A költészet nem társalgó-terem, / Hová fecsegni jár a cifra
nép, / A társaság szemenszedett paréja; / Több a költészet! olyan
épület, / Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, / Mindenkinek, ki
imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt
mezítláb is szabad. (Petőfi Sándor: A költészet) 1999. november 18-án az
UNESCO közgyűlése március 21-ét a költészet világnapjává nyilvánította.
Hogyan tartjuk a pennát Kárpátalján? – kérdezte a KISZó Csordás
Lászlót, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság elnökét, szerkesztőt,
kritikust, főiskolai oktatót.
– Gyakorta felmerül: kárpátaljai magyar irodalom vagy magyar irodalom Kárpátalján. Meglátása szerint ez eldöntendő kérdés?
– Úgy látom, a két forma között leginkább szemléletbeli különbségek
vannak. Fontos írók, költők, irodalmárok érvelnek meggyőzően a második
változat mellett, hangsúlyozva az összmagyar irodalomhoz való tartozást.
Azt mondják, ami Kárpátalján magyar nyelven születik és értékes, az
egyértelműen a magyar irodalom részévé válik. Anélkül, hogy bármilyen
módon megkérdőjelezném ezt, én mégis inkább a kárpátaljai magyar
irodalom fogalmát használom, különben nagyon egyszerű okból. Ha
kísérletet teszünk a regionális kánon körvonalazására, egyáltalán, a
kárpátaljaiság megfogalmazására és hangsúlyozására (ami természetesen
nem csupán egy bizonyos helyet jelöl a térképen, hanem a
magyarországitól és más kisebbségi régiókétól eltérő életszemléletet,
gondolkodásmódot, hagyományfelfogást és egyszerre többnyelvű
kultúrközösséget is), úgy a kárpátaljai magyar irodalom fogalma még
mindig alkalmasabbnak tűnik a jelenség leírására.
– A definíció tisztázása után valami lényegesebb: milyen a kárpátaljai magyar líra?
– Az egyszerűnek tűnő kérdések mögött elég gyakran bújnak meg nehezen
körvonalazható problémák, dilemmák, ezért ezekre nem könnyű egyértelmű
választ adni. Ahogy ebben az esetben is ez a helyzet. Ha mondjuk más
regionális magyar irodalommal, az erdélyivel, a felvidékivel vagy a
vajdaságival hasonlítanánk össze, nyilvánvalóan aránytalanságokat,
komoly eltéréseket találnánk a kárpátaljai magyar líra
teljesítőképességét tekintve. De ha saját hagyományát a mostoha
történelmi helyzeteket is figyelembe véve szemléljük, azért
megtapasztalhatjuk az előrelépést, a lassú átrendeződést. Néhány költői
életmű tekintetében, mint amilyen például a Vári Fábián Lászlóé, a
kiteljesedést is. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy a
fiatalabb nemzedék tagjai izgalmasan kísérleteznek különféle lírai
megszólalásmódokkal: Marcsák Gergely a hagyomány folytonosságát erősíti a
történelmi létszemlélet és a kötött forma eszményének vállalásával,
Nagy Tamás pedig a hétköznapi tapasztalatokat menti át verseibe egy
egyre inkább letisztuló költői nyelven. Ezek a jelek okot adhatnak a
bizakodásra.
– Örök, vissza-visszatérő kérdés: milyen szerepet tölt be a szép
szó? A költőknek küldetésük van. Ön szerint ennek a megállapításnak ma
van létjogosultsága? József Attilát megidézve: „szükséges, hogy vers
irassék”?
– Az irodalom pozíciója a rendszerváltás után nálunk is radikálisan
megváltozott: egy-egy író-olvasó találkozóra vagy felolvasásra csak
nagyon kevesek jönnek el önszántukból, őszinte érdeklődésből.
Tapasztalataim szerint versesköteteket is csupán néhányan vásárolnak.
Megdöbbentően kevés ma a szenvedélyes, értő olvasó, és ezzel arányosan
kevesek figyelnek a kortárs irodalom folyamataira. A változások miatt én
nem is szívesen beszélnék küldetésről. Különféle költői szerepek vannak
ma is, példának okáért az ironikusan játékos próteuszitól a társadalmi
érzékenységet és a közösségi gondokat előtérbe helyezőn át egészen a
vallomásosig. Úgy gondolom, a költő tehetségéhez és alkatához mérten ölt
magára valamilyen szerepet. Ha jól választ, képes úgy megszólalni a
versben, hogy hiteles maradjon az olvasó számára. Különben elég gyakran
idézem ezzel kapcsolatban a kiváló kolozsvári író, Szilágyi István
gondolatát: „A művészetnek, ha valóságos élményt jelent, van megtartó
ereje”. Röviden tehát csak annyit mondhatok a kérdésre válaszolva:
szükséges ma is, persze, hogy „vers irassék”. De jóval több olvasóra is
szükség lenne, hogy a megírt műalkotás hatni tudjon, és hogy a művekkel
való találkozás valóságos élményt jelenthessen.
át kell kelnem valamelyik határon, rendszerint összeszorul a gyomrom. Az utazással és a határátlépéssel kapcsolatos kétely, viszolygás, szorongás bele van kódolva a biztonságosnak és ismerősnek hitt otthon elhagyásába, a szabad mozgás eszményének és a szögesdrót-kerítésekkel körülölelt határvidék - ahol magam is élek - egymással ki nem békíthető, sőt egymást kizáró realitásába. A határhoz vezető úton már töprengek: vajon mit fog kérdezni ezúttal a hol barátságos, hol kissé megvető tekintettel méregető határőr és vámos? Úti célomat firtató kérdéseikre mennyire felelhetek majd őszintén? Ki kell-e nyitnom bőröndömet és táskáimat? Az azokban tapintatlan módon kotorászó idegen kezek vajon mit hagynak végérvényesen legszemélyesebb dolgaimon? Mert az idegen kéz, amely hozzáér ruháimhoz, szendvicseimhez, könyveimhez, jegyzetfüzetemhez, tollamhoz vagy laptopomhoz, mindig hagy maga után valamilyen le- és kitörölhetetlen, bár alig észlelhető nyomot.
