netnapló - után

Még élek.

netnapló - előtt

Egész hétvégén a XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál eseményeit követtem a Prae.hu-n, az Irodalmi Jelenen, a Literán és a Bárkán. Jó volt látni a képeken a rengeteg könyvet, szívet dobbantó érzés volt olvasni a számtalan beszélgetésről, könyvbemutatóról készült jegyzetet, riportot, na és látni: az olvasók még ma sem haltak ki teljesen. Különösen tetszett a Kovács András Ferenccel készült interjú a Prae.hu-n, melyben többek között a Magvetőnél idén megjelent kötetéről (Bohócöröklét) kérdezték. A beszélgetés egyik legfontosabb gondolata:

"Én igazából, amellett, hogy vannak kedvenceim, akik többször vissza-vissza térnek egy-egy félsorral, félszóval, metaforával, utalással vagy hódalattal vagy bármivel a versekben, ott arról beszéltem, és valóban ez a fontos, hogy ezekben a nagy ellentétpárokban gondolkodunk, hogy ha Kosztolányi, akkor Babits nem, vagy ha Kosztolányi, akkor Ady nem, ilyesmiről volt szó, vagy ha Babits igen, akkor József Attila nem, ilyenek nyilvánvalóan nincsenek, ezek kezdettől fogva rossz irodalomtörténészi megközelítések, mint az, hogy miért Csokonai és miért nem Berzsenyi, vagy miért Arany és miért nem Petőfi. Úgy látszik, az elme így gondolkodik, vagy az irodalomtörténet mindig ilyen ellentétekre hegyezte ki a történeteket, élettörténetileg is." (Forrás: Prae.hu) 

KAF nagyon fején találta a szöget! Továbbá ajánlanám még Simon Márton Szvoren Edinával készült interjúját. Szvoren Edina képviselte idén Magyarországot az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján.

Ezen kívül persze szoktatom szívemet a holnapi naphoz. Huszonhárom év. Nagyon nehéz!

netnapló - kiskacsák

Vasárnap van. Megint. A verőfény a maga idejétmúlt romantikájával kicsalogat a lépcsőre. Fogom a netbookom és kiülök a tetejére (EP erre azt mondaná: na, nem a netbookomnak!). Valahonnan megcsapja az orrom a megfáradt kutyaszar (?) erős, "nem is tudom, minek nevezzem, mi"-je. Nem tudom azt se, merre keressem az émelyítő szag forrását. Felforgatok mindent magam körül: cipőt, virágcserepet, horgolt terítőt. Semmi. Végső elkeseredésemben beleszagolok az ablak alatt épp most nyíló tulipán kelyhébe. De nem. Nem onnan jön.

Már kezdem sejteni! Biztosan a gyenge szellő hozta erre a szagot. Átmegyek a másik udvarra. Megvan! Heuréka! A kiskacsák azok. Élőben nem egészen olyanok, mint a mesékben. Kicsit büdösebbek. Vagyis még nincsenek szagos mesék, úgyhogy voltaképp nem tudom, mennyire van alapja ennek az összehasonlításnak…

Szóval így vegyült a fennkölt vasárnap délutáni gondolataim közé a szarszag. De erről inkább nem írok hosszabb blogbejegyzést, ugyanis nem eléggé irodalmi, nem eléggé emelkedett, és a végén még azt hinnék az olvasók, hogy elvesztettem a maradék jó ízlésemet is. Pedig félve megjegyzem azért: sokan szeretnek hivatkozni a kegyetlen valóságra és arra, hogy az irodalomnak ezt kell tükröznie.

 

Kiskacsák (illusztráció)

 

Anna Ahmatova: Sötét szoba

Szavakat mondok, és meséket szövök,
Melyek félve jönnek csak világra.
Méh dönög a fehér krizantém fölött,
Benn már ontja illatát a párna.

