalább emlékezetes marad.

Meglehetősen sokan gratuláltak a felvételi sikeremhez. Ez nagyon jól esett. Tavaly kudarcba fulladt a próbálkozásom. De számomra furcsa, hogy a legtöbben hozzátették elismerő szavaikhoz: "Ne gyere vissza". Az ilyesmi felér egy sértéssel. Mert ha én képes vagyok elfogadni, hogy vannak emberek, akiknek semmit sem jelent Kárpátalja, akkor legalább a közeli ismerőseimnek, a családomnak tisztában kellene lennie azzal: nekem viszont nagyon sokat jelent. Nem állítom, hogy soha életemben nem fordult meg a fejemben az átköltözés lehetősége. Nem vagyok álszent. De mindig arra ébredtem rá, hogy én Kárpátalján érzem jól magam: kicsi, néha annyira szűk, hogy még fellélegezni is nehezemre esik, de mégiscsak az enyém. Nem vakon, nem mindenbe beletörődve, de szeretem. Biztos vagyok abban, hogy csupán a legvégső esetben hagynám itt végleg. Mert mi lenne velem például az ukrán nacionalisták bunkó beszólásai, vagy a határátkeléskor szendvicseim között élvezettel turkáló vámosok nélkül? Bele se merek gondolni...

Pedig tényleg nem kötelez semmiféle papír a maradásra. Magyar állami ösztöndíjra nyertem felvételt, egyelőre állampolgárságra, letelepedési tilalomra vonatkozó szerződést, nyilatkozatot nem írattak alá velem...

Item. Debrecenben nagy lehetőséget látok, amit nem szeretnék elszalasztani. Végre lesz a közelemben egy (vagy több?) jól felszerelt könyvtár, naprakész lehetek irodalmi dolgokban, elmélyülhetek több témában anélkül, hogy aggódnom kellene: ha nem fejezem be időben ezt a verset vagy recenziót, nem lesz pénzem egy új ingre, cipőre, esetleg egy korsó jó hideg literes sörre. Ez azért tényleg nem kis dolog.

Szeretném műveltségem hiányosságait eltüntetni, amennyire ez három év alatt lehetséges. Nem értek a képzőművészethez, filmművészethez, az esztétikai ismereteim alapjában véve meglehetősen felületesek, de a történelmi-társadalmi-politikai tájékozottságom sem kielégítő (ezzel szinte naponta szembesülök), magyar- és világirodalmi műveltségem szintén komoly kiegészítésekre, újragondolásra, szétszedésre, reflexióra, majd újbóli összerakásra szorul. Persze a terveknek van egy olyan tulajdonsága, hogy a legritkább esetekben valósulnak meg hiánytalanul. De tervek nélkül, életunt pofával nekiindulni nem érdemes.

Item. A napokban néztem meg, és nagyon erősen hatott rám Tarkovszkij Tükör (1974) című filmje. Sokkal erőteljesebben, mint a közelmúltban Tarr Béla Kárhozata. A Tükör először szinte élve nyúzta le rólam a bőrt, utána feldarabolt, végül úgy rakott össze, hogy a fene nagy egóm teljesen megkérdőjeleződött. Talán ezt nevezném én katarzisnak. Kevés mű képes ilyet kiváltani az emberből.

Ma délelőtt pedig a végére értem Parti Nagy Lajos A fagyott kutya lába (2006) című novelláskötetének. A címadó mű  szintén mély hatással volt rám, a többit viszont csak részleteiben tudtam élvezni. De lehet, hogy bennem van a hiba. Készülök újranézni a Taxidermiát, mert amikor először módom volt megtekinteni a filmet, nem vettem eléggé komolyan.

Item. Jelenleg semmiféle projekten nem töröm az agyam. Augusztusig pihenek, ha nem jön közbe valamilyen váratlan ügy. Szeptembertől talán egy egészen új korszak kezdődik az életemben: amiket eddig írtam, megmaradnak zsengének, amiket pedig ezután kiadok a kezeim közül, lehetőleg mélyebb, átgondoltabb, problémagazdagabb, érzékenyebb írások lesznek.

Legalábbis valami ilyesmit szeretnék. (Kész a leltár.)

cédula - a kritikaírásról 2

Folyamatosan foglalkoztat, hogy az ún. profi olvasó (már ez is eléggé problémás fogalom, kb. olyan, mint a profi író) mennyire érti/értheti meg egyáltalán a bírált művet? És mitől hitelesebb a szerzői olvasat, mint a kritikusé (ha egyáltalán az)? Létezik-e egy bizonyos elolvasott könyvmennyiség (-minőség), ami után az ízlésem már olyan kiforrott lesz, hogy bármiről magabiztosan megmondhatom, mennyit ér? Vagy ez az egész tényleg relatív, mint ahogy a posztmodern  állítja? Akkor pedig "anything goes" és ezzel le van tudva?

cédula - a kritikaírásról

PDL írta egyik levelében (amit közvetítő által ismerek), hogy perverz dolog lenne, ha megmondaná a kritikámról, az tetszett neki vagy sem. Akkor nem értettem pontosan, mire céloz. Ma megértettem. És igaza van, tényleg nem egészséges, ha a szerző saját magáról, művészi teljesítményéről, a  róla szóló kritikáról úgy mond véleményt, hogy nemcsak befolyásolni,  de irányítani is szeretné a recepciót...