Egy szoba, melyre keskeny ablak tárul,
Szerelmet őriz: régen-volt tanú...
Az ágy fölött egy mondat franciául
Írva: „Seigneur, ayez pitié de nous”.

Lelkem, egykori bús mesék világát
Ne idézd meg újra, ne keresd!
Nézd, már a sevres-i porcelán sugárát
Is rejti egy köpeny: a komor est.

Nézd, már az utolsó színfolt is fakó
A tündöklő dália-csokorban.
S most, mintha álmodnám: hegedüszó,
S hirtelen, ritka csembaló-dallam.

1912 

(Fordította: Csordás László)

Megjelent: Együtt 2011/1.

netnapló - diák

Diák, írj netnaplót! Ez a felszólítás persze nekem szól. Mert gyakorolni azt kell. Úgyhogy nézzük, mit is csináltam ma.

Felkeltem. Felöltöztem. Megnéztem az e-mailjeimet. Elővettem egy ÉS-számot. Elolvastam. Felnéztem a facebookra, az ígéretes linkekre rákattintottam. És szörnyülködtem néhány kiscsaj „egymegapixeles minőségű pózolós” képén. Ez a napi rutin. 

 

Csak sikerült végre beszerezni a Prae legutóbbi (ún. e-számát), így ezt is lapozgattam ma. Különben még mindig botrányosan nehéz nálunk beszerezni egy nyomtatott folyóiratot. M-nek mondtam, de ő elfelejtette. Az ungvári könyvesboltban megrendeltem. El is hozták némi késéssel. Megjött a legújabb Magyar Napló is. Meg kellene szerezni az új Az év verseit. Nagy Gábor szerkesztette, kíváncsi vagyok, mennyiben különbözik az új kötet a Szentmártoni-féle sorozattól.

Aztán délután megpróbáltam írni egy novellát. Vázlat lett belőle meg néhány ígéretes mondat. De nem volt kedvem kidolgozni. Lehet, hogy később jobb hangulatban könnyebben befejezem ezt a munkát. 

 

Csináltam magamnak kaját: grecska tejeskávéval. Ilyet még nem ettem. Hát kipróbáltam.

Majd egy Nádas-kisregénynél kötöttem ki. Fiatalkori alkotás. Ilyenkor mindig észreveszem magamon az irigység jeleit, mert bennem nincs akkora alkotói kedv, hogy kilencven oldalas kisregényeket írjak, pedig jó lenne kipróbálni egyszer, milyen érzés. Bár nem hiszem, hogy olyan feszesen tudnám tartani a cselekményt, mint Nádas. Szeretek elveszni a részletekben. A nyelvben. Élvezem az összetett mondatok lejtését. Ilyenek. Ezeket meg kell tanulnom kezelni.

Holnap versmondó verseny Beregszászon. Én is benne leszek a zsűriben. Most még megnézem az irodalmi portálokat, milyen újdonság került fel rájuk. Aztán lehunyom két szemem. Csúcsú. Zzzz.

netnapló - a költészet napja

Szerettem volna egy jó netnaplót írni a költészet napja tiszteletére. De sehogy sem akart összejönni. Fáradtság, más elfoglaltság, de okolhatnám a vonat kerekeinek idegesítő zakatolását is akár.

Azt vettem észre magamon, hogy nem tudom összefoglalni mélyebbnél mélyebb gondolataimat. Csapongok összevissza. Erőltetni meg semmit se érdemes. Ennek ellenére mégis írnék egy rövid jegyzetet.

A költészetet már három napja elkezdtem ünnepelni (na jó, valójában egész évben ünneplem, de most különösen), ugyanis Balla D. Károly fészbúkon elküldött körlevelének hatására megszületett első haikum (amit a Balládiumban virtuálisan felolvastam). Íme:

Íródik a blog.
Egy monitor hosszasan
nézi a költőt.

Cím nélkül kellett beküldeni,  most már azért mégiscsak adok neki egyet: Blogirodalom. Jó, nem ez lesz életem főműve, nem kismesteri darab, de talán alkalmi versnek megteszi. Blogom oldalára-tetejére (vagy mittudomén) is kirakom később... Aztán, ha már így belejöttem a haiku-írásba, megpróbáltam egy szenrjút alkotni (ez egy tréfás japán alkalmi vers a haiku formájában írva), amit blogomon ezennel megosztanék a Kedves Olvasóval:

Magányos poéta

Hol jár a költő?
Ott jő! Két guminő van
a hóna alatt…

Ezt sem fogom sehová beküldeni, de azért egy próbát megért. A megírása közben jutott eszembe egyébként, hogy kritikáimban mindenkinek nagy bölcsen ajánlom a kísérletezést, erre én magam kísérletezem a legkevesebbet mostanában. Teljesen leszoktam például a zárt formákról, a rímről, az emelkedettségről. Pedig ezekkel jól el lehet szórakozni.

[Épp most zavartak meg. Fát kell vinni a kazánházba. Vegyes fűtés. Lassan itt a nyár és még mindig fűteni kell.

Közben visszaértem, de elfelejtettem, mit akartam írni az előbb. Ja, igen:]

A költészet napja. Mindenfelé felolvasások (még maratoni is!). Bemutatták a versmobot. Kirakom ide, érdemes megnézni.


versmob 0411 from versmob on Vimeo.

Szóval ünnepeltem. Nem csak a Balládiumban olvastam fel virtuálisan. Somban is. Utóbbi helyütt élőben. Néhány kép az eseményről:

Dióhéjban kb. ennyi.

VI. KAMK (képek)

Ezúttal nem írok bevezető szöveget, beszéljenek helyettem inkább a képek:

netnapló - a falu

Éppen az jutott eszembe, amikor -val/-vel sms-eztem (a név jelen esetben nem lényeges), hogy Kárpátalja nagyon kicsi. Borzasztóan. Itt semmit sem lehet titokban tartani. Itthon mindenki ismer mindenkit, így mindenki mindent tud. Kis túlzással még azt is, hányszor megy az ember vécére. Vagy mikor takarítja ki a szobáját (elég szomorú, hogy néhány olvasómnak csak ennyi marad meg az emlékezetében a netnaplómból, pedig). Emlékszem, amikor először voltam Szalókán falunapon, majd enyhén spiccesen mentem haza, az otthoniak már tudták, hogy 5 felest és 2 sört ittam meg. Hiába tagadtam kézzel-lábbal mindent. Ebbe bele kell törődni. (Fentebb fiktív adatokat adtam meg, nem ennyit ittam valójában,  pontosabban ennyit nem szoktam inni).

Azok a pletykák amúgy a kedvenceim, amelyek vagy félrehalláson, vagy tudatos elferdítésen alapulnak. Ezeken rengeteget tudok nevetni. Mást úgyse tehet az ember. Mondjuk ezt úgy próbáltam anno kivédeni, hogy valós és fiktív dolgokat elegyítettem olyan fele-fele arányban. De ez sem segített. 

 

A másik kedvencem, amikor ilyen típusú kérdést intéznek szerény személyem felé: Há' de ki az a Cs. L. (hogy mindenhol szerepel; hogy anyaországi szerzőkről ír kritikákat minden további nélkül; hogy antológiát fog szerkeszteni; hogy-hogy-hogy és még sorolhatnám)? (ennek van persze egy vulgárisabb változata is, amelyben a férfi, ritkábban a ló nemi szervére esik utalás). A másik véglet. És nem biztos, hogy ez költői kérdés. Rabok legyünk vagy szabadok? Nem ilyen. Mit mondjak? Ha az ember itthon minden rosszmájú megjegyzésen fennakadna, akkor nem is tudna csinálni semmit. Ennyi. Szeljávi (orosz akcentussal).

Open Reading az Írószövetségben (képek)

Tegnap kaptam meg az írószövetségi felolvasásunkról készült képeket:

Az emlékezés napjai (Simon Márton: Dalok a magasföldszintről)

Simon Márton első kötete, a Dalok a magasföldszintről az olvasó tudatában egy finoman körvonalazódó önreflexív visszaemlékezésként marad meg. A szerző kísérletet tesz az elmúlás, az anya halálának, az (egykori) szerelem intimitásának hiteles lírai átültetésére. Persze jól tudjuk, hogy ezekből egyáltalán nem könnyű érvényes versvilágot létrehozni. Simon Mártonnak – úgy látszik – mégis sikerült.

Az alkotáslélektanban általánosan elterjedt az a felfogás, miszerint ahhoz, hogy valaki megírja egy hozzá közel álló személy elvesztését, kellő távlat szükséges. Az irodalomtörténet ennek alátámasztására általában a lánya halálát versben megírni képtelen Arany Jánost hozza fel példaként, aki csak ennyit írt füzetébe, miután végleg megakadtak a sorok: „Nagyon fáj! nem megy!” Simon Márton kötetére is bizonyára hasonló okok miatt kellett ennyit várni. De mindenképp megérte.

A kötet az emlékek újrarendezéséből, elemzéséből indul ki, hiszen a múltat pontosan felidézni egy bizonyos idő eltelte után nem is olyan egyszerű, mert a „fej álmok helyett tárgyakkal és rendetlenséggel teli” (Dal helyett 1), továbbá mert „Mennyi minden változott az évek alatt, ki- / cserélődtek még a jelentések is, / mint sejtjeink hétévenként állítólag teljesen” (Ez is milyen). Az elveszített személyek az apró, jelentéktelennek tűnő dolgokban élednek újra. Egy kép, amin alig látszik a lírai én, egy huszonéves kávéfőző, egy spring feliratos, ibolya illatú szappan (Teendők), a sminkkészlet, két üveg parfüm (A merülés elmélete) vagy a tejpor (Életünk napjai), mind-mind az emlékezés eszközévé válik. Fontos szerepet töltenek be ebben a környezetben a színek. Például a fehér („az emlékezet fehér, mint a kabinok, amikbe / vetkőzni jársz” – Előszezon), majd a kék és annak többféle árnyalata („de akkor írni sem tudok már/ fekszem csak hirtelen fáradva el mintha úszás után / mellettem hatalmas kék sötétség” – Dal helyett 2; „Fölöttem az ég eleinte sötét, élénkebb kék, / azután egyre világosabb lett. És fölnéztem, és halványkék volt, / mint álmaimban a bugyid, amit míg lerúgsz magadról, / én a pólót rángatom rólad, még ma is” – Akit én halványkék). Tulajdonképpen a színek teszik Simon Márton versnyelvét enyhén metaforizálttá.

A versek nagy részében a barátnő hiányának nehezen tudatosuló tényével szembesülünk: „… én nem akarom / többé simogatni a képernyőt – hazudni, mert / nem őszinteségre van szükségem, hanem rád” (Előszezon). Nem az a fontos tehát, hogyan, miért került sor a szakításra, hanem a tapasztalat, miszerint az elválás után érzett hiány, a néha feléledő remény nehezen dolgozható csak fel: „Nem is a fiún lepődtem meg, illetve nem tudom, / csak fura volt, nem is lepődtem meg, az ember / hozzászokik, hogy szerelmeit előbb-utóbb megbasszák / bizonyos igazán gyönyörű estéken” (Akit én halványkék). Különösen figyelemreméltó az a közvetett vallomásos jelleg, amely a hangsúlyeltolódások által messze elkerüli a giccses megszólalás gyanúját, s így sikerül kimondani a ma már versben kimondhatatlannak gondolt „bűvös” szót: szeretlek („Kávé és kitépett lapok a számban, / mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit, / szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér, / hagyma, olaj, tojás, rend” – Életünk napjai). Aztán végül eljutunk az elfeledésig is: „átlagos éjszaka lesz alszom én is végre / mert többé semmi sem jut eszembe rólad/ csak marad a megírhatatlan szándék/ hogy kéne de már nincs mit” (Dal helyett 2).

A másik (bár nem mindig teljesen elkülöníthető) csoportot az anya elvesztését, illetve emlékét felidéző versek alkotják (A merülés elmélete; Esti vázlat, reggel átolvasni; És ez egy; És ez kettő; Tél, pályaudvar stb.). Itt meg kell említeni József Attila Kései siratóját, amely olyan mélyen benne van irodalmi tudatunkban, hogy szinte lehetetlen kibújni a hatása alól. Ez nem olyan nagy baj, mivel Simon Márton nem egy újabb siratót ír, nem meghaladni akarja a 20. századi magyar irodalom egyik kétségtelenül legnagyobb versét, hanem továbbírni igyekszik azt saját nyelvén, saját költői eszközeivel. A legcélszerűbb, ha azt mondom: a siratót „dallá” írja át. Azért fontos itt az idézőjel, mert az olvasó a dal szó hallatán egyből valamilyen egyszerű érzelmet kifejező, rövid, slágergyanús, a rádióban agyonjátszott, megzenésített szövegre gondol. Ehelyett inkább a költő régi szinonimája (dalnok) jusson eszünkbe és egy korszerűsített, ma már nem feltétlenül köveket megmozgató költői műfaj.

A kötet egyik legszebb verse az Életünk napjai, melynek első sora („Anyámra gondolok és tejport eszem”) nem véletlenül vált a tágabb értelemben vett irodalmár-körökben szinte szállóigévé. Az érzések mintha a reggeli készítésének ügyes-bajos dolgait megidézve válnának igazán elbeszélhetővé. Az anya iránt érzett szeretet és a barátnő iránti szerelem az emlékezésben egyre inkább elkülöníthetetlen egymástól. Jambikus lejtéssel és zaklatott képekkel indul a Sokáig fehér című vers. Az anya betegsége a lírai énben a „h.-i kórház hátsó udvarán” tudatosult. Az emlékező pozíciójából a szerző azzal a felismeréssel kénytelen számolni, hogy a „részletek elvesztek, ahogy kell”. Ennek ellenére a szatyor („azt a rohadt szatyrot szorongatom,/ izzadt, fehér, üres, négyezer év alatt se bomlik el”), az ételhordás, a kórház épületének idegensége mélyen beleivódott a tízéves gyerek tudatába, akárcsak a fájdalom, amit igazából még a felnőtt távlatából sem lehet megírni. De az írás mégis valahol öngyógyítás. Ezt a József Attila lírájával is párbeszédet kezdeményező versből tudhatjuk meg: „Írok. Hátha így elfelejtelek. Hátha így felejtelek el” (Tél, pályaudvar).

Az ebben a rövid írásban bemutatott részletekből is látható, hogy Simon Márton versei mélyek és tiszták. Nem akar többet mondani, mint amit elbírnak a sorok. Ösztönösen íródnak egymás mellé a szavak. Könnyedén, egyszerűen. Ez az erénye és legnagyobb veszélye is egyben a kötetnek. Mert ha nem tud megújulni ez a versvilág, nem képes később új témákat, poétikai sajátosságokat beépíteni saját magába, könnyen önismétlővé válhat. A kísérletezés viszont új utakat nyitna, segítene, hogy a szövegek kellően eltávolodjanak a mesterektől. Ez ma éppen olyan kihívás, mint amilyen Petrinek lehetett, hogy eltávolodjon a József Attila által kitaposott úttól. De ha sikerül (és mért ne sikerülne?), egy rendkívül karakteres, eredeti költőt ismerhetünk meg. A jelek a kötet több emlékezetes versében is megmutatkoznak.

Simon Márton: Dalok a magasföldszintről, Budapest, L’Harmattan, 2010.

Megjelent: KULTer.hu (2011. március 29.)